Stargate SG1- It wasn’t supposed to be like this - Nincs végzet, csak ha bevégzed! 2.fejezet
2. Fejezet Tévedések és igazságok! Jack és Sam begyűjtött pár kíváncsi pillantást útban a nő szállása felé. - Hát, azt hiszem, kiugrott a nyuszi a bokorból, - jegyezte meg Jack belépve a szobába. - Túl sokáig halogattuk ezt, - csukta be az ajtót. - Fogd be, - mondta Sam, nekinyomta az ajtónak és szenvedélyesen megcsókolta. - Rendben, - Jacknek ezt abban a röpke pillanatban sikerült kinyögnie, amikor Sam megengedte neki, hogy némi levegőt is vegyen. - Nézz rám, - suttogta. Sam megtette, amit kért és a férfi tekintetéből áradó szerelem magával ragadta őt is. Nem volt szükség rá, hogy bármit is mondjanak. Az elmúlt években megtanulták, hogyan olvassanak egymás tekintetéből. Megtalálták a módját, hogy éljenek együtt a hadsereg szabályaival, mert minden egyes alkalommal, ha egymásra néztek, tudták, hogy a szerelmük viszonzásra talál. Jack megcsókolta szerelmét, amit Sam szenvedélyesen viszonzott. Mielőtt elkezdődött volna a kapcsolatuk, mindketten azt érezték, hogy hiányzik valami, de hamarosan ráébredtek, hogy ezáltal vált teljessé az életük. Boldogok voltak és szerelmesek, mi mást kívánhatnának még? Ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolatuk mentes lett volna a súrlódásoktól. A kezdet kezdetén Jack féltékeny volt Cameronra, ami igazán bosszantotta a férfit. Sam szerint vicces volt a helyzet, mert ő Cameront Daniellel vette egy kalap alá. Természetesen, ez nem győzte meg Jacket. Ő annyira belelovalta magát a témába, hogy Sam végül elsírta magát. - Te igazán azt hiszed, hogy én ilyen vagyok? - kérdezte akkor Sam kiábrándultan. Nem tudta elképzelni, hogy hangoztathatja ezt a férfi állandóan - vádjai azt sugallták, hogy azt hiszi, Sam minden parancsnokába belezúg csak úgy, és amint meglátta Sam könnyeit, Jack végre megértette mekkora őrültséget követett el. Annyira vak volt azzal kapcsolatban, hogy mekkora is valójában Sam elkötelezettsége iránta. - Azóta a nap óta szeretlek, mikor először találkoztunk! Megpróbáltalak kitörölni a szívemből, de nem voltam rá képes, - mondta Sam remegve, és közben potyogtak a könnyei, - Talán még kitartóbban kellett volna próbálkoznom, - jelentette ki végül és felpattant a kanapéról, készen arra, hogy távozzon. Jack megragadta a karját, de Sam durván ellökte magától, és az ajtóhoz sietett. Jack ismét megállította, és arccal maga felé fordította. - Nagyon sajnálom, - mondta átölelve a nőt. Sam megpróbálta eltolni magától, de Jack csak még erősebben szorította. - Sajnálom, - és Jack érezte, ahogy Sam haragja lassan lecsillapodik, és továbbra is szorosan átölelve tartotta őt. Egy ideig csak úgy ültek ott az előszobában, lent a földön, Sam próbálta abbahagyni a sírást, és Jack tartotta őt, azon gondolkodva, mit is tehetne. Sam végül eltolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni. - Soha ne kételkedj a szerelmemben. Soha, - kezét a férfi mellkasára helyezte, és Jack tudta, hogy az igazat mondja. Jack megcsókolta Samet, és azon az éjszakán mindkettejük számára világossá vált, hogy mennyire szükségük van a másikra, hogy teljes egésznek érezzék magukat. Jack nagyot nyelt, miközben megpróbálta megtalálni az odaillő, bocsánatkérő szavakat. Tudta, hogy nincs rá szükség, de úgy érezte, ki kell mondania őket. - Félek, Sam. Félek, hogy elveszítelek. - Tudom, - felelte Sam megnyugodva, de meglepődött a vallomástól. - Én is félek. Ettől a pillanattól kezdte, Jack megígérte, hogy a kevéske, együtt töltött idejük minden percét élvezni fogja. És Sam is ugyanígy tett. Ez a gondolat vezette őket közös életük következő állomásához. Eljegyzés. Jack átölelte, megcsókolta a nyakát, kezével megsimogatta a hátát. - Ne csináld ezt, - figyelmeztette Sam mély hangon. - Vagy? - Vagy kénytelen leszel befejezni, amit elkezdtél, - Jack érezte, hogy a nő mosolyog. - És az rossz lenne, miért is? Sam felé fordult. - Rendben, hát igen, most már mindenki tud rólunk, de, - ujjaival gyengéden végigsimított Jack arcélén, - a CSK-1 bármelyik pillanatban indulhat, - és ekkor Jack O’Neill-es mosollyal nézett a férfira, - és azt hiszem, az ajtó sincs bezárva. Ettől kissé megrándult Jack arca, de gyorsan túltette magát rajta. - Nem vagyok szégyenlős, - mondta megnevettetve Samet. - Tudod, hogy szeretlek Jack O’Neill. Jack hasonló komolysággal viszonozta a pillantását. - Tudom, - tartott egy kis szünetet, - én is szeretlek Samantha O’Neill, - és megtette. Ismét sikerült egy komoly beszélgetést viccesre fordítania. - Na, ez nem fog megtörténi! Megtartom a vezetéknevemet! - Micsoda?!- Jack próbált úgy tenni, mintha meg lett volna bántva, de szánalmasra sikerült a kísérlete. - Hallottad, hogy mit mondott Katana! O’Neill tábornoknak hívott! Nem változtathatjuk meg a jövőt, ugye tudod, - kissé félrenézett, a helyes kifejezésen gondolkodva, - a nagyapa paradoxon, meg minden, - mondta végül. - Ó, nem ismerem ezt a kifejezést, lennél olyan kedves, és elmagyaráznád? - felelte Sam, játszva az értetlent. - Hát tudod,… készülődnöm kellene. Mert, bármelyik pillanatban indulhatok. - szólt Sam, de nem akaródzott kibújnia Jack öleléséből. - Még várom a magyarázatot, úgyhogy jobb, ha kitalálsz valami jobbat. Jack elmosolyodott. A kopogtatás az ajtón megijesztette őket, majd Daniel lépett be. - Sam… - hirtelen megdermedt, rájött, hogy nem várta meg Sam engedélyét a belépésre. - Hm… - jegyezte meg, mikor meglátta, hogy Sam és Jack egymást átölelve állnak. Jövetelére vonakodva engedték el egymást. Jack megértette a zavarát. Ez az egész teljesen új volt a számára is. Már nem titkolták a kapcsolatukat, és a többieknek hozzá kellett szokniuk az új helyzethez, hogy ők egy pár. És Sam tényleg nem zárta be az ajtót. - Igen, Daniel? - Bezárhatnátok az ajtót, - mondta Daniel, Jackhez intézve a szavait. Most Sam volt az, aki elmosolyodott. - Azért jöttél, hogy ezt elmondd nekünk? - Hm, nem. Landry tábornok hívat minket, - mondta kissé nyugodtabban, ez Sam és Jack, a szentségit. - Megyek és szólok Katanának is. Jack csak intett a kezével. - Ti ketten menjetek csak, majd én szólok neki. - Rendben. *** Amíg Sam és Daniel elmentek, hogy találkozzanak a többiekkel, Jack elindult, hogy megkeresse a lányt, aki ezt az egész lavinát elindította. Bekopogtatott az ajtón, de nem jött válasz. - Katana! - szólt be, de ismét nem válaszoltak, így lassan kinyitotta az ajtót. - Katana, - hangja majdnem suttogás volt, az ágyon találta meg őt, épp aludt. Olyan békésnek tűnt, most teljesen más volt, mint az a higgadt lány, akinek ébren mutatta magát. Egy nap alatt képes volt a feje tetejére állítani mindent, és megváltoztatni őket. Jack megérintette őt, óvatosan megpróbálta felébreszteni. - Apa? - fordult felé a lány, a szemei félig csukva voltak. Ez a szó meglepte Jacket, különösen a korábbi gondolatai fényében, de gyorsan elhessegette őket. - Nem, - mondta suttogva, - csak én vagyok. Katana maga sem hitte el, hogy tényleg ezt mondta. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a szót használta, és a férfi még csak nem is tudja, hogy tényleg rávonatkozott. Ettől ismét sírni támadt kedve, és ez még jobban felkavarta. Mióta csak idejött, állandóan a sírás határán van! De akkor sem fog sírva fakadni! - Mi…Mi történt? Miért vagy itt? - Landry beszélni akar veled. Gyerünk Dorothy, itt az ideje hazamenni, - ültette fel Jack, várva, hogy a szavai eljussanak a tudatáig, és hogy teljesen felébredjen. Úton a lift felé, Jack még mindig azon tanakodott, hogy miért hívta a lány apának, és fel kellett tennie neki a kérdést. - Mi történt a szüleiddel? - kérdezte, miközben megnyomta a hívógombot. Katana szeme rávillant. - Micsoda? - biztos akart benne lenni, hogy jól hallotta, és egy kis időt nyerni a válaszadás előtt. - Azt mesélted korábban, hogy ahol először éltél a gyerekekkel, akiknek nem voltak szülei, nem ment jól a sora, és hogy te egyike voltál ezeknek gyerekeknek, - mutatott rá Jack. - Hát, elgondolkodtam, hogy tudod-e, mi történhetett velük? - ismételte meg a kérdést Jack a liftbe lépve. - Azt hiszem, vagy meghaltak, vagy csak egyszerűen elhagytak engem, - sóhajtott fel Katana. - Melyik volt? - Hát, nagyon is élnek. Mindketten elcsendesedtek, a gondolataikba kerültek. Az ajtó kinyílt. - Elképzelni sem tudom, hogy magára hagyjak egy gyereket. Főleg nem a sajátomat, - mondta Jack a szótlan Katanának. Katana teljesen összeomlott lélekben, fáradtnak érezte magát, és visszavágyott a saját idejébe, ahol az élete az irányítása alatt állt. Itt mindig az volt az érzése, hogy Isten azzal bünteti őt, hogy a szüleit egyre közelebb próbálja hozni hozzá, és ő az, aki ellöki őket magától. Régebben nagyon megbántotta őket. És most ő volt az, akinek szenvednie kellett. ’Elképzelni sem tudom, hogy magára hagyjak egy gyereket.’, ezek a szavak ott visszhangzottak a fejében, miközben leült Mitchell-lel szemben, figyelve őt és Teal’c-et, ahogy Jacknek és Samnek gratulálnak. - Rendben, - kezdte Landry, helyet foglalva, - lesz egy útja Atlantiszra, - nézett Katanára, - természetesen, a CSK-1 szintén megy. Ha már ott lesz, be fogja mutatni a ZPM építés csinját-bínját, és ezután keres egy napkitörést. Majd, hazamegy. - Ennyi az egész? - Ennyi az egész. Most menjenek, készüljenek fel, indulás egy órán belül. Mind felálltak. - Uram, - állította meg Katana Landry-t, - kaphatnék egy másik ruhát? - Katana jelentőségteljes pillantást vetett a fehér blúzára és nadrágjára, amik nem igazán voltak rendszeresítve a hadseregben. - Igen, igen. Valaki majd ad egy készlet egyenruhát. *** Sam, Vala és Katana belépett az öltözőbe. - Ezek a tieid, - mutatott Sam a gondosan összehajtogatott egyenruhára a padon. - Köszönöm. Lezuhanyozhatnék előbb? - Igen, persze. A zuhanyzó… - Tudom, hogy hol van. Már voltam itt, emlékszel? - mondta Katana. - És a törölközők… - Tudom, hogy hol vannak, - mosolyodott el Katana. - Rendben, rendben, elnézést, - mosolygott vissza Sam. - Azt hiszem néhány dolog soha nem változik, ugye? - Valóban nem. Katana mindig hideg vízzel zuhanyozott. Abból az időből maradt meg ez a szokása, amikor még rabszolga volt. Most jól jött, mert segített kitisztítani a fejét. Még csak egy napja volt itt, de már vagy egy évnek érezte. Annyira hihetetlen volt. Látni a szüleit, mielőtt ő megszületett, azt, ahogy szerették egymást. Ez volt az egyetlen dolog, ami igazán megérintette, ebben az időben. Talán félreismerte ezeket az embereket, vagy a mostani körülményeket, de ahogy egymásra néztek, azt soha nem fogja elfelejteni. ’Nemsokára otthon leszek, majd akkor gondolkodom ezen, ’- gondolta, próbálva távoltartani magát az érzelmi hullámvasúttól. *** Miközben ott álltak a Csillagkapu előtt, Hank és Jack a kontroll szobából figyelték a hetedik ékzár kódolását, és egy ismerős látvány bontakozott ki a szemük előtt. - Jack, tiéd a megtiszteltetés, - mondta Hank a mikrofonra mutatva. Jack szinte lecsapott a gombra. - CSK-1 indulás. Sok szerencsét. - Köszönöm, uram, - érkezett meg Sam válasza, - hamarabb visszaérünk, mire megissza a kávéját. Mikor a CSK-1 megérkezett Atlantiszra, Dr. Weir, Shepard, és a csapata már várta őket. - CSK-1, üdvözlöm Önöket Atlantiszon, Carter ezredes, - Wier kezet nyújtott neki, amit Sam elegánsan megrázott. - Dr. Weir, Shepard ezredes, - biccentett a férfi felé Sam. - Carter ezredes, - biccentett vissza Shepard. Amint túl voltak a formaságokon, bemutatták a jövevényt is, aki közben kiszállt az ugróból. - Ez Katana, ő egy, - Sam szünetet tartott, nem igazán tudta, hogyan is mutassa be. - Rodney! - kiáltotta Katana és a férfihez futott, és megölelte őt. - Annyira hiányoztál! - Rendben, - Rodney egy kérdő pillantást vetett Camre. - Nézd, - lépett hátrább egyet, - nem mintha bánnám, hogy egy gyönyörű nő a nyakamba ugrik, de ki vagy te, és találkoztunk már ezelőtt? Katana felnevetett; hát persze, hogy nem ismeri fel őt. - Nem azt mondtad, hogy Atlantiszon élsz? Hogyan hiányozhatott neked, ha még csak egy napja mentél el? - kérdezte Cam, és a gyanú mindenki szívében újjáéledt. - Már hat hónapja nem jártam Atlantiszon, - válaszolt gyorsan Katana. - Teyla, John, Ronan, Elizabeth, - csak egy biccentéssel köszöntötte őket, pedig igazából arra vágyott, hogy megölelje mindegyiküket. - Ismer minket? - kérdezte Shepard némi szakrazmussal. - Igen. - Ő, hm, a jövőből jött, - magyarázta el Daniel. - A jövőből? Ez valami új, - mondta John. - Nem igazán, - szólalt meg Daniel és Sam egyszerre. Majd egymásra mosolyogtak és Sam folytatta. - Mindjárt elmondom a részleteket. Amint helyet foglaltak, Sam már el is kezdte magyarázni, hogy mi is történt alig néhány órával korábban, mindenki szótlanul figyelte. Hát, majdnem mindenki. - Biztosak benne, hogy a jövőből jött? - Rodney nem állta meg, hogy bele ne kotyogjon. Sam szólásra nyitotta a száját, de Rodney közbevágott. - Rendben, mondjon valamit, amit csak én tudhatok. - NE! - mondta egyszerre mindenki, (kivéve Valát). - Ünneprontók, - tette hozzá Vala, tudva, hogy úgyis övék az utolsó szó. - Igen, hát, Katana nagy kavarodást okozott a Parancsnokságon, így…- Daniel nem fejezte be. - Mi már megbizonyosodtunk róla, hogy a jövőből jött, és az Elnök egyetért velünk, - mondta Sam. - Ő a maguk Elnöke és nem az enyém, - ráncolta össze a homlokát Rodney. Katana a férfi mellé sétált és a fülébe suttogott. - Mindig volt egy olyan érzésed, hogy egy nap lesz egy fiad. És elhatároztad, hogy Duncannek fogod nevezni. Megígérted, hogy nem engeded, hogy a félelmeid… - Honnan tudod..? - Rodney ámulattal nézett a lányra. - Soha nem mondtam el senkinek sem! - Senki másnak, rajtam kívül, - mondta Katana, és mindenki a kettejük között folyt csendes beszélgetésen töprengett. Katana világosan emlékezett az első találkozására Rodney-val. Megmentette őt néhány rossz fiútól, és a férfi nagyon meglepődött a külsején. ’Kathryn-nek’ nevezte. Megpróbálta elmagyarázni, hogy az ő neve Katana, és ettől a férfi még zavartabbnak tűnt, majd meglepettnek és elképesztően boldognak, majd elindult, magával húzva őt is. Katana nem tiltakozott. Az eltelt évek alatt olyan sok mindent hallott már Atlantiszról, nagyon jó bulinak tűnt. Álmában sem gondolt rá, hogy találkozni fog az ikertestvérével, a szüleivel és a többi testvérével. Akkor nem igazán volt boldog ettől a fejleménytől. De viszont, ott volt Duncan is, a férfi, aki megváltoztatta őt. Férfi! Hm! Még szinte gyerekek voltak, amikor összeházasodtak. Duncan fiatalabb volt nála egy hónappal, de mindig úgy érezte, mintha évekkel lenne öregebb. - Elégedett vagy? - kérdezte Sam, megzavarva Katana gondolatait. - Igen, Sam, - mondta Rodney, de a szemét egy pillanatra sem vette le Katanáról. - Hogyan találkoztunk? - Rodney! Nem túl sokat tudok az időutazásról, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem mondhat el neked ilyeneket. - Dr. Weirnek igaza van, - mondta Katana, Rodney csalódott volt. - Micsoda?! Ez nem számít! - próbálta meggyőzni a többieket, de találkozott a tekintetük. - Rendben, jól van. Elizabeth köhintett egyet. - Landry tábornok nem tájékoztatott a látogatásuk okáról, de azt lemondta, hogy van egy meglepetésük számunkra. - Ó, ez egy igazán nagy meglepetés, -mondta Cam. - Katanának vissza kell jutnia a saját idejébe, és mivel Atlantiszon élt, jól ismeri az itt található technológiát. Meg kell találnunk egy olyan szerkezetet, ami képes előre jelezni egy napkitörést, hogy azzal hazaküldjük őt. - Én már tudom, hogy hol van. - Tehát, ez a meglepetés? - vonta fel a szemöldökét Shepard. - Egy napkitörés előrejelző? Mire tudnánk ezt használni? - Nem, - mondta Daniel, - a meglepetésünk sokkal, sokkal jobb! - Abban az időben, mikor én itt élek, a várost már teljesen megismerték, és én nyilvánvalóan sokkal jobban ismerem, mint ti, ebben az időben. - Mint például? - Ronan végre úgy döntött, ő is mond valamit, megpróbálva kiismerni a jövevényt. Nem igazán bízott benne. - Többek között tudom, hogy hol találjátok meg a ZPM tervrajzát, - mondta Katana, mintha semmiség lenne. - Micsoda? És el is fogja mondani nekünk?! - kiáltotta Rodney. - Ez igaz? - Elizabeth egyenesen Samnek tette fel a kérdést. - Igen. - Ez bámulatos! Ha képesek lennék annyi ZPM-et gyártani, amennyit csak akarunk, a védelmünk áttörhetetlen lenne! - mondta Teyla izgatottan. Ez hatalmas segítség lehetne a Lidércekkel és a Replikátorokkal vívott harcukban. Rodney felállt, és mindenki követte. - Hová mentek? - nézett rájuk Katana zavartan. - A központi komputerhez, - felelte Rodney kissé bosszúsan. - Feltételezem, ott találjuk a terveket. - Hát, igen, de innen is hozzáférhetünk a számítógépekhez. - Itt nincsenek számítógépek! Kissé összekavarodott? Talán nem igazán tudja… Katana rájött, hogy ők még nincsenek tisztában a szoba nyújtotta összes extrával. Kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy az ’asztal’ szkennelje. A mennyezet kinyílt, és egy sugárnyaláb ereszkedett le minden szék elé, virtuális képernyőként. Leesett állal ültek vissza a helyükre. - Mi ez? - Hát Rodney, biztos vagyok benne, hogy te is tisztán látod, - kötekedett Katana. - Ez a központi számítógép mellékállomása, és még más extrákkal is fel van szerelve. Innen az egész várost irányíthatod, - Katana megérintett néhány ikont és a következő, amit láttak az egy biztonsági kamera képe volt. - Látjátok,- megérintett más ikonokat és a képeket a ZPM tervrajza váltotta fel, - és itt is van. Már el is magyarázhatok mindent… - Mi a…Hogy hagyhattuk ki ezt? - Shepard hangja mindenki döbbenetét tükrözte. - Hogyan csinálta ezt? - Látod ezeket a kis mélyedéseket az asztal végén, - mutatott Katana az alig látható pontokra, - tedd a kezedet rájuk, pont így, - és megismételte a mozdulatot, - ekkor szkennelni fogja az ősök génjét, és a megerősítés után, engedélyezi a belépést, - mondta miközben a képernyők eltűntek, és a plafon bezárult. - Ó, rendben, - mondta Weir és utánozta Katana mozdulatát, de semmi sem történt. Katanára pillantatott kérdő tekintettel. - Rendelkezned kell a génnel. - Nem értem, mind rendelkezünk a génnel, hogy aktiválhassuk az irányítást, majd… - De ez nem ugyanaz, - vágott a szavába Katana. - Erről a helyről az egész várost irányíthatod, egyetlen paranccsal, - a képernyők ismét előttük voltak, és Katana beírt egy programot, beillesztett egy kódot és az egész szoba lezárult, - vissza is élhetnek vele. Ezért az Ősök beiktattak egy védelmet, hogy megakadályozzák ezt. - Rendben, vettük az adást, - mondta John. - Okay, - Katana ismét kinyitotta az ajtókat és ismét előhozta a tervrajzott. - Most gyorsan elmagyarázom nektek, és már mehetek is haza. - Katana kissé ideges volt. Ismerte mindegyiküket, és tudta, hogy nem bíznak benne. Látta, hogy Ronan figyelme egy pillanatra sem lankad, ellenőriz mindent, amit tesz, vagy mond. Épp, mint a többiek. - Nem hiszem, hogy szükség lenne magyarázatra! Biztos vagyok benne, hogy el tudom olvasni a használati utasítást! - Rodney arroganciáját mogorva arckifejezése is mutatta, és Katana tudta, hogy jobb, ha nem vitatkozik vele. - Rendben, miért nem teszel el próbát? - Lássuk, mi is ez, - Rodney a képernyőt kezdte tanulmányozni, - hát, itt van egy… - Csak ismerd el Rodney, hogy fogalmad sincs, - John nem igazán volt segítőkész. Sam is rögtön tanulmányozni kezdte. - Ez valamilyen kód. - Igen, én is látom! Szőke ciklon! - Rodney provokálóan vetette oda a megjegyzést. Sam már megszokta a beszólásait, és nem is foglalkozott velük, nem úgy Elizabeth, aki nem akarta megengedni Rodney-nak, hogy így bánjon az ezredessel. - Rodney! - Mi az? De hát mi így beszélgetünk! Igaz Sam? Sam érezte a feszültséget a két ember között, de nem akarta, hogy elszakadjon a cérna. - Igen, persze. Csak fogd már be és hagyd, hogy Katana elmagyarázza. - Jól van, jól van. - Ugye, nincs szükség mindenkire? - kérdezte Vala, beleborzongva a több órás magyarázat gondolatába. - Nem, Carter ezredes és Rodney maradnak, és beküldöm Rodney többi emberét. A többiek felkerekedtek és gyorsan visszavonultak, míg ők hárman ott maradtak, hogy bevárják a tudósokat. - Hát, Sam, hogy vagy mostanában? - törte meg Rodney a csendet, a nőt bámulva. - Jól, köszönöm, és te? - Jól, jól. Találkozgatsz valakivel? Katana figyelte, ahogy Sam szája széles mosolyra húzódik, megmutatva a boldogságot, amit a komoly katona álarca mögé rejtett. - Eljegyeztek, éppenséggel. - Igazán? - Rodney meglepetése hatalmas volt. - Igen, - Sam majdnem kuncogott a férfi döbbenetén. - Ma reggel. - Ki az a szerencsés flótás? - kérdezte Rodney kissé szomorkásan. - O’Neill tábornok. - Hűha! Soha nem gondoltam volna. Sam érezte, hogy az ingerültsége nőttön-nő, és bosszúsan nézett Rodney-ra. - Mit, Rodney? - Azt hittem, te inkább tudós vagy és nem fafejű katona… - Ő nem fafejű, - vetette oda Sam dühösen, megnevetetve Katanát. A lány mindig is szerette azt Rodney-ban, hogy képes volt felingerelni az embereket. - Mi az olyan vicces ebben? - helyezkedett védekező álláspontba Sam. - Semmi, semmi, sajnálom, nem rajtad nevettem. Csak olyan vicces látni benneteket, így vitatkozni, - Katana Rodney felé fordult, - te mindig azt mondogattad, hogy régen oda voltál az én … - Katana hirtelen elhallgatott, mikor rájött majdnem azt mondta ’az én anyám iránt’. - A te? - kérdezték mindketten. - Az én…- próbálta megtalálni a megfelelő kifejezést. Hát, addig nem fog sikerülni, amíg pánikol, ezért nyugalmat erőltetett magára. - Az én parancsnokom iránt. Egyszer O’Neill tábornoknak jelentettem, - nézett Samre, majd Rodney-ra, - és te azt mondtad, hogy volt kettőtök között valami. - Valami? Köztem és McKay között? - Sam mérgesen ráncolta össze a homlokát. - Hé, ő mondta ezt! Ne az én fejemet harapd le! - Azt mondtad neki, hogy …- Sam nem fejezte be, csak felháborodott arcot vágott. - Emlékszel arra, mikor a teljes megsemmisüléssel álltunk szemben, és te megcsókoltál engem? - mondta gyorsan Rodney, próbálva megvédeni magát. - Az arcodon! - Te azt mondtad… - Katana nem tudta befejezni, mert megijesztette egy köhintés. Elizabeth volt az, valamint John és Rodney emberei. - Hát, mivel mindenki itt van, hagyunk benneteket dolgozni, - jelentette ki Elizabeth, és Johnnal együtt kimentek, még mindig vigyorogva. Ó, John jól el fog szórakozni ennek az információnak a birtokában, persze az ő kárára, és Rodney ezt pontosan tudta. A csapat több mint 12 óráig dolgozott megállás nélkül. Mikor megérkeztek Atlantiszra, dél volt. Sam már majdnem egy egész napja ébren volt, és érezte a hatását. Mindig volt mit enniük, hála Rodney-nak, de Sam észrevette, hogy Katana nem nyúlt az ennivalójához. Odasétált hozzá. - Hé, nem vagy éhes? - Nem, nem igazán. Sam várt egy kicsit. - Enned kell valamit. Utoljára a Parancsnokságon ettél, és annak már tizennégy órája, - Sam most már pontosan tudta, hogyan érezte magát Jack mindig, amikor túlhajszolta magát. - Nem vagyok túl éhes, - válaszolta Katana fáradtan, a halántékát dörzsölve. - Mi a baj? - nézett Sam a lányra, nyugtalanul. - Nézd, biztos vagyok benne, hogy nemsokára végzünk, és akkor elkezdhetsz dolgozni azon, hogy keress egy megfelelő napkitörést. Katana elmosolyodott, de nyilvánvaló volt, hogy valami nyomasztja őt. - Pontosan tudod, hogy legalább egy hétig fog tartani, amíg mindent elmagyarázok, hogy azután is használhassátok ezeket a számítógépeket, miután én elmentem. De nem ezzel van a probléma…- Katana hangja elcsuklott. Sam várta, hogy folytassa, de nem tette. - Akkor mivel? - Én már, - sóhajtott fel Katana. - Én már elindítottam a napkitörést kereső programot, - és megrázta a fejét, majd rápillantott Samre. - Még nem találtam olyat, ami elég erős lenne… - Milyen időtartamról van szó? - Két hónap, és most kezdte a harmadikat. Mindketten csendbe burkolóztak. Sam kihúzott egy széket. - Nem tudnánk megépíteni ezt - mutatott a számítógépre, - a Földön? Biztos vagyok benne, hogy a mi napunk sokkal erősebb. - Nem, - mondta Katana, - túl sokáig tartana, körülbelül két évig, akkor is ha mindennap a nap huszonnégy órájában dolgoznánk. Ismét csendben ültek. - Nem akarok ilyen sokáig itt maradni, - suttogta, elképzelve itt az életét, fájdalom hasított a lelkébe. Ha egy nap ilyen volt itt, mint ez is, akkor két év maga a pokol lenne. - Hé, nem is olyan rossz itt, tudod, - próbálta Sam felvidítani. - Elfelejtetted, hogy én pontosan tudom, hogy mi fog történni, - Sam nem volt benne biztos, hogy ez mit is jelent, és mintha úgy látta volna, hogy Katana szemeivel szinte felnyársalja, de mikor a lány ismét rápillantott, már eltűnt szeméből a harag. - Rodney, pihennünk kell! - szakította félbe Zelenka. - Már több mint tizenkét órája dolgozunk. Aludnunk kell. Már nem tudok koncentrálni! Rodney első reakciója az volt, hogy lehurrogja, de neki is időre volt szüksége, hogy megeméssze az információkat, amiket ma hallott. - Igen, persze, - mondta mindenki meglepetésére. - Holnap reggel pontban nyolckor kezdünk! - kiáltotta a csapatának, akik gyorsan leléptek, mielőtt meggondolja magát. - Gyerünk, - állt fel Sam, és kezét Katana vállára tette. - Én még maradok egy kicsit… - Nem, neked is szükséged van pihenésre. A programot futtathatod akár egész éjjel, és az eredmények nem fognak megváltozni attól, ha bámulod őket. - Tényleg nem fognak, - nevetett Katana a gondolaton, - de nem lesznek annyira pontosak, - sóhajtott fel. - Parancsba is adhatom neked. Ha az én parancsnokságom alatt voltál, az azt jelenti, hogy most is követned kell a parancsaimat, - mondta élcelődve Sam. - Oké, pihenni fogok. - Először enni fogsz. Gyerünk, elmegyünk a kantinba. Katana szót fogadott. Az eltelt néhány óra alatt, amit Katana Sam társaságában töltött, ráébredt, hogy az anyja nem olyan ember, aki ráerőszakolja bárkire is az akaratát. Ő egy élénk, okos nő, egy elismert katona, briliáns tudós, de legfőképpen egy szerető ember. Katana látta a szemében, hogy bármit feláldozna a csapatáért, a barátaiért és a szerelméért. ’Hogy nem vettem észre?’ csodálkozott magában, de már tudta a választ. Nem is kereste az igazságot. Igazából még sohasem próbálta megérteni őt. Túlságosan lefoglalta, hogy elítélje, de most, felmerült benne a kérdés, hogy tulajdonképpen ki is ő, hogy megítélje a saját szüleit. Akik megpróbálták elmondani neki, hogy mi is történt, de nem hallgatta meg őket. A gondolatra szívét mély fájdalom járta át. - Jól vagy? Úgy elcsendesedtél. - kérdezte Sam, amint beléptek a nekik kijelölt szállásra, amit Valával osztottak meg. - Csak fáradt vagyok, ez minden. Sam, - Katana megállította, és az, hogy a keresztnevét használta, nem kerülte el Sam figyelmét, - mondanom kell valamit… - Hát itt vagyok! Már majdnem elaludtam, amíg rátok vártam! - Miért vártál ránk? - Sam az egyik szabad ágyhoz ment, és lefekvéshez kezdett készülődni, Katana hasonlóképpen tett és kiverte a fejéből a gondolatot, hogy mindent elmondjon Samnek. - Ó, mert beszélgetni szeretnék, csajos dolgokról! - Ne ma este Vala, fáradtak vagyunk. Már 24 órája nem aludtam, és tényleg szükségem van a pihenésre, - mondta Sam, és lekapcsolta a világítást. - De, de… - Aludj, Vala. - Ó, rendben. De, tudod, nem adom fel, hogy kiszedjem belőle, hogy tényleg hozzámegyek-e Danielhez, vagy nem! - Hozzá fogsz menni, - mondta Katana sötétségbe burkolózva. - Hűha! Tényleg?! - hallani lehetett, ahogy ugrál örömében az ágyban. - Katana! - Sam hangja vádló volt. - Én csak pihenni szeretnék. Össze fogtok házasodni Daniellel Vala, és most aludj el. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!! - Katana nem lett volna szabad elmondanod neki, megváltoztathatod a jövőt! - Most ez nem igazán tud érdekelni, - mondta fáradt hangon Katana. Már tényleg nem volt ereje foglalkozni vele. - Hagyd pihenni Sam, ez azért nem olyan, mintha államtitkot mesélt volna el. - Most már aludjatok, - Katana elképesztően vágyott a pihenésre. - Már alszom is! - jelentette ki Vala, míg Sam csendben maradt. - De holnap ünnepelni fogunk! - Nem fogunk holnap ünnepelni! - mondta Sam haragosan, - Vala, nem mondhatod el Danielnek! - Miért nem? - Mert neki kell eldöntenie, hogy mit akar, nem erőltethetsz rá semmit sem, - Sam szünetet tartott. - Különben is, ha túl keményen támadsz rá, talán meg sem kéri a kezedet. Egy ideig senki sem szólalt meg. - Vala? - Rendben, Sam. Nem mondok neki semmit sem. - Jó. Most aludj. Jó éjt. - Jó éjt. - Jó éjt. *** Mikor Katana felébredt még sötét volt. Az órára pillantott, és rájött, hogy csak két órát aludt. De elég is volt. Soha nem volt képes megszokni, hogy bent aludjon. Milyen furcsa, amíg Duncan élt, nem volt vele gondja. Olyan gyorsan öltözött fel, ahogy csak tudott, és kisétált, óvatosan, megbizonyosodott róla, hogy egyik szobatársát sem ébresztette fel, útja a tárgyaló felé vezetett, hogy ellenőrizze a futó programot. - A fene egye meg! - káromkodott a számok láttán. Már az ötödik hónapnál járt, és a program még mindig nem talált semmit sem. Úgy döntött, sétál egyet, hogy kiszellőztesse a fejét. El sem tudta hinni, hogy Atlantisz ennyire felfedezetlen és lakatlan. A falak, amik mindig csillogtak, majdnem élők voltak, most olyan halottnak, kopárnak és hidegnek tűntek. Katana cél nélkül sétálgatott, és a következő pillanatban az elétáruló látványtól megdermedt, érzelmek öntötték el, kábulat, döbbenet, szomorúság, boldogság… Megszámlálhatatlan érzelem cikázott benne, teljes összevisszaságban. Teljesen eltompították az érzékei és csak állt ott. Ezen a helyen tartották az esküvőjüket. A központi kerek pódiumot székek vették körbe, éppúgy, mint a Colosseumban, Rómában, akár több száz embert képes volt befogadni. A galaxis összes helye közül, Duncan Olaszországot választotta a nászútjuk színhelyének. A lány oda volt érte. Varázslatos volt, és a férfi minden apró részletét ismerte a hely történetének. Annyira hiányzott. Ott állva az egész közepén, Katana érezte, hogy a lábai cserbenhagyják, és sírva összerogyott. Mi lehet a gond vele?! Azóta nem sírt így, hogy Duncan meghalt, és még akkor sem érzett ilyen gyengeséget. A férfi halála után, szinte elmenekült innen, arra gondolt, hogy úgy könnyebb lesz felejtenie, és igazán hitt benne, hogy már sikerült. Nyilvánvalóan tévedett. Elmerülve a gondolataiban, nem hallotta a közelgő lépteket. Mikor egy kéz jelent meg a vállán, felugrott, ijedtében felkiáltva, rögtön védekezni próbált. - Bocsánat, ha megijesztettelek, - mondta Sam az ellenkező irányba emelve fel a kezét, jelezve, hogy minden rendben. Katana odapillantott, csak most látta meg Atlantisz első csapatát Dr. Weirrel és a CSK-1-el, mind fel voltak fegyverezve. - Mi folyik itt? - Úgy látszik, beindítottál valamilyen riasztó rendszert, és azt hittük, hogy te… felejtsd el. - Azt gondoltátok, hogy megpróbálom szabotálni Atlantiszt, - szögezte le a tényeket, nem igazán volt meglepődve. - Igen, - mondta Sam, látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, nem az ő ötlete volt, és nem is hitt benne, - sajnálom. - Semmi gond. Megértem, - mondta Katana közömbösen, de még mindig könnyes volt az arca. - Én is ezt gondoltam volna, ha a helyetekben lettem volna. - Mi a baj? - kérdezte Sam, megpillantva Katana könnyben úszó arcát. Erre a kérdésre, és Sam őszinte aggodalmát látva, Katana ismét vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. Sam rögtön leült mellé, és a karjaiba vonta. - Mi a baj? - kérdezte meg ismét. Katana úgy kapaszkodott belé, mintha csak az élete múlt volna rajta. Olyan biztonságban és annyira jól érezte magát. - Itt mentem férjhez. Mindkét szertartást itt tartottuk. A calisianit és a földit is, - suttogta, még mindig sírva. Sam még szorosabban ölelte át őt. - Sss, minden rendben lesz, - suttogta, kezével intett a többieknek, hogy menjenek el. - Ssss, - megpróbálta megnyugtatni őt, kissé ringatni kezdte, bal kezével simogatni kezdte Katana haját, - Mi történt vele? - Meghalt. - Tudom, mondtad, hogy özvegy vagy… Hogyan halt meg? Talán, ha beszélsz róla… - Sam úgy érezte, mintha a szíve millió darabra szakadna, még csak elképzelni sem tudta, hogy mit tenne, ha Jackkel történne valami, talán meg is örülne? - Nem tehetem,…a nagyapa paradoxon… - mondta Katana, mikor végre abbahagyta a sírást, és kibontakozott Sam öleléséből. - Bárcsak elmondhatnám, akkor megállíthatnád… - mondta reménnyel a hangjában, - Hidd el nekem, nagy a kísértés. - Nem, azt hiszem jobb, ha nem tudom. Még ha tudnám is, nem változtathatnám meg, és ez rosszabb lenne. Katana tudta, hogy Samnek igaza van, de mégsem tudta megállni, hogy el ne képzelje, hogy ez a kis dolog mennyire megváltoztatta volna az életét. - Mikor visszafelé mentünk a szobába, mondani akartál nekem valamit? - törölte le Sam Katana arcáról a könnyeket. Katana élvezte Sam kezének melegét az arcán. - Egy pillanatra elgyengültem… - Úgy, szóval mégis van egy gyenge pontod?! - próbált meg viccelni Sam, és működött, mert Katana elmosolyodott. - Igen, éppenséggel tele vagyok velük. - Ezt nehezen tudom elhinni, - jelentette ki Sam, ismét megsimítva Katana arcát, de most ott is hagyta a kezét. - Istenem, mennyire utálok sírni. - mondta Katana egy kicsit szégyenkezve. - Sírni mindig jó. Megkönnyebbülsz tőle. Csak el ne mondd senkinek, hogy én javasoltam, - viccelt Sam megint. - És mit kínálsz fel a hallgatásomért cserébe? - felelte Katana hasonlóan vicces stílusban. - Hohó, ilyen trükkösek vagyunk?! Katana abbahagyta a sírást, és most olyan jól érezte magát, itt ülve Sammel. - Mesélj nekem az esküvődről, ott voltam? - Sam! Ugye nem a jövőről akarsz beszélgetni? Akarom mondani, ha elég sokszor kérdezed meg, talán még el is mondom! - Igen, igen, a nagyapa paradoxon, bla, bla, bla! - Ez most úgy hangzott, mintha Jack mondta volna! - nevetett Katana Sam utánzásán. - Az elmúlt években szinte mindennap együtt voltunk. Néha még azt sem tudom, hogy hol végződök én és hol kezdődik Jack, - mosolyodott el szégyenlősen. - Épp ahogy Daniellel és Teal’c-kel, - tette hozzá gyorsan. - Cam és Vala? - Hát, nem mintha nem szeretném őket és nem bíznék bennük, csak… még nem vagyunk olyan hosszú ideje együtt, és azt hiszem a kötelék, ami négyünket összeköt megismételhetetlen, tudod? - Sam maga is egy kicsit megdöbbent a saját vallomásától. - Értem. - Ha csak arra a megszámlálhatatlan alkalomra gondolok, amikor meghaltak, vagy haldokoltak, rögtön ráébredek, hogy mennyire értékes az élet, és hogy szeretem őket. - Sam Jackre célzott, és Katana megértette. - Végülis, hogy jöttetek össze a tábornokkal? - Most mi van? Egyszer Samnek és Jacknek hívsz minket, utána meg ezredesnek és tábornoknak? - Nekem, nekem fogalmam sincs. Még észre sem vettem. Hogy hívjalak benneteket? Sam elmosolyodott. - A barátaim Samnek hívnak, és biztos vagyok benne, hogy Jack sem bánja, ha a nevén szólítod. - Akkor legyen Sam és Jack. Tehát? Hogy jöttetek össze? - Állhatatos kis csajszi vagy te, - mondta Sam és Katana egyetértően kuncogni kezdett. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 484 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |