Főoldal » Cikkek » TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI

Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsokig 7. rész
Stargate SG1- Holding the Line – Vállvetve a végsokig  7. rész


Sam abban a pillanatban észrevette, hogy valami megváltozott Jackben, mikor belökték, bebotladozott a terembe. Még mindig fájdalmak gyötörték, szemei alatt sötét karikák, és a haja még mindig zilált volt, de az ajkain egy halovány mosolyt ült. És mikor a Jaffa egyedül hagyta őket, egyenesen ránézett. A három nap alatt először ráemelte sötét szemét és megszólalt:

- Carter, ne mondjon neki semmit sem. Ez parancs.

Sam teljesen ledöbbent. Ekkor egyszerre könnyebbült meg és volt magánkívül az örömtől. Jack tudta! Jack tudta, hogy itt van bent, megértette, hogy mi folyik itt. Sam elvigyorodott. Sam még szélesebben elvigyorodott, mikor Jack alig láthatóan elkerekedő szeméből tudta, hogy ezt az érzést az arca is tükrözte. Szavak tódultak fel és kavarogtak az elméjében, de mielőtt kiejthetett volna akár egy szótagot is Hakraa hirtelen megtaszította, keményen, erővel.

’Tudd, hogy hol a helyed!’ sziszegte csendesen.

’Az én *helyem*,’ vágott vissza Sam, ’pont itt van.’ Miközben beszélt, Samen a lelki gyötrelem egy újabb hulláma vonult keresztül. Olyan érzés volt, mint egy fájdalom emléke és tudta, hogy amit érez, az kínozza a szimbiótát is. A teste kiveti magából, és minden rendelkezésére állóeszközzel harcolt a betolakodó ellen. ’Veszíteni fogsz,’ gúnyolódott csendesen.

Hakraa figyelemre sem méltatta és Jack felé lépett, aki fokozott óvatossággal figyelte, ami szinte határos volt a rettegéssel. A Goa’uld felemelte a kezét és Jack összerándult, támadásra számított. Sam kissé meghőkölt a látványtól, és azt kívánta bárcsak el tudná fordítani a szemét. De a Goa’uld kézi szerkezet nem volt aktív. Helyette, Sam érezte, hogy az ujjai finoman végigsimítják Jack állát.

- Jack, - lehelte Hakraa finoman, gyengéden. - Miért nem működsz együtt?

- A kígyók előhozzák a makacs énemet.

- Akkor talán megpróbálkozhatnánk valami teljesen mással? - javasolta Hakraa, ujjaival most Jack hajával játszott. Sam megremegett az érzéstől, részben örült, hogy ilyen közel lehet hozzá, de undorodott is, mert Hakraa és nem ő volt az, aki Jack arcát cirógatta. - Tetszik ez neked?

Jack egy szót sem szólt, arca mintha kőből lett volna.

- Mondd meg, Samantha, - szólalt meg ekkor Hakraa, közelebb lépve a férfihoz. - Te is élvezted? - Jack hátrált volna, de a fal megakadályozta benne.

’Cseszd meg!’ csattant fel magában Sam, és próbált józan eszénél maradni, annak ellenére, hogy érezte Jack szaggatott lélegzetét az arcán - ami Hakraa arca is volt. A férfi egész teste megmerevedett, miközben Hakraa továbbra is a halántékát simogatta. És ekkor a Goa’uld felemelte a másik karját is, majd a férfi nyaka köré fonta őket, egyre közelebb húzva az ajkait a férfiéhoz. Ó Istenem, ez kínszenvedés. Az utolsó alkalom, amikor ennyire közel voltak egymáshoz…Sam szíve belesajdult az emlékbe. Mindig is remélte, hogy egy nap, mikor a dolgok megváltoznak, újraélhetik azt az éjszakát…De nem így, megjátszva a vonzalmat. Ettől hányingere lett. Egy hang hagyta el Jack száját, elfojtott és szenvedélyes, miközben tágra nyílt szemekkel bámult a nőre. És ekkor egy artikulálatlan kiáltás kíséretében durván ellökte magától és a Goa’uld megbotlott.

- Hozzám ne érj! - vicsorogta Jack, őt bámulva, közben küzdött, hogy újra normálisan tudjon lélegezni.

Sam érezte a dühöt átvillanni Hakraa elméjén, amint az visszanyerte az egyensúlyát, megrettent a gyilkos gondolatoktól, amiket a Goa’uldban érzett. Hakraa könyörtelenül indult meg Jack felé, az erőszakos érzései az izmaiban összpontosultak. Anélkül, hogy megállt volna, meglendítette az öklét és keményen állon vágta Jacket, az ökölcsapás ereje a mögötte lévő kőfalnak csapta a férfi fejét. Térdei megrogytak és lecsúszott a padlóra, egyik remegő kezét felemelte a felhasadt szájához, amiből vér szivárgott.

- Soha többé ne érj hozzám, - mondta Hakraa a saját hangján. De a haragja rövid életű volt, hamarosan felváltotta a kegyelten értelem. Három napig kínozta Hakraa a férfit, elérte, hogy kínok közt fetrengjen a lábai előtt, de több reakciót tudott kicsiholni belőle egy egyszerű, finom érintéssel, mint tengernyi fájdalommal. Sam érezte, hogy a szíve elnehezül, mikor rájött, hogy Hakraa megtalálta Jack gyenge pontját, és ez ő maga volt.

Amint Jack lassan megint feltápászkodott, gyorsan pislantott párat nyilvánvaló kísérletként, hogy kitisztítsa a fejét, Hakraa közelebb lépett hozzá. Ez alkalommal esélyt sem adott neki, hogy eltaszíthassa magától, megragadta a csuklóit, megszorította őket erős kezével, miközben felemelte őket a falhoz, a férfi feje felé.

- Akarsz engem Jack? - kérdezte számító, hideg mosollyal.

Jack tudomást sem vett a szavairól és behunyta a szemét.

- Carter, - suttogta. - Tarts ki. Le fogjuk győzni.

’Igen, uram!’- válaszolta Sam, tudva, hogy a férfi nem hallja, de nem érdekelte.

Hakraa most olyan közel állt Jackhez, hogy a teste teljes hosszában a férfiéhoz préselődött, és Sam érezte az ellenszenvét abban, ahogy minden izma megfeszült. De a férfi nem hátrált meg, a pislogáson kívül nem tett semmit sem, miközben Hakraa ajkait Jackéhez szorította; Sam érezte a vér ízét, amikor Hakraa megcsókolta Jack merev, ellenszegülő ajkait.

- Jó volt neked? - kérdezte Jack keserűen, mikor a nő visszahúzódott.

Hakraa figyelemre sem méltatta és sarkon fordult, néhány lépéssel eltávolodott a férfitól, így Sam nem láthatta a reakcióját, mikor a Goa’uld megszólalt.

- Szereted ezt a nőt - Samantha Cartert?

Egy hosszabb szünet után érkezett meg a válasz, rövid, de velős.

- Nem tartozik magára.

Sam magában kissé elmosolyodott. Jó válasz, Jack.

- Bánthatom őt, ugye tudod?

’Már így is pokolban vagyok!’ civakodott vele Sam.

- Carter tud magára vigyázni, - jött Jack válassza. - Úgy néz ki, hogy máris felvette a harcot - vagy mi másért játsszuk, ezeket a kisded játékokat?

Hakraa ekkor megfordult és a férfira bámult. Jack a falnak dőlt, de Sam túl jól ismerte ahhoz, hogy észrevegye, hogyan simul egyik keze a falhoz, egyensúlyban és állva tartva őt.

- Azt hiszed, ismered őt, - mondta ekkor Hakraa. - Ugye? Azt hiszed, ismered a nőt, akit szeretsz. - Jack egy szót sem szólt, de Sam látta, hogy az állkapcsa kissé megfeszül. - Hadd mondjak el pár dolgot, amit nem tudsz róla.

Samnek rossz előérzete volt.

’Mit csinálsz? ’ sziszegte magában.

’Vannak módszerek, amivel megkínozhatunk valakit fizikai erőszak nélkül is, ’ emlékeztette Hakraa. ’Mondd el, amit tudnom kell és abbahagyom ezt. Soha nem fogja megtudni a titkaidat. Elhagylak téged és elmegyek.’

Ez meglepte őt; a Goa’uld felajánlotta, hogy elmegy? Nagyon elkeseredett lehet, ébredt rá Sam. A győzelem reménye szétáradt az elméjében, de a válassza nem változott.

’Soha.’

Hakraa bosszúsága jeges hullámként terjedt szét benne és Sam érezte, hogy az arcán kegyetlen mosoly jelenik meg.

- Mondta már neked valaha is, hogy örül Charlie halálának? - jelentette ki Hakraa, mintha csak csevegtek volna.

’Micsoda?!’ - Sam érezte, hogy a szíve összeszorul, amikor meglátta a fájdalmat átsuhanni Jack arcán.

- Sam boldog volt, hogy meghalt a fiad, - folytatta Hakraa. - Mert ezért hagyott el Sara és ezért vagy most az övé. Tudtad ezt?

Jack állkapcsa rángatózott és Sam látta, küzd azért, hogy ne válaszoljon, de a végén nem tudott uralkodni magán.

- Hülyeség, - mondta végül.

- Igazán? - felelte Hakraa. - Beszéltetek bármikor is róluk?

’Nem!’ Sam saját magával vitatkozott. ’Ez túl személyes.’

Jack egy szót sem szólt, csak nézte őt sötét szemeivel, amik majdnem feketék voltak.

Hakraa taktikát váltott.

- Tudtad, hogy Sam attól fél, hogy te jobban szereted őt, mint ahogy ő szeret téged? Hogy megszánt téged, aki egyedül fog megöregedni, mert amíg az életüket próbálod védeni az évek lassan…

Jack nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

- Nem érdekel, - mondta élesen. - Carter a helyettesem, a beosztottam, az érzései irántam teljesen lényegtelenek. Csak az számít, hogy harcol az oldalamon. És ezt átkozottul jól csinálja. - Jack felvonta a szemöldökét. - Ugye?

A Hakraa hazugságai miatt érzett iszonyata ellenére, Sam érezte, hogy öröm önti el az elméjét, mikor megérezte a Goa’uld feszültségét. Jack nem tért ki a támadás elől, egy tapodtat sem mozdult. Ahogy Sam sem. Ezt Jacknek is éreznie kellett, mert vérző száján mosoly jelent meg, majd megszólalt.

- Mit is akar tőlem valójában? Azt akarja, hogy adjam parancsba Carternek, hogy mondjon el mindent a Tok’ráról? - Sam magában még szélesebben elvigyorodott, végre megértette. - Hát nem fogom, - szögezte le Jack. - Ezt *soha* nem fogom megtenni. Soha. Akár meg is ölhet, vagy ki tudja mi a fészkes fenét tervez velem, de arra ne is számítson, hogy én *valaha* is segédkezek abban, hogy megtörje Cartert.

Hakraa ismét közelebb lépett a férfihoz, egy mosoly jelent meg az arcán és gyilkos indulatok a szívében. Sam émelygett, a pánikhullámtól, amit elárasztotta a szívét.

’Ne tedd!’ kiáltotta hirtelen, elborzadva attól, ami történhet. Attól, hogy a Goa’uld megölheti Jacket pont ott ahol áll, épp az ő szeme előtt.

- Akkor mondd el, - mondta Hakraa, és felemelte a karját. Sam érezte, ahogy az erő végigfut a testén miközben a kezén lévő szerkezet életre kelt és látta, ahogy Jack a falnak feszíti magát, szemeit szorosan összepréselve.

- Egy szót se, - mondta, a hangja remegett, próbált úrrá lenni a feltörő rettegésén. - Ez egy egyértelmű parancs, Őrnagy.

Sam még soha nem látta őt ennyire félni vagy ennyire védtelennek. Kezeit szorosan ökölbe szorította maga mellett, lélegzése szaggatott, rövid és éles volt, miközben a fájdalomra várt, erre a látványra Sam szívében elképesztő harag ébredt.

’Ne tedd,’ figyelmeztette Hakraát, szavait a gondolatainak erejével tette még hatásosabbá. ’Ha megint bántod őt, akkor megöllek. És ezt nyugodtan veheted ígéretnek.’

- Ezek csak üres szavak, - mondta Hakraa hangosan. - Ez csak egyféleképpen végződhet, úgyhogy elmondod nekem, amit tudni akarok.

’Soha.’

Hakraa bólintott.

- Hát akkor legyen így, - mondta nyugodtan, a szerkezet felvisított és energiát küldött egyenesen Jack felé, aki azonnal térdre esett, közben küzdött az ellen, hogy felordítson. Nem tartott sokáig, míg a sikoly kitört belőle, kezeivel a fejét markolászta, eredménytelenül.

’Ne!’ kiáltotta Sam, amint látta összeomlani és hallotta kínjában ordítani Jacket. ’Hagyd abba! Hagyd abba…kérlek…’

- Mondd el! - erősködött Hakraa, távolabb lépve Jacktől, miközben felerősítette a kínzás hatását, amin Jack keresztülment.

- Carter, ne… - A szavakat alig lehetett érteni, majdnem suttogás volt, de Sam olyan tisztán hallotta őket, mintha csak harsona hangzott volna fel.

’Soha,’ mondta Hakraának, elszántsága megingathatatlan volt. De esze ágában sem volt hagyni, hogy így végződjön ez az egész, szándékosan kilépett a kis menedékéből, amit Jolinar építetett és gondolataival nekirontott a Goa’uld elméjének. Maga előtt látta, ahogy a keze leereszkedik, miközben az irányításért harcolt Hakraával, de a Goa’uld erős volt, elméjét a testén keresztül fodrozódó erőhullám is támogatta. Olyan gyorsan, ahogy csak tudta, Sam követte ezt az erőt addig, míg meg nem találta a forrását a lényben, ami megszállta a testét. És csak a gondolatainak erejével Sam lecsapott rá, és a kézifegyver hirtelen elsötétedett. Jack beleremegett a lélegzésbe is, mikor a fájdalom lecsökkent, négykézlábra állt, de képtelen volt felemelkedni.

Hakraa elvesztette az egyensúlyát Sam váratlan támadásától, aki magában ujjongott. Rájött az igazságra; azzal, hogy a teste immunrendszere fizikai támadást indított a betolakodó ellen, meggyengítve azt, az esélyeik kiegyenlítődtek. Tovább már nem kellett Jolinar védőbástyája mögé húzódnia, megvan az ereje hozzá, hogy visszaszerezze a testét és az életét.

’Én figyelmeztettelek,’ mondta zordan, és érezte a félelmet Hakraa elméjében. ’Én figyelmeztettelek, hogy hagyd abba.’

’Még nem győztél,’ mondta Hakraa magában. ’Én még mindig…’

- Biztos vagy benne? - kérdezte Sam, az öröm, hogy hallotta a saját szavait, megszédítették Samet. Lehűtötte magát, mert még nem volt teljesen az övé az irányítás, tovább küzdött érte Hakraaval, az arca elé emelte a kezét, és remegő ujjakkal elkezdte lehúzni a kézifegyvert.

A padlón, a lábainál, Jack felemelkedett és ránézett. Szemeiben fájdalom volt és Sam tudta, hogy alig van öntudatánál, csak az elszántsága tartotta vissza attól, hogy elájuljon. Pislantott egyszer, miközben a padlóra hajított szerkezetet nézte, majd megszólalt.

- Carter? - A hangja szinte suttogás volt, de olyan sok remény rejtőzött benne, hogy Sam érezte, hogy a torka összeszorul.

Még akkor is harcolt a saját testével, hogy azt tegye, amit ő akart, miközben térdre esett a férfi mellett.

- Igen, uram,- mondta mosolyogva. - Én vagyok az.

Jack csak bólintott, közben az összes szín eltűnt az arcáról és eldőlt, mint egy darab fa. Sam csak azelőtt tudta elkapni, hogy feje a padlónak csapódott volna, de miközben a hátára fordította, és a fejét az ölébe fektette, hallotta a mormolását.

- Tudtam, hogy le fogod győzni, Sam. Tudtam…- ekkor a sötétség magával ragadta, és többet nem szólt egy szót sem.

***                                                                                                                                                 

Az éhségtől és a szomjúságtól Danielt a hányinger és az ájulás kerülgette, miközben a zárkában ült a hidegben és a sötétségben. Még Teal’c is levertnek tűnt, feje a mellkasára hanyatlott, összeroskadva ült a bezárt ajtó közelében. Van még remény a szökésre? Sam eltűnt, és Jack… Beleborzongott annak a vérfagyasztó sikolynak az emlékébe, ami az egész börtönben végigsöpört. És, a még rosszabba, a csendbe, ami azt követte; még borzasztóbb és szörnyűbb volt, ha jól belegondolt.

Hagyta a fejét ismét a térdeire bukni, és a gondolatai visszakanyarodtak Sha’re és az együtt töltött év felé. Összeszorította behunyt szemét, és már szinte ott érezte magát biztonságban és kényelemben, azokban az édes napokban, távol a jelen rémületétől. De a szabadság rövid életű volt. A fémcsörgésre és a nehéz léptek hangjára felkapta a fejét és Teal’c-re pillantott, tekintetük találkozott komor lehangoltságban.

- Visszatérnek, - mondta lassan a Jaffa.

- Ez gyors volt. - jegyezte meg Daniel.

Talpra küzdötte magát, és rövid időre behunyta a szemét, védekezésül a szobát elárasztó fényhullám ellen. Mikor ismét kinyitotta őket, látta, hogy a zárka ajtaja kinyílt. Egy Jaffa állt ott, vállán átvetve ott volt Jack erőtlen teste. Daniel szíve megdermedt, Jack halott.

Utasítása szerint, a Jaffa lehajította O’Neillt a földre, alig pár pillanatot hagyva Teal’c-nek, hogy elkapja őt, mielőtt a feje a padló kövének csapódott volna. Vastag ujjait Jack nyakára helyezte és Daniel visszatartotta a lélegzetét, amíg Teal’c meg nem szólalt.

- Életben van, - mormolta. - De már alig.

Hakraa lépett be a zárkába, szoknyáját felemelve tartotta a padló mocska felett. Dölyfösen nézett végig a kicsi, de annál büdösebb helységben, mielőtt a Jaffához fordult és megszólalt.

- A fegyvered, add ide nekem. - A Jaffa pislantott egyet, a meglepődés még az ő érzelemmentes arcán is látható volt. Hakraa felvonta kissé a szemöldökét és kinyújtotta a kezét. A harcos a parancsnak megfelelően, a foglyokra vetett figyelmeztető pillantás kíséretében, végül engedelmeskedett. Amint Hakraa ujjai a fegyver köré fonódtak, Daniel azt vette észre, hogy megint visszatartja a lélegzetét. Saját kezűleg akarja őket megölni? Megszerezte, amit Samtől akart?

- Hagyj minket magunkra - parancsolta Hakraa.

- Királynőm…? - kezdte a Jaffa, de mielőtt folytathatta volna, Hakraa megfordult, keze felemelkedett és a szerkezet, ami eddig rejtve volt, készen állt arra, hogy elvegye az életét.

- Most életben hagylak, - mondta a nő hidegen. - Ez egyszer. Indulj, mielőtt meggondolom magam.

Mély meghajlással a Jaffa elsietett és miközben a távolodó lépései a folyosón visszhangzottak, Hakraa visszafordult feléjük. Egy szót sem szólt, csak bámulta őket, szemét Jack sápadt arcára szegezte egészen addig, míg a Jaffa lépéseinek hangja el nem enyésztek. És ekkor behunyta a szemét és a falnak döntötte a hátát, arcán fájdalom jelent meg.

Daniel összeráncolta a szemöldökét és vetett egy kérdő pillantást Teal’c- re. De a Jaffa épp olyan tanácstalannak tűnt, mint ő. Egy pillanattal később Hakraa kinyitotta a szemét és megszólalt.

- Daniel, Teal’c. Én vagyok az. Sam.

Remény töltötte el Daniel szívét, de csak addig, míg meg nem látta, hogy Teal’c kissé megrázza a fejét.

- Hazudik, - mondta fagyosan. - A Goa’uld még ott van benne.

- Az igazat mondom! - bizonygatta a  nő. - Én…jaj! - Hirtelen fájdalom tört rá, miközben gyomrához kapott, a botfegyvert elejtette.

Teal’c habozás nélkül felvette és a nőre irányította. Az térdre esett és felnézett rá, miközben lélegzetért kapkodott.

- Teal’c, - suttogta, - az egyesülés nem volt teljes… Jolinar…- a fájdalomtól ismét elakadt a lélegzete, szemei kitágultak. - Kérlek, nincs sok…ki tudlak juttatni innen…

Jolinar. Daniel akaratlanul is bólogatni kezdett.

- Igazat mondhat, - jegyezte meg csendesen. - Ha igazunk volt abban, hogy Hakraa azért kínozta meg Jacket, hogy megszerezze Samtől Jolinar ismereteit a Tok’ráról, akkor csak azért lehetett, mert az egyesülés nem fejeződött be… Sam teste kivetheti a Goa’uldot, ezért lehet ekkora fájdalma.

- Pontosan, - szólalt meg a nő, aki közben talpra küzdötte magát, amint a fájdalom alábbhagyott. - Még mindig itt van, de most én vagyok az erősebb. - Engedélyezett magának egy gyenge mosolyt. - Többé vagy kevésbé. De nincs sok időnk. El tudlak vinni benneteket a Csillagkapuhoz, de sietnünk kell, hamarosan már nem leszek képes… - Sam arca megrándult és levegőért kapkodott. - A fene egye meg, - suttogta.

Ekkor Daniel elmosolyodott, a megkönnyebbülés és az öröm váltotta fel benne a félelmet és a kétségbeesést.

- Sam - sóhajtotta, egy lépéssel közelebb lépve. - Azt hittük elveszítettünk téged.

Sam egy picit biccentett. - Még nem. - mormolta, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Daniel karját. - Gyerünk, indulnunk kell.

Daniel és Teal’c két oldalról megragadták Jacket és talpra állították. A feje először aggasztóan lógott, de a mozgás úgy látszik felélénkítette egy kissé és szemei hunyorogva kinyíltak. De mikor meglátta Samet, összerándult és egy rémült nyögés hagyta el a száját.

- Minden rendben van - biztosította őt gyorsan Daniel. - Ez Sam. Visszatért.

Sam arca megkeményedett, mikor meglátta Jack reakcióját. De amikor átvette a botfegyvert Teal’c-től csak annyit mondott:

- Talán jobb is, ha nem emlékszik rá. Még nagyon sok embert kell átvernünk, mielőtt a kapuhoz érünk. - Szomorú mosollyal fordult Danielhez. - Próbáljatok meg rémültnek tűnni. - javasolta.

Daniel mosolya is szomorúra sikeredett - Azt hiszem menni fog.

Sam bólintott egyet, elfordult, kivezette őket a zárkából, hazafelé.

***

Jack tudata a sötétség és a ködös világ között kóválygott, valahol az öntudat és a feledés között, de lassan tudatára ébredt, hogy haladnak valamerre. A karjai sajogtak és ott volt még az a nyomás is a vállában. Valahonnan lógott, igen, a vállain. Szemei hunyorogva kinyíltak és az ernyedt lábai alatt mozgásban lévő padlóból kikövetkeztette, hogy valaki húzza valamerre. De nem volt képes értelmesen gondolkodni; az elméje még mindig nem működött rendesen, és nagy volt benne az összevisszaság, képtelen volt épeszű gondolatokat kicsiholni magából. Emlékek villantak be, arcok, érzések, de képtelen volt őket értelmezni. Zavartságot és káoszt érzett magában.

Szavakat hallott maga előtt és érezte, hogy megállnak. Lassan, fájdalmasan, felemelte a fejét. Egy ajtó előtt voltak és Carter is ott állt. Majdnem elmosolyodott. Carter. Sam Carter. Igen, ismerte őt. Fáradt szemekkel, hunyorogva, fejét oldalra fordította és Daniel arcélét pillantotta meg maga mellett, amint Sam hátát bámulja. Megnyalta kiszáradt ajkait, és sikerült kinyögnie.

- Mi történik…?

Danielt megijesztették a szavai és a fejét lehajtva azt suttogta, - Sss, ne most.

Erőlködve visszanézett Samre, látta, hogy vitatkozik. Nem, nem vitatkozik, hanem parancsot ad.

- Meg mert kérdőjelezni engem? - kérdezte az előtte álló magas férfitől.

- Nem, - felelte az sietve, mély meghajlással kísérve. - De urunk, Apophis ragaszkodik hozzá, hogy most találkozzanak.

Apophis. Jack érezte Daniel megmerevedik a név hallatán, és az ő gerincén is végigcikázott a félelem. Hát igen, ez sok emléket felidézett. És nem csak kellemeseket.

- Urunk, Apophis várhat, - csattant fel Carter. - Vezessétek a fogadótermembe.

A férfi elsápadt.

- Várhat…? - lehelte.

- Állj félre, - mondta Sam és felemelte a kezét. Az egyszerű kézmozdulat a félelem döbbenetes hullámát indította el Jackben, és vele együtt az émelygést a gyomrában. És az emlékek a felszínre törtek; ez nem Carter, hanem Hakraa. Szorosan behunyta a szemét. Carter eltűnt, örökre, ő már… És ekkor más emlékek törtek a felszínre, bizonytalanul és homályosan. Ahogy a nő a fejét az ölében tartja, az arcát simogatva….

- Én vagyok az. - Igen, most már emlékezett. Sam győzött, meg tudta csinálni. Addig harcolt, amíg az ellenfele egyre gyengébb lett és vissza tudta venni az irányítást.

A szétcsúszó ajtó zaja magára vonta a figyelmét és a szemeit ismét kinyitotta. Sam egy nagy és üres terembe vezette őket és a szíve megdobbant a látványra, ami eléjük tárult. Egy Csillagkapu. Sam hazaviszi őket. Mögöttük az ajtó halk surrogással bezárult és Sam feléjük fordult. Sápadt volt, és nagy tágranyílt szemei a csillogó felszín alatt rejtőző félelemről árulkodtak.

- Daniel - motyogta. - Tárcsázz. Gyorsan. Nincs sok időnk.

Csak mikor Daniel elindult, akkor jött rá Jack, hogy még mindig fent tartja valami. Teal’c tartotta továbbra is majdnem a teljes súlyát, de Jack tántorogva lábra állt.

- Jól vagyok, - mormolta, bár még eléggé ingatagon állt a lábain.

Carter abban a pillanatban ránézett, amit meghallotta a szavait, és Jack látta a mérhetetlen megkönnyebbülést a szemeiben.

- Uram, - sóhajtotta egy lépéssel közelebb lépve. - Hála Istennek. Azt hittem… - a szájába harapott és behunyta a szemét, képtelen volt befejezni a mondatot.

Jack rámosolyodott és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az arcát.

- Legyőzted, - mormolta.

De Sam megrázta a fejét és egy lépéssel hátrább lépett.

- Nem teljesen. - válaszolta. Mögötte a Csillagkapu sivítva megelevenedett és hirtelen minden ragyogó fényben fürdött. Hátrapillantva a vállai felett Sam megszólalt.

- Indulás. Most.

Félreértve a szavait, Jack megmozdult, hogy megfogja a karját.

- Menjünk. - mondta, de Sam visszahúzódott és megállt.

- Én nem mehetek.

Jack meglepetten pislantott egyet. Pár lépésnyire a kaputól Daniel visszaszólt.

- Gyerünk már! Mi tart ilyen sokáig?

De Jack továbbra is Sam arcát figyelte. Bánatot és szomorúságot látott benne, és egy megingathatatlan elhatározást.

- Hakraa még mindig bennem van. Így nem mehetek vissza, mindenkit óriási veszélynek tennék ki. Nincs teljes befolyásom… - és ekkor összecsuklott, kétrét görnyedve a fájdalomtól. - Kérlek, - suttogta, - Menj.

- Igen, persze, - motyogta Jack, felemelve Samet a padlóról. Ha erősebb lett volna, akkor a karjaiba vette volna őt, de most csak annyi telt tőle, hogy saját maga össze ne essen. - Teal’c! - kiáltotta. - Gyere ide és… - de a parancsát félbeszakította az ajtó mögül felhangzó lépések ütemes hangja.

- Apophis! - találta ki szinte azonnal Daniel.

Francba.

- Teal’c, - kiáltotta Jack. - tartsd zárva azt az átkozott ajtót!

Teal’c már azelőtt mozgásba lendült, hogy Jack kimondta volna, megragadta a botfegyvert, amit Sam ejtett el és azzal szétlőtte az ajtó nyitórendszerét, megzavarva annak működését. De csak pár percet nyertek ezzel, nem többet.

Sam most felköhögött, kezeivel hirtelen a torkát kezdte markolászni, mintha valami elzárta volna a levegő útját. Egy kis vér szivárgott ki az ajkai közül, miközben fulladozott, végigfolyt az állán és lecseppent a padlóra. Jack lábai gyakorlatilag összeomlottak alatta, és ott találta magát a földön Sam mellett.

- Sam - suttogta rémülten, a vállán fogva tartotta őt, nem volt benne biztos, hogy mi mást tehetne még érte. Sam úgy nézett ki, mint aki haldoklik. - Daniel! - kiáltotta, tudta, hogy át kell jutatnia Samet a kapun.

Daniel rögtön ott termett mellette, de Sam eltolta magától a karját, mikor megpróbálta lábra állítani. Még mindig képtelen volt megszólalni, alig tudott lélegezni, miközben fulladozott és öklendezett. Jack csak annyit tehetett, hogy egyenesen tartotta, remélve, hogy így a levegő könnyebben jut el a tüdejébe.

- Gyerünk, Sam, - mormolta, Sam közben megrázkódott egy újabb öklendezési roham miatt. - Tarts ki!

És ekkor, erővel, Sam eltolta magától Jacket és a szemei felizzottak.

- Te nem fogsz…- csattant fel a Goa’uld hangján. Jack távolabb kúszott tőle és hallotta, ahogy Teal’c beizzítja a botfegyvert. De ekkor Sam felkiáltott, egy rémisztő hang tört fel belőle, és összerogyott, a kezén és a térdein tartva magát levegőért kapkodva. Jack remegve emelkedett fel, elbűvölt rettegéssel nézte, ahogy valami lassan kicsúszott Sam szájából.

Vérrel szennyezve, a Goa’uld leesett a földre, Sam öklendezett és zihálva levegőért kapkodott, szemei tágra nyíltak a döbbenettől miközben látta, ahogy a lény kúszni kezd a padlón. Egy pillanatig egyikük sem mozdult, majd Sam lábra küzdötte magát, kitépte a fegyvert Teal’c kezéből és a lényre lőtt. Az felrikoltott, megremegett, majd eltávozott az árnyékvilágba.

Sam kék szeme olyan sötét volt, mint a viharfelhők, mikor két lépéssel közelebb lépett Hakraa füstölgő maradványaihoz.

- Én figyelmeztettelek, - suttogta fagyos, dühös hangon, mielőtt sarkával szándékosan a lény fejére taposott. Jack nagyot nyelt mikor meglátta, hogy mekkora gyűlölet jelent meg Sam arcán; ez annyira nem vallott rá.

Sam ekkor feléjük fordult, kezével megtörölte a száját, megpróbálva eltűntetni az ott ragadt vért.

- Menjünk haza, - mondta dühös és megtört hangon. Jack csak bólintott és miközben a dühös kiáltások és energia robbanás hangjai egyre erősödtek mögöttük, a CSK-1 lassan, ügyet sem vetve rájuk átsétált a Csillagkapun.

***

A két akta, amit Doktor Fraiser cipelt, miközben lassan végig sétált a folyóson, nehéz volt és dugig volt jelentésekkel a csodálatos megmenekülésekről. Tömve olyan feljegyzésekkel, amik soha nem fognak kikerülni a hegy belsejéből, de amikre oly sok orvos vetne szívesen egy pillantást. A doktornő megrázta a fejét a gondolatra, hogy mindez *soha* nem kerül majd nyilvánosságra, és lassan megállt, miközben közeledett az úti céljához. Felemelte a kezét és bekopogtatott az ajtón.

- Szabad, - hallatszott a tábornok hangja és a nő a fogantyúért nyúlt.

Mint mindig, a tábornok most is az asztalánál ült, és barátságos mosolya ellenére az aggodalom vékony ránca bevésődött a két szemöldöke közé.

- Doktor Fraiser, - biccentett, kissé felemelkedve. - Köszönöm, hogy szakított rám időt, tudom, hogy mennyire elfoglalt.

- Igen, uram - válaszolta a nő, elfoglalva a felkínált széket és lerakta a nehéz aktákat az asztal sarkára.

Hátradőlve a székében, Hammond összekulcsolta az ujjait maga előtt és megszólalt.

- Tehát, hogy vannak?

Az nem volt kérdéses, hogy kire gondol. Janet vett egy mély lélegzetet és megszólalt.

- Fizikálisan, uram, szerintem rendbe fognak jönni. - A tábornok felhúzta a szemöldökét, a nő bizonytalan hangsúlya miatt, és Janet hozzátette. - Carter őrnagy torka megsérült, mikor a Goa’uld elhagyta a testét, de semmilyen más jelét nem találtam fertőzésnek. Pár hétig még gyulladt lesz a torka, de rendbe fog jönni. - Janet egy kis szünetet tartott, töprengett, hogyan is folytassa. - O’Neill ezredes, benne nem vagyok annyira biztos. A tudata tiszta, de nagyon sok idegi károsodás érte. Meg fog gyógyulni, de azt nem tudom, hogy teljesen egészséges lesz-e és hogy mennyi ideig tarthat. Véleményem szerint néhány hét, de lehet, hogy pár hónap is lesz, mielőtt szolgálatra ismét alkalmas lesz.

Hammond bólintott és szúrós szemekkel nézett Janetre.

- Tehát ezek voltak a fizikai sérülések, - mondta. - És mi a helyzet a többivel?

- Igen, - sóhajtott fel Janet. - Hát, talán problémák lesznek, uram. Érzelmileg, mindketten nagyon gyengék.

Hammond összeráncolta a homlokát, az ő katonai észjárása nem birkózott meg az emberi szív bonyolultságaival. Janet érezte, hogy gondosan kell fogalmaznia.

- Az ezredes és Carter őrnagy nagyon közel állnak egymáshoz, uram, - mondta, nem akart többet mondani, mint ami feltétlenül szükséges volt. Nem tudta, hogy pontosan mennyire állnak közel egymáshoz, de nem is akarta tudni; ez egy olyan rejtély volt, amit nem akart megfejteni, jobb volt így mindenkinek. - Az a tény, hogy Carter őrnagy volt az, aki megkínozta O’Neill ezredest a dolgokat még bonyolultabbá tette…

A tábornok gyanúja beigazolódott, ez világosan látszott az arckifejezéséből, és nyugtalan kezével a kopaszodó fejét dörzsölgette. De csak annyit mondott:

- A Goa’uld volt az, nem Carter, aki megkínozta. Jack tudja ezt.

- Igen, - értett egyet Janet csendesen. - De… - A nő megnyalta a kiszáradt ajkait és szemeit Hammondra emelte. - Volt egy *incidens* tegnap éjjel, uram. Engem terhel érte a felelősség.

Janet meg mert volna rá esküdni, hogy a tábornok elfojtott egy sóhajt, mielőtt megszólalt volna:

- Folytassa.

- Éjfél után történt. O’Neill ezredesnek rémálma volt, egy emlékkép, talán. Teljesen mindegy, hogy mi volt, de az biztos, hogy nagyon élethű lehetett. - Janet kezével finoman végigsimított a szoknyáján, miközben beszámolt az eseményekről, még mindig érzékenyen érintették az emlékek. - Nagy fájdalmai voltak, a kezeivel összevissza csapkodott és kiáltozott álmában. Olyan gyorsan siettem hozzá, ahogy csak tudtam, de Carter őrnagy ott aludt a mellette lévő ágyban és ő ért oda először. Sajnálatosan.

- Sajnálatosan?

Janet sóhajtott egyet és folytatta.

- Az ezredes még mindig álmodott a véleményem szerint, és mikor meglátta Samet…- Janet megrázta a fejét, és azt kívánta bárcsak pár pillanattal hamarabb ott lett volna. - Ő megpróbálta lenyugtatni az ezredest, vagy felébreszteni őt, de amint O’Neill ezredes meglátta őt egyszerűen nekitámadt.

Hammond meglepetten pislogott.

- Megütötte az őrnagyot?

- Igen, uram, - biccentett Janet. - Természetesen, amint ismét önmaga volt, szörnyen érezte magát. De Sam…- Janet hangja elhalt, nem volt szükség arra, hogy többet mondjon.

A tábornok fáradtan simított végig kezével az arcán.

- Megsérült az őrnagy?

- Beszerzett egy igencsak látványos monoklit, - sóhajtotta Janet. - De gyanítom, hogy nem ez bántja őt most legjobban. A bűntudat és az önvád annyira nyomja a vállát, hogy majdnem összeroppan alatta.

Ráncok lepték el a tábornok homlokát, közben előredőlt.

- Van bármilyen javaslata, doktor?

Janet számított erre a kérdésre, de igazán jó válasza nem volt rá.

- Pszichológiai értékelést végeztem mindkettőjüknél, de nem tudom, hogy ez mennyiben fog segíteni. Az övék nem igazán tankönyvbe illő probléma, és Ön is tudja, hogy az ezredes hogyan érez, az ilyen tanácsokkal kapcsolatban. - Janet egy kis szünetet tartott, és Hammond mindent tudóan bólintott. - Arra van szükségük, hogy ők maguk oldják meg, ketten együtt, uram. Nem hiszem, hogy van rá más megoldás.

Hammond bólintott és szemét a kezeire szegezte, amit összekulcsolt az asztalon.

- Amit mondott arról, hogy az ezredes és az őrnagy közel állnak egymáshoz, - pillantott fel a nőre. - Segíteni fog?

Janet megvonta a vállát, és gondolatban visszatért ahhoz a képhez, amikor Sam keresztbe tett lábakkal ült az ágyán, a gyengélkedőben, ahogy jégzacskót szorított a szeme alá, és O’Neillt figyelte, mintha meg akarná védeni a rémálmoktól.

- Ha bárki másról lenne szó, uram, - kezdte Janet, - akkor azt mondanám, hogy nem. De ők ketten a legkitartóbb emberek, akiket ismerek…

- És a két leghűségesebb, - tette hozzá Hammond csendesen.

- Igen, uram. - bólintott Janet.

- Mire lehet szükségük? - kérdezte a tábornok, igyekezete, hogy segítsen, szemmel látható volt.

- Időre, - mondta a nő. - Sok időre. - Janet felsóhajtott és szomorúan rázta meg a fejét. - Időre, amit nem kapnak meg, mert Carter őrnagyot áthelyezték a Pentagonba.

A tábornok feszülten futtatta végig a kezét a fején.

- Fene egye meg, reméltem nem veszítjük el őt.

- Igen, uram. Én is. - bólintott Janet.

***

Kategória: TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2012-07-03)
Megtekintések száma: 261 | Hozzászólások: 3 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 3
3  
Basszus!!!!Úgy megörültem,hogy folytatás.És nem.... weep sad cry

2  
Kedves Jolly!

Azért került fel, mert sajnos elmaradt mikor átköltöztettem a történeteket!

További minden jót!

UI: Jó szórakozást a többi történethez amik érkezetek!
Üdv

1  
Hogyhogy újra felkerült? Már megörültem, hogy a várva várt folytatás cry

Név *:
Email *:
Kód *: