Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsokig 1. rész
| A keskeny fapadra fellépve, Sam kikukucskált az aprócska, csukott ablakon, de csak a pince mennyezetét látta. Kiáltások és sikoltások hangjai szűrődtek át a késő éjszakán, a közelgő téltől fagyos levegőben, miközben a Jaffák tették a dolgukat. - Összeterelik a falusiakat, uram, - suttogta O’Neillnek. A férfi mellette ült a padon, karja egy hevenyészett kötéssel volt betakarva. - Kiabálnak valamit, de nem tudom kivenni. Jack egy fejmozdulattal az ablakhoz küldte Teal’c-et. - Nézd meg, hátha kitalálod, mi folyik odakint, - utasította. A pad megreccsent Teal’c súlya alatt és Sam leugrott, kissé megrezzent a térdében jelentkező fájdalomtól; megrántotta az előző éjjel, a kétségbeesett menekülésükkor az erdőn keresztül. - Tudjuk, hogy mi folyik odakint Jack, - mondta Daniel, a szűk, sötét szoba túlsó oldaláról, ahol ült. Fejét a kezébe temette, hangja tompa volt. - Meg fogják őket ölni. - Nem tudjuk biztosan, - válaszolta O’Neill, fogával szorosabbra húzva a kötés végéit. - Daniel Jacksonnak igaza van, - mondta ekkor Teal’c, lassan lemászva a padról. - A Jaffák azt követelik, hogy árulják el a hollétünket, azt is mondták, hogy négy falusi fog meghalni minden órában, amíg szabadok vagyunk. Daniel felemelte a fejét. - Négy? - kérdezte tompán. - Minden órában? Teal’c bólintott, arca megfeszült az undortól. - Ez egy bevett Jaffa módszer, hogy megtörjék az ellenállási mozgalmakat. - Jack, - kérte Daniel, - tennünk kell valamit. - Mit például? - válaszolta O’Neill. Szeme komoran villant meg a sötétségben, telve dühvel és valami mélyebb érzéssel, amit Sam nem igazán tudod hova tenni. Ez volt az a pillantás, amit nem kívánt magának, de Daniel felvette a kesztyűt. - Hát, feladhatnánk magunkat, - javasolta. - Nem. - Jack hangja pontot tett a szóváltás végére, hangja olyan kimért és ellentmondást nem tűrő volt, amennyire csak lehetett. - Nem tehetjük. - Miért nem? Meg fogják *ölni* ezeket, az embereket, Jack. Ártatlan embereket! Jack nem szólt egy szót sem, de ahogy a kezével megtörölte a száját, Sam tudta, hogy érzi a döntésének keserű ízét. A köztük beálló csend törékeny volt, de végül Jack megszólalt. - És mint gondolsz, mit fognak tenni velünk, Daniel, ha feladjuk magunkat? Daniel csak megrázta a fejét és könyörögve fordult Samhez. - Ez helytelen, - mondta neki csendesen. - Nem látod? - Az egész háború nem igazságos, - sóhajtotta Sam, leülve a padlóra Daniel mellé. - De nem látok más lehetőséget, több forog kockán, mint az életünk. - Igazad van, - értett egyet vele Daniel, jeges, vádlópillantást vetve Jackre, ami egyáltalán nem illett szelíd természetéhez. - Tényleg *több* forog kockán az életünknél, az egész erkölcsi alapja annak a ténynek, hogy valamiféleképpen jobbak vagyunk, mint a Goa’uld! Ha hagyjuk meghalni, ezeket az embereket, nem leszünk jobbak, mint… Jack talpra ugrott, szembeszállt Daniel vádjával. - Ne add elő nekem, ezt a szart! - sziszegte hirtelen. - Már milliószor hallottam, és nem jön be. A háború, az háború. Ez rossz, veszélyes és emberek halnak meg. Ártatlan emberek halnak meg. És őszintén, - tette hozzá fanyarul, - jobb, ha ők, mintha mi! Van *bármi* elképzelésed arról, hogy mit tesznek Carterrel, ha elkapják? Daniel meglepetten pislogott, a kérdés nyilvánvalóan elgondolkodtatta. Sam nem tett szemrehányás neki, de a szíve kihagyott egy dobbanást a férfi szavaira és szemei az ezredesre villantak. De Jack meredten nézte Danielt és figyelemre sem méltatta őt. Sam gondolataiba merült. Őt védené? Ez az, amiért elutasította Daniel kérését, hogy mentsék meg a falusiakat? Sam behunyta a szemét, keményen küzdött a rettegés gyomorforgató érzése ellen, ami a torkát szorongatta, nem akarta feláldozni az életüket a sajátjáért cserébe. - Mire gondolsz? - szólalt meg végül Daniel, hangja visszarántotta Samet a valóságba, arra kényszerítve, hogy kinyissa a szemét. - Tudod, hogy ki van ott kint! - csattant fel Jack, a felettük lévő kis ablakra mutatva. - Apophis van ott. És tudod, mit akar, elpusztítani a Földet és a Tok’rát. - O’Neill felvonta a szemöldökét, kérdően nézve Danielre, hogy felfogta-e már a lényeget, de Daniel makacsul csendben maradt. Jack szemöldöke fenyegetően összerándult. - Kiszedi, amit akar Carterből – a Földről és Tok’ráról, mielőtt megöli őt, - tette hozzá csendesen. - Ezt nem hagyhatjuk. Sam öntudatlanul az ajkába harapott, zavarta Jack szókimondása, de tudta, hogy igaza van. Daniel ránézett, elcsendesedett Jack szavaira, de még kételkedett. - Hagynád meghalni, ezeket az embereket, hogy megmentsd magad? - kérdezte a nőtől zordan. - Gondolod, hogy *ennyire* fontos vagy? Sam arca megrándult a férfi szavaira, de állta a pillantását. - Mind azok vagyunk, Daniel, - mondta csendesen. - Tudod mennyire felbecsülhetetlenül értékes Teal’c tudása a Goa’uldról, és te – te segítettél megkötni a szövetséget a Tok’rával, az Asgardokkal és számtalan más néppel… És végül az Ezredes, - habozott egy pillanatig, vetett rá egy gyors pillantást, - jóban van Thorral. - Kösz, Carter, - motyogta Jack, hangjában akasztófahumor csengett. Ha nem lett volna ennyire zord a helyzet, Sam talán elmosolyodott volna a hangjából áradó sértett büszkeségen, de Daniel figyelő szeme elvette a kedvét a nevetéstől. - A falusiak a Goa’uldok rabszolgái, - emlékeztette Danielt. - Nekik nincs lehetőségük küzdeni ellenük, de nekünk van. Mi megváltoztathatjuk a dolgokat. Daniel megrázta a fejét. - Nem akarom, hogy a vérük az én kezemhez tapadjon, - suttogta. - Nem fog, - csattant fel Jack, felmászott a padra, hogy kinézzen. - Az én kezemhez fog. Én vagyok, aki a parancsot kiadja, és a parancs az, hogy *mind* itt maradunk. - Azt gondolod, hogy ettől jobban érzem magam? - Úgy érzed magad, ahogy csak akarod, ezt átkozottul jól tudod, - morogta Jack. A kiabálás hangosabb lett, Sam vetett egy pillantást Jackre, látta, hogy az megdöbbent azon, amit kint látott. - A kurva anyjukat, - motyogta magában, keze ökölbe szorult a falnál, aminek támaszkodott. - Mi az? - kérdezte Sam. - Semmi. - Jack megfordult és leugrott, de Sam látta a ragadozó pillantást a szemében és tudta, hogy hazudik. És ezt Daniel is észrevette, mert azon nyomban talpra ugrott, és elindult az ablak irányába. Jack megmarkolta a karját, megállítva őt. - Ne, - figyelmeztette. Daniel dühösen rázta le magáról a kezét, és fellépett a padra és bámult az ablakon. - Ne! - suttogta. - Ő még csak egy gyerek! O’Neill arca komorabb volt, mint amilyennek Sam bármikor is látta korábban. - Le onnan, - sziszegte Danielnek, megrántva a karját, lehúzva a padlóra. - Jack! - Daniel tágra nyílt szeme telve volt haraggal. - Meg fogják ölni azt a fiút, miattunk. Fel *kell* adnunk magunkat! - Nem. - De..! - Azt mondtam nem, - csattant fel az ezredes. - Ez parancs. Daniel csak megrázta a fejét, elutasítva, hogy engedelmeskedjen a parancsnak, és kezével a hajába túrt, miközben Sam felé fordult segítségért. De Sam meg sem próbálta. És ekkor Daniel fenyegető tekintete felvillant, összehúzott szemöldöke bizonytalanul kisimult és az ellenszegülés szikrája villant fel a szemében. - Bazdd meg a parancsaidat, Jack! - sziszegte és az ajtó felé indult, elszánva magát a cselekvésre. De O’Neill nem volt abban a hangulatban, hogy egy jottányit is engedjen neki, erősen megragadta a karját és megállította. - Nem merészeld, - mondta az Ezredes csendesen, de tekintete szikrázott a visszafojtott indulattól. - Ne merészeld megtagadni a parancsaimat harci helyzetben. - Vagy mi lesz? - válaszolta Daniel, kissé megrezzenve, míg Jack ujjai továbbra is a karját szorították. - Hadbíróság elé állítasz? Jack szeme körül az izmok rángatózni kezdtek, de egyébként arca hideg és közömbös maradt. - Előbb öllek meg, mint hagyjam, hogy eláruld a csapatot. Daniel nem hátrált meg, de összehasonlítva O’Neill fagyos közömbösségével, arca nyitott könyv volt. És Sam fájdalmat, dacot és féktelen dühöt olvasott ki belőle. - Hogy engedheted, hogy *ezt* tegyék? - ragaszkodott álláspontjához Daniel, a harag könnyei fojtogatták a torkát. - Ő csak egy gyerek – akár Charlie is lehetne! Sam szíve majdnem megállt ezekre a szavakra és a szobára halálos csend telepedett. Jack egy szót sem szólt, de állkapcsa megfeszült, miközben pillantása találkozott Daniel hasonlóan heves tekintetével. Egyik férfi sem mozdult és Sam érezte, hogy a szíve szakadna meg ha választania kellene köztük; mindkettőnek igaza volt, és mindketten tévedtek. Végül Jack szólalt meg, szavai sebészi pontossággal kifejezték, bármilyen érzelmeket is idézett fel Daniel, azokat az ezredes irányítása alatt tartja. - Háború van, - mondta zordan, - csak a győzelem számít. - Csak az? - vágott vissza Daniel, hasonló közönnyel. - Én azt gondoltam, hogy *valamiért* harcolunk, nem csak valami ellen. Ha feladjuk az emberségüket, akkor már veszítettünk is. Senki sem mozdult a szobában és Sam érezte, minden izma megfeszült, vártak. Nem tudta, hogy mire, amíg be nem következett; egy robaj a botfegyverből. Egy sikoly, a többiek jajgatása. Még egy robaj, egy harmadik és egy negyedik. Meghaltak. És közben senki sem mozdult a sötét pincében. - A te kezedhez tapad a vérük, - mondta Daniel végül, a hangjában felháborodottság, düh és elhagyatottság érződött, miközben kirántotta karját Jack szorításából. Majd arca elkeskenyedett és lekapta a szemüvegét, mielőtt lerogyott a padra arcát a kezébe hajtva. Jack egy hosszú pillanatig csak nézte, arckifejezése sötét és kifürkészhetetlen volt mielőtt Carter felé biccentet. - Tartsa szemmel. Amint besötétedik, kitörünk. * * * Hammond tábornok felpillantott a falon lévő órára. Egy apró mozdulat; nem akarta, hogy bárki azt gondolja róla, hogy nyugtalan. A vezetői képesség javarészt a látszatról szól – ha hagyod, hogy a beosztottjaid lássák az idegességedet, akkor a játéknak vége. 17.05. Három óra telt el, mióta a CSK-3 tengerészgyalogosait átküldte, hogy kiszabadítsák a CSK-1-et a csapdából, amibe belesétáltak. Három teljes óra és semmi válasz. Az irányító teremben állt, az elmúlt félórában a mozdulatlan Csillagkaput bámulva és izmai fájtak a feszült várakozástól. Hányszor állt itt ugyan így, tűnődött? Itt szobrozva, és várva, hogy a csapatai valamelyike visszatérjen, a kedvezőtlen esélyek ellenére? Már számon sem tudja tartani, ébredt rá egy sóhaj kíséretében. A hang felkeltette az előtte ülő százados figyelmét, a tábornok kurtán felé biccentett, döntött, itt az ideje hagynia, ezeket az embereket dolgozni. - Értesítsenek abban a pillanatban…- kezdte, de hirtelen abbahagyta. - Bejövő féregjárat, uram! A tábornak szája széles mosolyra húzódott. - Épp időben. Vesszük jelet? Egy örökkévalóságig tartó szünet után a nő válaszolt, - Igen, uram. Ez a CSK-3. - Íriszt kinyitni, - mondta a tábornok, majd útra kelt. Az esemény horizont már ott fénylett a kapu szobában, mikor odaért, körülvéve felemelt fegyverekkel, az ismerős vihar előtti csenddel. Ujjai ökölbe szorultak és elrebegett egy imát, fohászkodva, hogy a csapata egy darabban érjen vissza. És ekkor elszabadult a pokol. Három tengerészgyalogos zuhant át először, egyikük erőtlenül roskadt össze társai között. - Felcser! - Kezdett ordítani Morrow hadnagy miközben lerángatták a mozdulatlan testet a rámpáról, hogy helyet csináljanak a Csillagkapuban felbukkanóknak. A szobában hamarosan hemzsegtek a katonák és az orvosi személyzet, de Hammond szeme továbbra a kaput pásztázta, számolva a hazaérkezőket. És mikor végre meglátta Teal’c-et átlépni a kapun szíve megdobbant egy kissé; a CSK-3 végül megtalálta őket. Carter őrnagy nem sokkal volt lemaradva mögötte, legyengülve, de egyébként sértetlenül. Doktor Jackson követte, az arcán vihar dúlt, pár tengerészgyalogos követte. És ekkor, egy pillanattal később, O’Neill rontott keresztül a kapun, beleütközve Danielbe, mielőtt lehetősége lett volna megállni. - Iríszt bezárni! - kiáltotta az ezredes, de már túl késő volt. Egy teljesen felfegyverzett Jaffa lépett át a kapun közvetlenül mellette, a botfegyverét felemelte, készen arra, hogy használja. De O’Neill esélyt sem adott neki rá. Tüzet nyitott és folytatta is egészen addig, míg az Írisz be nem csukódott mögöttük és a Jaffa élettelen teste össze nem roskadt, előtte groteszk táncot járva, miközben O’Neill telepumpálta ólommal. - Állj! - kiáltotta ekkor Daniel, megragadva O’Neill fegyverét és véget vetve a golyózápornak. A két férfi tekintette összekapcsolódott, és Hammond meglepetésére, igazi ellenségeskedést látott kettejük között. - Nem volt elég a halálból, erre napra? - kérdezte Daniel, a hangja csendes volt, de ahhoz elég hangos, átszárnyaljon a kábult szobán. Majd félrelökte az ezredes fegyverét és átcsörtetett az emberek hadán a kijárat irányában. Hammond meglepetten nézett utána, és O’Neill-hez fordult magyarázatért. - Ezredes? -kérdezte. - Nem akarja elmondani, hogy mi volt ez az egész? De Jack csak megrázta a fejét. - Volt némi nézeteltérésünk, - motyogta. - Elboldogulok vele. - Nagyon remélem, - hagyta rá Hammond. O’Neill nem válaszolt, de vetett egy gyors pillantást Carterre. A nő már mellette volt és mikor találkozott a pillantásuk megvonta a vállát és megrázta a fejét. Hammond osztotta a nő nyilvánvaló aggodalmát; valami nagyon rossz történt a legjobb csapatával, és ez nem igazán tetszett neki. Egy csepet sem. *** A haja még nyirkos volt a zuhanyozástól, mikor Jack becsapta az öltözője ajtaját. Nem tudta kiverni a képet a fejéből; a rémülettől tágra nyílt szemek, egyenes sötét haj. Egy gyermek. Mostanra már halott, egy Jaffa keze által. Egy gyermek, aki meghalt egy háború frontvonalában, ezt képtelen volt elfogadni. Jack behunyta a szemét és a homlokát az öltöző hideg fémjén nyugtatta. Helyes volt feláldozni egy a gyermeket az ő háborújúkért? Nem volt helyes, döntötte el, csak szükséges. De ez vajon elég volt? - Uram? - hallotta meg Carter hangját maga mögött, és úgy találta, hogy még ez a gyengéd hang sem volt elég hozzá, hogy lecsillapítsa szíve háborgását. - Ezredes? Megfordult áthúzva fején a pólóját. - Hm, Carter. Már majdnem kész vagyok. A nő megrázta egy kissé a fejét és leült vele szemben. - Elég kemény vita volt ma, - szólalt meg ekkor, rápillantva, beszélgetésre invitálta. Jack nem igazán akart élni a lehetőséggel. - Igen, - ez volt minden, amit mondott és a dzsekiéért nyúlt. Sam tudomásul vette a döntését és témát váltott. - Beszélni fog Daniellel? - kérdezte, és Jack idegesség nyomait fedezte fel a hangjában. - Ezt tisztáznom kell vele, Carter, - mondta a nőnek. - Átlépte a határt. - Talán várhatna vele egy kicsit. - javasolta a nő. - Hagyja őt lehiggadni. - Nem. - Jack megrázta a fejét. - Ez fegyelmi kérdés, nem hagyhatom tovább burjánzani. Sam ekkor felállt és egy lépéssel közelebb lépett. - Ő nem katona, uram, - emlékeztette a férfit. - Ez kemény volt mindannyiunknak, végignézni azoknak az embereknek a halálát, de Danielnek volt a legrosszabb. - Ez nem az ő döntése volt, - morogta Jack, felismerve, hogy saját dühe és fájdalma veszélyesen közel került a felszínre töréshez. Remélte, hogy Carter nem vette észre, de a nő túl jól ismerte őt, ahhoz, hogy megtéveszthesse. A nő sietősen körbepillantott a szobában, meggyőződve róla, hogy egyedül vannak, mielőtt kinyújtotta volna a kezét és megérintette a férfi karját. - Ha számít uram, - mondta, - szerintem helyes döntést hozott. Sam szeme csordultig megtelt megértéssel és melegséggel, miközben a férfira pillantott, aki rájött, hogy a szívét összeszorító nyomás kissé felengedett ezekre a szavakra. Valahonnan a lelke legmélyéről feltört egy mosoly, miközben kezét rátette a nőére. - Átkozottul sokat számít a véleményed, Carter. - Sam ekkor rámosolygott, és a külvilág tovatűnt. A feszültség ott vibrált közöttük, Jack imádta, ezeket a pillanatokat. Elképzelte, hogy csak ők ketten léteznek az egész univerzumban, Sam kezének érintése kifejezőbb volt, mint akár ezer ölelés, és minden, amit nem önthetett szavakba ott csillogott a szemeiben, várva, hogy Jack megfejtse jelentésüket. De, mint általában, kettőjük értékes intim pillanatait hirtelen darabokra törte az öltöző istenverte ajtajának kinyitása. Automatikusan hátrább léptek és a pillanat tovaszállt. - Önnel tarthatnék, uram? - érdeklődött Carter, miközben a SG-3 beözönlött az öltőzőbe, erőteljes hangjuk, majdnem elnyomta az ővét. Jack felvette a dzsekijét. - Találkozni Daniellel? - kérdezte. - Attól fél, hogy ölre megyünk? Carter elmosolyodott. - Hát, - mondta, követve a férfit az ajtóhoz, - éppenséggel átfutott az agyamon. *** Abban a pillanatban, amint belépett Daniel laborjába, Sam tudta, hogy ez a találkozó pocsék ötlet volt. Daniel az asztalánál ült, és őket bámulta a szemüvege felett, és azon nyomban megpróbálta, félig-meddig visszarántani a férfit. De Daniel megszólalt mielőtt megtehette volna. - Mi ez? - kérdezte sötéten. - Egy delegáció? - Mi csak arra gondoltunk, hogy talán beszélgetni akarsz, - szólalt meg sietősen Sam, mielőtt Jack bármi irritálót mondhatna. - Arról, hogy mi történt a P6J-487-en. Daniel hátradőlt a székében, szeme keményen szikrázott a szemüvege mögül. - Miért, mi történt? - csattant fel. - Ó, micsoda szép frázis. Arra gondoltok, amikor hagytunk meghalni nyolc ártatlan embert, hogy magunkat megmentsük? Sam egy pillanatra behunyta a szemét, érezte, hogy valami megfagyott benne a férfi szókimondása miatt. - Igen, erre gondoltam. - Hát, mit lehet erre mondani? - kérdezte keserűen, leeresztve a tollát az asztalra, felhagyva az ellenségeskedéssel. - Idevonszoltad Jacket, bocsánatot kérni? Jack oldalán állva Sam érezte dühét, és teste megfeszülését mielőtt megszólalt. - Rendben,- mondta, hangja veszélyesen megemelkedett. - Először is, Carter nem vonszolt ide, és másodszor, nem azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek, tettem, amit tennem kellett, ez minden. - Francokat! - Már elnézést?! - Daniel, - tört ki Samből, és kettejük közé lépett, - az ezredes katonai döntést hozott - azzal, hogy feladjuk magunkat, nem értünk volna el semmit sem. Daniel dühvel és fájdalommal a szemében nézett a nőre. - Megmenthettünk volna azoknak az embereknek az életét, - mondta. - Ez valami! - Mennyi ideig? - morogta Jack, Danielre szegezve a méregtől elfelhősödött tekintetét. - Egy nap? Egy hónap? Amíg a Jaffák valamiért megint meg nem akarnák félemlíteni a helyieket? Daniel válaszra sem méltatta, csak mogorván nézett rá, fájdalma és felháborodása nyilvánvaló volt. Részvét villant át Samen; Daniel nem volt katona, mindannak ellenére, amin keresztülmentek együtt. Ő egy mélyen érző férfi, aki az embereket hamar a szívébe zárja. Egy férfi, aki még hisz abban, hogy a jó fiúknak mindig győzniük kell, mert nekik van igazuk; nem volt katona, és nem volt cinikus sem. Egy lépéssel közelebb lépett. - Szerinted, mit tenne Apophis azzal az információval, amit belőlünk szedett volna ki? - mondta, megpróbálva a férfi józan eszére hatni. - Az egész Parancsnokság veszélybe került volna – az egész bolygó! De Daniel nem hátrált meg. Az arcán látszott, hogy szinte rosszul van az iszonyattól, Sam át tudta érezni – ő is ugyanezt érezte, átjárta a zsigereit, miközben eszébe jutottak a Jaffák áldozatául esett férfiak, nők és gyerekek arcai. És Jack keserű arckifejezéséből tudta, hogy őt is megrázták az események. - Ez a munkánk, - mondta Daniel egy hosszabb szünet után. - küzdeni a Goa’uldok ellen. Ez az amit ’teszünk’. Azok az emberek ártatlan bámészkodók voltak. Jack megrázta a fejét és beletúrt a nyirkos hajába. - Ők Goa’uld rabszolgák voltak, - szögezte le. - A járulékos veszteség hozzátartozik az élethez, ha háborút vívsz. Sam arca megrándult a szavaitól és látta Daniel szeme tágra nyílt mielőtt ismét összeszűkült volna. - Járulékos veszteség? - ismételte fojtottan. - Most már járulékos veszteségnek számítanak?! - Nem úgy értette, ahogy hangzott. - jegyezte meg sietve Sam, próbálta enyhíteni a helyzetet, de csak annyit ért el, hogy kivívta maga ellen Daniel haragját. - Nem úgy értette? - emelte meg a hangját Daniel. - Biztos vagy benne? És honnan a pokolból tudnád, ’te’, hogy ő hogy gondolta, Sam? A fene egye meg, egyikőtök sem fogja fel, hogy mit tettünk. - Levette a szemüvegét és tántorogva talpra emelkedett, és hátat fordított nekik. - Mi ma ’kivégeztük’ azokat az embereket, - mondta, megnyomkodva az orrnyergét. - Meg tudtuk volna menteni őket, de nem tettük. - Esélyünk sem volt, - kiáltotta Jack, de Sam láthatta kétséget a szemében és a szíve fájdalmasan megdobbant. Pontosan tudta, hogy milyen nehéz volt neki meghoznia ezt a döntést, miért nem tudja megérteni ezt Daniel? Miért teszi ezt még nehezebbé, mindenki számára? - Meg kellett volna próbálnunk, - erősködött Daniel. - Tehettünk volna ’valamit’ – valami többet annál, mint hogy gyáván elbujdosunk! Jack megrezzent a vádaktól és Sam érezte, hogy feláll a szőr a hátán. - Hé - csattant fel, - van bármilyen elképzelésed róla, hogy milyen nehéz egy ilyen parancsot kiadni? - Nem érdekel! - kiáltotta Daniel, visszafordulva feléjük. - És, a francba, veled is Sam, miért véded őt állandóan? - Nem védem! - erősködött Sam, épp akkor, amikor Jack is felcsattant. - Nincs szükségem védelemre, Daniel. Nem én vagyok az, aki átlépte a határt. Danielnek egy pillanatra elakadt a szava, de korántsem volt meggyőzve. - Én csak azt nem értem, hogy miért nem vettél figyelembe más lehetőségeket is, - mondta, hangja tovább enyhült. - *Kellett* lennie más útnak is. - Nem igazán tetszett volna semmilyen más lehetőség sem, - mondta neki Jack, - mert mindben megölnek minket! - Ha tárgyalhattunk volna velük…- kezdte Daniel, de O’Neill beléfojtotta a szót. - A fene egye meg Daniel, ez a hadsereg és nem valami átkozott vitakör. Parancsot adok és ti engedelmeskedtek. Ez így működik! - De a parancsaid *rosszak* - vágott vissza Daniel. - Az én gondom. - Nem - kötötte az ebet a karóhoz Daniel. - Én nem vagyok katona és ragaszkodom hozzá, hogy beleszólhassak! - Daniel, - sóhajtott fel Sam, egy lépéssel közelebb lépve hozzá, hátha meg tudja ő nyugtatni. - Egy harci helyzetben követnünk *kell* a parancsokat, még akkor is, ha nem értünk velük egyet. Máskülönben a csapatot veszélyeztetjük. Tudod jól. Daniel ránézett és tekintetük összekapcsolódott. - És mi van veled, Sam? - kérdezte. - Neked tetszettek ezek a parancsok? Sam megrázta a fejét. - Természetesen nem tetszettek. De ez nem vita tárgya. Az ezredes a parancsnokom – és én követem az utasításait. - De nem tetszenek, ugye? - erősködött Daniel. - Nem akartad őket hagyni, meghalni. Sam a homlokát ráncolta, bosszantotta, hogy Daniel valamiféle helytelenítő vallomásra akarja őt kényszeríteni. - Nem, nem tetszettek, - tette hozzá, - de ez nem azt jelenti, hogy rosszak voltak. Éppenséggel, szerintem O’Neill ezredes helyes döntést hozott, - még akkor is, ha nekem személy szerint nem is tetszett. Daniel bólintott, ujjaival ismét a hajába túrt. - Megint őt véded, Sam! Nem is tudom, hogy miért vagyok meglepődve. - Mit akar ez jelenteni? - csattant fel Sam. - Csak egy újabb példát a Sam-és-Jack-szövetségre működés közben, - morogta Daniel. - Katonai szempontok győzedelmeskednek az erkölcs felett, *megint*. - Ez nem igaz, Daniel, - felelte Sam, kényelmetlenül érezve magát a férfi vádjai miatt. A Sam-és-Jack-szövetség? Mi a francot akar ezt jelenteni? - Hát ahol én állok, ez nagyon úgy tűnik, - bizonygatta Daniel. - Bármikor, ha katonai témában vitatkozunk, ti ketten rögtön összebújtok és teljesen figyelmen kívül hagyjátok azt, amit Teal’c vagy én mondunk… Sam elvesztette a fonalat az okfejtésében, mert a véletlenül használt szófordulat miatt felhúzott szemöldökkel akaratlanul is Jack felé nézett, épp időben, hogy lássa a férfi rávetett bűnbánó tekintetét. A fél pillantásuk gyors volt, de annyira nem, hogy elkerüljék Daniel éles szemét. - Ó…, - vett hirtelen egy nagy levegőt, elakasztva a szóáradatot és rájuk pillantva tágra nyílt szemmel. - Hát, azt hiszem, *ez* mindent megmagyaráz! Sam érezte, hogy forróság önti el az arcát. - Mire gondolsz? Daniel felnevetett, egy hideg, örömtelen kacajjal. - Hát, - tűnődött el, megrázva a fejét. - Átvitt értelemben beszéltem, de szerintem ti ketten szó szerint értettétek. - Mi a fenét hordasz te itt össze, Daniel? - csattant fel Jack, a férfira szegezve tekintetét rosszul leplezett aggodalommal a szemében. - Arról beszélek, miért Sam véleménye az egyetlen, amit meghallgatsz, - csattant fel. - És arról, hogy miért nem akartad kockára tenni az életét, hogy megments nyolc ártatlan embert! - Sam szívét mintha egy jeges marok szorította volna össze, ezekre a szavakra, szemét Jackre szegezte. ’Nem ez volt az oka,’ könyörgött magában, ’kérlek, Jack, mond, hogy nem ez volt az oka.’ Jack hangja jéghideg és kőkemény volt. - Az egyetlen szempont, amit figyelembe vettem döntésemkor, katonai volt, - mondta fogcsikorgatva, - és átkozott átkozott, ha nem tartok ki a döntésem mellett akár ellened akár bárki mással szemben. - És mi van azzal a nyolc emberrel, akit halálra ítéltél? Ki fog értük kiállni? Vagy a családjukért? Jack szeme veszélyesen elkeskenyedett, és megtelt sötét dühvel. A válla tartásából és abból ahogy egy kis izom rángatózott az állkapcsán, Sam látta mennyire küzd az érzelmei féken tartásáért, és ez borzongással töltötte el. - Ez háború, Daniel, - mondta Jack hűvösen. - És én katona vagyok. Ha nem tetszik, amit teszünk, akkor menj és temetkezz el egy archívumban valahol és hagyd ránk a piszkos munkát. Mert valakinek meg kell tennie, és ma ez én voltam. - Ettől a macho, katonai szarságtól jobban alszol éjszaka? - vágott vissza Daniel, miközben kilépett az asztala mögül és megállt pár centire Jacktől, az egész teste fenyegetően megfeszült, Sam még sosem látta ilyennek. Egy gyors, barátságtalan mosoly tűnt fel az ezredes szája sarkában. - Ó, én jól alszom. - Igazán? - kérdezte Daniel. - Hát, tudod mit? Nem érdekel! Bassza meg a sereg, és baszd meg *te* is, Jack.- Dühtől szikrázó szemét végig Jacken tartotta, de a száján gúnyos vigyor jelent meg miközben hozzá tette, - De azt hiszem, ez Sam dolga, nem igaz? - És ezzel kisétált a helységből, olyan erősen becsapva maga mögött az ajtót, hogy az azonnal kivágódott. Jack nekilódult, hogy kövesse, de Sam megragadta a karját, mielőtt elérte volna az ajtót. - Ne tegye! - sziszegte. - Hagyja elmenni. Jack Sam felé fordult, arca lángvörös volt a dühtől. - Nem érdekel, hogy a barátom, nem fogom hagyni, hogy így elszökjön… - Az előtérben akarja folytatni ezt a beszélgetést? - csattant fel Sam. Ez megállásra kényszerítette a férfit, aki visszatért a szobába és becsapta az ajtót, hátat fordított a nőnek miközben mindkét kezével Daniel asztalának támaszkodott, próbálva visszanyerni az önuralmát. - A fene egye meg, - motyogta magában, és Sam pontosan tudta, hogy mire gondolt. A dolgok rossz fordulatot vettek, nagyon rosszat. És ez az ő hibájuk volt. Valami megváltozott közöttük, azután az együtt töltött éjszaka után. Sam nem akarta ezt, nem gondolta, hogy… Sam megálljt parancsolt a gondolatainak. Ki a fenét akar becsapni? Nem gondolkodott előre, egyáltalán nem. Eszébe sem jutott, hogy talán az ő kis akciójuk hatással lesz a csapatra. Mindenek ellenére, úgy tűnt, csak egy éjszaka volt, egy éjszaka, egyetlen tiltott, gyönyörűséges éjszaka nem változtathat meg mindent. Ez volt az egész lényege, nem igaz? Úgy hagyni a dolgokat, ahogy voltak, harcolni a frontvonalban, küzdeni a végsőkig. Sam majdnem felnevetett; még hogy nem változtat meg semmit sem? Hogyan is lehetett ennyire naiv? Ez volt az első hibájuk. És bár, azóta semmi sem történt kettejük között, nem számított, mert már túl késő volt. Az idő kerekét nem lehetett visszaforgatni, hiába is próbálta volna, nem tudta meg nem történté tenni. Valami megváltozott. Valami meghatározhatatlan dolog. Olyan volt, mintha azaz éjszaka összekötötte volna őket valamilyen elszakíthatatlan kötelékkel, összekapcsolva és bezárva őket egy helyre, ahol nem lehetnek együtt, és el sem válhatnak egymástól. Az öröm és a fájdalom tökéletes, kínzó elegye. És ez megváltoztatott dolgokat, és a folyamat még mindig nem állt le – kettőjük között és a csapatban sem. Sam nem volt vak, látta mindezt, csak eddig nem vett róla tudomást. Ez volt a második hiba. Sam leült, szemét Jackre szegezte és gondolatai Daniel szavai körül forogtak. ’Sam véleménye az egyetlen, amit meghallgatsz…nem akartad kockára tenni az életét, hogy megments nyolc ártatlan embert!’ Sam lehunyta a szemét, próbálta megnyugtatni háborgó gyomrát miközben felrémlett előtte az undor Daniel hangjában, miközben fröcsögöttek belőle a vádjai. - Uram, - szólalt meg csendesen, kinyitva ismét a szemét, a férfit nézve. - Meg kell kérdeznem valamit. A férfi bólintott és Sam gyanította, hogy pontosan tudja, hogy mit fog mondani. Sam megnyalta a kiszáradt ajkait. - Igaza volt? - kérdezte. Jack felemelte a fejét és felé fordult. Sam remélte, hogy Daniel tévedett, mert a férfi arcáról sugárzó aggodalom és zavar elakasztotta a lélegzetét. Jack egy pillanatig meg sem szólalt, sötét szeme az övébe kapcsolódott, kutatva valami után, amit nem adhatott meg. És ekkor bólintott és azt mondta, - Nem tudom. Talán. Sam megengedett magának egy röpke haladékot, miközben becsukta a szemét és legyűrte a torkát szorongató gombócot, mielőtt ismét a férfi feldúlt arcára nézett volna. - Harcászatilag, - mondta lassan, - ez egy megalapozott döntés volt, uram. - Daniel nem osztja a véleményét. - Daniel nem katona. Jack ismét elhallgatott, felemelkedett Daniel asztaláról és keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. Védekezik, gondolta Sam, és csodálkozott rajta, hogy a férfi tart tőle, a tiltott dolgok közéjük furakodtak. - Mit gondol, mit fog tenni Daniel? - kérdezte ekkor. - Kitálal Hammondnak? Elmondja neki, hogy nem tud együtt dolgozni a ’Sam-és-Jack-szövetséggel’? Sam morcosan mosolyodott el a szavaira, de megrázta a fejét. - Szerintem aludni fog rá egyet, és holnap reggel szörnyen fogja magát érezni. Ismeri Danielt – szenvedélyes, de helyén van az esze is. Nem haragtartó. Jack ajkait vékony vonallá szorította össze. - Nem igazán van más lehetősége, igaz? - kérdezte. - Úgy értem, hogy alapvetően igaza van – rólunk. Megváltoztak a dolgok. - Igen, - értett vele egyet Sam, - megváltoztak, uram. Jack megdörgölte a szemeit; fáradtan és bizonytalanul hirtelen idősebbnek tűnt a koránál. - A franc essen belé, - sóhajtotta, - mikor lettek a dolgok ennyire bonyolultak, Carter? A nő csak megrázta a fejét, felnézve a férfi gondterhelt szemeire. - Tudja, hogy mikor, uram, -mondta halkan. - Azon az éjjelen, amikor átléptük a határt és most már nincs visszaút. *** | |
|
| |
| Megtekintések száma: 522 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |