Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsokig 6. rész
6. rész Sam a pokolban volt. A pokol hetedik bugyrában. És pontosan tudta, hogy miről beszél. Bezárva a saját testébe, figyelve, ahogy a férfit, akit szeret, a saját keze kínozza, egészen addig, míg a földön fetrengeni nem kezd, és semmi mást nem tudott tenni, csak csendesen átkozni a lényt a fejében. De a fizikai fájdalomnál is rosszabb volt, hogy látta a borzalmat Jack szemében, mikor az rápillantott; Sam tudta, hogy mikor az arcára néz, Jack az ellenségét látja, a kínzóját. És a gyötrelem majdnem akkora volt, mint a fájdalom, amit Hakraa okozott Jacknek annak a kezével, aki egyszer átölelte és szerette őt. Ez maga volt a pokol, az biztos. De terveket szőtt a szabadulására. Ó, igen. Mikor Hakraa először megtámadta Jacket, Sam döbbenete és rémülete olyan erővel ruházta fel őt, ami komolyan meglepte. Ekkor tett egy lépést a férfi felé; elméjét a Goa’uld visszaűzte a rejtekébe, ismét visszaszerezve az irányítást a teste felett. Csak egy pillanat volt, de épp elég Samnek, és nem tartott sokáig megértenie a történtek jelentőségét. Megbizonyosodott arról, amit a kezdetek óta sejtett, hogy az egyesülés nem volt teljes, nem volt olyan, mint Jolinarnál, az elméik nem kapcsolódtak össze. Különállók voltak; két különböző személyiség, harcban egyazon testért. Hakraa elméje volt az idősebb és az erőszakosabb, de Sam tudta, hogy ő erősebb és a szívósabb. Ráadásul övé volt a hazai pálya előnye; ez az ő teste volt és nem fogja átengedni egy idegen megszállónak. Egy egyre erősödő kín szorította markába a lábait, érezte a szimbióta éles fájdalmát , míg a teste csatlakozott hozzá a betolakodó ellen folytatott harcában. Miközben tehetetlenül őrjöngve figyelte Jack vergődését kínjai közt a lábai előtt, haragja lángjai egyre magasabbra csaptak. Meglökte Hakraát, kötekedett vele és ingerelte őt. Piszkálta és döfködte, harcolva mindazzal, amivel tudott, megpróbálva visszaszerezni az életét. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megállítsa, ami Jackkel történik, ez volt az egyetlen módja, hogy megmentse a férfi életét és a sajátját is. De kutya kemény volt. A saját háborújára koncentrálni Hakraa-val, miközben hallotta a férfi torkából feltörő ordítást, amit az ő tulajdon keze okozott, majdhogynem lehetetlen volt, ahogy Hakraa is remélte. ’Mondd el’ követelte minden alkalommal, mikor Jack felkiáltott. ’Mondd el és abbahagyom.’ ’Soha.’ Ez volt minden, amit válaszolt. ’Soha.’ És komolyan is gondolta. Jack inkább meghalna, semmint elárulja a Földet és a szövetségeseiket és átkozott legyen, ha hagyja, hogy a férfi iránt érzett szerelme elpusztítson mindent, amiért olyan keményen megdolgoztak, hogy létrehozzanak. Soha sem tudta volna ezt megbocsátani magának, még akkor, sem ha a férfi megbocsátott volna érte. ’Akkor könyörögni fog neked,’ ígérte Hakraa és a megkínzott férfi fájdalma még intenzívebb lett. De túl messzire ment és a férfi végső ordítása elhalt, amíg elméje feladta a harcot, az öntudatlanságba menekült. A megkönnyebbülés, amit Sam érzett, mikor látta Jacket a földre roskadni, mérhetetlen volt, vége van, legalábbis egy időre. De Hakraa felizgatta magát, türelmetlenül várta, hogy Sam megtörjön és felbőszült, hogy az átlépte a fájdalom és a beletörődés között húzódó vékony határt. Sam tudta, hogy az esetek többségében pontosan ítéli meg a tettei következményeit. Valami felborította az egyensúlyt, és Sam elégedettséget érzet, tudva, hogy *ő* volt az a valami. ’Soha nem mondom el, amit tudni akarsz,’ mondta Hakraa-nak, miközben a Goa’uld szemén keresztül figyelte, hogy Jack térde zuhan a cellában. ’És ő soha nem fogja ezt kérni tőlem.’ - A soha nagyon hosszú idő. - felelte Hakraa hidegen, türelmetlensége nyilvánvaló volt. -Könyörögni *fog* nekem. ’Inkább meghal.’ - Talán, de semmi sem annyira fájdalmas, mint annak a kezétől meghalni, akit szeretsz. Ilyen halált szánsz neki? Sam nem felelt, hirtelen új irányba terelődtek a gondolatai. ’Miért vagy ennyire türelmetlen Jolinar emlékeivel kapcsolatban? ’ kérdezte, és érezte az aggodalmat felsejleni a Goa’uld elméjében, amitől biztossá vált, hogy közel jár az igazsághoz. ’Valaki más akarja ezt az információt, ugye?’ jött rá. ’ Valaki, aki erősebb nálad. Valaki, akitől félsz.’ - Csendet! - csattant fel Hakraa és Sam valódi félelmet érzett az elméjében, amikor a Goa’uld sarkon fordult és elhagyta börtönt. Legbelül elmosolyodott, büszkeséggel töltötte el, hogy ő és Jack még mindig együtt harcolnak, vállvetve a végsőkig. *** O’Neill úgy érezte, mintha az egész teste tűzben égne a fájdalomtól, de olyan intenzíven, hogy még a gondolatait is felemésztette. Minden egyes izma, a teste összes idegszála lángolt, és még a szemei kinyitása is a fájdalom újabb hullámát indította el. De eszébe sem jutott, hogy átengedje magát neki, erőt vett magán, hogy felüljön és hátát a cellájuk hideg kőfalának vesse. Teal’c a bezárt ajtó közelében állt, valamit figyelt, Jacknek halvány lila gőze sem volt róla, hogy mit, de annyi energiája nem volt, hogy megkérdezze. Daniel mellette ült, lábait keresztbe rakta és gondolataiba merült, miközben az egyik ujjával a koszos padlót piszkálta. - Nem kérdezett tőled *semmit* sem? - tette fel a kérdést már másodszor. - Biztos vagy benne? Jack felsóhajtott. - Biztos vagyok benne, - válaszolta. - Gondolom, elég világosan fejezte volna ki magát, ha meg akart volna tudni bármit is. - Egy pillanatra behunyta a szemét és Sam arcát látta maga előtt - nem, nem Sam arcát, hanem Hakraa-ét, hidegen és könyörtelenül a gyönyörű maszk mögött. - Semmit sem mondott neked? - erősködött Daniel. Jack csak megrázta a fejét, nem igazán akart erről beszélgetni; annak a Samnek a látványa, akit a szörny tartott a markában, már önmagában is majdnem elég volt arra, hogy megtörjön. Sam kifejező szemei telve gyűlölettel és kegyetlenséggel és a szája, ahogy az a gúnyos mosoly megjelent rajta, mindig újabb és újabb tőrként fúródtak a szívébe, akkora rettegéssel töltve el őt, ami majdnem megbénította. De elvetette, hogy ezt az utat kövesse a fájdalom és a kétségbeesés poklába, amiről érezte, hogy tárt kapukkal várná őt. Nem engedhette meg magának ezt a fényűzést; ki kellett innen szabadulniuk és hazavinnie mindenkit. Ott és akkor lesz elég ideje, hogy a veszteségei kíntengerében fetrengjen. - Akkor, miért csinálta? Daniel hangja betört Jack gondolatai közé és visszarángatta őt a jelenbe. Kényelmetlenül, a kőfalnak támaszkodva, Jack lassan levegőt vett az éles fájdalom ellenére. - Heccből? - vetette fel Jack, lassan kiengedve a levegőt, miközben a fájdalom alábbhagyott. - Nem lenne értelme, - válaszolta Daniel, még mindig a földet bámulva. - Három napig voltál ott. Akarnia kellett *valamit*. Három nap? Jack megrázta a fejét. Úgy érezte, mintha egy év lett volna. Ismét lehunyta a szemét, elméje lassan újra működni kezdett. - Csak egyetlen dolgot mondott, - jelentette ki egy pillanat múlva, miközben kelletlenül visszaidézte a furcsa szavakat, amik Sam száját elhagyták. - Azt mondta, hogy könyörögjek, hogy hagyja abba. Daniel arckifejezése sötétebbé vált. - Megtetted? - Természetesen nem. - A szavakat mély meggyőződéssel mondta ki és Jack remélte, hogy jól palástolta, valójában milyen közel is járt hozzá, hogy megtegye, ez olyan dolog volt, amire nem volt büszke. Teal’c feléjük fordult, szemöldökét felhúzta. - Lehetséges, - szólalt meg, ott ahol állt az ajtónál, - hogy Hakraa, abban lelte örömét, hogy megkínzott. Apophis is gyakran járt el hasonlóképpen. Jack kimerülten pillantott rá. - Köszi - motyogta. - Kínzás a buli kedvéért, ez sokkal könnyebbé teszi az egészet. Teal’c-be Daniel fojtotta bele a szót. - Mi van, ha nem te vagy az, akit megkínzott? - kérdezte hirtelen, arcát látszódott, hogy rájött valamire. - Én nem úgy éreztem - szögezte le Jack. Daniel türelmetlenül bólintott. - Hát, igen, fizikálisan, - tette hozzá. - de mentálisan…? Jack mogorván ránézett. - Daniel, pokolian fáj mindenem. Mi a fenéről hablatyolsz itt össze-vissza? - Sam - mondta Daniel, tágra nyitott szemekkel. Ez magára vonta Jack figyelmét. - Sam? - ismételte, a remény lelkesítő érzése cikázott át a szívén. - Mire gondolsz? Daniel izgatottan kissé előbbre hajolt ültében, szavai akadozva buktak ki belőle. - Azt hiszem volt valami, hm, különös Hakraában - mondta. - mikor visszahoztak ide. A szavai teljesen értelmetlenek voltak, összefüggéstelenek. - Én is észrevettem ezt, - tette hozzá Teal’c, közelebb lépve hozzájuk. - Az elméje zavartnak tűnt. Daniel lelkesen bólintott. - Magában beszélt - mondta. - Legalábbis, úgy nézett ki. De… - De, - fejezte be a mondatot Jack. - szerinted Sammel beszélt? - Igen, - mondta Daniel még mindig bólogatva. - Szerintem, Hakraa, azért kínzott meg téged, hogy rávegye Samet, hogy áruljon el neki valamit. Jack kezeit száraz, lüktető szemeire szorította. - De ha jól tudom, akkor a Goa’uld megismer mindent, amit a gazdatest tudott. Sam mondta el ezt, mikor Jolinar… - Ez az! - kiáltott fel Daniel izgatottan. - Sam Jolinar gazdateste volt és ez lehetett az, ami meggátolta Hakraat, hogy teljesen egybeolvadjanak ők ketten. A remény egyre jobban befészkelte magát Jack szívébe, miközben lassan megszólalt. - Komolyan? Úgy érted, hogy Sam még mindig ott van? Harcol? - Ez csak egy lehetőség, - mondta Daniel kissé csendesebben. - de van értelme. Mi másért pazarolt volna el Hakraa három napot arra, hogy megkínozzon, ha közben nem kérdezett semmit sem? Sam visszatarthatott valamit tőle, amit átkozottul meg akar szerezni. Jack bólintott és megjegyezte. - A Tok’ra. Sam Jolinar emlékeit védelmezi. - Hát persze, - értett egyet vele Daniel. - Ez lehetett az, amiért elrabolták őt. És tudva, hogyan érez irántad…- ekkor abbahagyta és egy óvatos pillantást vetett Jackre. Jack lassan bólintott, tudta, hogy már semmi értelme tagadnia. - Hakraa, arra használt engem, hogy megpróbálja megtörni őt, - mondta, és a gondolat megdermesztette őt, a testét nyaldosó égető fájdalom ellenére. - Ezért akarta, hogy könyörögjek - ébredt rá émelyegve. - Azt akarta, hogy könyörögjek Samnek, hogy hagyja abba. Azt akarta, hogy segítsek megtörni Samet. - Behunyta a szemét, hirtelen reszketni kezdett a felismeréstől, hogy Sam az elmúlt három napban végig figyelte őt. Minden kiáltás, minden átok, a gyötrelem minden sikolya a Goa’uldot segítette. Belegondolva a helyzetébe, gyanította, hogy ő maga nem tudott volna ilyen sokáig kitartani, de sejtette azt is, hogy a Samet ért fájdalom erősebb és mélyebb volt, mint a sajátja. És ő kitartott, minden hátránya ellenére még mindig ott harcolt az első vonalban, kirobbantva saját forradalmát. Kinyitotta a szemét és azon kapta magát, hogy Daniel zavart arccal bámulja. - Küzd tovább, - magyarázta egyszerűen. - Carter nem adta fel és átkozott legyek, ha én megteszem. - Szerintem, - mondta egy hang a fogdán kívül, - maga már elátkozott, ezredes. - Maybourne! - Jack alig hitt a saját szemének, miközben az önelégülten vigyorgó férfit nézte a rácsokon keresztül. - Mi a fészkes fenét, csinál maga itt? - Hát, azt hiszem, - mondta Maybourne, óvatos pillantást vetve Teal’c-re , megtartva a biztonságos távolságot a cella ajtajától, - úgy is fogalmazhatnék, hogy kárörvendezni jöttem. Jack talpra küzdötte magát, lerázta Daniel segítő kezét miközben lassan a rácsok felé sántikált. - Gondolom, - kezdte sötéten, - maga keverte ezt a rakás szart, ugye? Maybourne lemondóan rázta meg a fejét. - Tettem, amit tennem kellett, Jack, - mondta. - Bár bevallom, látni a maga elfogását, csak hab volt a tortán. Jack érezte, ahogy a dolgok hirtelen a helyükre kattannak - Maga küldte a levelet Carternek, ugye? - hangja olyan dermesztő volt, hogy Maybourne tett egy lépést hátra. - Maga hozta őt ide. De Maybourne továbbra is kárörvendően mosolygott. - Egy kis szórakoztató különszám, - tűnődött el. - Meglepett, hogy nem vette észre, hogy a házát megfigyelés alatt tartják, Jack. Öreg korára kissé figyelmetlen lett. Noha a fényképek egész jók lettek, nem gondolja? - Maga rohadék! - sziszegte Jack, rácsok felé lendült. - Ki fogom nyírni! - Jack! Nyugi. - Jack hallotta Daniel hangját, az elméjét elborító vörös ködön keresztül, közben érezte, hogy a férfi visszarángatja őt a cella ajtajából. De senki másra nem tudott figyelni, csak Maybourne-re; ő csalta a Goa’uldok kezére Samet, az ő lelkén száradt mindaz, amit eddig el kellett szenvedniük és az is, ami még csak ezután következik. Ha a rácsok nem álltak volna közöttük, haragját szabadra engedte volna, de mivel ott volt, csak szóban tudta megfenyegetni. - Ha bármi történik vele, Maybourne, - ígérte, hangjából szinte sütött a gyűlölet, - meg fogom *ölni*. Ne higgye, hogy nem teszem meg. Ne gondolja, hogy *valaha* is elfelejtem magát. Egy nap, Maybourne, mikor a legkevésbé várná, én ott leszek. Félelem villant át a férfi arcán, és ez némi elégtételt jelentett Jacknek, de alig csillapította a testét átjáró nyers dühöt. Maybourne egy vállrándítással intézte el az egészet. - Ha azt hinném, hogy maga Jack, egy darabban fogja elhagyni ezt a helyet, - mondta hidegen. - Talán még meg is ijednék. - Akkor kezdhet aggódni, - figyelmeztette Jack. - Mert ki fogunk innen jutni. Mindannyian. És miután megtettük, maga *mindenért* meg fog fizetni. Erre a szavamat adom. Mindenért meg fog fizetni. *** Hammond tábornok szemei tompán csillogtak, miközben a papírt bámulta maga előtt. Kézzel írta a levelet, mert véleménye szerint az ilyen leveleket nem volt szabad kinyomtatni, hidegen, személytelenül. Már belekezdett egy ideje… - Jacob Carter tábornok, sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy lánya, Samantha Carter őrnagy, ütközetben eltűnt…- és nem volt képes tovább folytatni. Ütközetben eltűnt? A kapun visszatérő, maroknyi túlélő beszámolója alapján, Samből az lett, amit legjobban megvetett, és a Tok’rát - köztük a saját apját - és a barátait borzasztó veszélynek tette ki. A helyzet annyira keserű volt, hogy érezte az ízét a szájában. Egy finom kopogtatás hangjára felemelte a tekintetét az asztalról. - Szabad, - szólt ki fáradtan. - Megérkezett a válasz a Tok’rától, uram. - jelentette Greene hadnagy. - Ketten már úton is vannak közülük. Hammond biccentett. - Köszönöm. - majd Greene hadnagy elhagyta a szobát, Hammond felvette a levelet az asztalától és apró gombóccá gyűrte. Nem fogja megírni, a fene egye meg. Nem fogja. Három nap. Még csak három nap telt el. A CSK-1 már nagyobb slamasztikából is kihúzta magát és most is sikerülni fog nekik. Egy széles mosoly jelent meg az arcán - egy dologban biztos volt, hogy senki nem fog annyira elszántan küzdeni azért, hogy hazahozza Cartert, mint Jack O’Neill. Ezt egyértelműen látta a férfi arcán, mikor elindult, és különös módon ez némileg meg is nyugtatta őt. A CSK-1 együtt van, és már számtalanszor bebizonyították, hogy együtt hegyeket képesek megmozgatni és csodákat tudnak véghezvinni. Felállt és elindult a találkozóra a Tok’ra képviselőkkel, Hammond rájött, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy csodáért imádkozik. *** Hakraa puha, selyem függönyök között hevert az ágyában, küzdve a fejét tűként szurkáló fájdalom ellen. Már az előző nap elkezdődött, mikor egy gyenge fájdalom hasított a tarkójába, de az eltelt órák alatt az egész testében megjelent, a fejében volt a legerősebb. A koponyában összpontosuló fájdalom kisugárzott a lábába is és nem talált tőle nyugalmat. ’Tudod, hogy mi folyik itt, ugye?’ az idegesítő hang a gazdatestétől származott. ’Ez a kilökődés.’ Hakraa nem válaszolt. ’Nem egyesültünk teljesen’ tartott ki a véleménye mellett Sam. ’A testem ki fog vetni, mint valami idegen testet.’ - Le foglak győzni, - bizonygatta Hakraa, miközben sajgó lábait a lehető legkényelmesebben helyezte el. - Mindent meg fogok tudni a Tok’ráról. ’Soha.’ Ismét ez a szó. Ez a nyamvadt szót. Ez a nő mást nem is ismer? - Meg foglak törni, - erősködött Hakraa. - Meg fogom törni a te O’Neill ezredesedet, a szemed előtt fog zokogni. ’Soha.’ A harag ott fortyogott az elméjében, végiglüktetve a testén, magával ragadta őt az adrenalin löket. - Te egy vesztes vagy, - csattant fel, hangja visszhangzott a sötétség csendjében. - Nem fogtad fel, hogy mire vagyok képes, és hogy mit kell tennem. ’Felfogtam, hogy félsz, ’ jött a válasz. ’És hogy elkeseredett vagy.’ Hakraa csendben maradt. A nőnek természetesen igaza volt. Félt. Minden azon állt vagy bukott, hogy be tudja-e tartani, amit ígért, és az idő vészesen fogyott. Ő hamarosan itt lesz, és követelni fogja az eredményeket - és visszatérésekor a felesége lesz. Ezt volt az alkuban, amit megkötöttek - gazdagság, erő és hatalom. De ennek ára volt, az emlékek, amik a gazdateste elméjében rejtőztek. ’Ki az?’ a hang kíváncsi és sürgető volt. Ez a nő soha nem alszik? Soha nem pihen? Hakraa a válaszán töprengett, miközben a gazdagon díszített mennyezetet bámulta. Hamarosan a gazdateste többet megtudhat a kelleténél, és rájött, hogy nem az igazság rejtegetése szolgálja leginkább a céljait, a tudást talán könnyebben megszerezheti, ha félelem, rettegés és kín gyötri az ellenfelét. Hakraa elmosolyodott, kiélvezve az érzést. - Apophis, - szólalt meg csendesen. Hakraa a rettegés hullámzását érezte, mintha átmosta volna a testét és ez egy kicsit kihozta a sodrából. A nőnek még mindig volt valamennyi kapcsolata a testével, és ez nem volt jó. Egyáltalán nem. Tudta, hogy hamarosan új gazdatestet kell keresnie, de nem állt szándékában feladni ezt, addig, míg fel nem tárta az összes titkát. De az idő sürgetett, ráébredt, hogy nincs vesztegetni való ideje - még akkor sem, ha a fájdalom a fejében pihenés után kiáltott. Felült, szó nélkül odaintette a szolgálót és felkészült, hogy visszatérjen a találkozóra, megszerezni az információt, amire feltétlenül szüksége volt. - Ma vége lesz, - ígérte, miközben felemelkedett. - Elmondod, amit tudnom kell, vagy végignézed, ahogy a férfi, akit szeretsz, kínhalált hal, a te neveddel az ajkain. *** Daniel mélyen aludt, és Teal’c arcára olyan sötét árnyék vetült, hogy Jack nem látott belőle semmit sem a száján kívül. Talán aludt, vagy meditált, de lehet, hogy egyiket sem. De csendben volt, így tett hát Jack is. Eljött hát az éjszaka, és a zárka még sötétebb lett, mint korábban, a hideg és a nyirkosság miatt reszketett még a kabátjában is. Kezeit a zsebébe csúsztatta, próbálva őket megmelengetni, és szíve kihagyott egy ütemet, mikor ujjai megérintettek valamit, amiről már meg is feledkezett. Kihúzta a kezét a zsebéből, kivéve Sam elszakadt nyakláncát. Tompán csillogott a gyér fényben, de ki tudta venni, hogy hol van az elszakadt láncszem. Valaki letépte a nyakáról. Talán Sam volt az, reménykedett. El tudta róla képzelni, hogy megteszi, próbálva jelet hagyni, hogy megértesse, mi történt vele. Behunyta a szemét, és lelki szemei előtt megjelent Sam, egyedül, foglyul ejtve a Goa’uld transzporter gyűrűkben. Ott kellett volna lennie. Ha szólt volna neki, ha bízott volna benne annyira, hogy elmondja mi történt… Ha nem taszította volna el magától, talán úgy érezte volna, hogy megteheti. De, azóta, az éjszaka óta, amikor Sam eljött hozzá, hogy elmondja, elmegy, alig váltottak két szót négyszemközt. El volt foglalva azzal, hogy újra felépítse az életét nélküle, enyhítve a távozása miatt érzett fájdalmát azzal, hogy távol tartja magát tőle, már jóval azelőtt, hogy elmegy. Ott ülve a dermesztő sötétben, Jack világosan látta, mekkora őrültség volt a terve. Amit most érzett iránta, az erősebb volt, mint bármikor, több mint, amit lehetségesnek tartott. Sam, olyanfajta kínzást élt át, amit el sem tudott képzelni; a saját fizikai fájdalma eltörpült ez mellett. Mi mindent kellett elviselnie Samnek, a saját teste foglyaként, együtt azzal a szörnnyel, képtelenül arra, hogy megszólaljon, megmozduljon, vagy mosolyogjon… Olyan volt, mint valamilyen élőhalott állapot, a gondolattól felfordult a gyomra. Kényszerítette magát, hogy kizárja a gondolataiból ezt a témát, szemei visszavándoroltak a kezében tartott vékony láncra és az emlékekre, amiket mindig felidézett. Az éjszaka. Az a gyönyörű, őrült, tökéletes éjszaka. Most már tudta, hogy hiba volt - pokolba, kit akar becsapni? Már *akkor* tudta, hogy hibát követ el, de ez sem tudta megállítani. És most örült ennek. Bármi is történik most, boldog volt, hogy esélye adódott megmutatni Samnek milyen mélyek az érzései iránta. Daniel, ekkor valamit motyogott álmában, valami értelmetlenséget. És a hang elég volt ahhoz, hogy Jacknek eszébe jusson utolsó beszélgetése Sammel, azon a másik éjjelen. Az egy rettenetes és fájdalmas éjszaka volt, ami annyira különbözött attól, amikor előzőleg látogatta meg az otthonában. Sam feszült volt, ujjaival idegesen babrálta a nyakláncát, miközben azt próbálta elmagyarázni, miért kell elmennie. És ő meg úgy viselkedett, mint egy idióta, meg sem hallgatta, meg sem próbálta elfogadni az igazságot, amit a nő mondott. „Nem tudjuk kezelni – soha sem tudtuk.” Mondta akkor neki, és igaza volt, mint mindig. Soha nem tudták kordában tartani az érzelmeket, amik egyre csak nőttek, megállíthatatlanul; és ők túl sokáig hagyták figyelmen kívül, nyomták el, szorították ki, vagy csak egyszerűen tagadták le őket. És ez visszaütött, belefáradtak, hogy olyan sokáig harcoltak ellene, és engedtek az őket elsöprő sürgető szenvedélynek, hogy együtt legyenek. És ez megállíthatatlanul és elkerülhetetlenül közeledett attól a pillanattól fogva, amikor bevallotta neki - és saját magának is - hogy milyen fontossá vált számára Sam Carter. - Istenverte sereg, - motyogta. - Istenverte Tok’ra. Felsóhajtott, kezét az arcához emelte, és megrezzent a mozdulatot követő fájdalomtól. Elképzelése sem volt róla, hogy pontosan milyen sérülést is okozott a Goa’uld szerkezet, de pokolian fájt. Mindenhol. ’És mindezt azért, hogy megvédjük a Tok’rát,’gondolta keserűen. ’Remélem megérdemlik.’ -O’Neill. - Teal’c volt az, megijesztette őt jobban, mint várta volna. Lecsillapította zakatoló szívét, és azt morogta. - Mi az? - Jönnek. A francba. Érezte, hogy gyomorforgató félelem keríti hatalmába, mikor meghallotta a lépések közeledtét. A testét átjáró fájdalom ellenére, Jack talpra küzdötte magát. Még maradt benne némi büszkeség. Daniel felült mellette, hunyorgott, de már éber volt. - Visszajönnek? - kérdezte csendesen, Jackre pillantott, arckifejezése annyira kifejező volt, hogy Jacknek másfelé kellett néznie. Épp elég gondja volt a saját közelgő pánikhangulatával, Daniel együttérzése nélkül is. A fogda ajtaja kivágódott és egy Jaffa tűnt fel, gyorsan körbepillantott a helységben. Mikor szeme megakadt Jacken, felemelte a kezét és rámutatott. - Te, - mondta durva akcentussal. - Gyere. - Vagy mi lesz? - kérdezte, igyekezett némi hősies élt belevinni a hangjába, és remélte, hogy elrejtheti a dermesztő félelmet, ami kezdte átjárni a testét. A Jaffa megmozdult, felemelte a botfegyverét és egyetlen mozdulattal Daniel felé irányította. - Vagy ő meghal, - mondta. Jack felvonta a szemöldökét és előrébb lépett. - Oké, - mondta, kezét a nadrágja zsebébe csúsztatta, és biztonságba helyezte Sam nyakláncát; nem akarta elveszíteni, mert még mindig szerepelt a terveiben, hogy alkalomadtán visszaadja neki. Egy nap. Mikor a Jaffa kartávolságán belül ért, a katona arrébb taszította és kiterelte a folyosóra. Jack még gyorsan hátrapillantott a válla felett Teal’c-re és Danielre, és sikerült egy halvány mosolyt kicsikarnia magából; nem igazán volt meggyőző. De Daniel gyorsan feltápászkodott és utána szólt. - Ne felejtsd el, hogy Sam ott van, Jack. Ő is harcol! Jack a szavain gondolkodott miközben a sötét folyosókon botladozott útban a kínzója felé és szinte pajzsként tartotta maga elé, az ellen, aminek most meg kell majd történnie. Sam ott volt, harcolt az ő oldalán, mint oly sokszor megtette korábban; nem hagyhatja őt magára, nem adhatja fel, amíg ő sem teszi. És ekkor egy valódi mosolyra húzódott a szája, miközben Sam arca megjelent előtte. Nem Hakraa kegyetlen és eltorzult arcvonásai, hanem Sam az ő kész-vagyok-bármire mosolya. Még mindig küzd! Még mindig együtt vannak, harcolnak az első vonalban és folytatják a végsőkig. Ahogy mindig is tették. A mosolya kiszélesedett miközben ez a gondolat átjárta a szívét, fényként ragyogva be a sötétséget, ami mindkettőjüket körülvette. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 489 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |