Stargate SG1- Jack O’Neill’s Christmas Diary ( or ’Jingle All the Way’) – Jack O’Neill karácsonyi naplója (avagy ’Csengoszó’)
Jack O’Neill’s Christmas Diary ( or ’Jingle All the Way’) – Jack O’Neill karácsonyi naplója (avagy ’Csengőszó’) * * * „Csengőszó, csengőszó, cseng és bong az út Kis szánunkkal a csengős csikó nagy vidáman fut.” (Bojtorján együttes) 5.23. reggel Jégkrémnek érzem magam. Egy egy méter nyolcvan centis tömör jégdarabnak. Kék színű és málna ízű, mert az Carter kedvence. Csak meg ne kérdezd, hogy hol van hozzá a pálca. 5.24. reggel Felébredek, talán mondhatni a valaha volt legbizarrabb álmomból, a testem egész baloldalát a hidegtől megdermedve találom. Sikeresen átfordulok a hasonlóképpen zsibbadt jobb oldalamra a csupasz kőpadlón. Majd eszembe jut, hogy hol vagyok. 5.24. és 30 másodperc És miért vagyok itt. 5.25. reggel Felülök, így már csak a fenekem van zsibbadásra ítélve, és a következő negyven percet azzal töltöm, hogy a napfelkeltét nézem a csupasz ablakon keresztül és Daniel halálának legváltozatosabb módjait tervezem. 6.05. reggel Eszembe ötlik, hogy ma van december 25-e. További találékony módszereken töröm a fejem, arra hogyan találkozhatna Daniel a teremtőjével. 6.34. reggel Beteges fantáziáim tárgya megmozdult álmában és azt motyogta, „Janet.” Ha! Én *tudtam*, hogy van valami kettejük között! Átpillantottam Carterre és Teal’c-re akik még mindig világukat sem tudták. Szerencsések. 6.36. reggel Daniel szavai kísértettek. „Csak kövessetek az utasításaimat és minden rendben lesz. Nagyon szigorú protokoll szabályaik vannak, amiket nagyon könnyű megszegni, ha nem vagyunk elég óvatosak.” Majd feltolta a szemüvegét az orrán és mosolygott. Akkor arra gondoltam, hogy idegesnek látszik. Kiderült, hogy jó oka van rá. Nem sokkal később rájöttünk, hogy tulajdonképpen mennyire sértődékenyek a telleranok. Telleranok. Maga a szó is viszolygást váltott ki belőlem. Olyan kimértek és karót nyeltek mintha valami közelgő valószerűtlen veszély közeledtét várnák. Nem az én fajtám. Úgy néztek ki mi, csak tisztábbak. A szokások mániákus megszállottai. És van ez a csengő a nyakukra akasztott láncon, és mindig csengetnek, mikor találkoznak valakivel. Így az egyenruhánk egy új darabbal egészült ki – kis ezüstcsengő egy láncon, amivel úgy nézett ki a harci egyenruhánk, mintha otthon lennénk San Francisco-ban körülbelül 1969-ben. Daniel megmutatta nekünk, hogyan tartsuk a csengettyűnket és rázzuk őket. Hát ez az. Én figyeltem. Neki szenteltem a teljes figyelmemet, tényleg. Úgy ráztam a csengőt, ahogy mondta. Igazán. Azt hiszem valamit rosszul értett. Miért hiszem ezt? A telleranok nem voltak ezen a véleményen és a következő dolog, amit észrevettünk az, hogy betereltek egy cellába és közölték, hogy megsértettük őket és elégtételt kell venniük. Kiderült, hogy úgy ráztam a csengőt a Főminiszternek, ami kellemetlen dolgokat sugallt az anyjáról. Daniel fizetni fog ezért. 7.01. reggel Carter felébredt. Istenem, olyan aranyos mikor álmos. Bárcsak Daniel és Teal’c a bolygó túlsó oldalán lennének. Sam kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett és mosolygott. Lelkemet elöntötte a szerelem. Danielnek és Teal’c-nek nem kell egy másik bolygón lennie, csak aludhatnának tovább. 7.02. reggel Daniel és Teal’c felébredtek. Fenébe. És Carternek eszébe jutott mi történt múlt éjszaka. Mosolya könyörtelen megvetésbe csapott át. 7.05. reggel Carter a Keserű Vádaskodás Királynője. Kétségtelenül az én hibám, hogy itt vagyunk. Daniel hibája, hogy itt vagyunk. És Teal’c hibája, hogy itt vagyunk. Teal’c nagyon helyesen az én pártomat fogja, valamiféle bosszússággal nézte Sam helyzetértékelését, miszerint az ő egyetlen bűne azt volt, hogy nem állított meg engem és bármit tett Daniel, csak még tovább szította haragja tűzét. Azt gyanítom, hogy az egész férfi nem bűnösnek lett kikiáltva. És mindez azért, mert nem ért vissza a bázisra a karácsonyi partira múlt éjjel. 7.06. reggel Mi volt olyan különleges abban a partiban? Ugyanolyan minden évben. Walter Davis felönt a garatra, Hammond Télapónak öltözik és Doktor Fraiser nővérkéinek többsége megpróbálja elkapni Danielt a fagyöngy alatt. Hacsak nem valaki mással akart találkozni a partin. De kivel? 7.15. reggel Bárcsak ismét hívni tudnám a bázist, hogy Hammond küldhesse a lovasságot megmentésünkre. De erre semmi esély sincs. A telleranok hagyták, hogy a Csillagkapunál kezdeményezzek egy hívást múlt éjjel, és az teljes katasztrófa volt. *** „Itt Davis. Hallgatom ezredes.” Az őrmester hangja gyanúsan egybemosódott a fenti parti zajával. „Adja Hammondot, Walter.” „Ő egy kissé elfoglalt, uram.” „Mégis mit csinál?” Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Davis vihogott. „Ha elmondom, le kell, hogy lőjem, uram.” „Az Isten szerelmére! Ez egy vészhelyzet, Davis!” „Megkérdezem.” Volt egy hosszabb szünet. „Elnézést, uram. Azt mondta, hogy ’Kellemes Karácsonyt’ és később itt találkoznak.” „Nem fogunk.” „Nincs rá szükség, hogy ilyen legyen, uram. Hol van a karácsonyi hangulat?” Rájöttem, hogy ez nem vezet sehová, „Áh, humbug,” és befejeztem az adást. * * * Davis, aki most annyira másnapos lehet, hogy talán a saját nevére sem emlékezhet, fogadta egyedül a hívásomat. Az ördögbe is, mennyi időre ragadtunk itt? 8.12. reggel A telleran őr megérkezett a reggelinkkel. Csengetett a kis csengőjével mielőtt kinyitotta a ajtót. Hallottam, esküszöm. Börtön kajának nem is volt olyan rossz. Valamilyen gyümölcs és néhány darab kenyér. Fel nem foghatom, miért csak én eszek egyedül. Felnézek és azt látom, hogy három szempár bámul meredtem rám, mint az egyes számú közellenségre. „Mi az?” kérdeztem, akaratlanul is kenyérmorzsákkal szórva be az egyenruhámat. „Nem tudom, hogyan tud enni ilyenkor, uram,” mondta Carter. „Meg kell őriznünk az erőnket. Bármeddig itt lehetünk,” majszolgattam tovább, meglepődve a lila citrom alakú gyümölcs ízén. „Magának is ennie kellene, Carter.” Az ezt követő csend szívszorító volt. Mit mondtam? 9.35. délelőtt A négy tellerán érkezését előre jelezte egy rakás csengő csilingelése, ami tisztára úgy hangzott, mintha a Télapó és az összes rénszarvas üdvözlése. Kivezettek minket a cellából, le a folyosón, az épület bejáratához. Minden erőfeszítésem ellenére, nem mondták meg hová megyünk. Gondolom, ez azért lehetett, mert nem jól ráztam meg a csengőt. Mikor kiértünk, havazott. Az egész hely átváltozott egy téli mesevilággá. A bennem élő gyerek felszínre tört. „Hé, Carter. Fehér karácsonyunk van!” Sam nem látszott feldobottnak. „Colorado-ban is fehér karácsony van, uram,” felelte kurtán-furcsán. A telleranok egy szán felé lökdöstek minket, amit egy nagyon fáradtnak tűnő ló húzott. A ló megfordult és futó pillantást vetett ránk, nyilvánvalóan eldönteni, hogy húzza vagy ne a szánt. A nyaka körül lévő óriási csengő szomorúan bongott amint megmozdult. Kezdem megérteni, hogyan érezhette magát Quasimodo – „csengőszó, csengőszó..” A szán kétségtelenül látott már jobb napokat is. Mi négyen és a kocsis, dugig volt, és úgy látszott épp ez jelent fenyegető veszélyt. Carter mellé zsúfolva találtam magamat, szemben Teal’c-el és Daniellel. Carter combja neki préselődött az enyémnek és esküszöm, éreztem, ahogy érintése égeti a lábamat a nadrágon keresztül. Éreztem az illatát is. Nagyot nyeltem. Ez egy nagyon hosszú út lesz. 10.15. délelőtt Még mindig a szánon. Biztosan hosszabb volt, mint negyven perc. Mindegy hogy ülök, még mindig Carterhez érek. 10.26. délelőtt Nem tudna ez az átkozott vacak gyorsabb lenni? Ez egy kínszenvedés. 10.41. délelőtt Milyen messzire megyünk? Semmi jele, hogy megállnánk. Hoki statisztikákat kezdtem felsorolni magamban, hogy elejét vegyem az ide nem illő gondolatoknak. 10.42. délelőtt Szánalmasan elbuktam. Néhány ide nem illő dolgot akarok csinálni Carterrel. Pont itt, pont most. 10.54. délelőtt. Még mindig a szánon. Megállt az órám? 10.55. délelőtt Carter tényleg az enyémhez dörgölte a lábát? Titokban rápillantottam. Az arca maga volt az ártatlanság, de a nyomás a combomon félreérthetetlen. Ó Istenem. Van neki *bármi* fogalma róla, hogy mi tesz velem? 10.57. délelőtt Ismét rápillantok. Önelégülten vigyorog. Igen, pontosan tudja, hogy mit tesz velem. 11.12. délelőtt Végre megérkeztünk egy nagy, fontosnak tűnő épülethez. Még több csengő kezdett rá mikor levezettek minket a szánról, le az elöl lévő gyalogúton, át a bejárati ajtón. Szemtől szemben találtam magam Paul Davis őrnaggyal és Doktor Janet Fraiserrel. Mindketten eléggé megviseltnek néztek ki. Az őrnagy napszemüveget viselt idebent egy árnyékos napon. Vagy látványos macskajajban szenved, vagy túl keményen próbál jól kinézni. Fraiser doki úgy nézett rám, mintha a szemei nyitva tartása is gyötrelmes fájdalommal járna. „Jó volt a parti, ugye?” kérdeztem keserűen. A doki összeráncolta a szemöldökét, majd belekezdett valamibe, amiről azt kellett feltételeznem, hogy egy rögtönzés, mielőtt esélyem lett volna félbeszakítani őt. A telleran őrök érdeklődéssel figyelték. „Mi fogtuk az adását múlt éjjel a visszatérő egészségügyi problémájáról, ezredes.” Az én mimről? A pillantása jelezte, óriási fájdalmak közepette, hogy meg ne szólaljak. Biztos vagyok benne, hogy hallottam Danielt vihogni. „Vissza fogjuk vinni a bázisra, mielőtt még nagyobb bajba keveri magát vagy még inkább a csapatát. Elmagyaráztam a telleranoknak, hogy mikor olyan, mint most, akkor nem felelős a tetteiért és minden bűn az elkövetett az a kis problémájának a számlájára írható.” A kis problémám? Az egyetlen kis problémám, amim van az egy méter hatvan centis és Napóleon komplexusban szenved. Egy másik kuncogást is hallottam. Most Carter volt, gondolom. Megfordultam és átható pillantást vetettem a CSK-1 többi tagjára. Carter és Daniel megpróbált ártatlan képet vágni, de sikertelenül. Teal’c szemöldöke körülbelül orbitális pályára állt és őszinte érdeklődéssel nézett rám, nyilvánvalóan bevette a maszlagot, amit Fraiser előadott. El fogja mondani a történetemet valamelyik pletykalapnak, tudom. „Mit mondott az őrmester a Földön?” Sikerült ködösítenem. Az őrnagy és a doktor egymásra pillantott. „Be volt rúgva,” mondtam, leszögezve a nyilvánvaló igazságot. „Csodálkoznék, ha emlékezett volna rá, hogy hívtam.” „Hát azt mondta, hogy Darth Waderrel beszélgetett,” tette hozzá Paul Davis. „De kitaláltuk, hogy kire gondolt.” Gondolom, meg kellene sértődnöm ez miatt. A doki mosolygott. Ő túlságosan is élvezte ezt. „Uram, vissza kellene vinnünk önt a bázisra, hogy beadhassam a gyógyszerét.” Most már tényleg megsértődtem. Carter megfogta a kezem és megpaskolta. „Igaza van, uram. Vissza kell önt vinnünk.” Tudtam, hogy ezért is meg kellett volna sértődnöm, de a kezét fogva összezavarodtam. Az érzés olyan lágy és gyengéd volt, ami furcsa dolgokat indított el bennem. Hagytam, hogy kivezessen az épületből. 1.35. délután Visszaértünk a Csillagkapuhoz és hazatárcsáztunk. Daniel végre úrrá lett a meglehetősen hosszantartó röhögésén, de csak, hogy megkérdezze a dokit, hogy miért ezen az ’eléggé liberális módon’ lettünk megmentve. (Az ő szavai, nem az enyémek.) Kiderült, hogy hiányoztunk ma reggel, mikor is a CSK Parancsnokság rájött, hogy mi is történt, Hammond előállt ezzel a forgatókönyvvel, így nem zavartuk össze még jobban a telleranokat, mint én tettem már eddig is. Szép munka, George. 5.43. délután Lezuhanyoztam, kikérdeztek és most várok az irodámban, ahogy Carter kérte. El sem tudom képzelni, hogy mit akar, bár egy bocsánatkérés, azokért a piszkos dolgokért, amit a vérnyomásommal (és más részeimmel, amikbe nem akarok belemenni) tett, mikor a szánkón voltunk szép lenne. Egy magyarázat, hogy miért tartotta a kezemet hosszan, azután is, hogy kiértünk a telleranok látótávolságából, szintén jó lenne. Lépéseket hallok jönni a folyóson. Felállok, pontosan tudom, ez ő. Finom kopogás az ajtón. „Gyere be!” Kiáltottam, és ajtószárnyak kinyíltak. A lélegzetem teljesen elakadt a látványtól. Klasszul nézett ki. Gyönyörű volt. Varázslatos. Nem találtam szavakat. Végül sikerült azt motyognom. „Hűha, ragyogóan nézel ki,” próbálva visszafogni a nyálcsorgatást. Egy sötétkék ruhát viselt, ami minden fontos helyet kiemelt, emlékeztetve engem arra a vitathatatlan tényre, hogy ő egy nő. Felém sétált, egészen addig, míg egy lépésre volt már csak tőlem, majd megállt. „Elterveztem az egészet,” mondta csendesen. „Mit fogok viselni, mit fogok tenni. Már hónapok óta ezt terveztem. Mit fogok csinálni, mikor kettesben leszünk. Hogyan foglak elcsábítani.” Én csak meredten néztem. A szemeim kocsányon lógtak. Carter el akart csábítani? Szünetet tartott, hogy meggyőződjön róla, felfogtam az egészet. „De te elcsengetted, vagy inkább elcsörgetted, és mi börtönben lyukadtunk ki.” Tehát ezt szúrtam el. Carter el akart csábítani? „Mikor?” kottyantottam ki. Nem pontosan egy Shakespeare szonett, tudom, de szerintem sokkot kaptam. Kérdően vonta fel a szemöldökét, majd elmosolyodott, mikor rájött, hogy értem. „A partin.” Ez az, amiért olyan rossz volt a hangulata a börtönben! Nem egy másik fickóval akart találkozni, azt tervezte, hogy elcsábít *engem*. Ó, ember. Sikerült elégé kihevernem a zavarodottságomat, agysejtjeim felizzottak és azt motyogtam, „Megtarthatjuk a saját karácsonyi partinkat. Most.” „Megtarthatjuk,” értett egyet Sam és közelebb lépett hozzám. „Kettesben.” Olyan közel volt, hogy majdnem hozzám ért. Éreztem a lélegzetét az arcomon, illatát az orromban, és az ajkait az enyémen. „A lakásomban.” 11.55. éjjel Egy úriember nem fecseg, de azt elmondtatom, hogy az elmúlt néhány órában volt tűzijáték, rakéta kilövés és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a föld is megmozdult. De tudod, hogy mi volt a legfurcsább dolog? Biztos vagyok benne, hogy csengőszót hallottam. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 502 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |