Stargate SG1- Feltörö érzelmek (Surface Tension )
Stargate SG1- Feltörö érzelmek (Surface Tension ) Első rész „Szeretlek.” A szavak keresztül örvénylettek a sötétségen, át az álmok fátylán, egy lélegzet cirógatta a fülét, a férfi karjai között feküdt. Mélyen belül mosolyra sarkalta a tökéletes elégedettség érzése. Az élet nem is lehetne ennél nagyszerűbb. „Miért, mondd el,” súgta vissza, hozzásimulva a durva gyapjú pokróc alatt. Túl sötét volt, hogy ki tudja venni a férfi mosolyát, miközben válaszolt, de hallotta azt a halk kuncogásában, ami elhagyta a száját. „Miért ne szeretnélek? Te vagy a legeszesebb, legnagylelkűbb, leggyönyörűbb, vicces, szexis nő az egész átkozott helyen!” „Csak úgy mondod ezt.” „Ez nem igaz.” A nő ismét elmosolyodott, eltelve az örömmel, ami átjárta testét lelkét. Ez a fülledtség, ez a meghittség túlságon is új volt számára. Minden nap tettek egy újabb lépést a csodák világában – egy helyen ahol a napi robot, az összetűzések és az életveszély már csak annyira voltak lényegesek, mint a nyári felhők a horizonton. Felsóhajtott, mikor a férfi szája hozzáért a tarkójához, „Jonah?” „Mmmm?” „Ugye mi örökké együtt leszünk?” A férfi karjai védelmezően szorították meg, csendes beismeréseként, hogy nem ők alakítják a sorsukat. De a szavai teljes eltökéltségről árulkodtak, amivel meggyőzte őt. „Biztos hogy együtt leszünk. Semmi sem választhat el egymástól minket. Istenre esküszöm Thera. Semmi.” A nő ismét engedélyezett magának egy mosolyt és erőt merített Jonah rendíthetetlen kitartásából. És ez az éjszaka, amit először együtt töltenek, a nő mélyen aludt a férfi karjaiban, beburkolva a teste melegével és szerelme szenvedélyével. Tudta, mélységes mély meggyőződéssel, hogy pontosan ott volt, ahol lenni akart. És most először egész életében, Thera tudta mit jelent a boldogság. * * * Janet egyik lábáról a másikra helyezkedett miközben a csapatával a Csillagkapu előtt várakozott. Várni. Várni, várni, várni. A kutatás, a közbenjárás és a kétszínűség hetei után, a CSK-1-et megtalálták. Most úton vannak haza egy darabban. Fizikailag, mindenképpen. De érzelmileg…? Az alapján amit hallott, korábbi emlékeiket újraírták hamisakkal, azt tervezve, hogy tétlen és engedelmes munkásokat csinálnak belőlük. Hogy a pokolba kezdjen hozzá? Agya őrült módjára járt és kezével beletúrt a hajába, próbálva lecsillapítani idegeit. Megbirkózik vele? Eddig mindig sikerült. Igaz? Igaz. De bármi ami tétlenségben tarthatta ilyen hosszú ideig O’Neill ezredest az egy intenzív folyamat része volt, és Janet a tudata mélyére űzte a zavaró hangot, ami azt súgta hogy ez visszafordíthatatlan. A szíve továbbra is rettegett ettől a lehetőségtől, de az orvosi gyakorlata arra kényszerítette, számoljon a lehetősséggel, hogy a visszatérő emberek idegenek lesznek. És ez a barátainak jelenthet jót is és rosszat is, vagy akár végzetes is lehet. A Csillagkapu forogni kezdett, ez a mozgás nem sokban különbözött a gyomra kavargásától. „Egyes ékzár kódolva, kettes ékzár kapcsolódik…” És miközben nézte, ahogy a csillagkapu egyre gyorsabban és gyorsabban forog, Janet hagyta hogy néhány szó kicsússzon a száján. „Gyerünk, Sam. Gyere haza.” De ott vesztegeltek a pocsolyán túl miközben a féregjárat berobbant a helységbe. Most nincs több idő a reménykedésre, csak a cselekvésre. * * * Daniel a gyengélkedőn üldögélt, körbe-körbe nézelődve a sajátságosan ismerős és mégis idegen szobában. Olyan volt, mint egy rossz deja vous. „Tudja, hogy én ki vagyok?” kérdezte Janet, miközben állandóan a nála lévő toll formájú lámpájával világított a szemébe. „Doktor Janet Fraiser,” válaszolta Daniel. „ És talán arról is megkérdezhetne, hogy tudom-e ÉN ki vagyok!” A nő elmosolyodott, csak egy pillanatra, majd megszólalt, „Tehát, ki maga?” „Daniel Jackson. Doktor. Régész, nyelvész és egy sokoldalú stréber. Már ha Jackre hallgat.” A nő mosolya visszatért, most bátrabban, és lekapcsolta a lámpáját. „Emlékszik rá, hogy ki volt? Odaát?” Daniel összeráncolta a homlokát, nem volt teljesen kibékülve az emberrel, aki az emlékeiben élt. „Karlan,” mondta, mindentudóan, mivel inkább köpte mint mondta a szót. A doktor bátorítóan emelte meg a szemöldökét. „Nem mondhatom azt, hogy igazán kedveltem a fickót. Ő nagyon… kötekedő volt.” Janet egyszerűen csak bólintott. „Még nem volt alkalmam beszélni Brennával,” mondta a férfinak miközben papírmunkával foglalta el magát. „Amíg nem beszélek vele, nincs módomban felmérni a károsodás mértékét, amit a bevésés folyamata okozhatott.” Daniel nagyot nyelt. „Károsodás?” visszhangozta. Janet felnézett, pont a szemébe. „Kétlem, hogy lenne bármilyen fizikai sérülésük,” biztosította Janet a férfit. „Maga és a többiek teljesen önmaguknak tűnnek és minden értékük normális. De…” hagyta félbe mondatot, amit Daniel fejezett be helyette. „De aggódik hogy talán van valamilyen pszichikai károsodás.” Janet megvonta a vállát. „Nehéz megérteni, hogyan érezhetik magukat. Senki nem nyomhatja el az egész személyiségét ilyen hosszan anélkül, hogy...” „Tényleg nem,” szólalt meg hirtelen Daniel. És akkor, látva azt a viharos gyorsaságot amivel a nő ráemelte a tekintetét, azt kívánta, bárcsak tartotta volna a száját. „Mire gondol?” Mélyreható pillantása miatt kényelmetlenül feszengve, Daniel elfordult és átpillantott a szoba túlsó felébe, ahol Jack feküdt álomba merülve. Vagy talán csak hallgatózott. Sosem tudtál hatni Jackre. „Nem volt elnyomva a személyiségünk,” mondta Daniel csendesen. „Csak az emlékeink. Mi ugyanazok az emberek voltunk ott is, mint itt, csak nem tudtunk róla.” Miközben beszélt Daniel Jack arcának rezzenéseit figyelte, az érzelem megnyilvánulását. De Jack O’Neill a füle botját sem mozdította. Maga mellől Daniel hallotta Janet csendes sóhaját. „Ez úgy hangzott mintha gond lenne.” Daniel visszafordult felé, de csak azért, hogy Jackre irányítsa a nő figyelmét. „Nekem, nem.” mondta csendesen, kizárólag a nő füleinek intézve a szavait. „De nem vagyok nyugodt Jack és Sam miatt.” Janet felé fordult, sötét szemével fogva tartotta Danielét. Megértette, minden további kínos magyarázat nélkül. „Ez bonyolult dolog.” Daniel bólintott, visszatekintve oda, ahol Jack feküdt álomba merülve. Vagy hallgatózva. „Mindig az lesz,” értett egyet vele. * * * Sam korán reggel ébredt fel, reszketve a hidegtől és a pánik érzésétől, amivel viaskodott és ami minden reggel magával ragadta, mióta visszatértek; a rémálomból való ébredés érzése, nem tudva mi valós és mi nem. Csak az ő esetében, nem jött a megnyugvás mikor az elméje különválasztotta az igazságot a hazugságtól. Csak szomorúság jött. Az igazság miatt, ami az életét örökös rémálommá változtatta. Minden reggel mióta hazatért, felidézte az emlékét egy egyedülálló világrengető jelentőségű felismerésnek. Jack O’Neill ezredes. Ebben a pillanatban, mikor a név berobbant az agyába, szinte a szeme előtt látta Jonah-t elenyészni. A férfi csendes ereje, könnyed hozzáállása, szerelmes ölelése… Eltűnt. Örökre. Mint füst a szélben. Egy artikulálatlan nyögéssel a hasára fordult és beletemette az arcát a párnába. Úgy érezte, mintha alig aludt volna egész éjszaka, az álmatlan forgolódás és a felkavaró álmok között vergődve, világos határvonal nélkül. És most ismét fel kell kelnie, szembenézve egy újabb tagadással teli nappal. O’Neill szemébe kellett néznie anélkül, hogy Jonah-t láthatta volna. Figyelmen kívül kellett hagynia a szemeiből sugárzó sóvárgást, mi olyan erős volt, hogy néha fájdalmasnak tűnt ’Uram’-nak kellett őt szólítania és az hallani, hogy ’Carter’-nek hívja őt. El kellett felejtenie az ajkai érintését a nyakán, a vigaszt amit a karjaiban talált meg, és a barátságot amit felfedeztek a kapcsolatukban, mielőtt az fizikaivá alakult volna. A szerelem túl egyszerű szó volt kifejezni mindazt, amit átéltek. És ekkor, egy a memóriája ellen irányuló durva támadás miatt, mindez elveszett. Vége lett, mintha soha nem is létezett volna. Egyetlen jó dologról, ami eddig a szívében fellángolt kiderült, hogy csalás és tettetés. Koholmány. Minden egyes emléke át volt szőve hazugsággal. Mennyire volt Jonas valóságos? Mennyire volt az Thera? Valós volt, amit ketten átéltek, vagy az is csak része a memória bevésésnek? Megbízhat a saját szívében? Valós volt a tőr, ami a szívébe hatolt minden alkalommal mikor látta az ezredest? Vagy csak valamiféle utólag jelentkező mellékhatása a bevésésnek? Sam visszafordult a hátára, bámulva a mennyezetet amint a hajnal előhírnökeként halvány szürke fény kúszott be a sötét szobába. Az élet egyre inkább sivárnak tűnt. Jonas elment, soha nem is létezett igazából, és ő ismét egyedül volt. Olyan egyedül, úgy tűnt megszámlálhatatlan pokróc sem volt elég ahhoz, hogy melegen tartsa. A fagy csontig és szívig hatoló volt, mint egy jeges tőr a lelkében. Erővel vette rá magát, hogy kikeljen az ágyból, vacogott, miközben megszokásból a fürdőszobába ment. Tudta tovább kell lépnie, el kell felejtenie mindezt. *Carter őrnagy* -nak nincs választása. Ha képes lesz tenni a dolgát, okoskodott, akkor képes lesz keresztül vergődni ezen. Ha képes lesz tovább úszni az árral, nem fulladhat meg. Felsóhajtott, miközben komor arcát nézte mereven a fürdőszobai tükörben, és azt kívánta, bárcsak a fulladást ne tűnne annyira csábítónak. * * * Olyan volt, mint egy hatodik érzék. Valahogy, Jack mindig tudta, hogy Sam mikor lépett be a szobába. Bármilyen szobába. Emlékezett erre a P3R-118-ról. Ott is érezte a jelenlétét, mielőtt meglátta őt, mintha a teste valamilyen módon fizikailag ráhangolódott volna az övére. Összekapcsolva valamilyen fizikai módon, ami dacolt a racionális magyarázattal. Így hát, Jacknek nem volt szüksége arra, hogy felnézzen a kávéjából ahhoz, hogy tudja Carter sétált be az étkezdébe. Egyszerűen nem volt rá szüksége. De ennek ellenére felnézett. Pontosan a szemébe. Bum! Sam hirtelen megdermedt, csak úgy mint ő. A kapcsolat közvetlen és elkerülhetetlen volt. Csak ott állt, kezében a tálcával, mozdulatlanul, míg egy türelmetlen hadnagy köhintése vissza nem rángatta a valóságba. Sam elfordult és Jack látta elpirulni. Sam Carter elpirult! A P3R-118 előtt elégedettséget érzett volna látva, ezt a fajta kihívó reakciót. De most nem. A dolgok más útra terelődtek azóta, egy pont felé, ahonnan a nő kényelmetlen helyzetét a sajátjának érzete. Le kellett küzdenie az ösztöneit, hogy odamenjen hozzá, amíg a nő folytatta az útját a sorban és fizetett. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a nő tabu számára, hogy nem közeledhet hozzá – sem fizikailag sem érzelmileg. Már nem volt hozzá joga. Többé már nem. És már… Istenem, csak néhány nap telt el azóta, hogy a nő a karjaiban aludt? Elképzelhetetlen. De ez az igazság. És ez mindent megváltoztatott. Jack elég közel ült az ajtóhoz, Samnek el kellett sétálni mellette azért, hogy kimenjen. És minden fogadkozása ellenére, Jack követte őt a szemével. „Carter,” szólította meg halkan mikor melléért, a szó megszakította a nő határozott lépteit. Sam habozott, és úgy nézett rá, mintha az fájdalmas lenne. „Reggelt, uram.” Sam vacakul nézett ki. Sovány volt, sápadt és kialvatlan. Majdnem, mint ő. „Hogy s mint van?” kérdezte, kifejezőbben, mint szánta. Sam megpróbálkozott egy erőtlen mosollyal. „Jól. És ön?” „Jól,” válaszolta Jack. Sam bólintott, és Jack tudta, hogy megértették egymást. Miért is ne tudnák megérteni egymást? Két ember nem kerülhet egymáshoz annál közelebb, mint ők voltak. „Találkozunk a megbeszélésen, uram,” mondta Sam. Jack arca megrezzent erre a szóra. Az átkozott, gyűlölt ’S’ betűs szó, „Ott találkozunk, Carter.” És volt, ahogy volt. Ahogy lennie kellett. Ez szívás. Teljes, totális szívás. * * * Késő délután volt, mire Janet szünetet tartott és megtette azt a dolgot. amit egész nap halogatott. Benézett Samhez. Borítékolhatta volna, Sam nyakig ült a munkában, teljesen beletemetkezve a laptopjába. „Kopp-kopp,” szólt Janet, kinyitva az ajtót és belépve a szobába. Az arc, ami felbukkant egyszerűen sokkoló volt. Sam még rosszabbul nézett ki, mint mikor visszatért: fakó, szürke és élettelen. Rövid haja összevisszaállt, az arca komor volt és sötét karikák árnyékolták be a szemeit. Ennek ellenére próbált mosolyogni. „Helló, Janet. Mi a baj?” Janet rögtön belevágott jövetele céljába, mert tudta Samnél ez eredményesebb, mint a köntörfalazás. „Most épp, te. Szörnyen nézel ki.” Sam mogorván nézett fel a lap-topjából. „Köszönöm.” „Ezt te is nagyon jó tudod,” tartott ki álláspontja mellett Janet, nem hozta zavarba Sam látható sértettsége. „Tehát… Mi folyik itt?” „Semmi.” Természetesen. „Semmi más, mint tíz hétig rabszolgaként élni hamis emlékekkel?” „Semmi más, mint ez,” értett egyet vele Sam, még mindig a monitor bámulva. „Ami általában elég ahhoz, hogy pocsékul nézzen ki az ember lánya. Nem gondolod?” Janet vállat vont és helyet foglalt. Hívatlanul. „Talán.” Sam nem szólt egy szót sem, még mindig nyakig a munkában. Janet elég jól ismerte, tisztában volt azzal, hogy csak egy faltörő kos lehet képes áttörni a tagadás falát, amit barátnője óvatosságból húzott maga köré. Tehát, ide a faltörő kost. „Mondanod kellett volna, hogy szaladjak el egy terhességi tesztért, Sam.” Sam megdermedt. Minden izma megfeszült, arca üressé és hideggé vált. „Mi?” lehelte hidegen. „Egy terhességi teszt.” Sam sokáig csendben maradt mielőtt megszólalt volna. „Nincs rá szükségem. Nem vagyok terhes.” „Biztos vagy benne?” „Teljesen.” Janet bólintott. „Hát, az jó.” Csend, hosszan és fájdalmasan. Végül Sam lecsapta a laptopja tetejét, a hang betöltötte a szobát. „Ki mondta neked?” kérdezte csendesen. Janet habozott mielőtt válaszolt, „Daniel említette, hogy O’Neill ezredesnek és neked lehet néhány problémátok, amin túl kell tennetek magatokat.” Sam szeme szikrázott, mikor találkozott Janetével először, mióta az belépett a szobába. „Nem volt joga hozzá!” Janet bólintott. „Nem, Danielnek nem kellett volna mondania nekem semmit sem. Neked kellett volna.” „Nincs hozzá semmi közöd – senkinek sincs!” De Janet már a fejét rázta, Sam felé hajolva a székén. „Attól félek van közöm hozzá, Sam.” Sam megrázta a fejét, Janet látta, hogy a gondjai leküzdése rendkívül kimerítette. Mint aki elég ideje katona megértette, ez miért nem olyan dolog, amit magukba zárhatnak. Székébe rogyva Sam az arcára szorította a kezét, hangja tompán szólt. „Már nem része az életemnek, elmúlt.” Janet felhúzta a szemöldökét. „Csak így egyszerűen?” „Ezek az emberek, Thera és… és Jonah…” Sam keze lehullott, és Janet látta, ahogy szemeit összeszorította. „Ők nem mi voltunk. Az nem volt valós. Semmi nem volt az belőle.” Istenem, mennyire szenvedett. Ez túl nyilvánvaló volt. Igazi, szívet tépő fájdalom. Janet lágyan megszólalt, „De az volt.” Sam arca meggyötört volt. „Ne mondd ezt,” könyörgött. „Látom az arcodon, Sam” mondta Janet finoman. „Amit éreztél, - amit még mindig érzel – az valós. Nem tudod csak úgy kikapcsolni és úgy tenni, mintha nem is történt volna meg. Ez nem így működik.” Sam könnytelen arca megsebzett volt. „Akkor mit tehetnék?” suttogta zordan. „Mondd meg nekem Janet, mert én nem tudom, mi mást tehetnék.” Janet vett egy mély lélegzetet, „Foglalkoznod kell vele. Bele kell törődnöd, tovább kell lépned. De nem tagadhatod le, Sam. Abba belepusztulnál.” „Foglalkozni vele?” ugrott talpra Sam, körbe-körbe járva a laborjában. „Foglalkozni azzal a ténnyel, hogy én… Hogy mit érzek… Istenem!” Kezeivel megmarkolta a haját. „Még ki sem tudom mondani!” Nevetett, de nem volt benne vidámság, csak fájdalom. Janet felemelkedett és finom lehúzta Sam kezeit az oldalához. „Beszélned kell valakivel.” De Sam megrázta a fejét. „Nem fogok bemenni McKenzie-hez!” „Én sem rá gondoltam,” biztosította Janet Samet. „De…” Most ő habozott, és Sam rögtön kiegyenesedett. „De?” Janetnek vennie kellett egy mély lélegzetet, mielőtt megszólalt, „Bocsánatot kérek, Sam, de – ezért most nem igazolhatom a mentális egészségedet. Amíg meg nem oldod ezt.” Sam nagyot pislantott. „Nem igazolhatod…? Tréfálsz velem? Te felmentesz engem a szolgálat alól?” „Felületes lennék, ha nem tenném,” mondta neki Janet. „Te nem vagy…” „Ezt nem hiszem el!” tört ki Sam. „Hogy a pokolba várhatod el, hogy túl jussak ezen a hülyeségen, ha nem engedsz vissza dolgozni!” „A munka nem megoldás!” vágott vissza Janet. Majd kissé finomabban folytatta, „Légy őszinte magadhoz, Sam. Komolyan gondolod, hogy keresztül tudnál lépni a kapun a CSK-1-el és az ítélőképességed nincs negatívan befolyásolva? Tudnál O’Neill ezredes helyetteseként szolgálni?” Sam csak a szemét meresztette egy ideig, szemei villámokat szórtak. Ekkor a feje lehanyatlott. „Ó, Istenem Janet…” Janet karjai egy szempillantás alatt köré fonódtak, közel húzva őt magához. „Minden rendbe fog jönni.” Bizonygatta neki miközben barátnője megrázkódott, könnyei már elapadtak. A segítő szándék ellenére, Sam feje megtelt kétségekkel. „Nem tudom ezt megtenni,” suttogta összetörten. „Hiányzik. Annyira hiányzik. És nagyon fáj, Janet. Istenem annyira fáj…” * * * Második rész Daniel az edzőteremben talált rá Jackre, épp kiverte a lelket egy homokzsákból. Ez rossz ómen. Rosszabb, mint amit valaha látott. Az ajtóban kezdett lézengeni, úgy vélte, hogy bölcs dolog hagyni O’Neillt, hogy ledolgozza az agresszióját, amennyit csak lehetett, mielőtt belép a szobába. A beszélgetés, amit meg kellene ejteniük nehéz lesz még a legjobb körülmények között is. És a mostaniak messze voltak a legjobbtól. De Jack nem adta jelét, hogy abba akarná hagyni, tovább folytatta a ritmusos ütéseket miközben Daniel végre belépett a szobába. Bal, bal. Jobb. Bal, bal. Jobb. Bal, bal… „Fraiser küldött?” Jobb. Lényegre törő, az biztos. Daniel megvonta a vállát. „Ó… nem igazán küldött, megbízott. Pontosabban.” Bal, bal. Jobb. „Ha azért vagy itt, hogy ’beszélgessünk’ akkor, csak vesztegeted az idődet.” Daniel biccentett, és bentebb lépett a szobába. Megtartotta a biztonságos távolságot a szálldosó ökölcsapásoktól és a rázkódó homokzsáktól, letelepedett a fekve nyomó padra. Csak nézte. „Janet mondta nekem, hogy szükséged van valakire, akivel beszélhetsz. Én mondtam neki hogy te soha nem beszélgetsz senkivel sem.” Bal, bal, bal. „Helyes válasz.” Jobb. „Tehát,” mondta Daniel, mély levegőt vett, miközben beleugrott a mélyvízbe, „Remélem, hogy beszélni fogsz velem.” Látta hogy Jack teste megmerevedett, vállai megfeszültek, közben ökleivel az előzőnél sokkal elszántabban püfölte a homokzsákot. „Nem.” Daniel nem vett róla tudomást, tovább folytatta. „Nekem úgy tűnik, a probléma az, hogy Jonah és Thera soha nem búcsúzott el egymástól. Az egyik pillanatban ők szerelmesek voltak, a következőben…” „Daniel…” Jack úgy morgott, mint egy oroszlán akinek épp most húzták ki a tövist a lábából. Vagy épp egy kicsit mélyebbre tolták? „Láttam, hogy te és Sam nem vesztek tudomást egy csomó dologról, ami az elmúlt néhány évben,” folytatta Daniel. „De ez… Még ti srácok sem tudtok együtt élni ennyi tagadással.” A végső, mindent felülmúló ütés, Jack ellépett a zsáktól és felkapott egy törölközőt. Az arcához nyomta, hangja tompa volt, mikor azt mondta, „Akarsz fogadni?” „Ez nem egészséges. Sem neked, sem a csapatnak.” „Tudom kezelni.” A fene essen belé, de ez az ember nagyon makacs volt! Daniel habozott, mielőtt ismét megszólalt, nem volt biztos benne, hogy itt a helye. De ismerte Jacket. Ismerte az erősségeit és a gyengeségeit. Tudta, hol sebezhető. Izgatottságában megremegve, mondta, „De Sam nem.” A hatás azonnali volt. Jack szemei rá villantak, felmérte a szavai igazság tartalmát. Ekkor szemei elkomorodtak, arca mogorva lett miközben rájött, hogy ez nem csel. „Mire gondolsz?” „Nem láttad őt az elmúlt néhány napban, ugye?” Bűntudat jelent meg Jack arcán. „Gondoltam az lesz a legjobb, ha…” „Hát, nem,” csattant fel Daniel. „Bánkódik, Jack. És egyedül bánkódik, mert te vagy az egyetlen ember, akivel beszélhet.” Jack elfordult, gyötrelem villant fel érzéketlennek látszó arcán. „Nem tudok,” válaszolta, több őszinteséggel, mint Daniel megszokott tőle. „Túl bonyolult.” Daniel felsóhajtott. „Hát valakinek meg kell tennie. Ha nem te, akkor McKenzie lesz az.” „Azt már nem.” Csattant fel Jack visszautasítva a gondolatot is. „Nincs az az Isten, hogy azt a csodabogarat megint a közelébe engedjem.” „Akkor úgy vélem tudod, mit kell tenned,” válaszolta Daniel, feltápászkodva. „Sok szerencsét.” Jack egy szót sem szólt, de a félelem, ami átfutott arcán nyers volt és csontig hatoló. Valami olyasmi, amit még harctéren sem látott, egyszer sem. * * * Jack fel-alá járkált a folyosón, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Beszélni vele? Beszélni vele! Az Isten szerelmére, hogyan is gondolta, hogy megteszi ezt? Hová tette az eszét, mikor belekezdett ebbe? Ez túlságosan bonyolult, hogy szavakba lehessen önteni. Már olyan hosszú ideje szerette őt, borotva élen táncolva a szabályok között, és ekkor… Bum! Nincsenek szabályok. Csak Sam és Jack. Vagy Jonah és Thera… vagy mi. Valóság volt, a tudatlanság néhány rövid hetében az érzések, amit olyan sokáig visszafojtott, kiszabadultak szigorú ellenőrzése alól. A szabadság ízére az érzései valami valóssá, mélyé és erőteljessé válták. Többé már nem távolról szerette őt, és megszabadult a múlt összes terhétől, a szíve boldogan követte. Végre hagyhatta a szívét a nőért dobogni. Szereti őt. Őszintén, őrülten, szenvedélyesen. Nem tudta megállítani. A szíve többé már nem fért bele abba a fémkalitkába, amelybe oly sok éven keresztül be volt zárva. Helyette hangosan kalimpált a mellkasában, követelve a szabadságot és az elutasítást nem fogadta el lehetőségként. Ez kimondhatatlanul fájdalmas volt. A csalódottságában dörmögve, Jack benyitott az öltözőbe, figyelmen kívül hagyva a jelzést az ajtón. Pontosan ez késztette arra, hogy felnézzen és meglássa Cartert ott állni, akit csak egy törölköző takart el. Jack megdermedt. Mindketten megdermedtek. Jack tudta, hogy mondania kéne valamit, de az elméje lefagyott és a szavak nem jöttek a szájára. Helyette csak bámulta. Olyan gyönyörű volt. Olyan ismerős. Annyira, mint Thera. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Sam megmozdult, egy kissé szorosabbra húzva a törölközőt, az egyetlen védelmét. „Ezredes…?” Jack megrázta magát és félre nézett. „Elnézést. Nem vettem észre…” „Semmi baj,” suttogta Sam. De ez nyilvánvalóan nem volt igaz. A hangja remegett és ha nem ismerte volna őt jobban, akkor azt mondta volna, hogy a sírás határán van. De mire ismét felnézett, Sam már hátat fordított neki. „Csak egy pár perc,” mondta, hangja idegenül csengett a csendes szobában. „Nem kell sietnie,” nyögte ki végül. De nem mozdult. Szenvedése szinte tapintható volt, meg kellett küzdenie magával, hogy ne menjen oda és húzza a karjaiba. Emlékezett rá, hogy mennyire kijött a sodrából, miután Brenna elutasította fejlesztési elképzeléseit, és ő… Ez őrület, szakította félbe az emléket. Ez nem valós. Csak...mégis az. Épp annyira valós, mint bármi más az életében. A karjaiban tartott nő emléke túl intenzív volt, érezte őt. Érezni őt… Észlelve, hogy Jack meg sem moccant, Carter hátra pillantott a válla felett és pont a szemébe nézett. A hatás megdöbbentő volt. Az arcára a kétségbeesés és a sóvárgás árnyéka vetült, ez majdnem letaglózta Jacket. Tett egy lépést a nő irányába, szíve túlcsordult az érzelmektől. Csak meg akarta őt ölelni, érinteni és vigasztalni. De nő alig észrevehetően megrázta a fejét, és elfordult, szinte eltaszítva a férfit magától. Jack alig hallotta meg a suttogását, „Ne.” Erre Jack hirtelen megállt. Úgy érezte, elárulták. Egy dermesztő pillanatig nem tett semmit. Majd megmozdult, majdhogynem botorkálva ment kifelé a szobából, mielőtt még valami hülyeséget csinál. Ennyit arról, hogy beszél vele…! * * * Sam úgy érezte, mintha az arca lángolna, miközben egy majdnem szokványos sétát tett a Csillagkapu Parancsnokság folyosóin. Ott állni, meztelenül, egy törölközőbe csavarva, az egyetlen dolog, amire képes volt akkor gondolni, azt volt, hogy mennyire vágyott az ölelésére, elűzni a magányosság állandóan gyötrő fájdalmát. „Ó, Istenem!” Nem jött rá, hogy hangosan kimondta, amíg nem hallotta a saját hangját, egy könyörgést az üres folyosón. A képek megrohanták. Az első csókjuk. Először határozatlanul, majd szenvedélyesen. A férfi öröme, mikor félénken bevallotta, hogy szereti őt. A férfi vallomásának ereje. Ahogy a férfi szerelmesen átkarolta, mikor aludtak, a testük annyira tökéletesen összeillett. A lepke-könnyű csókjai a tarkóján. Az iránta érzett szerelmének vadsága, a barátságuk állandósága, és a szenvedély szemeiben… „Állj!” torkolta le magát sziszegve, megragadta a fejét, hiábavaló kísérletként, hogy visszatartsa az emlékek áradatát. Érintés. Csókok. Nevetés. Ölelés. Szerelmeskedés. Minden egyes pillanat, amit együtt töltöttek kitörölhetetlenül belevésődött az elméjébe. És mind téves volt, hazugságra épült. Hirtelen nem kapott levegőt, a hegy megfojtotta őt a szabályokkal, az utasításokkal és a kötelességgel. Ki kellett szabadulnia innen. Levegőre volt szüksége. Térre. Időre, hogy lélegzethez jusson. * * * Jack hosszú ideig állt a zuhany alatt, hagyta, hogy a víz a fejét verdesse. Sam képe, sérülékenyen és fájdalommal telve, betöltötte az elméjét. Ez nem káprázat volt, nem egy kamasz rácsodálkozása arra, ami a törölköző alatt rejtőzött, amit a nő szorosan maga köré tekert. Mi volt a fordulópont? Tudta jól. A bizalmas kapcsolat. Nem, a szemei voltak azok, amik kísértették őt. Tágra nyílt és reménytelen. Még soha nem látta ilyennek őt azelőtt, se nem Carter, és nem is Thera. Valamiféle beteges félelemmel, azon tűnődött, hogy ő a felelős miatta. Daniel szavai jutottak eszébe – „Jonah és Thera soha nem vettek búcsút egymástól” – és rájött, hogy mekkora igazság van ezekben a szavakban. A kapcsolatuk olyan hirtelen ért véget, mintha haláleset történt volna. Semmit nem döntöttek el vagy beszéltek meg. És mindketten belefáradtak abba, hogy mióta visszatértek megpróbálják szőnyeg alá seperni a tényeket. De ez nem működik. Ez több mint nyilvánvaló. Jack elzárta a vizet és kilépett, kissé dideregve a hideg levegőtől. A szekrénye felé indult egy új cél érzésével. Fájdalmas, annak kell lennie, ez ellen nem tehet semmit sem. Valami változni fog. * * * A tavaszi idő még hűvös volt, mikor Sam útra kelt a fák között a hegy oldalában, és mélyen magába szívta a részegítően friss levegőt. Szabadnak érezte magát. És egy pillanatig, elevennek is. Szerette volna tudni, korábban hogy érezte magát. Nehéz volt emlékezni a bevésés előtti életére – túl sok minden változott meg az elmúlt hetekben, a korábbi élete valahogy távolinak tűnt. Megállt mikor elérte a szakadék szélét, a sziklák majd hat méteres függőleges falat alkottak és mesés kilátással ajándékozták meg őt a hegységnek a város felé elterülő részéről. Gyönyörű volt. A távoli horizontot kutatta, emlékezve a jég-bolygón töltött napokra. Vicces. Még soha nem érezte magát olyan szabadnak, mint ott lent, csapdába ejtve és bezárva. De itt, ahol kilométereket sétálhatott a tiszta kék ég alatt, úgy érezte magát mint egy ketrecbe zárt állat. A felelősség súlya nyomasztóbb volt, mint a rabszolgaság láncai, ahol meghagyták annak szabadságát, hogy követhesse a szívét és a szerelemre leljen ott ahol ő akarta. Vett egy újabb mély lélegzetet és behunyta a szemét. A hideg szél gyengéden cirógatta az arcát és összekuszálta a haját, libabőrt okozva a karján. És ekkor, épp mikor kinyitotta a szemét, zajt hallott maga mögül, egy lépés lágy hangját. Megfeszült a teste, tudta, ki lehet az. Az ösztönei azt súgták, fusson el, de itt nem volt hová mennie. Józan esze tudta, hogy ez a beszélgetés elkerülhetetlen, és hogy jobb minél előbb túl esni rajta. Megacélozva magát, beszédre nyitotta a száját, de már elkésett. Egyetlen szó, amit a férfi kiejtett a száján feltépte a sebeket, szívét és elméjét vad vágtára sarkalta. „Thera.” * * * Jack láthatta, amint minden izma jégé dermed abban a pillanatban, mikor a név elhagyta az ajkát. A nem mozdult, nem fordult meg. Elakadt a lélegzete. Tett egy lépést felé, érezte a csendes-lehangoltságát. Ami arra sarkalta őt, hogy haladjon tovább, míg elég közel nem lesz, hogy megérintse őt. De nem tette. Csak egyszerűen azt mondta, „Beszélnünk kellene.” A nő tiltakozva rázta meg kissé a fejét. „Uram…” „Nem. Nem vele,” mondta neki csendesen. „Beszélj Jonah-hoz.” Sam felszegte az állát, mintha a napot kutatná arcával, és karjai szorosan a teste köré fonódtak. Nem fordult a férfi felé, és Jack félig-meddig azt várta, hogy egyszerűen elsétál, vagy felrúgja a katonai szabályokat. De Sam egyiket sem tette, csak azt mondta, „Miről beszéljünk?” Jack csendben maradt. A terve eddig volt kész, és elképzelése sem volt róla, hogyan folytassa. A beszéd soha nem volt az erős oldala. Ha volt választása, mindig inkább megmutatta valakinek, hogy érez, mint szavakba öntse. Az arcon csapástól kezdve a forró ölelkezésig, soha nem kellett túl sok szót használnia. Talán ezért volt az, hogy az ujjai akaratlanul is gyengéden megérintették a nő karját, gyengéden fel-le futatva őket a nő hűvös bőrén. A nő azonnal reagált, egy kissé elakadt a lélegzete, ami összhangban volt az elméjében felsejlő meghittséggel. Jack érezte, hogy testét elönti a forróság mikor a nő karjai szétnyíltak és kezei a derekára csúsztak, egy hallgatólagos felszólításként, hogy folytassa a cirógatást. Fel és le, érintése olyan könnyű volt, mint egy pihe és részegítő. „Hiányoztál,” mondta végül, rekedten az érzelmektől. Sam bólintott. „Te is nekem.” Jack kifogyott a szavakból, és kezeit akaratlanul is a nő karjain nyugtatta. Átölelni őt, érezni, hogy a melegsége átjárja a testét. Mikor megtette, a nő megmozdult. Lassan, alig észrevehetően, áthelyezte a testsúlyát, és a mellkasának támaszkodott, a feje a vállán pihent. Kalapált a szíve a megkönnyebbüléstől, illendően a nő köré csúsztatta karjait és közelebb húzta magához. Átölelte. Szorosan. Feje kóválygott attól, hogy a mámorító izgatottság elöntötte testét, és Sam karjai belekapaszkodtak az övébe, megszorítva azt, mintha megijedt volna, hogy elengedi. Szomorúan, megsebzetten lehelet könnyedén mondta ki a nevét. „Jonah.” Jack kissé elfordította a fejét, ajkai súrolták a fülét mikor elsuttogta az egyetlen szót, ami betöltötte az elméjét, „Szeretlek.” Sam mellkasa gyors ütemben emelkedett fel és le a karjai között, és Jack tudta, azért küzd, hogy visszanyerje az önuralmát. Lélegzése illeszkedett a nőéhez, egyenetlen és felületes. Minden csak egy pillanat műve lenne, egy kis mozdulat, egy enyhe perdítés a karjaiban és a nő ajkai az övén lennének. Az emlékezete megőrizte, hogyan olvadt el Sam a karjaiban, a testük tökéletes harmóniában egyesült. És ha ez történne..? Tudta a lehetőségei igen korlátozottak. Ha most nem áll meg… Egy mély lélegzettel, ami fojtogatta a torkát, Jack elengedte és hátra lépett. Sam, aki még akkor is neki támaszkodott, megbillent egy kicsit miközben eltávolodott. Meglepődött, és majdnem hátra pillantott. De az utolsó pillanatban meggondolta magát. „Én…,” vágott bele Jack, remegő kezét a zsebébe süllyesztve. „Azt hiszem, hogy segítene, ha elbúcsúznánk egymástól.” Remegés futott át Samen, majd megrázta a fejét a erőtlen visszautasításként. De Jack oda sem figyelve tovább ügyetlenkedett. „Jonah és Thera… El kell búcsúzniuk egymástól, mert… mert…nincs más lehetőség…” „Nem.” Jack meglepetten pislantott egyet. Nem? „Nem tudom megtenni,” suttogta Sam. „Nem tudok búcsút inteni neki.” „De…” „*Mi* nem lehetünk együtt,” mondta Sam, „Ezt elfogadom. De ők…” Sam elhallgatott, hangja elcsuklott a visszatartott könnyektől. „Thera és Jonah soha nem hagynák el egymást. Megígérték, hogy semmi sem választhatja el őket egymástól.” És ekkor végre megfordult, a férfira szegezve nagy, mélyen érző szemeit. „Ők soha nem búcsúznának el. Ugye?” Jack csak nézte meredten, a teljes igazság és fájdalom tükröződött az arcán. „Nem,” értett egyet vele csendesen. „Nem búcsúznának el.” Sam biccentett egyet, zordan, de elégedetten. Majd elment, nagy léptekkel haladt a bejárat irányába, és nem nézett hátra. Jack azonban nem mozdult, csak állt és kifejezéstelen tekintettel bámulta az előtte elterülő gyönyörű panorámát. A szívébe félelem költözött, miközben rádöbbent, hogy az egyetlen igazán fontos dolog az életében végleg elenyészett. Helyrehozhatatlanul. * * * Dühe fellángolt, mikor Sam rátenyerelt az autó dudájára, mérgelődve az idiótán, aki rossz sávban volt. Jóllehet nagyon is tudatában volt annak, hogy nem az autós a dühöngésének igazi oka. Hanem valaki más. Jack szavai átvillantak az agyán miközben lekanyarodott a főútról a háza irányába. „Azt hiszem, hogy segítene, ha elbúcsúznánk egymástól.” Elbúcsúzni?! Az egész Daniel javaslata kellett, hogy legyen, minden rá utalt – intellektuális, érzékeny és átgondolt. Ez nem vallott O’Neill-re. És, ahogy végződött, az rá sem. Most nem. Visszapislogta a könnyeit, amíg a szemét égették, és érezte a gombócot a torkában. Eddig egyetlen könnyet sem ejtett az egész őrület alatt, és egy fajta makacs önérzet megakadályozta, hogy ezután megtegye. Nem hagyta kicsúszni az ellenőrzése alól az érzelmeit. Lassan, lehúzódott a háza előtt és kiugrott az autóból. Egy pillanatig fontolóra vette, hogy célba veszi az edzőtermet és egy pár órányi stressz-levezetésre. De túl lehangolt volt ahhoz, hogy bármibe is belekezdjen. Csak össze akart kuporodni és gyötrődni az emlékein. Átgondolni és megérteni az elmúlt néhány hét eseményeit, és kitalálni hogy a pokolba fogja a világát visszabillenteni az eredeti kerekvágásába, ahogy emlékeiben élt. * * * O’Neill ezredes dühöngve robbant be Fraiser irodájába. Bocsánatkérés vagy magyarázat nélkül bevágta maga mögött az ajtót és hadonászva közeledett hozzá. „Ez egy átkozottul hülye ötlet volt!” Janet meglepetten pislogott, nem hagyta magát megfélemlíteni sem a férfi rendfokozatától, sem a viselkedésétől. „Mi volt az az ötlet, uram?” „Beszélgetni,” csattant fel az ezredes. „Carterrel.” Ó. Janet komoly arckifejezéssel bólintott, csendesen megfigyelve megfeszülő izmait és dühös arcát. Azt egy percig sem gondolta, hogy esetleg megüti, de az ösztönei azt súgták, legyen óvatos. „Mi történt?” A kérdés úgy látszott valamiképpen lefegyverezte az ezredest, aki leengedte a karját, mintha csak most döbbent volna rá, hogy mennyire agresszíven lépett fel. „Magánügy,” válaszolta kurtán. Janet ismét bólintott, kissé fellélegezve, amint az ezredes megnyugodott. „Foglaljon helyet,” javasolta vajmi kevés reménnyel, hogy meg is teszi. De a férfi meglepte, lerogyott a műanyag székre, mint egy marionett bábú, aminek elvágták a fonalait. Fejét a kezébe temette és egy rövid ideig csak ült ott. Mikor megszólalt, szavai tompán szűrődtek keresztül az ujjain. „Nem tudom, hogyan hozhatnám ezt helyre.” Janet finoman megszólalt, „Miért nem mondja el nekem, hogy mit kell helyre hozni?” Még mindig az ujjain keresztül, az ezredes azt mondta „Csak azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint az előtt.” „A memória bevésés előtt?” kérdezte Janet. „Vagy mielőtt hazajöttek?” Az ezredes hosszú ideg csendben volt. Mikor felemelte a fejét, arca komor volt. „Szerintem, mielőtt ez az egész dolog kicsúszott a kezemből. Mielőtt… ezt éreztem. Mielőtt minden átkozottul bonyolult lett.” „Ez egy hosszú történet, ahhoz hogy ne vegyen róla tudomást.” „Túl hosszú,” értett egyet vele az ezredes. Figyelve az ezredes elgyötört arcát, nem tehetett róla, de eszébe jutott milyen szörnyen nézett ki Sam pár órával korábban. Lassan, de biztosan ezek az emberek tönkreteszik egymást. Kötelesség és hűség, ezek az egyik legnagyszerűbb tulajdonságaik, amik viszont megkeserítik az életüket. Az egyensúly felborult. Mint a napfénytől megfosztott virágok, ők mindketten lassan elenyésznek. Haldokolnak. Megszakadt a szíve, erőt vett magán és másfelé nézett. „A másik bolygón,” mondta gyengéden, „ön és Sam hosszú ideig jártak?” „Igen. Mi…” Mélyen beszívta a levegőt és mikor kifújta a szavak csak úgy áradtak belőle, „Azt várják tőlem, hogy álljak le. Tegyek úgy, mintha ha meg sem történt volna. De ön hogy lenne képes ezt megtenni? Hogy tudná ezt bárki megtenni?” Janet megrázta a fejét. „Szerintem sem képes rá.” Szavai úgy tűnt megijesztették az ezredest, mert csak meredten bámulta őt kifejezéstelen tekintettel, amíg meg nem szólalt „Talán fontolóra kellene vennie egy másik lehetőséget.” Az ezredes meglepetten pislantott. „Milyen más lehetőséget?” „Azt, hogy maguk ketten már évek óta kerülgették egymást." Hosszú csend állt be, amíg az ezredes megfontolta Janet szavait, majd, „ A szabályok…” „Nincsenek kőbe vésve.” Az ezredes megrázta a fejét, és a reményteljes izgatottság vitt új színt az arcára. „De Carter soha nem…Azt hiszem…” Az ezredes egyenesen a doktornő szemébe nézett. „Gondolja, hogy ő…” Janet megvonta a vállát. „Nem tudom. De azt elmondhatom, hogy az elmúlt hetek mély nyomot hagytak Samben. Ez nem olyan dolog, amit képes lenne egy vállrándítással elintézni.” „Nem,” mondta az ezredes elgondolkodva. „Én sem.” Hosszú ideig meredten bámulta a padlót, a gondolataiba mélyedve. És ekkor, mintha hirtelen eszébe ötlött volna, hogy hol is van, megrázta magát és felállt. „Ó, … kösz, Doki.” A doktornő kissé elmosolyodott. „Bármikor, uram. És, hm… sok szerencsét.” Most első alkalommal, mióta hazatért, egy mosoly villant át a férfi arcán. „Kösz. Jövök önnek eggyel.” Visszamosolyogva rá, a doktornő egy sóhaj kíséretében figyelte, ahogy elmegy. „Még ne köszönje,” mondta miközben az ajtó becsukódott az ezredes mögött. Leült és remélte, hogy nem tette a dolgokat még bonyolultabbá. * * * Az éjszaka kék egén egy tavaszi vihar tört utat magának, amíg Sam az ágyában feküdt, addig az eső kint kopogott. Szakadatlan dobogása pontosan tükrözte a hangulatát. Sötét és reménytelen. Nyomorúságos. Az ágya mellett egy megkezdett szendvics. Tudta, hogy ennie kellene, de az ételnek papír íze volt a szájában, és az egész világ sötétnek tűnt. Az érzés ismerős volt, emlékezett rá az anyja halálát követő napokból. Furcsa módon, gondolta, ez most semmiben sem különbözött attól. Mindent tekintetbe véve, Jonah meghalt. Csak a fájdalom volt rosszabb, tudni azt, hogy a körülmények lehetővé tennék, hogy kinyújtsa érte a kezét és visszarántsa őt a sírból. Behunyta a szemét és csak hallgatózott, amint kint egy autó gurult az eső áztatta úton, a kerekek lassan felverték a vízpermetet. Majd megállt és hallotta egy ajtó csapódását. * * * Az eső vízfüggönyként zuhogott, hidegen és átáztatva mindent. De Jack meg sem moccant. Csak állt Sam háza előtt, megdermedve, tőle szokatlanul döntésképtelenül. Amit tervezett az őrültség volt! Elveszíthetné a munkáját, lehet még a hadbíróságot kockáztatja. És mégis, amint ott állt az esőn keresztül a házát bámulva, a szíve és a gyomra izgatottan remegett, mint egy tinédzsernek az első randiján. Az együtt töltött idejük alatt, mint Jonah és Thera, minden olyan igazi volt. Amióta csak eszét tudta, először érzett békét. Bár a bevésés kitörölte a zavaró emlékeit, tudta hogy Sam – Thera – volt, aki leginkább képes volt megnyugtatni fájó lelkét. Együtt dolgoztak, összetartoztak a nap minden egyes percében. Ezt mindig sejtette, most már tudta, hogy ez tény. Ez működhetne. Ő és Carter, együtt, működhetne. Sőt, nemcsak egyszerűen működhetne, boldoggá is tenné. És ezért a munkáját kell kockáztatnia, igaz? Rosszabb, ha minden mást kellene kockára tennie. Lassan, az idegességtől liftező gyomorral, felsétált az ajtó előtti úton és bekopogott. Mielőtt minden a feje tetejére állt volna az utolsó pillanatban, az ég felé fohászkodott. „Kérlek, Istenem, add, hogy működjön.” * * * Az éles kopogtatás az ajtón, kirángatta Samet a félálomból. Egy pillanatig csak ott feküdt, azon töprengve, nem álmodta-e. De megismétlődött, még sürgetőbben. Minden erejét összeszedve, kimászott az ágyból és átsétált a hallba. Tudta, hogy úgy néz ki, mint egy madárijesztő, beletúrt kezével a hajába és vett egy mély, nyugtató lélegzetet, mielőtt kinyitotta a bejárati ajtót. És ott állt, bőrig ázva, egy nagyon idegesnek látszó Jack O’Neill. Sam csak meredten bámulta. Az eső még mindig szakadt, de úgy tűnt az ezredes észre sem veszi. Szemei fogva tartották az övéit és szája megmozdult, mintha próbálná megtalálni a megfelelő szavakat. Végül kibökte, „Mondd, hogy menjek el, és én megteszem.” A megkönnyebbülés hulláma árasztotta el Samet, ott találta magát az ajtót markolászva. Mire gondolt? „Neked,” kezdte, tétován, a hangja elcsuklott. Megköszörülte a torkát, „Teljesen átáztál. Be kellene jönnöd.” Jack komolyan ránézett, mintha megpróbálna a szavai mögé látni. Majd megmozdult, a verandán át belépve a házába. Becsukta maga mögött az ajtót, Sam érezte a kettejük között felizzó feszültséget, ami nagyon is eleven volt. Ami mélyen legbelül ott feszült a testében, elektromos szikrákként sisteregve kettejük között. A férfi hajából víz csepegett, bőr dzsekije súlyosan lógott a válláról. De nem érdekelte, figyelme teljesen felé irányult. Ez egy veszélyes, mámorító érzés volt. „Miért vagy itt?” kérdezte végül. A férfi biccentett, tudomásul véve a jogos kérdést. „Mert tévedtem,” mondta. „Korábban.” „Miben?” A férfi egy lépéssel közelebb lépett, és Sam ott találta magát az ajtónak dőlve, mint egy autó reflektorától megbabonázott őzike. „A búcsúzásban. Butaság volt.” „Nem butaság,” suttogta Sam. „Tudom, mit próbáltál…” „Összetartozunk,” mondta, egyenesen neki intézve a szavait. „Jonah és Thera mutatták meg nekünk. Nem léphetünk vissza.” Sam megrázta a fejét, a férfi szavaival veszélyes vizekre evezett. „Kérlek, mi nem tehetjük…” Egy másik lépés, eltöltötte az eső és bőr illata. „Megtehetjük. Ha hajlandóak vagyunk kockázatot vállalni.” Minden ízében reszketett ettől a lehetőségtől, félig rettegve és félig várakozva. Képes lesz ezt megtenni? Képes lesz felrúgni a szabályokat, és kockáztatni mindent, valamiért, ami olyan tiszavirág életű és bizonytalan, mint a szerelem? „Ez biztos, hogy nem ennyire egyszerű,” suttogta. „Ez az,” biztosította Jack gyorsan, „tényleg az.” Sam ekkor felnézett, a férfi szemébe. Jonah-t látta ott, aki könnyed, bizakodó és gyengéd. Az ezredes szintén ott volt, aki harcedzett, megsebzett és szenvedélyes volt. És ekkor, mintha egyesültek volna, Sam valaki mást látott meg a férfi szemeinek legmélyén. Valakit, akit eddig csak futólag pillantott meg, azt aki az előtte álló férfiban rejtőzött. Sam meglátta Jacket. Csak Jacket. A felfedezés egyedülálló pillanatában, minden amit oly sok ideig rejtegetett a felszínre tört. A következményekre fittyet hányva, Sam a férfi köré fonta a karját és szorosan magához húzta. Az eső a dzsekijén átáztatta a pólóját, de nem engedte el, Jack átfogta őt karjaival és arcát a vállába temette. „Szeretlek,” mondta reszketeg hangon a fülébe. Szavai megtörték az átkot. A túl hosszan elnyomott érzelmek keresztül száguldtak rajta, megrémítve intenzitásukkal, ledöntve a védőfalakat amiket az évek alatt felépített. Sam megszorította Jacket, félt elengedni. Félt, hogy hajótörést szenved a félelmei és gátlásai veszélyes szikláin, ha valaha is kibontakozik gyengéd öleléséből. Hosszú ideig csak álltak ott, átölelve egymást. Ekkor Sam egy csók melegét érezte a nyakán, majd egy másikat. Mint a futótűzre, teste úgy reagált az érintése, mint Theraé tette oly sokszor korábban. Ajkai rátaláltak a férfiéra, lágyan, telve vággyal és szenvedéllyel miközben a férfi kezei eső áztatta pólója alácsúsztak. Némileg elakadt a lélegzete mikor megérezte a bőrén a férfi érintését, átcsaptak fellette a vágy hullámai, magával ragadta a viharos ölelés. De ez most nem volt esetlen, első légyott. Jack pontosan tudta, hol és hogyan érintse meg. Ahogy Sam is. Összeszokott és szerelemmel telt volt, fűszerezve izgalommal és egy kevés veszélyérzettel. Megfontoltan, lassan, Jack eltolta magától Samet, hogy ránézzen. Tekintetük egymásba kapcsolódott, szavak nélküli beszélgetésük ékesszólóbb volt mit bármi, kérés vagy beleegyezés egyáltalán nem számított. Az, hogy kockára tettek mindent annál inkább. Könnyek lepték el Sam szemeit mikor Jack kezét fogta, megcsókolva a tenyerét, és lassan a hálószobája felé vezette őt. Egy új élet felé. * * * Az eső még mindig az ablakot csapdosta, de Jack gyengéden, meghitten Sam köré gömbölyödve feküdt. Késő volt. Talán. Már jó ideje elvesztette az időérzékét. De nem számított. Ebben a pillanatban az egyetlen lényeges dolog az egész univerzumban, az a tény volt, hogy itt van és Sam a karjai közt alszik. Sam megmoccant kissé, és Jack lágyan megcsókolta a tarkóját. Sam elégedetten felsóhajtott. És egy pillanattal később álomittas hangon suttogta, „Jack?” „Hmm?” „Most örökre szól. Igaz?” Jack karjai védelmezőleg szorították meg, egy bizonytalan jövő képei töltötték meg az elméjét. Veszélyesen és kiszámíthatatlanul éltek. De „Igen. Ha rajtam múlik. Ez most örökre szól, Sam. Istenre esküszöm.” Elégedettséggel telve, Sam közelebb fészkelődött, haja finoman hozzáért Jack állához. Jack behunyta a szemét és elmosolyodott, miközben a megnyugvás elsöprő áradata békét hozott a szívébe. Érezte, hogy minden veszteség és fájdalom, amit elszenvedett eddigi életében, most értelmet nyert, kettejük kapcsolatával még jobban megbecsülte a legritkábbat és legértékesebbet az összes érzelem közül. A boldogságot. Sosem esett kétségbe, sejtette, hogy a boldogság soha nem látott magasságaiba jut el. És tudta, mély bizonyossággal, hogy ez nagyszerű érzés, hogy pontosan ott van ahol lenni akart. Végre. - Vége -  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 671 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |