Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsokig 2. rész
2. rész Az óra az ágya mellett hajlíthatatlan pontossággal tiktakolva jelezte a lassan múló órákat, és Jack csak feküdt a sötétben hallgatva a ketyegést, miközben fejében keresztül-kasul cikáztak a gondolatok, a megbánás és a vágyakozás bizonytalan keverékei, amik olyan gyakran okoztak neki álmatlan éjszakákat. Dolgok, amiket megbánt. Ezek szoktak kavarogni a fejében az ilyen éjjeleken, mint a mostani is, követték egymást, összetalálkoztak, elkeveredtek és megtántorodtak a maguk rémisztő valójában és újult erővel döfték szíven őt minden egyes alkalommal. Dolgok, amiket megbánt. Mindnek volt neve is. Charlie. Sara. Kowalsky. Carter. Mindegyik fájdalmasabb, mint a másik, csak másként. Charlie kivétel volt. Ez a fájdalom mindent elsöprő, egyedülálló, semmi mással nem összehasonlítható volt, megbánás és bűntudat, végtelen bűntudat. De ma éjjel nem Charlie volt, aki kísértette nyugtalan elméjét, a ma éjjel Carteré volt. Samé. És a nő hirtelen ott volt, olyan valóságosan, amennyire csak az emlékezete lehetővé tette; a mosoly az arcán, a szemei a holdfényben, ahogy a bőre forrón az övéhez simult, meleg lehelete az ajkain. A fájdalom sokkoló volt. Már két hónapja is, hogy itt volt, pont a karjaiban, és akkor a világban minden a helyére került. Abban a néhány röpke órában minden értelmet nyert és tudta, hogy a helye ott van a nő mellett. De a hajnal könyörtelenül betört a szobába és elragadta őt tőle, reményvesztetten hagyva itt őt. A reményvesztettség, magány és egyedüllét érzése lenge körül a házat, közben visszaidézte a mulandó boldogság tovatűnő óráit. De ezért a boldogságért fizetnie kell, és ma Daniel megmutatta neki, hogy milyen sokba is kerülhet. És nem tudta, hogy képes lesz-e megfizetni ezt. ’Sam véleménye az egyetlen, amit meghallgatsz.’ Összerezzent a barátja szavaiban megbújó igazságtól; attól az éjjeltől kezdve vonzották egymást, szabadulásra képtelenül, és miközben ők magukkal voltak elfoglalva, belépve közös keringőjükbe, kizárták a többieket. A szemei, a figyelme és a gondolatai középpontjában Sam állt, csak ő. De azt gondolta, hogy titokban tudja tartani, azt gondolta, hogy profi – szolgálja a hazáját, harcol azon az átkozott fronton. Azt gondolta, hogy senki sem veheti észre. De nagyot tévedett. Daniel észrevette. Ő természetesen észrevette. Hogyan is gondolhatott másra? Olyanok voltak, mint egy család, közelebb álltak egymáshoz, mint a családtagok. És ez a dolog Sammel fellazította a kötelékeket, megrázta az egységet, amit az elmúlt három évben felépítettek. Daniel már nem bízik benne többé, nem bízik, abban, hogy a helyes dolgot teszi, és az éjszaka sötétjében őszinte volt magához, és hozzátette, hogy már saját magában sem bízik többé. Ó, a döntése, hogy nem mentik meg a Jaffák áldozatait gyakorlatilag helyes volt, de…De a gondolat, hogy Samet Apophis kezére adja, csontig hatoló jeges borzongással töltötte el őt, ami megacélozta az idegeit és képes volt kizárni a hideg estében visszhangzó sikolyokat. Jobb, ha ők, mintha Sam, gondolta. És a gondolat undorral töltötte el. Kezeit az arcához emelte és a szemeire szorította, amik szárazak és vörösek voltak az alvás hiányától. - Hogy a pokolba fogsz ebből kikeveredni, Jack? - kérdezte magától. De válasza nem volt, egy sem. *** Daniel hirtelen riadt fel álmából, és a hálószobájában táncoló árnyékokat bámulta. Egy pillanatig elcsodálkozott azon, hogy mi is ébreszthette fel, de csak addig, míg a keserű emlékek meg nem rohanták – kiűzve az álmot a szeméből. Felrémlett előtte a gyermek arca. Emlékezett Jack csökönyös ellenállására. Eszébe jutott a jéghideg düh, annak a férfinak a szemében, akit a barátjának tartott. A saját szavaira – ’Akár Charlie is lehetne’ – és emlékezett arra, ahogy Jack arca elkomorult a vádjaira. A lelkiismeretfurdalás ütemesen lüktetett mellkasában. És ekkor felderengett más is. ’Baszd meg *te* is, Jack. De azt hiszem ez Sam dolga, nem igaz?’ Világosan élt az emlékeiben, ahogy Sam arca megdermed és szinte összetört, elborzadva a lelepleződésétől. És a bűntudat szorítása felerősödött, elárasztva és csordultig megtöltve a szívét, kiűzve onnan a haragot. Nyolc ember meghalt. Emlékeztette magát a tényre, de nem használt. Csak Sam arca lebegett a szeme előtt, és a fájdalom, amit ő okozott a neki, a kegyetlen és gonosz megjegyzésével, annak a nőnek, akit húgaként szeretett, aki soha nem volt neki. - Ó, Istenem, - sóhajtotta, a plafonon vibráló fényeket bámulva. - Mit tettem? *** Sam a bázison aludt. Nem bízott magában a kormány mögött. Nem mintha nem lett volna képes vezetni, csak abban nem bízott, hogy hazafelé venné az irányt. Mert az olyan napokon, mint a tegnapi, mikor úgy tűnt az egész világ összeesküdött ellene, akkor volt a legnehezebb ellenállnia a férfinak. És az olyan napokon, mint a tegnapi, a férfi veszélyesen közel merészkedett a határhoz, csábítva őt, hogy lépje át azt még egyszer. ’Nem szeretne meginni egy sört, vagy valamit?’ kérdezte a férfi, mikor ott ültek, magukba roskadva Daniel irodájában. Szemeiben bizonytalanság és reménykedés keveredett, és ez csak megerősítette az elhatározását, hogy visszautasítsa az ajánlatot. ’Talán, ez nem a legjobb ötlet, uram,’ mondta, élettelenül, erőlködve, hogy megtagadja magától a vigasztalást, ami után minden porcikája sóvárgott. A férfi csak bólintott, csalódott és túl fáradt volt, hogy elrejtse érzelmeit egy ostoba vicc, vagy egy nyegle válasz mögé. Csak feltápászkodott és elindult az ajtó felé. ’Jó éjt, Carter.’ És elment, egyedül hagyva őt – úgy ahogy, akarta, és amit valójában nem akart. És még mindig egyedül volt, az étkezőben reggelizve. Nem volt íze semminek sem, mintha fűrészport evett volna, miközben azon töprengett, amit ez a nap tartogatott számára. Daniel vádaskodásainak komoly következményei lehetnek, és nem látott semmilyen kiutat szorult helyzetéből. Ahhoz, hogy a CSK-1 ezt túl élje valami nagyon komoly változásnak kell történnie. De ő kifogyott az ötletekből. És a szíve mélyén attól félt, hogy nincs is kiút. Azzal, hogy átlépték a határt, ő és Jack épp azt tették tönkre, amit olyan elkeseredetten próbáltak megvédeni. - Carter őrnagy? - Sam felpillantott, meglepődve látta Hammond tábornokot az asztala mellett állni. - Nem bánja, ha csatlakozom önhöz? - Nem, uram. Persze, hogy nem. - felelt döbbenten. A szíve kissé gyorsabban kezdett verni. Ez nagyon szokatlan volt, mondhatni. Harapott egyet a pirítósából és rámosolygott a tábornokra, kíváncsian várta mit fog mondani. Nem kellett sokáig várnia. - Van valami, amit meg akarok önnel vitatni, őrnagy, - mondta ekkor a tábornok, kissé összeráncolta széles homlokát. - Itt beszéljük meg, vagy ha kívánja be is mehetünk az irodámba? - Öhm, - hebegte, kissé félve attól, hogy Daniel már találkozott a tábornokkal. De nem, akkor nem ajánlotta volna fel, hogy nyilvánosan beszéljék meg a dolgot. - Itt is jó lesz, uram, - biztosította. - Miről van szó? Hammond bólintott, összeszedte a gondolatait, és elétolt egy összehajtogatott papírdarabot. - A Pentagon megbízást adott egy új projektre, őrnagy. És Richards ezredes magát is a csapatában szeretné tudni. Sam pislantott egyet meglepetésében és felemelte levelet, amit a tábornok átadott neki. - Milyen projekt, uram? - Csillagkaput akarnak építeni. A nő szeme tágra nyílt. - Építeni? A semmiből? - megrázta a fejét. - Ez nagyon ambiciózus. Hammond végig simított a kezével a fején, vibrálóan élénk kék szemét nőre szegezte. - Ha sikeresek lesznek, az emberiség jövőjére nézve… - Óriási változás lesz, - értett egyet vele a nő. - Hűha. - Richards mindent megtesz azért, hogy megkapja magát, őrnagy, - mondta a tábornok. - Legalább annyit, amennyit én azért, hogy megtartsam magát. Sam erre elmosolyodott, és zavarában biccentett egyet a fejével a köszönet jeleként. - Megtisztelve érzem, uram. Hogy rám gondoltak. - Nem tagadom, ez egy hatalmas lehetőség önnek, Carter, - mondta. - Azt hiszem, az ön első kézből szerzett tapasztalataival jelentősen előrelendítené a szekerüket. Az előléptetés nincs is olyan messze. Sam bólintott, de a gondolatai már teljesen új irányt vettek, magukkal ragadva a szívét is. Ez volt az, döbbent rá. Ez volt a válasz – a mód a CSK-1 megmentésére. Úgy pottyant az ölébe, mint az istenek ajándéka. Már csak össze kell szedni minden bátorságát, hogy élni tudjon vele. Kinyitotta a levelet és röviden átfutotta – kérelem az áthelyezésére, egy rövid leírása az új beosztással járó követelményeknek. Hatásos volt és magával ragadó. Az ajkába harapott. Washingtonban. A padlón csikorgó székláb hangjára felkapta a fejét és a tábornokra nézett, aki felemelkedett. - Hagyom tovább reggelizni, őrnagy - mondta, - és fontolja meg az ajánlatot. Bár igazán utálnám, ha elveszíteném magát, de ez egy nagyon előnyös áthelyezés lenne a maga számára. Ahogy ezt mondta, Sam az arcát fürkészte, kétértelmű célzás jelét kutatva – tud vajon róla és Jackről? Ez volt az, amiről beszélt? Bizonyos értelemben, ez megmentené a karrierjét. És Jackét is. De az arca nem árulkodott semmi ilyenről, csak egy felettes őszinte törődését tükrözte, és ettől kissé könnyebben vette a levegőt. - A hétvégéig várom a válaszát, - jelentette ki távozóban a kávéjával a kezében. Sam csak bólintott, a szíve szinte beleremegett a tudattól, hogy a döntést már meghozta. El fog menni. Ez volt az egyetlen kiút, az egyetlen lehetséges válasz a problémára, aminek nem volt más megoldása. Tudta, hogy helyesen cselekszik, még ha a távozás ötlete össze is szorította a mellkasát, annyira hogy alig tudott levegőt venni. De az összetört szíve ellenére tudta, hogy igaza van; arról viszont fogalma sem volt, hogy a pokolba fogja ezt elmondani Jacknek. *** Sam laborjának ajtaja előtt álldogálva, Daniel hezitált. Kopogásra emelte a kezét, majd leengedte az utolsó pillanatban és elfordult, tett két lépést, majd megállt. - A francba, - suttogta, - csak tedd meg Daniel. Ennyivel legalább tartozol neki. - Sarkon fordult és visszalépett az ajtó elé és bekopogott mielőtt ideje lett volna újra meggondolni magát. A válasz rögtön jött. - Szabad. A torkát szorongató idegességtől nagyot nyelve, kinyitotta az ajtót és belépett. - Szia, - mondta, tétovázott, kérdően vetett egy gyors pillantást a nőre, hogy szívesen fogadja-e. Sam nem mosolygott, szokásával ellentétben és Daniel tisztán látta a karikákat a szeme körül, tompítva azok ragyogását. De végül megszólalt. - Daniel. Szia. Daniel megköszörülte a torkát, beljebb lépett az ajtóból. - Sam, szeretnék bocsánatot kérni, a tegnapiak miatt. - Semmi gond, - válaszolta Sam, kissé talán túl gyorsan is. - Nem, - sóhajtott fel Daniel, - nincs rendben. Azok a dolgok, amiket mondtam, rólad és Jackről, nem úgy értettem. Igazán. Sam lesütötte a pillantását a füzetre a munkaasztalán. - Semmi gond, - ismételte. - Ne aggódj miatta. Daniel felsóhajtott. Sam védekező állásba helyezkedett és ő úgy érezte magát, mint egy barbár a kapuknál. - Figyelj, Sam, - mondta, egy lépéssel bentebb lépve a szobába, - szerintem nagyszerű, hogy te és Jack együtt vagytok. Úgy értem, ez nem olyan… Esélye sem volt befejezni, mert Sam felkapta a fejét. - Nem vagyunk együtt, - mondta hirtelen. Daniel szemöldöke felemelkedett. - Nem vagytok? - Ó, gyerünk már Sam, láttam azt az átkozott nyakláncot, emlékszel? - Nem, - a szó telve volt bánattal és Sam ismét belemerült a munkájába. - Semmi nincs köztünk és nem is lesz… Daniel összeráncolta a homlokát. - De én azt gondoltam… Sam újra a szavába vágott. - Akkor rosszul gondoltad. - Hát, ha te mondod. Csend. - Rendben. - Helyezkedett esetlenül egyik lábáról a másikra, nem tudva mi mást is mondhatna még. - Hát, még egyszer elnézést. Mert elvesztettem a fejem veletek kapcsolatban. Ez az egész olyan… undorító és borzalmas…- Daniel felsóhajtott a visszatérő emlékek hatására. - Azt hiszem, nem lennék jó katona. - Valóban nem, - értett egyet vele Sam. - Nem lennél. - Hangja feszült, összeszedett és kontrolált volt. Majdnem mintha elkeseredetten próbálna tartani magát. - Sam, jól vagy? - kérdezte Daniel, meredten nézve a nő arcát. - Feszültnek tűnsz. Sam nem nézett fel. - Jól vagyok. - Akkor – köztünk minden rendben van? - kérdezte Daniel gyanakodva. - Minden rendben, Daniel, - mondta Sam, és végre felemelte a tekintetét. De a szemei borúsak voltak, valahogy megtörtek. - Meg kéne keresned O’Neill ezredest. Nagyon magánkívül volt. Daniel grimaszt vágott. - Tudom. Ő lesz a következő. Sam halványan elmosolyodott. - Ha eléggé megalázkodsz előtte, akkor talán nem fogja rögtön leharapni a fejed. - Még mindig az a véleményem, hogy tévedett, - mondta Daniel, akaratlanul is alátámasztva a vádjait. De a szavai nem hatották meg Samet. - Ez a ti ügyetek fiúk, - mondta hirtelen, visszafordulva a munkájához. - Többé már nem tartozik rám. - Többé már nem? - kérdezte Daniel, kissé zavarta a nő hangjának közönyös tónusa. Sam csak intett, hogy hagyja őt békén. - Menj és keresd meg az ezredest, Daniel. Ess túl rajta. Még mindig a homlokát ráncolva Daniel megfordult és elindult. De épp mikor elérte a laborajtaját, meghallotta a nő mély, szívet sajdító sóhaját és elcsodálkozott rajta, mi a fenét jelenthet? *** A Cheyenne Hegység felett a lenyugvó nap élénkvörös tűzgolyóként hosszú árnyékok sokaságával borította be a havas tájat. De a mélyben, a hegy belsejében, ebből semmi sem látszott, egy ketyegő óra finoman figyelmeztette Hammond tábornokot, hogy egy újabb nap közeledik a végéhez. Ez, valamint a fáradt szemeiben jelentkező szúrás, és a tompa fájdalom vállaiban. Kinyújtózott a székében, ledobta a tollát az asztalra és engedélyezett magának egy tábornokhoz egyáltalán nem illő ásítást. Kopp-kopp. Felsóhajtott és az órára pillantott. Már fél hét. - Szabad, - kiáltotta, miközben visszavedlett tábornokká, megigazítva az egyenruháját. Az engedélyére az ajtó kinyílt és egy meglehetősen sápadt Carter őrnagy lépett be rajta. - Uram, - kezdett hozzá a mondanivalójának, - van egy perce a számomra? A tábornok bólintott és mosolygott, őszintén örült neki, hogy láthatja. - Mit tehetek önért, őrnagy? A nő összekulcsolta a kezeit a háta mögött és állta a tekintetét miközben szemöldökét összeráncolta a homlokán. - Uram, - mondta, - eldöntöttem, hogy elfogadom a felajánlott munkát a Pentagonban. A Csillagkapu projektben. Hammond csak meredten bámulta, nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. De tudta, hogy ez is benne volt a pakliban, még ha csak halvány esély is volt csak rá. Nem gondolta volna, hogy tényleg megteszi. Carter elhagyja a CSKP-t? Ez nem tűnt lehetségesnek. O’Neill ezredes egyáltalán nem számított rá. ’Hát, *ez* soha nem fog megtörténi,’ pontosan ezeket használta, mikor Hammond megmutatta neki az áthelyezési kérelmet. - Uram? - Carter suttogott és ő rájött, hogy elakadt a szava döbbenettől. - Rendben, - mondta ekkor, megköszörülte a torkát és közömbös arckifejezést öltött fel. - Foglaljon helyet, őrnagy. Sam leült, mivel erre kérték és nem tehetett róla, de tábornok észrevette a karikákat a szeme körül. - Uram, - szólalt meg a nő mielőtt folytathatta volna, - Én csak azt szeretném, ha tudná, hogy mennyire élveztem a munkát itt a Parancsnokságon, mindenkivel, aki csak itt szolgál. Egyszerűen elképesztő volt. A tábornok bólintott. - Nem tagadom, hogy hatalmas veszteség lesz, hogy elveszítjük, őrnagy, természetesen a Parancsnokságnak, és ha mondhatom, személyesen én is hiányolni fogom. - Ekkor összehúzta szemöldökét. - Képzelem, hogy O’Neill ezredes nem volt túl boldog. A nő arca megrándult és a térdét szorongató kezeit kezdte bámulni. - Még nem beszéltem meg ezt az ezredessel, - mondta csendesen. - Önnel akartam először tisztázni a helyzetet, uram. A tábornok szárazon a nőre mosolygott. - Ezt meg tudom érteni, őrnagy. - Jack *nem* lesz elragadtatva az ötlettől. Egyáltalán nem. És a jó ezredes nem igazán fogadta jól, ha ellentmondanak neki. Carter csak bólintott, arca még mindig feszült és boldogtalan volt. Nem meglepő, tűnődött el a tábornok. Ez nehéz döntés volt, elhagyni a Parancsnokságot olyan lehetett, mint elhagyni a családját. - Biztos a döntésében, őrnagy? Nem sokat gondolkodott rajta. - Nem akart rá nyomást gyakorolni, de biztos akart benne lenni, hogy a döntés átgondolt. Ismerve Cartert, annak kellett lennie. - Igen, uram. Ezt tartom a legjobbnak. Hosszútávon. - árulta el Sam. - A Csillagkapu építése izgalmas kihívás – egyedülálló. - Igen, az lesz, Carter, - Értett egyet vele a tábornok. Izgalmas. Akkor miért nem tűnik izgatottnak? Hogy lehet, hogy úgy néz ki, mint akinek összetörték a szívét? Mély lélegzetet vett és elgondolkodva nézte a nőt, próbálta megérteni, hogy mi is folyik itt. Carter ambíciózus volt. Isten tudja, ha nem lenne az, talán be sem jutott volna a Parancsnokságra. És a törekvő emberek képtelenek egy helyben maradni túl sokáig. Egy új kihívás, egy magasabb beosztás, egy kis hátveregetés a döntést hozó embereknek – ez volt az előléptetés útja, Carter ezt jól tudta. Jacob jól eligazította a lányát. Ez egy megfontolt döntés volt egy olyan nőtől, aki fiatal, lelkes, és nevet akar magának szerezni, mint Sam Carter. Még így is, döbbent rá, ez egy nagyon nehéz döntés lehetett. A baráti kötelékek, amiket kialakított az elmúlt négy évben a Parancsnokságon fájdalmas véget fognak érni és a nő nem volt annyira szívós, mint amennyire azt magáról gondolta. Bár, ez a döntés a szív és az értelem harca volt, és Carter a fejével döntött és ő ezt nem róhatja fel neki. Még akkor sem, ha ő azt remélte a szíve fog győzedelmeskedni. - Nagyon sajnálom, hogy elhagy minket, őrnagy, - mondta végül, és valóban így is érezte. - De megértem a döntését. Négy év ugyanabban a beosztásban több, mint elég egy olyan ambiciózus és tehetséges tisztnek, mint ön. Mikor Sam felpillantott tekintetük találkozott és egy pillanatra a tábornok valami a tiltakozáshoz hasonlót vélt felfedezni azokban a mély kék szemekben. De, ahogy jött el is tűnt, és a nő csak biccentett. - Igen, uram. - Hát, - sóhajtott fel, - beszéljen még ma O’Neill ezredessel és én holnap elintézem vele a papírmunkát. Carter csendesen bólintott és Hammond felvonta a szemöldökét. - Őrnagy, - mondta, a csüggedt arcot nézve, - ha az elkövetkezendő néhány napban megváltoztatná… De a nő ráemelt tekintete határozott volt. - Nem fogom, uram, - biztosította őt. - Tudom, hogy ez a helyes döntés, csak szomorú vagyok, mert elmegyek. - És az a feszültség megint ott volt a szemeiben, és szomorúság sem illett hozzá. A tábornok egy biccentéssel engedélyt adott neki a távozásra, a nő megfordult és elment és ő ezt egyetlen szó nélkül hagyta. A döntés, hogy elfogadja az új beosztást elég nehéz volt, anélkül is, hogy tovább terhelje a sajnálkozásaival. De mikor az ajtó becsukódott mögötte kissé megrogyott, a szíve elnehezült a gondolattól, hogy mi lesz a Parancsnoksággal és a CSK-1-el, Sam Carter rendíthetetlensége és éleselméjűsége nélkül. *** | |
|
| |
| Megtekintések száma: 476 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |