Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsőkig 4. rész
4. rész Daniel figyelte Jacket, ahogy az ujjai közt idegesen pörgette a ceruzáját, amíg Foley hadnagy visszatérésére vártak. Előfordulhatott, hogy Sam elakadt a forgalomban, vagy más hasonlóan banális dolog is, de nem tehetett róla, szívébe baljós előérzet fészkelte be magát, amíg az idő ólomlábakon tovább cammogott. Sam soha nem késett. Másfelől viszont, a nő egyáltalán nem volt önmaga az elmúlt pár hétben. Csendesen és zárkózottan intézte a pakolással kapcsolatos ügyeket, mintha egy virrasztásra készülne és nem egy izgalmas új munkára. Talán a végén úgy döntött, hogy nem tud szembenézni a bulival, a búcsúzásokkal és a jó kívánságokkal? Talán úgy döntött, hogy csendesen, csinnadratta nélkül slisszol el? Egy jó példa lenne a szerénységére, de nem az érzékenységére, amivel a többiekre figyelt; Daniel kétségbe vonta, hogy Sam megfosztaná a sok barátját, hogy esélyük legyen minden jót kívánni neki, még ha nehezére is esett. De pillantást vetve Jack mogorva arckifejezésére, Daniel meg tudta érteni, hogy miért szeretne lelépni Sam minden hűhó nélkül. Bármilyen érzéseket tápláltak is egymás iránt, Jack pokolian dühös volt, hogy Sam elmegy, és az elmúlt hetekben minden alkalmat megragadott, hogy a nem tetszését kinyilvánítsa. A levegő kettejük között szinte szikrázott a fel nem oldott feszültségtől, szinte fullasztó volt. Végül egy alkalommal Hammond tábornok érezte, hogy szükség van a közbenjárására, hogy Jacket megenyhítse Sam irányában. Jack a jóindulatú feddést a szokásos könnyedségével fogadta. De a mogorvasága és a morgásai közepette Daniel néha látott valamit elmosódottan felcsillanni a tekintetében, miközben Samet nézte; valami értékes elvesztése felett érzett mélységes mély bánatot. És most látta, hogy Jack a ceruzájával játszik, agyában kavarogtak a gondolatok és a szemei a távolba meredtek. Egyike azon ritka védtelen pillanatoknak, mikor az álarca lehullt, leleplezve őszinte aggodalmát és mély ragaszkodását, ami dühe hideg páncélja mögött lapult. Ekkor egy rövid kopogás az ajtón megtörte a csendet a tárgyalóban, és Jack úgy felkapta a fejét, mintha lövés dördült volna. - Szabad, - mondta rögtön Hammond tábornok és a kinyíló ajtón Foley hadnagy lépett be. - Eredmény, fiam? - kérdezte a tábornok. Megfordulva a székében, Daniel látta, hogy Foley megrázza a fejét. - Semmi jele, hogy Carter őrnagy a beléptető kapunál járt volna, uram, - jelentette röviden. A háta mögül Daniel egy éles roppanást hallott, ahogy a ceruza, amivel Jack játszott kettétört. -Felhívom a lakását, - mondta Jack, zajosan hátratolva a székét. - Elnézést, uram, - szakította félbe Foley, - de már megtettem az engedelmével. Nem vette fel senki sem. A mobiltelefonján sem elérhető. Átpillantva az asztalon, Daniel látta, hogy aggodalmas arckifejezés jelenik meg Hammondon, miközben egy rövid biccentéssel engedélyezte a lelépést a katonának. Mikor ismét egyedül maradtak, megszólalt. - Van bárminek bármilyen ötlete, hogy mi ez az egész? ’Nekem van,’ gondolta Daniel, egy jelentőségteljes pillantást vetve Jackre. De O’Neill elhatározta, hogy nem foglalkozik vele, még mindig állt tettekre készen. A végén Teal’c volt az, aki megtörte a csendet. - Carter őrnagy nem tűnt boldognak, mióta eldöntötte, hogy elhagyja a Parancsnokságot, - vetette fel. - Talán megbánta a döntését? - Carter nem maradna távol engedély nélkül, - mondta Jack abszolút biztossággal, Daniel majdnem megmosolyogta, korlátlan bizalmát a nő iránt. De nem O’Neill volt az egyetlen, aki osztotta ezt a véleményt. - Egyetértek, - válaszolta Hammond. - Carter őrnagy egy példamutató tiszt, Teal’c, - mondta. - Nem hiszem, hogy hagyná a személyes érzései, ekkora mértékben befolyásolják a szakmai életét. Daniel figyelte Jacket, amíg a tábornok beszélt, így láthatta a gyötrelmes bűntudatot átsuhanni az arcán és végre megértette. Valamikor a múltban a személyes érzéseik betolakodtak a szakmai életükbe, és Sam távozása talán ennek az egyenes következménye. Daniel felsóhajtott, nem volt benne biztos, hogy dühíti, szórakoztatja, vagy csak egyszerűen elszomorítja ez az egész. - El kellene küldenünk valakit, hogy körbenézzen a lakásában, - mondta ekkor Jack, félbeszakítva merengését. - Hogy biztosak legyünk benne, hogy jól van. Hammond bólintott. - Minden valószínűség szerint csak elakadt a forgalomban, vagy lerobbant valahol az úton egy defekt miatt. Jack kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon neki, de Hammond beléfojtotta a szót felemelt kezével. - De tegyük hozzá, hogy a parti nem kezdődhet el a díszvendég nélkül… - Köszönöm, uram, - mondta Jack, elindulva az ajtó irányába, amint a tábornok bólintásával berekesztette az eligazítást. - Hé! - szólt Daniel utána, talpra szökkenve. - Várj meg! *** Abban a pillanatban, amikor Hakraa kinyitotta a szemét az új gazdatestben, már tudta, hogy valami más. Hirtelen megérezte, egy másik jelenlétét az elméjében, dühösen rejtőzve egy sötét sarokban, ellenállva. Várakozva. És hirtelen felismerte a nőt, akinek a testében lakozott; Samantha Carter. Lábra állva rájött, hogy a másik nyugtalanító jelenléte ellenére, teljesen az irányítása alá vonta az új testét és a nagy, ovális tükörhöz sétált, ami a szoba közepén állt, hogy megcsodálja magát. Magas, erőteljes és vad - ez egy harcos teste volt, ébredt rá, élvezte az erőt, amit érzett, mikor mozgott - az izmok mozgásának intenzitását, az erős szívveréseket a mellkasában. Igen, ez egy nagyon jó gazdatest lenne a másik nélkül, teljes ellenőrzéssel. Behunyta a szemét, átválogatta a számtalan érzést, emléket és gondolatot, amivel a gazdatest elméje tele volt zsúfolva, kutatva az után az egyetlen egy után, amire jobban vágyott, mint bármi másra - a nő tudására a Tok’ráról. Egy Goa’uldnak, aki annyira idős, mint Hakraa, ez a feladat nem volt megterhelő és hamarosan már meg is találta, amire szüksége volt. Jolinar jelenléte a gazdatest elméjében még mindig erős volt és Hakraa mohón nyúlt érte, sóvárogva a tudásra, amire szert tehet. De mikor a gondolatai megérintették az emléket egy megrázóan égető fájdalom robbant be a tudatába és ő meghátrált tőle, mintha csak megégette volna. Hideg düh kerítette hatalmába most, mikor Jolinar által felemelt kis erődítmény körül körözött, gyenge pont után kutatva. De nem talált egyet sem, minden alkalommal, mikor túl közel settenkedett ismét érezte a vakító fájdalmat. Jolinar, úgy tűnt, megtalálta a módját, hogy megvédje a tudását a gazdateste elméjében. És a kis, fém körön belül Hakraa meglátta annak a nőnek a lényegét, akinek a testében lakozott, meglapulva, de fenyegetően, Jolinar menedékében rejtőzve és védelmezve azt mindenkitől, aki el kívánta lopni a tudást, amit visszatartott. És Hakraa elmosolyodott, tudta, hogy a Tok’ra és a gazdatest együttműködését tönkre fogja tenni a nő ember volta, míg Jolinar elméje erős és könyörtelen, a gazdateste elméje emberi és gyarló volt. És a gyarlóság - emberség - kihasználható. *** - Carter? - szólt Jack, mikor lelökte a nyitott ajtó a nő lakásában. - Itt van? Nem jött válasz és hát, egy gyors pillantás után, Daniel aggódó arcára, Jack belépett. A függönyök még mindig behúzva és a fényes téli napsugarak beszűrődtek a széleik mentén, bevilágítva a szobát. Körbe pillantott, hevesen szíven ütötte, hogy a nő jelenléte betöltötte a lakást; a cipői rendetlenül lehajítva az ajtónál, a pulcsija áthajítva a díványon, egy halom magazin bizonytalanul egymásra rakva a kávézó asztalon. Még az illata is ott szállt a levegőben. És ez heves szívdobogásra késztette; ez volt hát az a nő, aki után sóvárgott, hogy megismerhesse, egy volt az a hely, ahol sok időt akart tölteni. Sam otthona, nem Carter őrnagyé. Lassan sétált keresztül az otthonán, bár szeme körbejárt, kezei nem érintettek meg semmit sem. Volt már itt korábban is, természetesen. Egyszer vagy kétszer, de nem sokszor. De természetesen nem mostanában. - Carter? - szólította ismét, a hálószoba felé pillantva. És ha beteg…? Daniel felé biccentett, - Menj és ellenőrizd le a nappalit, - javasolta neki. Daniel céltalanul bóklászott, miközben Jack megfordult és elsétált a hálószoba felé, belesve az ajtón, biztos, ami biztos. Semmi. Üres. Habozva belökte a nyitott hálószoba ajtót és belépett. A nő nem volt bent. De az ágya gyűrött volt, mintha csak nem rég keltek volna ki belőle - nem ágyaztak be. Összeráncolta a homlokát, nem volt benne biztos, miért is zavarja ez őt. A fürdőköntöse rendetlenül feküdt a padlón és át kellett lépnie rajta, hogy eljusson a nyitott beépített szekrényig. Közben a szeme megakadt egy fényképen, ami egy elegáns fa keretben volt, felrakva a fiókos szekrény tetejére; ők négyen voltak rajta, bekenve sárral és fülig érő vigyorral. Elmosolyodott, felidézve a küldetést és ezt az esetet. Pár évvel ezelőtt volt, szíven ütötte az a feszélyezetlenség, ahogy ott állt és karjával átkarolta a nő vállát. A régi szép idők, mélázott, amikor még minden olyan egyszerű volt - csak egyszerűen élvezték egymás társaságát, barátok és kollégák voltak. Most nem mertek volna ennyire közel lenni egymáshoz, sem nyilvánosan, sem négyszemközt, és rádöbbent, hogy mennyire hiányzik neki ez az egyszerű meghittség. Megrázta magát és elfordult a képtől, folytatta a szoba átkutatását. Miközben közelebb ment a szekrényhez meglátott valamit benne, amitől a szíve fájdalmasan megrázkódott. Egy páncélszekrény volt, egyértelműen fegyver tárolására használták. Neki is volt hasonlója egyszer… De nem Charlie feltőrő emléke miatt reszketett most, az ok az volt, hogy az ajtaja nyitva volt, és a tartalma eltűnt. Nem volt jele annak, hogy feltörték volna, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett. Bárhová is tűnt Sam, úgy érezte, hogy fel kell fegyverkeznie. A fenébe. - Jack! - Daniel sürgető hangja riasztotta fel. - Szerintem ezt látnod kellene. Mikor csatlakozott hozzá a nappaliban, Daniel egy darab papírt tartott a kezében. - Ezt találtam a padlón, a térkép mellett, - mondta, hangja csüggedt és nyugtalan volt. Jack elolvasta a levelet és érezte, hogy a vér megfagy az ereiben. ’ Egy kis meggondolatlanság, őrnagy? ’ Mi az ördögöt jelenthet ez? - Úgy hangzik, mintha valaki megpróbálta volna megzsarolni őt, - jelentette ki Daneil, bódultan rázva meg a fejét. - De mégis mit tehetett Sam…? - valami megjelenthetett Jack arcán, mert Daniel szavai elakadtak. Jack egy szót sem szólt, rosszul volt. Miért nem mondta el neki? De tudta a választ még mielőtt a kérdést feltette volna; azért nem mondta el neki, mert ő mindent megtett, hogy eltaszítsa őt magától az elmúlt néhány hétben. És úgy látszik ez sikerült is. - Jack? - kérdezte Daniel. - Mi a fenét fogunk csinálni? Jó kérdés. - Találd meg ezeket a koordinátákat a térképen, - mondta neki. - Megnézem nem hagytunk-e ki valamit. A félelemtől émelyegve a konyha felé vette az irányt. Sam félig megevett reggelije még ott volt az asztalon, a telefont ledobva a padlóra. Felvette és visszatette az asztalra, közben észrevett egy fényképet. Eltartott egy pár pillanatig, míg megértette, hogy mi az, amit lát, de amint felismerte, úgy érezte, hogy megfagy körülötte a levegő. Kissé remegő kézzel nyúlt le és vette fel a fényképet - semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy mit és kit ábrázolt. Behunyta a szemét a rettegéstől. - Sam - sóhajtotta hirtelen, - miért nem mondtad el? - És hirtelen semmi más nem akart, csak ott lenni vele, bárhol is volt, együtt lenni, átölelni és mindent helyre hozni. - Megtaláltam - mondta Daniel miközben besietett a konyhába. - Fent van a hegyekben. Jack kapkodva összekotorta a fényképeket az asztalról, begyömöszölte őket a zsebébe, megfordult. - Jó, - mondta, hangja, épp olyan eltökélt volt, amilyennek érezte magát. - Menjünk. - Nem gondolod, hogy elmondhatnánk, hm, Hammond táboroknak, hogy mi folyik itt? - kérdezte Daniel, miközben Jack ajtó felé tolta őt. - Nincs rá idő, - felelte Jack, és csak félig volt hazugság, amit mondott. - Majd tájékoztatjuk, ha mindent megoldottunk. - Talán. Részben. Sam nyilvánvalóan eldöntötte, hogy saját belátása szerint kezeli a helyzetet, és átkozott legyen, ha elárulja a bizalmát. Bármiről vagy bárkinek. *** Azokkal a szemekkel nézve, amik már többé nem voltak az ővéi, Sam látta a saját arcát visszatükröződni a tükörből. Már nem a saját ruháit viselte, öltözése hiányos volt, és jellegzetesen Goa’uld. A haja, ami egykor kócos volt, most egyenes és sima, ízléses diadémmal díszítve, ami szikrázott a szoba gyenge fényében. ’Úgy nézek ki, mint egy kurva’, gondolta magáról, undorodott a saját kinézetétől, de fizikailag képtelen volt változtatni rajta. Hakraa izgatott volt, elméje nyugtalankodott. Sam érzeni tudta a jelenlétét, mintha egy hatalmas súly nyomta volna le az ő törékeny tudatát kárörvendő gonoszsággal. De valamilyen okból a Goa’uld nem tudta őt elérni és még mindig önmaga volt; még mindig Sam Carter, habár többé már nem volt képes irányítani a testet, amiben volt. Már csak figyelni tudta a saját életét. Daniel kitartott az elmélete mellett, hogy a gazdatestből is megmarad valami. Az ő esetében, minden. Sam a düh erejét érezte, némi izgatottságot, és a halvány félelmet. De az érzések nem az ővéi voltak, és a tükörben látta Hakraa arcára kiülő mogorva tekintetet. - Hozzátok ide az embert, - mondta, a hangja mély volt, Goa’uldszerű. Maga mögött Sam hallotta a páncélzat finom csörgését, amint a Jaffa elindult, hogy végrehajtsa az utasítást. Pár pillanat múlva hallotta, ahogy az ajtó kinyílik és Hakraa megfordult. Sam nem volt meglepve, hogy Maybourne-t látta maga előtt állni, feszültnek tűnt. Hát talán az is volt. A harag, amit Hakraa felől érzett hideg volt és keserű. - Ez a gazdatest nem olyan, amilyennek ígérted, - mondta, szavai hatására Maybourne elfehéredett. - De..de.. - hebegte. Hakraa figyelemre sem méltatta. - A Tok’ra emlékei védve vannak. Nem tudok hozzáférni. - A megállapodásunk… - kezdte Maybourne. - Nem teljesül, amíg nincs a birtokomban az információ, amit kértem, - csattant fel Hakraa, ajkai mosolyra húzódtak. Felemás érzés volt, gondolta Sam, érezni valaki más mosolyát a saját arcán. - A gazdatestnek, - mondta ekkor Hakraa, - van hozzáférése a Tok’ra emlékeihez, de némi „bátorításra” van szüksége, hogy felfedje, amit tud. - A szavak és a hozzájuk kapcsolódó kegyetlen várakozás érzése Samet rögtön fagyos rémülettel töltötték el. - Mit kíván, mit tegyek? - kérdezte Maybourne, hangja reszketett a félelemtől. - Samantha Carternek van egy gyenge pontja, - mondta lassan Hakraa, élvezve a növekvő feszültséget a szobában. - Azt tervezem, hogy ez használom ki. - Maybourne megnyalta a kiszáradt száját, míg Sam fejében egymást kergették a gondolatok, elszántan próbálta megérteni az ellenfele tervét. A Goa’uld mosolya szívtelen volt. - Ismeri Jack O’Neill ezredest? ’Nem!’ sikoltotta Sam a szót tehetetlenül tiltakozva. ’Ó, Istenem, ne!’ Maybourne arcára hideg mosoly ült ki. - Ismerem, - felelte, magabiztossága visszatért. - Én…, - de Hakraa felemelte a kezét, hogy elhallgattassa, a figyelme befelé fordult és Sam rádöbbent, hogy a Goa’uld hallotta a néma sikolyát. - Igen, Samantha, - mondta Hakraa hangosan. - Hallottalak téged. - Sam érzete az örömét, a mosolyt a száján. - Láttom a döntésem helyes volt. ’Hagyd őt békén,’ figyelmeztette Sam a Goa’uldot. ’Nincs hasznodra. Nem tud semmit sem a Tok’ráról.’ Hakraa mosolygott. - Nem az érdekel, hogy mit tud. Benned ott van minden tudás, amire szükségem van. Add át most és megkímélem őt. Sam elméje kavargott, de kötelesség felülkerekedett a nyugtalanító érzésein. ’Előbb halok meg, minthogy elmondjam, amit tudni akarsz, ’ mondta a Goa’uldnak. ’És O’Neill ezredes is.’ - Ismerve, hogy milyen rövid az életük, az emberek túl könnyen adják fel azt, - jegyezte meg a Hakraa. - Azonban, a halál nem az, amit a te O’Neill ezredesednek tartogatok, Samantha. Legalábbis nem azonnal. De mikor könyörögni fog neked, hogy elmond, akkor megered majd a nyelved, Samantha. Ismerlek, emlékszel? Sam tudta, hogy a virtuskodás teljesen felesleges, a lény belelátott pont a szívébe. Eldöntötte, hogy az igazság az egyetlen, amivel felveheti a harcot a lénnyel. ’Talán’ vallotta be, ’de nem ismered Jacket. Ő soha nem fog könyörögni. Soha nem tenné ezt velem.’ Sam a férfiba vetett feltétlen bizalma volt az, ami a Goa’uldot érzékenyen érintette, és Sam érezte Hakraa borzongását és zavarát. ’Elfogod veszíteni ezt a csatát, Hakraa,’ tette hozzá, a remény szikrája feléledt benne. ’Miért nem adod fel még most? És soha nem adom át Jolinar emlékeit. Soha.’ A Goa’uldot felbosszantották a szavai, Sam érezte ébredő haragját hullámzani elméje menedékhelyének szigetéről. De nem hagyta magát megijeszteni. ’Add fel,’ erősködött. ’Hagyj elmenni, amíg megteheted.’ Ez a gúnyos megjegyzés már sok volt. - Csendet!- csattant fel Hakraa, megrémítve Maybourne-t, aki növekvő félelemmel, hallgatta a furcsa, egyoldalú beszélgetést. De a nő most felé fordult. - Mondd el nekem, hogy találom meg O’Neillt, - sziszegte. - Sok módja van annak, hogy ártsunk valakinek, a fizikai fájdalmon kívül is. Sam elméje visszahőkölt rosszindulattól, amit Hakraa szavaiban érzett, és mikor felfogta a jelentésüket, megállíthatatlanul remegni kezdett. ’Ó, Jack,’ gondolta, ’Bocsáss meg, bocsáss meg.’ *** A parkoló hideg és üres volt, kivéve Jack autóját. Daniel figyelte, miközben lassan keresztül sétált a kavicson, szeme a terepet kutatta, a környező fákat, bármit, egy nyomot, hogy megtudja mi is történt. Semmi. Nincs bizonyítéka küzdelemnek, se jele Samnek vagy akár az autójának. Minden hideg és üres volt, pontosan visszatürközve az érzéseit a szívében. Sam eltűnt. Valaki elhatározta, hogy bántja őt, érzelmileg vagy fizikailag, és most nincs sehol. Nem tudta eldönteni, hogy dühös vagy inkább fél, azt tudta, hogy annál, hogy itt kószál az üres parkolóban, minden csak jobb lehet. De Jack még nem készült fel rá, hogy elinduljon. Még nem. Daniel nem tudta, hogy mire vár még, de a csalódottsága mikor a parkolót üresen találták tapintható volt. Jack úgy ugrott ki az autóból, mintha azt várta volna, hogy kilép a fák közül, de mikor a nevét kiáltotta nem jött válasz. Semmi más csak hideg és üres csend. És már több mint egy órája itt voltak, átkutatva a környéket, keresve… ki tudja mit? Bizonyítékot? Egy nyomot? Daniel felsóhajtott, kezét a zsebébe dugta és elindult Jack felé, remélve, hogy ez alkalommal, Jack nem burkolódzik csendbe. Az ő szemei is a terepet fésülték át, miközben sétált és valamin megakadt a szeme, szikrázó arany a halvány napfényben. Lehajolt és felvette a kavicsok alól és a szíve hevesen kezdett dobogni, olyan gyorsan, hogy azt hitte talán meg is áll. Sam nyaklánca. Az amiről, azt mondta neki Tarantól kapta; az, amiről tudta Jacktől van. Lassan állt fel és nyelnie kellett egyet mielőtt meg tudott volna szólalni. - Jack, - szólította halkan, - találtam valamit. Jack rögtön ott termett mellette, és miközben Daniel a nyakláncot beleejtette barátja kezébe látta, hogy az arca megdermed. A lélegzete elakadt, miközben a kezébe szorította a nyakláncot és a szemeit szorosan összezárta, noha ez a mozdulat alig fedte el az arcán megjelenő elhagyatottságot. De a pillanat gyorsan tovatűnt és mikor Jack ismét kinyitotta a szemeit, azok hidegek, tompák és határozottak voltak. - Legalább tudjuk, hogy itt volt, - mondta csendesen, ujjaival szórakozottan játszadozva a vékonylánccal, tekintetével a környéket figyelte. Daniel épp válaszolni akart, mikor Jack hirtelen összeráncolta a homlokát; meglátott valami mást is. Követve a pillantását, Daniel nem látott semmit, míg Jack előre nem lépett és le nem hajolt, és fürgén fel nem rajzolt valamit a kavicsokba az ujjaival. Egy kör, kissé megperzselődve. Daniel felismerte, józan esze minden tiltakozása ellenére, hogy mit lát. - Ez nem lehetséges, - bukott ki belőle. - Felfedeztünk volna egy Goa’uld hajót… Jack csak a fejét rázta és felállt. - Remélem, hogy nem igaz, - felelte és a hangja ijesztően fegyelmezett volt, ilyennek még sosem hallotta. A gondolatai kavarogtak, a felfedezésük fényében ötlete sem volt, hogyan tovább. - Mi a fészkes fenét csinálunk most? - mondta végül. - Egyszerű, - felelte Jack, megfordult és elindult vissza a kocsihoz. - Megtaláljuk őt és megöljük azt a szarházit, aki felelős ezért. ***  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 461 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |