Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsokig 3. rész
3. rész Útban hazafelé, Daniel meglepetten, csendesen káromkodva botlott bele Carterbe, aki eléggé indulatosan álldogált Jack bezárt irodája előtt. - Sam? – kérdezte tőle, még mindig egy kicsit aggódott érte. Azóta nem találkoztak, hogy bocsánatot kért tőle reggel és érezte, hogy a dolgok nem egészen klappolnak kettejük között. – Minden rendben? Savanyú arckifejezéséből, Daniel kitalálta, hogy mit válaszolna. - Találkoztál az ezredessel? – kérdezte Sam, olyan sürgető hangsúllyal, ami gyanakvóvá tette Danielt. - Hazament – mondta a nőnek. – Miért? Mi történt? - Haza? – suttogta Sam, mintha a gondolat komolyan nyugtalanította volna őt. - Sam? – győzködte Daniel. – Mi a baj? A nő megrázta fejét, a furcsa tekintet eltűnt az arcáról. - Semmi, - mondta neki. – Csak… beszélnem kell vele valamiről. Minden rendben. - Van valami problémád? – kérdezte Daniel – Segíthetek valamiben esetleg? Sam rámosolygott, szeme megtelt szomorúsággal. - Nem, Daniel. Most nem. De kösz. – és ekkor a férfi legnagyobb meglepetésére megölelte őt és magához szorította, egy hosszú pillanatig nem mozdultak. Gyengéden eltolva őt magától mélyen a szemébe nézett. - Mondd el, Sam, - kérte. – Kérlek, én a barátod vagyok. Jackről van szó? Van valami… - Holnap, - mondta Sam csendesen. – Holnap elmondom. Most nem alkalmas. Daniel szíve fájdalmasan megremegett. – Sam, megijesztesz engem, - mondta, még mindig a vállát fogva. – Mi az, amit nem mondhatsz el nekem? Jól érzed magad? Fehér vagy, mint a fal. - Jól vagyok, - felelte Sam, kibontakozott a karjaiból és hátrább lépett egyet. – Minden rendben van, - mondta, de szavait meghazudtolta az arckifejezése. – Kérlek, ne aggódj. Minden rendbe fog jönni. - Sam…? De a nő már megfordult, és sietősen elloholt a liftek irányába. - Sam! – szólt utána Daniel. Sam búcsúzásképpen felemelte a kezét, de nem állt meg és nem fordult vissza. – Találkozunk holnap reggel Daniel, - szólt mielőtt befordult a sarkon és eltűnt, egyedül hagyva őt, keserű szájízzel és szavakkal ki sem fejezhető rettegéssel a szívében. Nem tehetett róla, de érezte, hogy a világa ki fog fordulni a sarkaiból, és ez félelemmel töltötte el. Mérhetetlen félelemmel. *** Behajtva Jack kocsifelhajtójára Sam lekapcsolta a motort és a fényszórókat. De nem mozdult. Csak ült ott a sötétben, figyelve a Jack ablakából kiáramló meleg sárga fényt, hívogató világítótorony a hideg, téli éjjelen. Megborzongott, nem a hidegtől, hanem az emlékektől. Nem volt itt, azóta a két hónappal korábbi éjszaka óta, mikor… Felsóhajtott, lehunyta a szemét, védekezve a feltörő emlékek ellen. A fene egye meg, gondolta, hogy lehetnek még mindig ennyire valóságosak. A távolban egy kutya felugatott, felriasztva őt, vissza a jelenbe. Okkal van itt, emlékeztette magát. El kell mondania neki. Ma este. De a szíve összeszorult a gondolatra, hogy itt az ő házában mondja ki, ezeket a szavakat. Szakmai kérdésként akarta kezelni, és az irodájában beszélni vele, mint egy kolléga. Nem itt, ahol az utolsó emléke vele kapcsolatban az, hogy a szeretője. Franc essen belé, ez annyira nehéz lesz. Elméje egy része, gyáván felvetette azt, hogy talán, várhatna holnap reggelig – korán felkelne és remélné, hogy ő is ezt teszi. De nem merte megkockáztatni, hogy Hammond tábornok beszéljen vele először, elmondva neki azt, amit tudnia kell, és megérdemli, hogy az ő szájából hallja. Nem, ezt nem teheti meg vele. Lélekben megerősítve magát, Sam kinyitotta a kocsi ajtaját és fújdogáló hideg szélben megborzongott, ami megcsapta mikor kiszállt, cipője megcsikordult a kavicson. A gyomra öklömnyivé zsugorodott az izgalomtól, miközben becsapta az ajtót és megtette az utat a verandáig, becsöngetett és várt. Semmi sem történt. A francba. Ismét csöngetett. - Jövök már! – hallotta a férfi tompa hangját a vastag ajtón keresztül és a gyomra fájdalmas bukfencet vetett. – Mi az a nagy…? – az ajtó kinyílt és ott volt ő, ott állt és meglepetten pislogott. – Carter! - Elnézést, hogy zavarom, uram – kezdte, leeresztve a karjait maga mellé miközben folytatta, - Beszélnem kell önnel. A férfi csak bólintott, még mindig egy kicsit döbbenten hátra lépett és beengedte őt. – Bármikor-, motyogta, amíg besétált. A háza épp olyan volt, mint amilyenre Sam emlékezett. Valamivel rendetlenebb, mint a szokásos. De meleg és hívogató. Csábító. Szíve gyorsabban vert most, de több volt ez, mint izgatott várakozás; a felszínre került emlékek túlságosan szívet szaggatóak voltak, csodálkozott is, hogyan maradhatott életben Jack közöttük. De talán őt nem kísértették, nem úgy, mint őt. Talán ismerős árnyakká szelídültek mostanra, amikkel a férfi fájdalom nélkül együtt tud élni. De mikor rápillantott és látta a remény, a tartózkodó beletörődés és a megdöbbenés elegyét örvényleni mélyen a szemében, tudta, hogy mindkettőjük elméje ugyanazt az utat járta be. Az emlékek mindkettőjüket kísértették. Egy pillanatig tekintetük összekapcsolódott, félresöpörve mindent, ami közöttük állt. Ez a tiszta igazság pillanata volt, a durva őszinteségé és Sam látta a reményt elenyészni a férfi arcáról, miközben a szemébe nézett, helyére konok belenyugvás és mély kiábrándultság költözött. Sam szíve majdnem megszakadt. Jack megköszörülte a torkát, véget vetve a pillanat varázsának. – Akar valami inni? Sam megrázta a fejét. – Nem maradok, uram, - mondta neki sietősen, és azon nyomban meg is bánta, hogy így fogalmazott. - Nem – felelte Jack csendesen – nem is gondoltam, hogy marad. – A bánat a hangjában kézzelfogható volt, de lerázta magáról és mosolyt erőltetett az arcára. – Tehát,- mondta, bevezetve őt a nappaliba – Mi olyan sürgős, hogy nem várhatott reggelig, Carter? Egyenesen, bele a közepébe. Ez volt Jack. Soha nem jutott rá idő, hogy megkönnyítsék a dolgot, túl egyszerű lett volna. Sam megállt a nappali közepén, közben Jack lerogyott egy székre, kinyújtóztatva a lábait maga előtt és várakozóan nézett fel rá. - El kell mondanom valamit – mondta Sam. Jack felvonta a szemöldökét. – Tetszeni fog? Sam egy pillanatra csendben maradt, a szíve olyan hangosat dobbant, hogy biztos volt benne, Jack is meghallhatta. Megköszörülte a torkát, és már majdnem belekezdett, mikor mégis úgy döntött, leül. Valahol az elméjének leghátsó zugában felötlött benne, hogy leülve enyhíthetünk a feszült pillanatokon és feszültség még csak el sem kezdődött! Ráadásul, ez adott neki még néhány másodpercet, mielőtt kimondta volna azokat a szavakat. Így lassan hátrált, és leereszkedett egy székre épp szemben a férfival és idegesen letelepedett a szélére. - Carter – sürgette a férfi, szemeit egyenesen rászegezve kellő intenzitással. – Mi folyik itt? Sam bólintott, egy pillanatra behunyta a szemeit és mély levegőt vett. Mikor ismét kinyitotta őket, a férfira nézett és azt mondta – Eldöntöttem, hogy lefogadom a beosztást a Csillagkapu építő programban. – Jack csak bámult rá, mintha japánul beszélt volna. – Itt hagyom a Parancsnokságot, uram, - tette hozzá, hogy biztos legyen benne a férfi megértette. Jack továbbra is csak bámulta őt, kifejezéstelen tekintettel. Majd megszólalt, - A fenéket. - Elnézést, uram…- kezdte Sam, de Jack felállt és a szavába vágott. - Nincs szükség bocsánatkérésre, Carter, mert ez nem fog megtörténi – a férfi az ablakhoz sétált, egyik öklét a falnak támasztotta, miközben kibámult az éjszakába. – Nem fog megtörténni. - Hammond tábornok már beleegyezését adta az áthelyezésbe – mondta neki Sam és megrezzent, mikor a férfi egész teste megfeszült. - Akkor majd visszavonja – csattant fel, - mert én vagyok a közvetlen felettese, és én nemet mondok. A vitának vége. Sam összevont szemöldökkel bámulta a csizmáját. - Ezt nem teheti, uram. - Csak figyeljen. - Milyen alapon? – kérdezte a nő, kezdett komolyan megijedni, hogy a férfi talán tényleg akadályokat fog gördíteni az áthelyezése elé. - Azon az alapon, - válaszolta Jack, visszafordulva felé, - hogy a CSK-1-nek szüksége van magára. - CSK-1 – ugyan már Jack. A férfi bólintott. – Így igaz. A Csapatnak szüksége van magára. – dühösen rázta meg a fejét. – A francba, Carter, mi az ördög történt a harccal az első vonalban? És azzal, hogy megnyerjük a háborút? - Én még mindig harcolni fogok, - erősködött Sam, miközben lassan felállt, ösztönösen védekezve. – Csak máshogy. - A front vonal mögött – pontosított Jack, hangja lassan már kiáltásnak tűnt. – Az íróasztal mögött. Nekünk „itt” van rád szükségük – az átkozott első vonalban, a csatamezőn. - Találni fogsz valakit helyettem. Jack hitetlenkedve bámult rá. – Valakit helyetted, - ismételte. - Én nem akarok valaki mást, Sam. Én téged akarlak! – abban a pillanatban, mikor a szavak elhagyták a száját Sam tekintetét kerülve kiment a konyhába. A nő hallotta a konyhaszekrény ajtajának csapódását és az üveg szájának csörömpölését a poháron. Mikor felbukkant egy nagy adag whiskey-t dédelgetett. – Tehát – mondta, fájdalmas tekintettel, - Daniel vett rá erre? Sam a gondolataiba merült. – Daniel? Ennek semmi köze sincs Danielhez. - Igazán, - kérdezte a férfi. – Semmi köze sincs ahhoz a kis kirohanáshoz, amit tegnap produkált? A kedves kis megjegyzéséhez rólunk? - Ha Daniel tett is valamit, - mondta Sam csendesen, - csak annyit ért el, hogy felnyitotta a szememet, azzal kapcsolatban, hogy mi történt a csapatban. - Semmi nem történt a csapatban, Daniel nyafogásán kívül, - dörmögte Jack. - Ön is tudja az igazat, uram, - ellenkezett Sam. – Mindketten tudjuk, hogy a dolgok megváltoztak. Minden a feje tetejére állt, mióta mi…- Sam nem tudta rávenni magát, hogy kimondja. De Jack képes volt rá. – Miután dugtunk? – javasolta, hangja rideg és keserű volt, amilyennek Sam még soha sem hallotta. Az arca megrándult a szóra, és ezt Jack is észrevette. – Elnézést, - mondta hirtelen, és tett egy lépést felé, közben a dühe szertefoszlott és szégyen hullámzott át rajt, ami kiült az arcára is. – Sam, bocsánatot kérek. Nem úgy értettem. Sam egy pillanatra behunyta a szemét, kissé visszavonulva miközben a kezével ösztönösen a nyakában visel aranylánc felé nyúlt, amit mindig viselt. - Én csak megpróbálok helyesen cselekedni, - mondta a férfinak. – Egyikünknek már jó ideje tennie kellett volna valamit. - Egyikünknek? – kérdezte a férfi, leejtve a fejét és Samre pillantva a felvont szemöldöke mögül. – Úgy érted nekem? - Úgy értem, hogy egyikünknek, - ismételte meg Sam. – Mindketten tudtuk, hogy mi fog történi, és mindketten hagytuk megtörténi. Együtt követtük el a hibát. És most megfizetjük az árát. Jack megrázta a fejét és az italát az asztalra tette, egy lépéssel közelebb lépett a nőhöz és a kezéért nyúlt. A józan esze ellenére Sam hagyta, hogy megfogja a kezét és engedte, hogy az ujjai a férfi ujjai köré fonódjanak. Mit számít most már? Nemsokára úgyis elmegy. - Kérlek, Sam, - mondta Jack csendesen, - ne menj el. - Meg kell tennem – válaszolta Sam, annak ellenére, hogy az érzelmektől összeszorult a torka, de hirtelen elveszett a férfi szemében, olyan mély, olyan sötét, telve melegséggel. Vett egy mély lélegzetet, próbált megnyugodni. – Segíts, hogy a helyes dolgot tegyem, Jack. De a férfi megrázta a fejét. – Ez nem a helyes dolog. - Akkor mi az? – kérdezte Sam tehetetlenül, közben a férfi közelebb húzta magához és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát, megremegtetve őt a felkavaró emlékekkel. - Ez, - suttogta és felé hajolt, hogy megcsókolja. - Ez a helyes dolog, Sam. És igaza volt. Jack köré fonódó karjainak érzése, gyengéd csókja tűzijátékot gyújtottak a fejében, és tudta, hogy a férfinek igaza van. Ez helyes „volt”. Ez csodálatos volt. De helytelen is. Nagyon helytelen. Inkább szellemi, mint fizikai erőfeszítésébe került, hogy eltolja magától Jacket. – Ne-, zihálta, mellkasában nyomást érzett és kapkodva szedte a levegőt. – Kérlek, ne. - Sam… - A férfi hangja épp olyan fojtott volt, mint az övé. – Kitalálunk valamit… Sam hirtelen elfordult tőle, karját összefonva a mellkasa előtt, próbálva a szívét visszatartani, attól, hogy megszakadjon. – Bocsáss meg, - suttogta – Nem tudunk tenni semmit sem. El kell mennem. - Nem, nem kell! – elszántság rejtőzött a hangjában. – Gyerünk már, képesek vagyunk kezelni ezt… - Nem, nem tudjuk „kezelni”! – csattant fel Sam, hátat fordítva Jacknek. – Ez probléma lényege, nem igaz? Nem tudjuk kezelni, soha sem tudtuk. Már a kezdet kezdete óta. Jack összeráncolta a szemöldökét. – Mire gondolsz? Nagyot sóhajtva, Sam megrázta egy kissé a fejét, még szorosabbra fonta a karjait maga körül. - Mi van azzal, amit Anise-nek mondtál? Hogy inkább meghaltál volna, mint hogy ott hagy engem Apophis hajóján? Jack hátrább lépett, kényelmetlenül érezte magát az emléktől. – Igen? És? - És – mondta Sam, - hogy kezeltük ezt? Úgy értem, hogy érezte magát Daniel és Teal’c ezután? - Megtenném bármelyikükért, - válaszolta Jack, kezével a hajába túrva. - Megtennéd? – kérdezte Sam. A férfi csendben maradt. - Ugyan már, Jack, - mondta csendesen Sam. – Ott voltam, emlékszel? – A férfi továbbra is csak hallgatott, így Sam folytatta. – És tudod, hogy mennek a dolgok, mióta…mióta mi együtt aludtunk. Minden megváltozott és hülyék voltunk, amikor azt gondoltuk, hogy nem fognak. *Én* voltam a hülye. Bárcsak soha nem is javasoltam volna… - Én nem bántam meg, Sam – mondta azon nyomban Jack. – Te igen? Sam felsóhajtott és megrázta a fejét. Nem volt képes a szemébe hazudni. – Nem – suttogta, - Nem bántam meg azt az éjszakát, és mindig úgy fogok rá emlékezni, hogy… tökéletes volt, de… - De? – Jack hangja alig volt több, mint egy suttogás. - De bánom a következményeket, uram. Azt, amit nekünk és csapatnak okozott. A pillanat, amikor átléptük a határt végzetes volt – becsaptuk saját magunkat, mikor azt hittük, hogy nem. Jack lehajtotta a fejét, a padlót bámulta. – Nagyon sajnálom, - suttogta. - Tudom, - mondta neki Sam, ellenállt a kísértésnek, hogy kinyújtsa kezét és megvigasztalja a férfi. – Én is sajnálom. Jack nem mondott semmit sem, elfordult tőle és az ablakhoz indult, magával vitte a whiskey-ét az asztalról, miközben áthaladt a szobán, hatalmasat kortyolt belőle. – Indulnod kellene, - mondta ekkor, meg sem fordult. – Fagyni fog odakint – az utak jegesek lesznek, ha túl sokáig vársz. Ez volt hát a szakításuk. Nincs miért szemrehányást tennie a férfinek. Hallotta, hogy a férfi hangja kissé megremeg miközben beszélt és megértette, hogy szüksége van rá, hogy kizárja az elméjéből ezt az egészet; így ért véget kurta viszonyunk és a vége fájdalmasabb volt, mint bármi, amit eddig átélt. - Holnap találkozunk,- mondta csendesen és Jack csak bólintott, újabbat kortyolva az italából. De Sam látta az arckifejezését visszatükröződni az ablak üvegén és látta a bánatot a szemeiben mielőtt összeszorította volna őket. És ekkor meglátta, hogy a férfi felemelt kézfejével letöröl egy a kibuggyanó könnycseppet és ez megrendítőbb volt, mint a saját bánata. A fájdalomtól összeszorult szívvel, nem okolta érte a férfit, Sam megfordult, hogy elinduljon, mielőtt még másnak is a tanúja lenne. De mikor kinyitotta az ajtót, megállt előtte, nem akart így elmenni. Megfordult és a férfi hátának intézte a szavait, kimondva azt, amit eddig sosem. - Szeretlek, Jack - mondta csendesen. Szavai szinte fizikailag ütötték meg a férfit és látta, hogy az beleremeg, vállai megfeszültek és keze ökölbe szorult. -Igen, - mondta sötéten. – Biztos igazad van. Sam szíve megfagyott miközben látta a férfi fájdalmát forrongó dühé válni a szeme előtt, sorszerű befejezéseként szerencsétlen szerelmének. A bánattól és a vágyakozástól megtört szívvel megfordult és elmenekült mielőtt valami örültséget tett volna. *** Sam utolsó a Parancsokságon töltött napján Daniel korán felébredt, a szíve nehéz volt. Ma mondanak búcsút Samnek, egy kis vidám összejövetelt szerveztek neki, mosolyogva minden jót kívánnak neki, még akkor is, ha mindegyikünk itt akarta tartani őt és megkérni, hogy maradjon. Az elmúlt néhány hét a lehető legnehezebb, sőt egyenesen gyötrelmesen rossz volt. Sam úgy nézett ki, mintha valaki gyomorszájon vágta volna jó erősen, csendes volt és magába zárkózott, közben végére járt minden ügyes-bajos dolgának, befejezte a jelentéseket, átadta a feljegyzéseket és több ládányi iratot semmisített meg. Mindeközben Jack úgy sétálgatott a folyosókon, mint egy prédára vadászó oroszlán, és a haragja mindenkire lesújtott, aki az útjába keveredett; ezekben a napokban Jack harapása rosszabb volt, mint az ugatása, és „azt” mindenki hallhatta a komplexum egyik végétől a másikig. És mindenek tetejében, Daniel nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mindez az ő hibája volt. Annak ellenére, hogy Jack és Sam mindketten tagadták, hogy romantikus kapcsolatuk lenne, vagy akár lett volna, Daniel eléggé jó emberismerő volt, hogy lássa az igazságot. És az a gondolat, hogy az ő szenvedélyes kirohanása, a P6J-487-en történt incidens után, volt a kiváltó oka ennek a katasztrófának, még mindig kísértette őt éjszakánként. Az ő meggondolatlan és bántó szavai, amiket a dühtől elvakultan mondott ki, voltak tulajdonképpen a felelősök, azért, hogy tönkrement az a dolog, amit leginkább megbecsült a világon? A gondolat miatt keserű önváddal illette magát, nem számított, Sam hány alkalommal biztosította róla, hogy ő egyedül hozta meg ezt a döntést, és semmi más nem befolyásolta, mint az új kihívás lehetősége és az előrelépés a karrierjében. Daniel egyszerűen nem tudod hinni neki. Bííp, bííp. Az ébresztő órája rázendített, a szomorú hang tudtául adta, hogy elérkezett az a nap, amitől már hetek óta rettegett. Abban a pillanatban, mikor a nap lenyugszik, minden meg fog változni és az ő élete teljesen rossz fordulatot fog venni. Felsóhajtott és kikelt az ágyból, csodáért imádkozva. *** A hajnal szikrázó és fagyos volt; egy tökéletes őszi reggel. Sam az ágyában feküdt és rádöbbent, hogy nem kellett korán kelnie, így hagyta magát egy homályos állapotban lebegni, valahol az álom és az ébrenlét között, elrejtőzve, mindaz elől, amit ez a nap hoz el számára. Miközben bóbiskolt, gondolatai elkerülhetetlenül Jack felé szálltak és az éjszakához, amit együtt töltöttek. Bár már három hónap is eltelt, az emlék még nagyon eleven volt, és még értékesebbé tette annak tudata, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. De valaha régen ezek az emlékek édes utazások voltak, most keserűséggel voltak tele és a megbánás tüskéje sebezte meg őket. És ma, mint oly sokszor, nem volt képes megállni, hogy fel ne idézze az érintését, a melegségét és a szerelmet, amit akkor egyszer a szemeiben látott. A fájdalom teljesen felébresztette és egy sóhajjal a hátára gördült, száműzte az édes-keserű gondolatokat, amik kiverték az álmot a szeméből. De nem sietett, és már majdnem nyolc óra volt, mikor leült az a reggelije mellé, az újságjával, a címoldalt bámulva. Elnyomott egy ásítást, miközben átfutotta a szalagcímeket. Már épp azon volt, hogy beleharapjon az áfonyás muffinjába, mikor megszólalt az ajtócsengő. Haragosan pillantott az ajtó irányába. Ki az ördög keresheti őt ilyen korán? Lenyalta a morzsákat az ujjairól és az ajtóhoz sétált, kinyitotta, de kint nem volt senki sem. Körbepillantott az előtérben, de az üres volt. Homlok ráncolva készült becsukni az ajtót, mikor valami a földön magára vonta a figyelmét. Egy kis, fehér boríték volt, az elejére az ő nevét nyomtatták: Samantha Carter őrnagy, Egyesült Államok Légi Erő. Érdekes, felvette és körbeforgatta a kezében. Nem volt rajta postabélyegző, sem cím. Vetett egy utolsó pillantást az előtér felé, és becsukta az ajtót, lassan visszasétált a konyhába, közben a borítékot tanulmányozta. De nem volt rajta semmi, ami a feladóra utalt volna. Leült, feltépte és kivette a tartalmát. - Ó, Édes Istenem, - elakadt a lélegzete, mikor megpillantotta, amit a reszkető kezében tartott. - Ó, ne. - A gyomra felkavarodott az undortól, és jeges verejték lepte az egész testét, miközben a fényképeket bámulta, a látvány teljesen ledöbbentette. Éjszaka készültek, és a felbontás nem volt a legjobb, de ahhoz elég tiszta volt, hogy ki lehessen venni a két embert, akik szenvedélyesen ölelkeztek a csillagok alatt. Jack volt az, és ő. Remegő kézzel nézte végig a maradék három képet, mindegyik egyértelműbb volt, mint az előző, egyik a verandán, kettő pedig bent a házban készült. A hálószobában. Sam hagyta leesni a kezéből a képeket és csak nézte őket meredten, a szívét düh és félelem járta át. Ekkor látta meg a levelet a borítékban, ki kapta, és lázasan olvasni kezdte. - Egy kis meggondolatlanság, őrnagy? - olvasta - Micsoda szégyen lenne tönkretenni két karriert. Ne vegye fel a kapcsolatot senkivel sem és legyen a megadott koordinátákon egy óra múlva, vagy ebédidőre a Parancsokság összes tisztje megkapja, ezeket a fényképeket. És ne felejtse el, figyeljük magát. A pánik olyan gyorsan rohanta meg, hogy sikítani tudott volna. Őrjöngve rohant az ablakhoz és húzta el a függönyt, reszketett a hidegtől és az undortól. Zsarolás. Megzsarolták. Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, csapdába esett, egyedül… - A fene egye meg! - kiáltotta, hangja riasztóan hangos volt a csendes épületben. - Rendben. - mondta ekkor, - gondolkozz, Sam. Gondolkozz. - Kezével a telefonért nyúlt, ösztönei azt súgták, hogy hívja fel Jacket. De az utolsó pillanatban észhez tért, még mielőtt keze a hideg műanyagra fonódott volna. „Ne vegye fel a kapcsolatot senkivel sem” írták az üzenetben, és hirtelen rádöbbent, hogy lehallgathatják a telefonját. „És ne felejtse el, figyeljük magát.” Francba. Francba, francba, francba! Ledobta a telefont, visszaült a székre és borzongva bámulta a reggeliző asztalon szétterült képeket. Ekkor a harag kezdett felülkerekedni a kezdeti döbbeneten és pánikon. Harag, mert valakinek volt mersze hozzá, hogy megpróbálja őt megzsarolni, és harag, mert azt a felejthetetlen éjszakát így lealacsonyították - behunyta a szemét az iszonyattól, mikor rájött, hogy valaki végig figyelte őket közben. - Szemétládák, - sziszegte, öklével nagyot csapott az asztalra, és a reggelije nagy csörömpöléssel zuhant vissza. Eldöntötte, hogy két választása van; az egyik, hogy nem foglalkozik a zsarolással, felhívja Jacket és az egész szemetet Hammond elé tárja, vagy találkozik a szemétládával, felelősségre vonja és úgy tönkreteszi, hogy még azt a napot is megbánja, mikor először arra gondolt, hogy megzsarolja őt. Behunyta a szemét és fontolóra vette a lehetőségeit. A Parancsnokságon töltött napjai szégyenben és megaláztatással érjenek véget, vagy vonja felelősségre a szemétládát? Nehéz döntés. Felmarkolta az üzenetet az asztalról, átcsörtetett a nappaliba és levette a térképet a könyvespolcról, egész halom papírt rántva le siettében. Nem törődött a rendetlenséggel, megkereste a koordinátákat, elgondolkodva bámulta a térképet. Ismerte a helyet, kint volt a hegyekben. Felhúzta a bakancsát, megragadta a dzsekijét és beszaladt a hálóba, ahol kinyitotta a széfet, amiben a kézifegyverét tartotta. Betette a fegyvert a zsebébe, és az ajtó felé indult és tíz perccel az után, hogy a levél megérkezett már úton is volt. *** Jack egyedül volt a tanácsteremben, még korán volt az eligazításhoz. Nem fog neki örülni, de ő már csak túl akart lenni az egészen, olyan hamar, ahogy csak lehetséges. Az utolsó eligazítás - a CSK-1 utoljára együtt. Lábát az asztalra téve ült, az üres kapuszobát bámulta, merengve. A mai nappal valaminek vége szakad és ő igyekezett kitalálni, mi fog jönni ezután, elképzelni hogyan folytatódik az élete, miután Sam elmegy. Ó, mert folytatódni fog. Mindig van holnap. Azután is volt valahogy, mikor Sara elhagyta, végül még azután is, hogy Charlie meghalt. Tudta a fájdalom elmúlhat, lecsillapul és csatlakozik a kísértő veszteségei sorához. De az, hogy előre tudta, kissé enyhítette a szenvedését, amit a mai nap fog okozni. Ma láthatja őt utoljára és tisztában volt vele, mikor a nő elmegy, magával viszi a szívének egy jókora darabját is. - Helló! Daniel óvatos hangjára kapta fel a tekintetét a szunnyadó Csillagkapuról, vissza a szobába. - Korán jöttén, - mondta Jack. Daniel bólintott. - Te is. Jack nem válaszolt, szemei céltalanul vándoroltak az asztalon nyugvó kezeire. - Nem lesz ugyanolyan nélküle, ugye? - mondta Daniel csendesen. Jack behunyta a szemét védekezésül hirtelen feltörő harag ellen. Óvatosan választva meg a hangsúlyt, szólalt meg. - Nem, nem ugyanaz. - Ez nem Daniel hibája volt, emlékeztette magát elkeseredetten. Nem az volt. Ő mégis úgy érezte. - Azt hiszem minden kész van a bulira, - mondta ekkor Daniel, törekedve, hogy könnyed hangot üssön meg. - Jól fogunk… szórakozni. - Az utolsó szó, csak, mint egy sóhaj hagyta el a száját, Jack barátja arcára emelte a tekintetét, és rájött, hogy nem ő az egyetlen, akit megvisel a nő távozása. Daniel és Sam is közel álltak egymáshoz bizonyos szempontból. Tekintetük találkozott és valami felvillant kettejük között; egy bocsánatkérés elfogadása és a közös megbánás és szomorúság bevallása. - Sajnálom, hogy olyan seggfej voltam korábban, - mondta Jack ekkor, hangja alig volt hallható a csendes szobában. - Én csak… - Tudom, - mondta Daniel. - Semmi gond. Mindannyiunkat földhöz vágott ez a váratlan fordulat, de neked még nehezebb. Jack homlokát ráncolta, a megértés közös pillanatait felváltotta szokásos óvatossága. - Miért is? Daniel majdnem elmosolyodott. - Mert te kedveled őt - de nem úgy, ahogy én vagy Teal’c. Jack homlok ráncolása mogorvává vált, miközben levette a lábát az asztalról és hátat fordított Danielnek, ismét a Csillagkaput bámulta. Nem foglalkozott azzal, hogy letagadja. Kérdés volt egyáltalán? De nem ismert be semmit sem, Daniel szavait hagyta megválaszolatlanul függeni kettejük közös a csendes szobában, miközben a gondolatai még egyszer visszakanyarodtak a közelgő fájdalmas búcsúhoz. *** Az utak elhagyatottak voltak, amerre Sam járt, ami nagy szerencse volt, mert túlságosan is belemerült a gondolataiba, hogy a közlekedésre is elég fegyelmet tudjon szentelni. Zsarolás. Alig tudta lehinni! De mégis kik és miért? Mi az ördögöt gondoltak, mit tud nekik nyújtani? Pénzt? Az ő fizetéséből? És a feljegyzés - a Parancsnokságra és a rendfokozatára utalt. Olyannak kellett lennie, akivel együtt dolgozik. Nem volt más magyarázat. Hunyorogva nézett a felkelő nap fényébe, bárcsak eszébe jutott volna a napszemüvege. Ki az ördög akarná őt megzsarolni? Agyában még mindig kavarogtak a gondolatok, mikor behajtott a korábban megadott parkolóhelyre. Senki sem volt ott. Legalábbis, senki látható. Mielőtt elhagyta a kocsit, szánt rá egy pillanatot, hogy kibiztosítsa a fegyverét, remélve, hogy nem kell használnia. De ha kényszerítenék rá, átkozott legyen, ha habozna. Senki sem játszhat Sam Carterrel következmények nélkül. Idegesen, adrenalintól zakatoló szívvel, kiszállt az autóból. Kezét a fegyverét rejtő zsebe közelében tartotta, miközben lassan körbe fordult, mozgás vagy fenyegetés jelei után kutatva. Semmi. Senki. Az órájára pillantott; percre pontosan a megadott időben ért ide. Talán ő érkezett először? Kissé távolabb sétált az autójától, az ajtót nyitva hagyta, arra az esetre, ha menekülnie kellene. A távolból egy közeledő autó gyenge moraját hallotta és a gyomra megremegett egy rossz előérzet miatt, miközben ujjait szorosan a fegyver köré fonta. Lábait kissé távolabb tette egymástól, kiegyensúlyozva magát, próbált felkészülni a közelgő összecsapásra. A kocsi lassan közeledett, fényes volt és fekete és… pont mellette haladt el. Most már tényleg összezavarodott, és alig várta, hogy túl legyen az egészen. Épp visszafordult a saját autójához, mikor rémisztően ismerős hangot hallott meg; fémes sivítást miközben aranyszínű gyűrűk tűntek fel körülötte, olyan gyorsan, hogy esélye sem volt a menekülésre. Abban a fél pillanatban mielőtt elvitték volna, Sam azt tette, ami először átfutott az agyán. A nyakához kapott, és letépte a nyakláncot, amit Jack adott neki, és kihajította a gyűrűk közötti résen mielőtt azok ismét eltűntek volna, magukkal ragadva őt is. *** Hammond tábornok a tárgyaló asztalánál ült, ujjaival türelmetlenül dobolt. Már harmadszorra pillantott az órájára: fél tizenegy. Carter elkésett. Körbepillantva az asztalon látta, hogy Daniel szintén az óráját tanulmányozza, arca aggodalmas volt. Teal’c megmaradt, olyan közömbösnek, amilyennek lenni szokott, habár Hammond arra a következtetésre jutott, hogy némi feszültséget mutat a férfi álla. Jack, a másik oldalán, képtelen volt csendben ülni. Egy tollal kopogtatta az asztalt idegességében, miközben lábával türelmetlenül topogott és szemei folyamatosan vándoroltak az órája és az ajtó között. Carter elkésett. És Carter soha nem szokott késni. - Látta már valaki őt ma reggel? - mondta végül Jack, képtelen volt csendben maradni. Daniel megrázta a fejét. - Én egyenesen idejöttem, - mondta. - Nem voltam a laborjánál. Jack szeme Teal’cre vándorolt. - A laborja még zárva volt, mikor egy órája arra jártam, O’Neill. Az ezredes összevonta a szemöldökét. - Carter, soha nem késik, - mondta, hangot adva mindannyiuk véleményének. Hammond biccentéssel nyugtázta a szavait és felemelkedett, fejét az ajtó felé fordítva, a kint álló, fiatal katonának címezte szavait. - Foley hadnagy, hívja fel a biztonságiakat a belépőkapunál, - mondta, - és tudja meg, hogy Carter őrnagy megérkezett-e már. *** Miközben a gyűrűk tovasuhantak mellőle, Sam előrántotta a fegyverét a kabátja zsebéből, és 360 fokban körbe fordult. Egy üres szobában volt, de el sem téveszthette volna, hogy hol van; felismert egy Goaul’d hajót, ha látott egyet. A finom moraj, amit a lábait alatt lévő fém közvetített, tudatta vele, hogy a hajó mozgásban volt. A francba. Mi az ördög folyik itt? Egy ajtó nyílt ki mögötte és fürgén megfordult, fegyverét felemelte és az ujját az elsütő billentyűre helyezte. Két Jaffa lépett be a szobába, ellenségesen bámultak rá, mikor meglátták a fegyverét. Egyikük megszólalt, de nem értette mit mondott. - Vissza! - kiáltott rá. A férfi nem szólalt meg ismét, arrébb lépett, hogy beengedjen egy másik embert a szobába. Sam álla majd nem leesett, mikor Maybourne ezredest látta besétálni az ajtón, a Légi Erő egyenruhájában. - Maybourne! - sziszegte. - Mi a fene folyik itt? A férfi mosolya mézes-mázos volt. - Carter őrnagy, - mondta - örülök, hogy el tudott jönni. - Mondja el, hogy ez az egész, maga rohadék, vagy itt helyben megölöm. - Ezt nem hiszem, őrnagy, - felelte a férfi simán. És ekkor Sam észrevette, hogy Maybourne szeme egy hajszálnyit megrándult elnézve a válla felett, épp csak annyira, hogy elárulja őt. Sam megperdült, de nem volt elég gyors, mert a mögötte álló Jaffa erősen megragadta a csuklóit és kényszerítve, hogy kiejtse a fegyvert a kezéből. Sam kitört, de a Jaffa durván megragadta és megfordította, karjait fájdalmasan a háta mögé csavarva. Sam lélegzete elakadt, de azért sem kiáltott fel. - Óvatosan, - figyelmeztette Maybourne a Jaffát. - Nehogy megsértse őt. - Mi a fenét csinál, Maybourne? - veszekedett Sam. - Lepaktált a Goa’ulddal? Most, hogy lefegyverezték, a férfi egy lépéssel közelebb lépett. - Azt teszem, amit maga és az álszent barátai nem mertek megtenni, őrnagy - mondta az ezredes. - Megteszem, ami ahhoz szükséges, hogy megvédjem a Földet. - Hülyeség. A férfi egyik hideg ujját végigfutatta az arcán. - Én mindig is szerettem a sziporkáit, Samantha, - mondta, mosolya sokat mondó pillantássá finomult. - Már tudom, hogy Jack miért találja, olyan ellenállhatatlannak. Szégyen, hogy nem tudta a kezeit távol tartani, ugye? - Sam csak bámulta, válaszra sem méltatta. - Emlékeztetnie kell rá, hogy mutassam meg a többi képet is egyszer - meglehetősen… szórakoztatóak. Sam szemei elkeskenyedtek. - Ki fogom nyírni, Maybourne, - sziszegte. - Ó, ez nem hiszem, Samantha, - mosolygott a férfi, hátrább lépve. - Elvégre szövetségesek leszünk, maga és én. - Inkább meghalok. A férfi mosolya jég hideg lett. - Igen - értett egyet vele, - biztos vagyok benne, hogy megtenné. Ekkor a mögötte lévő ajtó ismét kinyílt, egy magasrangú Jaffa őr és egy nő lépett be rajta, akiről Sam azonnal tudta, hogy Goa’uld. Magas és feltűnő jelenség volt, hosszú, sötét hajával keretezett arcán alig látszottak az eltelt évek. Közeledtére Maybourne alázatosan meghátrált, tiszta rálátást biztosítva Samre. - Ő az? - kérdezte a Goa’uld. - Igen, Hakraa. Ő az. Épp, ahogy ígértem. Hakraa válaszra sem méltatta a férfi szavait, szemét Samre szegezte, miközben lassan felé sétált. - Te rendelkezel a Tok’rák tudásával, - mondta. - Egyszer Jolinar gazdateste voltál. - Sam felemelte az állát, de nem szólt egy szót sem, és Hakraa arcára kegyetlen mosoly ült ki. - Hamarosan - mondta - mindent tudni fogok. - Tőlem aztán nem, - vágott vissza Sam, bátrabbnak hangzott, mint amilyennek érezte magát. Hakraa tudomást sem vett a szavairól, noha szemét nem vette le Sam arcáról. Kinyújtotta a kezét és megragadta Sam állát az ujjaival és a fejét egyik oldalról a másikra fordította. - Gyönyörű nő. Egy kellemes ráadás. - Keze tovább lesiklott Sam vállán keresztül a karjáig. - És erős. Sam szíve hangosan zakatolt a mellkasában, miközben agya a kiutat kereste. Lennie kellett kiútnak! Ismerte a fájdalmat, amit a Goa’uld szerkezet okozni tudott, és elégé ismerte magát ahhoz, hogy biztos lehessen benne, ellent tud állni az ilyen kínzásnak. Inkább meghalna, mintsem elárulja a Tok’rát, bár kétségbe vonta, hogy ez az ő választása lesz. Kétségbeesésében Maybourne ellen fordult. - Hogy tudja ezt megtenni? - kérdezte. - Azt hiszi, hogy megkímélik a Földet, ha elpusztították a Tok’rát? Mi leszünk a következők! Maybourne vigyora olyan dölyfös volt, amilyen csak lehetett. - Őrnagy, - sóhajtotta - maga soha nem bízott bennem elégé. - Én egy cseppet sem bíztam magában soha, - csattant fel Sam. A férfi nem vette figyelembe a szavait. - Viszonzásul, amiért átadtam magát Hakraa-nak, beleegyezett, hogy ellátja a Földet a szükséges fegyverekkel, hogy megvédessük magunkat Apophis-tól. Nincs többé gyengeség és védtelenség, a Tok’rával kötött megbízhatatlan szövetségünkre utaltság, a Földnek végül lesz elég ereje, hogy leszámoljon bárkivel a galaxisban. Sam alig tudta elhinni, amit hallott. - Maga idióta! Azt hiszi, hogy tényleg megfogja „ezt” tenni? - Sam már majdnem nevetett. - Istenem, Maybourne, maga nagyobb balfácán, mint azt valaha is képzeltem! Kihasználja magát, nem veszi észre? Mikor meg kapja, amit akar tőlem, meg fogja ölni! A férfit, úgy tűnt kicsit nyugtalanították a szavai, de elég jól uralta az arcvonásait. - Üzletet kötöttünk, - mondta a nőnek. - Aláírtuk. Most Sam tényleg felnevetett. - Aláírták? Papíron? Ó, hát, ebben az esetben… Jézusom, Maybourne! - Elég! - Hakraa hangját felerősítette a benne rejtőző idegen ereje. - Nincs idő erre a civakodásra. Készítsék fel az eljárásra. Sam szeme a Goa’uld-ra villant. - Milyen eljárásra? A nő ajka ismét kegyetlen mosolyra hajlott. - Ugye nem gondolta, hogy kínzásra vesztegetem az időmet, hogy megszerezem az információt? - kérdezte. Sam érzete, hogy szíve megszűnik dobogni, miközben a gondolatai tovább cikáztak, megértve a rettenetet, amivel szembenézett. A vér kifutott az arcából és a világ forogni kezdett vele, mikor meglátta az igazságot az előtte álló nő arcán. - Már eléggé beleuntam ebbe a testbe, - motyogta Hakraa, kinyújtotta egyik elegáns ujját, megsimogatta Sam arcát. - És a tiéd nagyon csinos. Biztos vagyok benne, hogy mérhetetlenül élvezni fogom. Ebben a pillanatban Sam lélegzete elakadt. Majd a levegő kitódult a tüdejéből egyetlen, megrázó sikolyként. - NEEEEEEM! *** | |
|
| |
| Megtekintések száma: 494 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |