Stargate SG1- Megbánás nélkül (No Regrets)
Megbánás nélkül *Jack* „Jack.” Ez volt az első gondolat az elmémben, az első szó a számon, a hidam az eszméletlenségből az ébredés világába. Hol volt ő? Nem volt itt, ez biztos. Nem hallottam őt lélegezni, nem éreztem őt mellettem. És ekkor eszembe jutott a mentés. Daniel. Teal’c. Hammond tábornok. Mind azt mondták, rendbe fogok jönni, hogy O’Neill ezredes rendbe fog jönni. „Keresztül jöttetek a Csillagkapun hozzánk…” „ Nem egészen…” Megráztam a fejem, próbálva elrendezni összekuszált emlékeimet, és a fájdalom belülről robbant.”Francba” suttogtam. „Vigyázzon szájára, Százados” A szemem kipattant a meglepetéstől és megrezzentem a hirtelen támadt világosságtól, a fény ezernyi vékony tűként szúrt a szemembe. „Ezredes?” „Mi történt a ’Jack’-kel? „ Oldalra fordítottam a fejem, távol a vakító mennyezeti neonfényektől. Csak lassan, Jack O’Neill – bekötözve, horzsolva, sápadtan, ült belesüppedve a székbe az ágyam mellett, letámasztott mankókkal a közelben – de határozottan előttem. Rábámultam, megkönnyebbülés és öröm árad keresztül a testemen. Ő csak mosolygott. Nem ismertem fel egészen eddig a pillanatig, hogy biztos voltam benne az ezredes halott. Hogy Teal’c hazudott mikor azt mondta, hogy Jack rendben lesz. Hogy elszúrtam a feladatomat a szó minden értelmében. Kényelmetlenül mozgolódott a székén. „Hogy érzi magát, százados?” Nevetséges érzés és bensőséges volt feküdni a hátamon az ezredes előtt, igyekeztem felülni. Jack valamit a kezembe nyomott, a dobozt, ami szabályozta az ágy pozícióit. Szerencsére, az ágyamat sokkal egyenesebb helyzetbe állítottam. „Nekem kellene ezt kérdeznem Öntől, uram?” A végén mindennek, csak egy kis fejfájásom, és egy kis fájdalmaim voltak…neki eltört egyik lába, törött bordák, fagyás, belső sérülés… Összerezzentem, ahogy erre gondoltam. „Nem, ha én kérdezem először.” Lehunytam a szemem, diszkréten örültem a törődésének. „Nekem … nekem fejfájásom van, uram.” Mondtam megpróbálva minimalizálni a körülményeimet tényleges hazugság nélkül. A bokáim, térdeim, könyökeim, vállaim és a hátam fájt minden egyes csúszástól és siklástól, amit a kemény jégen elszenvedtem, és a mászásomtól a felszínre. „És van némi fájdalmam.” O’Neill bólintott. „ Tudja, hogy megtudom, mondani mikor hazudik, százados.” Elpirultam és témát változtattam. „Hogy van, uram?” Kinyújtózkodott és grimaszolt. „Ó, a kórlap szerint: törött láb, természetesen, két törött borda, lyukas bal tüdő… semmi, amit ne tudnék kezelni. Semmi, amit a jó doktorok ne tudnának összetákolni.” Hanyagul megrántotta a vállát, mintha nem emlékezhetnék mennyi fájdalomban volt része. Lepillantottam, próbálva megnézni az ezredes lábát. „Fagyás, Uram?” kérdeztem a legrosszabbtól félve. O’Neill megrázta a fejét, arckifejezése meglágyult, a hangja alig volt több mint suttogás.”Nincs. Egy kis kihűlés mindkét végtagomon, de ők szemlátomást megtaláltak minket, mielőtt bármi maradandó alakult volna ki. Magának van vagy volt …mármint.. egy kis agyrázkódása, talán beütötte a fejét mikor átlépett a Csillagkapun. Az a bukósisak sokat számított, higgye el nekem.” Jelezte, hogy ez tényleg fájdalmasnak látszott. „ Az a szilánk, százados…” Behunytam a szemem. Tudtam. TUDTAM. Valami rosszat tettem. Elcsesztem a lábát… Szüksége volt a beavatkozásra… „ …Megmentette a lábamat.” Meglepetten néztem fel. „Hallottam, amit az orvosok beszélgettek, miközben rajtam dolgoztak. Rossz törés volt. Ha nem tetted volna helyre pontosan, ha az úton jártam volna rajta, ha a szilánk nem lett volna erős, biztosan elvesztettem volna a lábamat.” Nincs láb, nincs hadsereg, nincs CSK-1. Pillantása tétova és hálás volt és képtelen voltam védekezni ellene. „Én csak a munkámat végeztem, Uram. Pokolba, nem én csináltam ezt. Ha munkára tudtam volna fogni a Csillagkaput, sok fájdalomtól megkímélhettem volna. Ha a Csillagkapu Parancsnokság nem talált volna meg minket, meghaltunk volna. Én…” A hangom elakadt a torkomban, mikor Jack a kezét az enyémbe tette. „Nem volt ott semmi amit tehetett volna, Sam.” „Én…’ „A Földön voltunk.” Rámeredtem. Hogy volt ez lehetséges? Láttam a felszínt: hó és semmi más. És a Hetedik szimbólum, a kiindulási pont … eltérő volt. „Antarktisz,” magyarázta. „ Danieltől és Teal’c-től hallottam. Szerintük az a Csillagkapu, amin keresztül jöttünk volt az eredeti a Földön. Többek között azt feltételezem, hogy ez elérhetetlené vált a Gou’ald-ok számára és ők...” „Ők elhelyeztek egy másikat a Földön.” „Pontosan. És mikor mi próbáltunk haza tárcsázni..” „ A saját számunkat hívtuk.” Úgy éreztem, mintha fejbe kólintottak volna. Egyáltalán nem futott át az agyamon, hogy más bolygót tárcsázzak, egyszerűen csak, vissza szerettünk volna tudni jutni a Csillagkapuhoz, … a mi Csillagkapunkhoz. Az agyrázkódás felelős érte, gondoltam ingerülten, még mindig dühösen a saját szűklátókörűségem miatt. „ Hé.” Jack a vállamra tette a kezét. „Ne okolja magát ezért. Én sem gondoltam erre, és én vagyok a parancsnok. Daniel pontosan érti a kapu rendszert… és sokkal több ideje volt dolgozni mint nekünk.” Kelletlenül engedtem, körbe néztem a sivár szobában. „ Szóval az Antarktisz-on vagyunk?” Nehéz volt elhinni, hogy milyen közel vagyunk a hideg és magányos barlanghoz, ahol majdnem meghaltunk. „McMurdo,” O’Neill egyetértett, pillantása körbesiklott. Kissé megborzongott és tudtam, hogy osztja a véleményemet. Egyik percben, már átadod magad az örökkévalóságnak és a következőben, egy szép tiszta szobában vagy, egy kényelmes ágyban, tisztán, noha becsomagolva mint egy egyiptomi múmia… mintha lenne mentség a dologra. Sóhajtottam, kimerültségem kiütött, mint egy zsák nedves cement. Sok mindenen mentem keresztül, és nem várható el hogy a topon legyek a megpróbáltatásaink után… és ez mégis gyarlónak éreztem magam. Tudtam, hogy Jack sincs sokkal jobban- nem volt jó színben, sötét karikák voltak a szeme alatt – ami egy kicsit jobb érzéssel töltött el. „ Jobban tenné, ha pihenne, uram” Mondtam, meglepődtem, amint egy ásítás kapott el a mondat közepén. Szégyenlősen mosolyogtam. Visszafordult, rám vettette a pillantását, hogy meggyötörve mondja „ Ha-ha… ásított”. „ Igen, jó lenne,” mondta, egy másik fájdalmas nyújtózással kísérve, viszont én tudtam hogy igazából arra gondolt, hogy „ Igen, elindulok, ha eltudsz aludni.” Mikor lettem gondolatolvasó? Csodálkoztam. Elkezdtem lesüllyeszteni vissza az ágyamat, és Jack megmarkolta a mankóit. Felemelkedett majd megdermedt, félig állva. „Sam?” Hangja lágy volt… majdhogynem gyengéd. Megállítottam az ágy süllyedését, és, nagyot nyeltem, kockáztattam, „Mi az Jack?” Úgy nézett ki mintha mosolyogni akarna, de sikerült visszafognia magát. Habozott egy gondolatnyi pillanatig és akkor: „ Köszönöm.” Összeráncoltam a homlokom zavaromban. „ Mit?” „ Hogy velem maradtál. Hogy… hogy visszajöttél, a végén. Tudom, hogy azt mondtam neked indulás… Akartam, hogy elmenj. A legrosszabb dolog, hogy csak arra tudtam gondolni megakadályozom, hogy maradj és dolgoz a DHD, vagy maradj… velem. De én nem … nem akartam egyedül meghalni.” Felnéztem rá, összekapcsolódott a tekintettünk, megriadtam a pillantása intenzitásától. Nem voltam egészen biztos benne hogy reagáljak erre, de szerencsére, Jack még nem fejezte be. Óvatosan visszaereszkedett a székre. „ Sarahnak hívtalak, ugye?” Igen, és nem voltam egészen biztos benne, vagy ne tartsam-e ezt olyan dicséretnek, mint bármelyik másikat. „ Igen, de szerintem…” Hirtelen zavarba jöttem. „ Ő volt veled Irak idején, és ha van valami ami keresztül segített ezen… akkor ez az ami számít, hogy ő átsegített ezen.” „Nem Sarah segített át ezen.” Meglepetten néztem vissza rá. Kifújta a levegőt az összeszorított száján keresztül. „ Miért mondtam a nevét…?” kérdezte csendesen, mintha csak magának mondaná. „ Szerintem, mindig lesz egy részem, ami szereti őt. És ő mindig is egy különleges személy lesz számomra. Te nem mentél keresztül azon, amin mi és az érzéseim nem múlnak el irántuk.” Bólintottam, nem hittem hogy Sarah-ról beszélgetünk, hogy pont most folyik ez a beszélgetés. Jack még sosem volt ennyire NYILT a múltjával kapcsolatban. Talán jobban beütöttem a fejem mint gondoltam, méláztam. „ De mi történt velünk,” folytatta, vonta magára a figyelmemet, hirtelen. „Felismertem, hogy nem tartom olyan fontosnak őt, mint ahogy tartottam. Hogy már nem ő legfontosabb dolog az életemben többé.” Rám nézett eléggé félénken a vallomása miatt. „ Sam, te… te vagy az aki át segített ezen. Aki ENGEM átsegített ezen. Kérdezted, hogy megbántam-e valami… gondolom ez csak az egyik dolog lehetne, amit nem ismertem fel egészen eddig.” Mostanra, a mosolyom kissé kevésbé volt feszélyezett. Jack visszatette a kezét az enyémre, és én megszorítottam. „Jack! Sam! Ébren vagytok!?” Daniel Jackson állt az ajtóban, leesett állal és döbbent, kissé bárgyú vigyorral az arcán. Nagyon aggódott értünk, gondoltam, és ez kellemes érzéssel töltött el engem. Majd egy másik, idősebb ember tolta bentebb Danielt és belépett a szobába; a szokásos fehér köpeny árulkodó jel volt arra, hogy miért is van itt, de ha mégsem viselte volta azt, az arckifejezése elmondott volna mindent. Rám nézett majd Jack-re és ismét rám. „ Ezredes, Százados.” Mondta határozottan.” Dr. Spradlin vagyok. Nagyon örülök, hogy mindkettőjüket ébren találom, de maguk – különösen MAGA, Ezredes – még nem kelhetnek meg.” Helytelenítően vonta össze a szemöldökét Jack miatt, aki kicsit sem volt megfélemlítve. „ Indulás vissza a szobájába,” folytatta Spradlin. „ És akkor” dörmögte „ Ki találhatnánk hol a pokolban volt a nővér, mikor Ön úgy döntött gyalogtúrára megy körben a kórházban.” Az egyik arcról a másikra néztem. A fejem még fájt.” Mi…?” Daniel csibészesen rám mosolygott. „ Te és Jack kómában voltatok mióta megtaláltunk bennetek tegnap.” Spradlin nem vette tudomásul a változást, nyilvánvalóan azonosította O’Neill-t, mint legfőbb problémaforrást. „ Ezredes. Ágyba. Most.” Jack ismét a saját lábán sántikált és rám nézett. „ Minden doktor ilyen „kedves”, vagy csak egyesek, akikkel eddig szerencsém volt találkozni?” Megpróbáltam palástolni gondolataimat a szituációval kapcsolatban. „ Jack… uram … csak úgy felkeltél?” Vállat vont, és fintorgott.” Hát, lapítottam egy pár óráig… Nincs éjfél előtti alvás, gondolom, nem de?” „ És ide jöttél…” Az első dolog, gondoltam, a hangom elcsuklott. „ Engem látni.” Jack kényszeredetten mosolygott, de szokásos arckifejezése mögött őszinteség és a legteljesebb nyíltság volt. * * * A nyilvánvalóan túlterhelt Spradlin visszaterelte Jacket a saját szobájába, és nem láttam őt egészen az azt megelőző napig, amikor felkészültünk a hazaszállításra vissza az Államokba. Én nagyon sok dolgon gondolkodtam addig – és biztos voltam benne, hogy egyedül maradhatok vele egy pár percre. „ Hazudtam,” Mondtam, mielőtt üdvözölhetett volna. Megdermedtem, szeretném összeszedni a bátorságomat. „Arról, hogy nincs semmit, amit megbánnék. Ha meghaltunk volna ott, megbántam volna, hogy nem tettem meg egy dolgot.” És megcsókoltam őt.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 594 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |