Stargate SG1- Válaszúton (Crossing the line) 1.RÉSZ
Stargate SG1- Válaszúton (Crossing the line) 1.RÉSZ Sam szeme nyitva volt. Teljesen éberen, nehéz szívvel nézte a praktikus, szürke mennyezetet a szállásán. A mai nap nagyon rossz lesz, és nem igazán akar hozzákezdeni. Egyáltalán nem. Bííp-bííp. Ránézés nélkül kinyúlt és visszaállította ébresztőre az órát. Volt ideje, még tíz perc nem fog ártani. Hagyta hogy a szeme levándoroljon a mennyezettől az ágy melletti kis asztalon csinos kupacba rakott borítékokra. Összesen ötnek kell lennie, ragyogó színes választéka formáknak és méreteknek. Sóhajtott és felült, elrendezve a párnát maga mögött, megtámasztva a hátát a kényelmetlen fém fejtámlán. Vonakodva fogta meg az első levelet és feltépte. Boldog Születésnapot! Egy pár bolyhos nyuszi ugrándozott a borítékban, rajta egy eléggé émelyítőnek kinéző torta, bent egy szóvirágokkal ékesített vers dicsőítette. Akármilyen is volt, megmosolyogtatta Kathy nagynénikéjének reszkető kézzel papírra vetett üzenete. Már majdnem 90 éves. Emlékezete még a régi, ami igazán áldás volt számára. Közelebb költözött a bátyjához és annak családjához. Az otthon készült képeslap a bátyja gyerekeitől, bent rejtőzött, széles mosolyra késztette. Nem tudta el hinni milyen gyorsan nőnek, és volt egy szörnyű érzése, hogy egy nap megfordulva épp meghívnák az egyikük esküvőjére. Kétségtelenül a sajátja előtt. A következő lapot vette a kezébe, Janettől jött, és akkor, meglepetésére, volt egy Hammond tábornoktól. A titkára ötlete kellett hogy legyen, vélte. És akkor a végén, feltette az utolsót. Azt amitől egész évben félt. Felismerte a sürgősségi Austin, Texas pecsétet. Louise. Az ikertestvére. Hát nem pontosan az ikre, de ugyanazon a születésnapon osztoztak a középiskolában, és még mindig küldtek egymásnak képeslapot és leveleket, vázolva minden kis részletet az életükből az elmúlt évből. Kedves, tényleg. Legalábbis az volt. Régen Sam élvezte a levélírást, mikor tele volt lelkesedéssel mint újonc, élvezve minden változást, nagyvonalúan mindenütt elrejtve a helyneveket a levélben – „ Mikor Szaúdban voltam” vagy „ Igazán élveztem az utazást Okinawára.” De az évek csak teltek, és Lou levelei kezdtek megtelni hírekkel az eljegyzéséről, a házasságáról, a mézeshetekről, majd a terhességéről és az első gyermeke megszületéséről, Sam mind nehezebbnek találta elolvasni barátja leveleit, és saját leveleit is mind nehezebb volt megírni. Ebben az évben addig jutott „ Még mindig a seregben” és feladta. Bűntudatosan vette kézbe születésnapi kártyát, tudva, hogy Lou nem fogja az övét felnyitni. De miről is beszélne? Munkáról, természetesen, nem fejtegetve. És ahogy ott ült, kezében tollal, kétségve esve gondolkodott valamin, bármin, amit leírhatna, rájött, hogy semmi sincs az életében. Egyáltalán semmi. Semmi. Nagyon nyomott gondolat volt, és még mindig árnyékként vetődött rá. Ez nem azt jelentette, hogy boldogtalan. Olyan munkája volt amiről soha nem is álmodott gyerekként, a galaxis felfedezése, saját fizikai és mentális lehetőségeinek tesztelése. És vannak barátai, igazi, megbízható barátai akikre rábízta az életét. És szerette őket. Mindegyiküket. De nem tudta kiverni a fejéből az érzést hogy valami hiányzott. Túl gyakran ébredt fel a szűkös szállásán, az otthona helyett. És mindig egyedül ébredt. Már több mint három éve, egyedül volt. Ez minden bizonnyal kezdett elfordulni ebből a makacs, változatlan állapotból. Sam Carter. Egyedülálló, karrierista nő. Szinte mindenki akit ismert „civilből” – kétségkívül nem voltak valami sokan – rendelkezett szép házzal, medencével, gyerekekkel és férjjel. Semmi különleges, csak a szokásos dolgokkal. Ez nem azt jelentette, hogy nem élvezte a bolygó megmentését vagy a galaxis felfedezését, ez csak azt jelentette, hogy néha azt kívánta, hogy legyen valakije akihez utána hazamehet. Sóhajtva tette vissza Lou levelét az asztalra, bontatlanul, és kilendítette a lábát az ágyból, megrezzent egy kicsit a hideg padló érintésétől a talpán. Lekapcsolta az órát és átsétált a kis fürdőszobába. „ Túl sokat akarsz, Sam,” mondta magának, sóhajtva mikor a forró víz elűzte az alvás utolsó nyomait. „ Nagyszerű életed van! Bárki irigykedhetne rád. De nem kaphatsz meg mindent.” Nagyszerűen érezte magát saját okos beszédétől. Szégyen, hogy nem hallgat jobban rá. Nem lehet meg mindene? Miért nem? Miért nem lehetne neki? Ez nem azt jelenti, hogy sokat kérne. Minden amit akar csak egy személy, az földön lévő milliárdok közül, egy személy aki övé lenne. Sok volna ez? Csak egyetlen személy. Valójában egy különleges személy. Egy különleges Ezredes, aki mosolyt csalhatna az arcára egy kicsivel többel mint egy pillantás, és aki túl sokszor foglalja el a gondolatait. Elzárta a vizet, kilépett a zuhanyzóból és elkezdett megtörölközni. Elméje vágyott rálépni a Jack-féle könyörtelen útra, amelyik tapasztalatból tudta azt jelenteni értelmetlenül ellenállni. Mindig ugyanazon az úton járva – Én szeretem őt, ő szeret engem, és nem fogunk ezzel semmit sem kezdeni, hát tovább lépünk. Tétován tűnődött rajta, hogy hány alkalommal is volt, hogy ez a kis gondolat folyam átcikázott az elméjén mielőtt elkezdett benne hinni. Gyerünk, Sam. Ez nem fog megtörténni. Ez sosem történhet meg. De ez a tény ólomként nehezedett a szívére, és elméjének konok kis szegletében elutasította, hogy elhiggye ezt. „ Soha nem tudhatod,’ súgta neki az éjszaka sötétjében.’ Soha nem tudhatod, mit hoz a holnap.” De ő tudta. A nap hideg fényében, pontosan tudta, hogy mit hoz a holnap – szabályok, a háború a Goa’ulddal, a karrierje, és az elhivatottságuk. Azóta a nap óta, mikor a hallgatólagos igazság kimondásra került, a dolgok csak nehezebbé váltak. Biztos, először egyfajta boldogság töltötte el. Biztosan tudni hogyan érez, a reménykedés és sejtés hosszú ideje után, mosolyt és kis izgalmat hozott az életébe amiért érdemes volt minden reggel felkelnie. És minden titkolt pillantás, minden majdnem-véletlen érintés remegést indított el a gyomrában. De a románc hamarosan elmúlt, halálra volt ítélve, ismerve az ügy reménytelenségét. Románc, fintorgott, szeszélyes volt, mint egy melegházi virág, szüksége van kitartó gondozásra és melegre az életben maradáshoz. Vágyódás a lehetetlenre a mindennapi robot alatt, a fizikai kielégítetlenség és a lesújtó egyedüllét, s a románc meghalt, csak lelki kimerültség súlyát hagyva hátra, hogy soha nem teljesedhet be. Ez nem tündérmese volt. Ő nem volt hercegnő, és nem lett happy end. A tükörképére pillantott – rövid, nedves haj göndörödve és kiegyenesedve ahol már áttörölte, kissé beesett arc, finom ráncok a szeme körül. Nevető ráncok vagy szarkalábak. Mostanában nem sokat nevetett… Harmincnégy. Még nem ért a csúcsra, de persze meredeken mászott felfelé. Harmincnégy, és egyedül, szerelmesen egy férfiba, aki soha nem lehet az övé. Megrázta a fejét, és elhagyta a fürdőszobát. Hogy a pokolba kerülsz ebből a csávából, Carter? És hogy a pokolba fogod elfelejteni. * * * Jack a keskeny ágyának peremén ült, elgondolkodva bámult egy kis, sima, fa dobozt, amit kezében tartott. Ma volt Sam születésnapja. Valahogy, a dátum belevésődött a tudatába. Gőze sem volt, mikor és hogy, valamikor az évek során következett be, hogy megtudta ma van a születésnapja, harmincnégy éves lett. Csendes nevetés szakadt ki belőle. Harmincnégy. Olyan fiatalnak hangzott. Éppen hogy csak túl a húszas évein, tele élettel, előtte a jövő. Istenem, szerette őt. A gondolat hívatlanul tört fel az elméjéből és gyorsan lerázta magáról. ’ Semmi sem fog történni, Jack, csak enged elmenni. Ő egy barát, egy kolléga. Nem lehet semmi más. Soha.’ Gondolatai visszakanyarodtak a dobozhoz, amit a kezében tartott. Odaadhatja neki? Átlépné-e vele azt a kényes, határozatlan vonalat, amit maguk közé vontak, ha megtenné? Nem tudta. Igazán nem tudta. Fenébe, a dolgok nagyon bonyolulttá váltak, azóta a nap óta, mikor minden napvilágra került. Mindig úgy képzelte, hogy ha valaha elmondaná neki hogyan érez, megdöbbenést, csodálkozást és zavart látna az arcán. Elképzelte a gyakori megbántott pillantásokat, arra használva, hogy lehűtse a vágyat amit éveken keresztül táplált iránta, és meggyőzte őt, hogy nincs esély arra, hogy a parancsnokán kívül mást is lásson benne. Egy barát, ez a legtöbb. És átkozottul hatásos volt. Akárhányszor arra csábult, hogy felrúgja a dolgokat, kipróbáljon valami újat, elképzelte azt a pillantást és az visszarángatta a határvonal mögé. A probléma az volt, hogy egyáltalán nem úgy nézett rá. A pillantás amit rávetett visszatükrözte minden titkos vágyát, szükségét, kívánságát. Visszatükrözve saját vágyait, ebben a pillantásban szenvedély lángolt, eddig, egy elfogadható indokot használt arra, hogy sakkban tartsa. Ami ezelőtt parázslott, most 7 méter magas tűzzel égett. A dolgok, ismerte fel, a pokolnál is rosszabbá váltak. Most mikor ránézett, nem tudta becsapni azzal magát, hogy csak egy kolléga, egy csapattárs. Most tudta, hogy ő több annál, hogy fáj vele lenni, hogy vágyakozik utána érzelmileg és fizikailag. Tudta ezt, és ő is. De amit csinált majdnem elviselhetetlen volt, a tudás, hogy az egyetlen dolog ami kettőjük között áll az a saját kötelességtudatuk, ami ettől még helyes volt, ettől még tartoztak a kollégáiknak a Csillagkapu Parancsokságon. Elhivatottság, így lehetne hívni. És ez szívás. Kincsként őrzött minden pillantást amiben részük volt, minden kis tiltott érintést ami pulzusukat fej-fej melletti versenyzésre sarkalta, felszítva a tüzet, aminek egyáltalán nem kellene égnie. Emlékezetébe véste mindegyiket, de tudta, hogy egy nap véget fog érni. Fiatal volt, értelmes vicces és gyönyörű, és egy nap találni fog valakit akivel megosztja az életét, mert megérdemelte. És neki nézni-e kell megjegyzés nélkül, nincs joga egy szót se szólni. És ez is bizony szívás. Nem kicsit. * * * Az étkezde szinte teljesen üres volt ebben a korai órában, amiért Sam hálás volt. A küldetésük ma pontosan 07.00-kor fog kezdődni, tehát még van fél órája reggelizni a hat órás eligazítás előtt. Nem mintha éhes lenne, de tudta meg fogja bánni, ha nem eszik, hát megpróbált legyűrni egy tál zabkását. Előtte az asztalon feküdt ragyogva Lou még mindig bontatlan születésnapi lapja. Mereven nézte mialatt evett és akkor, végre, érte nyúlt és feltépte. Egy pár fénykép esett ki, csaknem elvette az étvágyát. Szomorú mosollyal pillantott rájuk, egy másik baba, egy kis rózsaszín arc tekintete. Már ketten vannak. A levél rövidebb volt ebben az évben, de még mindig sugárzott a boldogságtól és a büszkeségtől. Sam átfutotta, kisilabizálva a lényeget. Tomot előléptették, a kis Oliver elkezdte az óvodát. A jövevény egy kislány – 2,9 kg –mal született – Joanne-nek hívják. Kedves, gondolta, visszatérve a zabkásájához. De helló, egy másik bolygóra megyek ma, igaz? Képzeld el! Különben is kinek van szüksége férfiakra, vagy gyerekekre, vagy medencékre? Igaz? Igen, igaz. „ Szia Sam” mosolyogva pillantott fel, Danielt látta helyet foglalni szemben. Még mindig félálomban volt mialatt a kávéját kortyolgatta. „ Ki ez?” kérdezte, a fényképek felé bólintva. „ Egy barátnőm gyerekei,” mondta, áttolva neki a képeket az asztalon. „ Aranyosak.” „ Igen” Szemei körbefutottak az asztalon, majd felfedezték a születésnapi kártyát és pupillái kitágultak. „ A születésnapod!” mondta hirtelen, és arca megrándult. Sam mosolygott. Daniel mindig elfelejtette és mindig szörnyen érezte magát. „ Semmi gond,” mondta neki. „ Nem tudom elhinni, hogy megint ezt tettem!” motyogta.” A múlt héten az eszemben volt, és…” Felé nyúlt és megérintette a kezét. „ Tényleg, ne aggódj. Magam is próbálom elfelejteni.” „ Miért?” Megvonta a vállát. „ A 30-nak a rosszabbik oldala.” „ Ez nem olyan rossz,” biztosította őt. „ Mi nem az?” Jack hangja hallatszott, amint lerogyott egy székre Sam mellett. „ A 30-nak a rosszabbik oldalán lenni,” mondta neki Daniel. Sam nem tehetett róla de mosolygott a bosszús arckifejezésen, ami átvillant az Ezredes arcán. „ Próbálj a 40-nek a rosszabbik oldalán lenni,” dörmögte. „ Több kávéra van szükséges,” mondta ekkor Daniel, témát váltva és feltápászkodott. „ Sam, töltsek neked is?” „Nem, elég lesz, köszi.” Mihelyt Daniel elindult, csend borult rájuk, ahogy az elmúlt napokban is történt. Ez nem azt jelentette, hogy ne lett volna mit mondaniuk egymásnak, csak a téma ami Damoklesz kardjaként lebegett felettük tiltott volt. És hát, elég gyakran, egyszerűen elmerültek a csendben. Sam utálta ezt, utálta a tudást, hogy kapcsolatuk ennyire be volt szorítva a szabályzat merev falai közé, elválasztva őket egymástól. Sam utálta a csendet is mikor itt lehetne baráti kapcsolat és nevetés is. Azonban Jack végre valahára megszólalt, rápillantva és megajándékozva egy kis mosollyal, a szokásos színlelt harciasságától megfosztva. „ Boldog Születésnapot, Sam,” mondta csendesen. „ Köszönöm,” válaszolta, örülve hogy a keresztnevét használta. Szinte soha nem fordult még ez elő. Viszonozta a mosolyát és a pillantását, a melegség a szemében olyan érzéssel töltötte el, mint egy édes kínzás. Annyira közel és mégis elérhetetlen. Pillantásuk egymásba kapcsolódott egy hosszú pillanatig, amíg Jack félre nem nézett, szemei keresztül siklottak az asztal tetején. Nyilvánvalóan keresett valami, hogy megtörje a mélyülő csendet azt mondta, „ Kinek a gyerekei?” „Középiskolás barátnőmé,” mondta Sam, visszafordítva figyelmét a reggelire. De a gyomra elutasította a következő falatot, és eltolta a tányért. „ Most született meg a második gyereke – egy kislány.” Felé tolta a képeket, épp mikor a férfi kinyújtotta a kezét értük, az ujjaik találkoztak. Sam ösztöne azt súgta, hogy húzza el de a férfi hirtelen rátette az ujjai hegyére a sajátját, és ott tartotta őket az asztal tetején, a tekintete visszatért a nő arcára. Sam szíve fájdalommal telve dobbant meg, a férfi ujjainak gyengéd érintése által felszította a tüzet ami régebben is megtörtént, azonban mostanra egy kissé erősödött a fájdalom a mellkasában. „Ne” kérte csendesen. A férfi azonnal visszahúzta a kezét, és szeme megtelt szomorúsággal. „ Bocsánat”, mormolta még mindig a szemébe nézve. És akkor a dzsekije zsebéhez nyúlt, „ Valószínűleg nem …” mondta. „ Eltudjátok hinni, hogy elfogyott a kávé?” – háborgott Daniel, visszaroskadva a székébe. „ Éppen reggel?!” Kizökkenve az feszült pillanatból, Sam megkönnyebbülten fordult felé. „ Nincs kávé?” kérdezte jóval több átéléssel mint a szituáció megkívánta. Daniel meglepetten nézett rá, „ Ne aggódj, túl fogom élni. Adtak teát.” „ Ha koffeint szeretnél,” mondta Jack, hirtelen talpra ugorva, „ adhatok neked egy kólát.” Daniel fel volt háborodva. „ Jack,” mondta, megrázva a fejét, „ még nincs hat óra!” Jack összehúzta a szemöldökét. „ Valóban?” „ Nem számít,” motyogta Daniel. „ Jó lesz a tea.” „ Ahogy gondolod,” vonta meg a vállát Jack útban a pult felé saját reggelijét keresve, nyilvánvalóan megkönnyebbülten menekült ki az ő kis konfliktusukból. Sam nézte ahogy elmegy, szívét még mindig összeszorult a feszült és elégtelen kapcsolatuk miatt. „ Miért a savanyú ábrázat?” kérdezte Daniel, óvatosan kortyolva a teájából. Grimaszolt, de folytatta az ivást. Sam megrázta a fejét, de Daniel kitartó volt. „ Gyerünk Sam, mi az?” Sam sóhajtott. „ Ó, csak az élet” morogta bús mosollyal. „ Tudod.” „ Mondd el nekem,” javasolta Daniel. Az asztalon lévő képeket piszkálva, Sam azt mondta, „ Lou – az anyukájuk – ugyanannyi idős mint én. Van két gyereke, nagy háza, nyaralásai, férje…” „ Kotlóstyúkká válni?” kérdezte mosolyogva Daniel. De Sam megrázta a fejét. „ Nem igazán. Én csak – Én csak szeretném ha lenne életem. Bután hangzik, de…” „ Nem,” vágott közben Daniel. „ Pontosan tudom, mire gondolsz. A munka remek, magával ragadó, egy hihetetlen megtiszteltetés meg minden, de néha azon tűnődök, hogy ez az? Különben is, hol a saját életem?” „ Pontosan!” válaszolta Sam, megkönnyebbülve hogy valaki megérti. „Pontosan ez az. Azon tűnődök, hogy lesz-e valaha még magánéletem.” Daniel bólintott, az arca komoly volt. Egy pillanat múlva azt mondta, „Ami Sha’re-val volt köztünk nagyon különleges volt, nagyon varázslatos – néha arra gondolok hogy talán ez volt az. Ez volt az egyetlen lehetőségem a személyes boldogságra. Nem tudom elképzelni hogy találok bárki olyat mint ő.” Sam meg fogta a kezét, nem tehetett róla, de érzett egy kis bűntudatot saját kiábrándultsága miatt. Minden után, amin Daniel keresztül ment Sha’re-val, hogy panaszkodhat egy kis viszonzatlan szerelem miatt? „ Találni fogsz valakit, Daniel,” mondta csendesen, „ Tudom hogy fogsz. És ő talán egyáltalán nem fog hasonlítani Sha’re-ra, de attól még szeretni fogod őt.” Daniel elmosolyodott és megszorította a kezét köszönetként. „ Hát ha nekem sikerülhet, akkor neked is fog, Sam. Csak idő kérdése.” „Nem tudom,” válaszolta Sam, visszaülve a székére. „Szerintem én reménytelen eset vagyok.” Ismét kortyolva a teájából Daniel hirtelen vigyorogni kezdett. „Talán összetudnánk hozni valamit ezekből a dolgokból?” javasolta. „ Tudod, ha egyikük sem állapodik meg mire 40 évesek leszünk, összeházasodunk.” Sam nem vette komolyan, de kuncogott az ötleten. „Kezdem írni a vendéglistát,” ajánlotta. „Pesszimista,” vádolta őt Daniel. „Realista,” válaszolta Sam. „Ebben az egyben hihetsz nekem.” * * * Amint felemelte megrakott tálcáját, Jack meghallotta Sam kacajának visszhangját keresztül a lassan megtelő szobán és elmosolyodott. De a mosolya szomorú volt, amint felismerte hogy ő ritkán csalta ki a nevetését, vagy akár a mosolyát, mostanában. Mély lélegzetet vett, megfordult és megkezdte útját az asztal irányába. Sam még mindig nevetett, ő és Daniel teljesen elvoltak foglalva egy élénk vitával. „Miről maradtam le?” kérdezte, visszatérve a székéhez Sam oldalán. A köztük lévő feszültség ellenére mindig olyan közel akart lenni hozzá amennyire csak lehetett. Nem igazán tehetett róla. Daniel arcát egy mosoly szelte ketté. „Sam és én csak eldöntöttük hogy összeházasodunk,” jelentette be, és Jack megdermedt. Ebben a bizarr pillanatban legrosszabb félelmei szörnyű valósággá váltak, és úgy érezte szíve kihagy a mellkasában amint szemei Sam arcát fürkészték az igazságért. „Megegyeztünk,” magyarázta sietősen. „ Ha egyikünk sem házasodik meg mire 40 évesek leszünk…” Jack érezte, hogy szíve ismét dobogni kezd és mosolyt erőltetett magára. „Kell egy vőfény?” kérdezte, ámbár az ötlet rémülettel töltötte el önmagában is. Sam esküvője? Inkább meghal minthogy lássa annak napnak a hajnalát, esküdözött. „Naná,” értett egyet Daniel, „de szerintem mindketten csalódottak leszünk. Úgy értem, mi az esélye annak, hogy Sam még hét év múlva is egyedülálló lesz?” „Hm,” dörmögte Jack, feszengve a kérdéstől, nem tudta mit feleljen. „Ugyan már Jack,” Daniel sóhajtott, feszengését hibásan korlátoltságnak nézve. „Ő gyönyörű, kedves, bátor – Sam, sorba kell állítanod a srácokat az épület körül.” „Aligha,” motyogta Sam halkan, „hacsak nem egy másik épület körül sorakoztak fel.” Sam elfordította a szemét Jackről mialatt beszélt, de Jack nézte őt annak ellenére, hogy Daniel szavai hazavágták. Sam gyönyörű és kedves volt, és egyike a legbátrabb embereknek akiket valaha ismert. De egyedül volt. És a szíve mélyén tudta, hogy miért. Miatta volt egyedül, azért ami kettejük között kialakult, amit szándékosan visszafogtak mielőtt kibontakozhatott volna. És most nem fejlődött és nem is enyészhetett el. Ez csak ült kettejük között, napról napra kellemetlenül növekedve, és lassan megmérgezve barátságukat. Sam többet érdemelt, ismerte fel, a fenébe is sokkal többet. „Nem tervezett aktiválás,” csendült fel hirtelen a vészjelzés. „Ez nem gyakorlat. Nem tervezett aktiválás.” Jack ösztönösen Samre pillantott. A nő kérdő pillantása találkozott az övével – indulunk, uram? Apró biccentéssel válaszolt neki amint mindketten talpra ugrottak és az ajtó felé vágtattak. Ezredes és őrnagy ezzel nem volt gond, mindenmás problémát okozott. * * * Mire elérték a kapuszobát a zűrzavar lecsendesedett, közben Sam megkönnyebbült mert látta, hogy az írisz biztonságosan zárva maradt. „Mi történt?” kérdezte Jack amint belépett a szobába, Sam a sarkában volt és Daniel pár lépéssel mögöttük, még mindig kezében tartva a teáját. „Valaki megpróbált felhívni minket,” mondta neki Hammond a kijelzőre meresztve a szemét. „Valaki aki barátságos?” „ Nem tudjuk, ezredes,” válaszolta a tábornok. „Nincs ötletük honnan jöhet.” Ekkor Samhez fordult, „Carter őrnagy, vetne egy pillantást ezekre az adatokra?” „Igen, uram,” mondta a nő, a kijelző felé lépve. Elnyomva kavargó érzelmeit, hálásan az elterelését, Sam leült és leütött néhány billentyűt, gondolataiba merülve a képernyő előtt egy pillanatig. Pár másodperc múlva azt mondta, „Hát, a telefon metaforát használva, tábornok, úgy tűnik hogy nem tudtak kapcsolatot teremteni.” „Miért nem?” kérdezte Hammond, összeráncolva a szemöldökét a homlokán. „Nem vagyok egészen biztos benne,” válaszolta Sam, leütve néhány billentyűt. „De szerintem tárcsázó nélkül manuálisan próbálkoztak a . Talán nem volt elég energiájuk.” „A mi csapataink egyike?” kérdezte hirtelen Jack. „Van bárki is odakint?” „CSK-11,” válaszolta Hammond. „De rendelkezünk vizuális megerősítéssel a tárcsázóról, mint mindig.” „Talán a ’rendelkezünk valamivel’ a döntő szó, uram?” „Nem ők azok,” szólt közbe Carter, a férfira nézve a székéből. „A CSK-11 a P4X530-on vannak. Bárkik is hívtak minket teljesen eltérő helyről jöttek Ez egy olyan kapu amit még nem térképeztünk fel, uram.” „És honnan tudja ezt?” kérdezte Jack, szemöldökét szkeptikusan felhúzva. Sam nem tehetett róla, de rámosolygott. „ A bejövő szignál extrapolálásából, uram,” válaszolta, minden további magyarázat nélkül. A férfi megvonta a vállát. „Ez nekünk kedvez.” A sziréna ismét felüvöltött. „Nem tervezett aktiválás!” „Úgy látszik nem fogadják el a nemet válaszként,” mondta Jack, mialatt figyelme visszatért a kapuhoz. „Ez még mindig túl gyenge,” mondta neki Sam. „Nem tudnak féregjáratot létrehozni az ő oldalukról.” „Tábornok?” kérdezte Jack. „Gondolja, hogy talán mi megpróbálhatnánk és kitalálhatnák kik ezek a fickók? És miért akarnak ilyen buzgón elérni minket?” Hammond egyetértően bólintott. „ Carter őrnagy, tárcsázni tudja őket?” „Igen, uram.” „Rendben,” mondta, egy másik rövid biccentés kíséretében. „Küldjék át a MALP-ot, és majd meglátjuk hogyan bánjunk velük.” * * * „Vennünk kellene a telemetriát öt, négy, három,” mondta Sam, szemeit a monitorra szögezve, „ kettő… egy. Meg van.” A videókép életlen adta vissza, de tisztán feltárult egy kis fasor. Sam fordított a kamerán, átfésülve a területet. „Légköri feltételek megfelelőek,” jegyezte meg, vetve egy gyors pillantást a további beáramló adatokra, „hőmérséklet 10 Celsius fok.” „Helló!” Jack meglepett hangja visszaterelte figyelmét a másik képernyőre. „Istenem…!” kezdte Sam, meredten nézve a kamerába bámuló kíváncsi arcot. „Hát, feltételezem megtaláltuk a hívónkat.” Az arc hirtelen visszahúzódott, mialatt az ember felállt és távolodott néhány lépést. „Van hang?” kérdezte Daniel, még mindig a teáját szürcsölgetve. Sam bólintott leütve a billentyűket. A statikus sistergésre összerezzent, de ezzel együtt határozottan hallotta a hangokat. „ Lássuk hogy kitudom-e tisztítani,” sóhajtotta, hozzáfogva a beállításokhoz. „…más technológia bizonyítéka!” mondta a hang, mialatt a férfi visszafordult a kamerához, egy másik ember a vállánál. „Nézd.” Ugyanakkor mindkét férfi letérdelt a MALP előtt, körültekintően, de nem félve. „Ez nem olyan, amit a népünk használna,” mondta a második ember, bozontos fekete haja alatt összeráncolt homlok és felhúzott szemöldök. „Biztos vagy benne, hogy helyesek a koordinátáid?” „Biztos vagyok benne, Taran.” „Akkor feltételezem a TSD próbálkozik.” „Ők talán még mindig képesek segíteni nekünk,” mondta az első ember, megvakarva az állát. „A technológiájuk meglehetősen haladó.” „Ez csak egy fajta szonda,” csattant fel a Tarannak nevezett férfi. „ Nincs garancia arra, hogy bárki jönni fog.” „Hm, Carter?” szólt Jack, onnan ahol mögötte állt „nem akar egy ’Sziát’ mondani ezeknek a fiúknak?” Sam egy bólintással felpillantott rá. „Igen, uram.” Felvette a fejhallgató és kinyitotta a mikrofont. „Helló”, kezdte habozva és látta hogy a két ember riadtan ugrik hátra. „Ne féljenek. A nevem Samantha Carter őrnagy, az Egyesült Államok Légierejétől.” A szavaira mindkét ember egymásra pillantott, mintha megerősítve lenne egy kellemetlen igazság. De a Taran nevű férfi hamarosan felülkerekedett magán és visszafordult a MALP-hoz egy kis mosollyal téve derűsebbé sötét szemeit. „Bocsánatot kérünk, Samantha Carter őrnagy,” mondta, „nem jöttünk rá, hogy a szondájuk tartalmaz kommunikációs technológiát.” „Sajnálom, hogy megijesztettük,” válaszolta a nő. „Nem szükséges a mentegetőzés,” mondta a férfi, leülve kényelembe helyezve magát a MALP előtt. „A nevem Taran Santer, és ez itt a kollegám, Jemos T’Laren.” Jack közelebb hajolt, a nő fülébe suttogva. „Kérdezze meg őket miért próbáltak tárcsázni minket,” emlékeztette őt. A nő rávillantott egy bosszús pillantást. Mit gondolt mégis mit csinál? Látva a nő bosszúságát Jack hátra lépett egy ki védekező vállrándítással, visszafordítva a tekintetét a képernyőre. Sam megrázta a fejét, „Megpróbálták megnyitni a Csillagkaput a mi bolygónk felé?” kérdezte. Taran bólintott. „Szerencsétlenségünkre nincs elégséges energiánk irányítani a kaput.” Sam összehúzta a szemöldökét. „Ez volt az első próbálkozásuk a Csillagkapu használatára?” kérdezte. Taran megrázta a fejét, lepillantva, sötét haja szemébe hullt. „Nem igazán, Carter őrnagy.” „Azaz?” Sam hallotta Jack motyogását maga mögül. „Mit jelent ez?” kérdezte Sam Tarant, elhessentve Jacket egy másik átható pillantással miszerint ’fogja be’! Mostanra Jemus csatlakozott Taranhoz és a két férfi rövid pillantást váltott, és úgy látszott döntést hoztak. Taran hátrafésülte kezével a haját és mosolygott, egy kicsit szégyenlősnek tűnt. „Tudja, egy kissé itt ragadtunk.” „Ragadni?” „Lemaradtunk,” pontosította. „Mi felfedezők vagyunk – antropológusok pontosabban. A kapurendszer kutatási célokból használjuk. De valami elromlott az utolsó küldetésünk alatt. A felszerelésünk tönkrement és mi itt kötöttünk ki, return jegy nélkül.” „Ismerősen hangzik,” motyogta Jack Sam mögött. Ez egyszer, a nő nem tudta megállni hogy el ne mosolyogjon a férfi kényszeredett szavaira. „Ott nincs tárcsázó,” feltételezte Sam. „Tárcsázó?” kérdezte Taran. „Ó,” a nő megrázta a fejét, nevetve saját magán, „Úgy értem, az eszköz amivel irányítani szokták a kaput.” „Ó, a GCT,” vigyorgott. „Hát, itt van, de a helyiek lebontották és elemelték.” „A helyiek?” „Barátságosak,” biztosította Taran Samet. „Viszonylag civilizáltak.” „Tehát megpróbálták a kapuk manuálisan irányítani?” kérdezte Sam, gondolatai a férfi szavai körül forogtak. „De a kapu nem rendelkezett elég energiával, ugye?” „Igen. Teljesen igaza van.” Sam mosolygott. „Hát, szerintem tudunk segíteni önöknek,” mondta Sam. „Keresztül tudunk hozni egy naquada generátort meghajtani a kaput, és …” „Carter?” Jack hangjának csípős éle volt. „Nem akarja ezt először megvitatni?” „Ó,” mondta, hirtelen felismerve hogy lelkesedése túlnyúlt a hatáskörén. „Igen, elnézést uram.” Sam visszafordult a mikrofonhoz. „Taran, meg kell tárgyalnom ezt a Parancsnoksággal, tehát lekapcsoljuk a kaput. Hamarosan újranyitjuk. Maradjon készenlétben.” „Rendben, Carter őrnagy,” válaszolta Taran, kurta bólintással. „Itt leszünk. És köszönjük.” * * * „Szerintem mennünk kellene, uram,” mondta Sam amint a tárgyaló ajtaja becsukódott mögöttük. „Aha,” sóhajtotta Jack, lerogyva a székbe, „Vettem az adást, Carter.” „Tudunk nekik segíteni a hazajutásban!” tiltakozott Carter, nem értve a ellenkezését. „Mi mindannyian tudjuk milyen is az ott ragadni valahol kint.” Jack-kel szemben foglalt helyet, Daniel levette a szemüvegét és fáradtan dörzsölte az orrnyergét. „ Én Sammel értek egyet,” mondta „Segíteni tudunk ezeken az embereken – és ki tudja mit tanulhatnánk tőlük.” „Hé!” ellenkezett Jack, felemelve kezét, „ Nem azt mondtam hogy nem kellene mennünk, csak azt gondolom óvatosnak kéne lennünk. Nem tetszik a pasas tekintete.” „Ugyan már, Jack,” mondta Daniel, átpillantva az asztalon mialatt a szemüvegét kezdte tisztogatni. „Csak pár antropológus!” „Hát, nem mintha te nem tudnál néha ijesztő pasi lenni…” kezdte Jack. „Én egy régész vagyok,” mutatott rá Daniel, de Jack vagy nem hallotta vagy úgy döntött nem veszi tudomásul. „Csak ők állítják, hogy antropológusok,” mondta Jack. „Miért hazudnák?” kérdezte Sam. Jack felhúzta a szemöldökét. „Hát, lássuk csak,” kezdett nagyvonalú spekulációkba. „Talán Goa’uldok?” „Nem,” mondta Sam, egy kicsit túl gyorsan. Jack szeme összeszűkült, kényszerítve őt hogy kifejtse érveit. „Ő, hm, ő nem látszik Goa’uldnak, uram.” „Ő nem látszik?” kérdezte Jack, különös hangsúlyt helyezve arra a szóra. „Ő Taran Sanitary vagy hogy a pokolba hívta magát?” Sam elkerülte hogy bekapja a horgot és csak azt mondta, „Közülük sokan néznek ki Goa’uldoknak. Daniel,” kérdezte, „ te mit gondolsz?” Daniel sóhajtott, nyilvánvalóan nem akaródzott beszállnia abba ami közel volt egy kezdődő vitához. „Az gondolom,” válaszolta lassan, „hogy akkor fogunk biztosat tudni amikor elmegyünk megnézni.” „Diplomatikus,” vádolta meg őt Jack. Majd ekkor Hammond tábornok besétált a szobába. Jack tett egy lagymatag kísérletet arra hogy felugorjon amit Hammond alkalmanként le intett. „Maradjon,” mondta, helyet foglalva. „Üljön le, Carter.” A nő csendben engedelmeskedett, még mindig bosszantotta Jack konoksága. „Rendben, ezredes,” mondta Hammond, azonnal a lényegre térve, „mit tanácsol?” Sam nézte ahogy Jack a kezével végig dörzsölte a haját, pillantása röviden átsiklott rajta, mielőtt előrehajolt, kezeit összekulcsolva az asztal tetején. „ A javaslatom az, hogy a CSK-1 vigyen keresztül egy naquada generátort a kapun megkísérelve megmenteni ezeket az antropológus céltáblákat, uram,” mondta. Egy mosoly árnyéka futott át a Tábornok száján, de a szemei teljesen hivatalosak maradtak. „Bármilyen taktikai fenyegetés, ezredes?” O’Neill bólintott. „Ó, igen. Amint elmentünk be kellene zárnia az írisz amilyen hamar csak lehetséges, uram, és javaslom vezessünk be egy négy órás jelentkezési protokollt, a biztonság kedvéért.” „Uram…?” Sam tiltakozni kezdett, mielőtt egy kemény pillantás O’Neilltől beléfojtotta a szót. De bár belevágott a szavába, a tekintette még mindig az övébe fúródott. „Míg nem tudom miért tárcsázták a mi számunkat, őrnagy,” mondta csendesen, „nem leszek olyan bizakodó az új barátainkkal kapcsolatban mint amilyennek maga látszik.” A nő lesütötte a pillantását, megróva magát hogy nem vette figyelembe a nyilvánvalót. „Igen uram,” válaszolta, kellően megszelídülve. Mi a pokolért próbálták meg tárcsázni a Földet, és nem a saját bolygójukat? És mi a pokolért nem fogja fel a nő ezt? * * * Kibiztosítva a fegyverét, Jack érezte az ismerős súlyt a kezében és merev tekintetét ráemelte a nyitott kapura. Megkockáztatott egy gyors pillantást Carterre, miközben az mellette állt, ahogy mindig tette. A nő arca az övéhez hasonló elkötelezettséget mutatott, az esemény-horizont csillámló kékje csak kiemelte a szeme fényét. A Csillagkapu talán egy lélegzetelállító mértékű technológiai csoda, gondolta, de versenyezve ezekkel a szemekkel, csak olcsó vásári illúziónak tűnt. Ha esélye lenne, boldogan elveszne ezekben a szemekben mindörökké. Ha lenne rá esélye. Sóhajtott, és kellett hallania, mert az arca felé fordult kérdéssel a szemében. Barátok? kérdezte hang nélkül. Rámosolygott, és örömmel töltötte el, hogy ez a megnyilvánulása visszatükröződött a szemeiben, egy hunyorítással megtoldva, hogy a szívét egy pillanatnyi kihagyásra késztesse. Atyavilág, szereti őt. Nem tehetett ellene, nem tudta megállni, és egyáltalán nem tagadhatta többé már. „Mire várunk?” Daniel kíváncsi hangja tört át gondolatain, és arra eszmélt hogy itt állt a kapu előtt Cartert bámulva mint egy félnótás. Előre rántotta a fejét. „ Csak összeszedtem a gondolataimat, doktor,” válaszolta, küzködőtt hogy megtalálja a lelki békéjét. Jesszusom, ez mekkora hülyeség volt! Pontosan ez az amiért szabályok vannak ez efféle dolgok ellen… Samnek hasonlóan kellett éreznie, mert mikor vetett rá egy gyors pillantást látta, hogy enyhe pír színezte arcát miközben a fegyverét ellenőrizte, és szándékosan nem nézett rá. Nem is baj. Ez volt a munkája. Ez veszélyes munka. Bármilyen fajta elkalandozás végzetes lehet, az egész csapatra nézve. Megköszörülte a torkát és kiegyenesítette a hátát, a fegyverét harcra készen tartva. „Rendben srácok,” mondta, előszedve ismert hősködését, ami mindig jó szolgálatot tett neki, „első dolog amit tennünk kell hogy megbizonyosodunk róla, hogy ezeknek a fickóknak nincs kígyó a fejükben. Értettétek?” „Igen, uram,” mondta Carter mellőle. „Mindent, amit csak mondasz,” ez Daniel türelmetlen reakciója volt. Teal’c természetesen csendben maradt, de ő talán megemelte a fejét egy kicsit, csendes egyetértésben. Ez volt amit általában tett. „Rendben,” mondta Jack, megnyugtató mélylélegzetet véve, „gyerünk csináljuk.” Azzal keresztül lépett a kapun és engedte, hogy a kozmikus erők magukkal ragadják. A gyomorforgató, idegtépő és csontropogtató utazásnak vége lett majdnem mielőtt elkezdődött volna, és Jack kilépett egy idegen világra lerázva a jéghideget, fegyvere megemelkedett miközben a körbepásztázta a területet fenyegetést keresve. Érezte, inkább mint látta Cartert az oldalán, de tudta a nő ott van. Ő mindig ott volt. „Uram?” hallatszott a hangja a csendes tisztáson. „Erre.” Jack megfordult, a fegyvere még mindig fent volt, követve Carter tekintetét. A nő szeme és fegyvere két a tisztás szélén idegesen álldogáló férfira volt szegezve, kezüket felemelték. „Ne mozduljanak,” figyelmeztette őket Jack, lassan lesétálva a kapu előtti kő lépcsőkön, nem tévesztve őket szem elől. „Nem fogjuk bántani magukat, de szükséges tartunk ellenőrizni valamit.” „ Carter őrnagy?” szólította az egyik férfi, Jack felismerte Tarant. „ Az én vagyok,” mondta Sam valahonnan Jack mögül. „Ne féljen Taran, csak biztosnak kell lennünk benne, hogy az akinek mondja magát.” „Teal’c” kiáltotta Jack, néhány lépést téve majd megállt pár méterrel a két férfi előtt. „Ellenőrizd le őket.” Teal’c szó nélkül feléjük lépkedett és Jack látta ahogy a szemük tágra nyílt a közeledő hatalmas ember látványától. „Nem fogjuk bántani magukat,” mondta Sam nekik, Jack mellé lépve. „Kérem – ne aggódjanak, csak a tarkójukat akarja megnézni.” „A tarkónkat?” kérdezte Taran, zavarodottan, de nem igazán hallatszott a hangjából félelem. „Ne ellenkezzen,” javasolta Jack. Taran vállat vont és bele nyugodott a vizsgálatba. Egy pillanattal később Teal’c visszahúzódott, rövid biccentéssel mondva köszönetet. „Nem Goa’uld-ok,” mondta. Jack-nek nem kellett Samre nézni, hogy tudja a nő arcán az Én-megmondtam mosolya terült el. Tudatosan figyelmen kívül hagyta, leengedte a fegyverét de óvatosságból az idegeneken tartotta a szemét. Nem a Goa’uld-ok jelentették az egyetlen fenyegetést. Taran kissé elmosolyodott. „ Az gondolta, hogy Goa’uld-ok szálltak meg minket?” kérdezte. „Így igaz,” válaszolta Jack, nem tetszett neki a férfi behízelgő mosolya. Túlságosan is ravasz volt. „Igen” bólintott Taran. „ Bölcs előrelátás volt.” Várt egy pillanatot, és akkor mintha csak akkor jutott volna eszébe, oda nyújtotta a kezét. „ A nevem Taran Santer,” mondta. „Jack O’Neill ezredes,” válaszolta Jack, röviden megrázva az oda nyújtott kezet mielőtt sajátját visszatette a meghitt és biztonságos fegyverére. „Az ott Doktor Daniel Jackson,” tette hozzá, Danielre mutatva, aki még mindig a Csillagkapuhoz vezető lépcsőkön állt. „Ő is egy antropológus mint …” „Régész!” kiáltott fel Daniel élesen. „Egy kutya” motyogta Jack. „ Teal’c-kel már találkoztak, és ez Carter őrnagy.” Nem tehetett róla, észrevette ahogy a férfi szeme felragyogott amint Carter felé fordult, és ez nem igazán járult hozzá, hogy jó véleménnyel legyen az idegenről. „Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, Carter őrnagy,” Taran mosolya vigyorgásba fordult át, egy bizonyos vigyorgásba, miközben megragadta a nő kezét és kissé hosszabban fogta, mint azt Jack szükségesnek érezte. Sam nem úgy nézett ki mint aki észrevette ezt, vagy nem érdekelte. „Hoztuk a reaktort,” mondta a nő akkor, fejével a kapuhoz vezető lépcső közelében fekvő nagy doboz felé intve. „Nyugi, őrnagy,” figyelmeztette Jack. Fenébe, Sam milyen lelkesen bízott ebben az emberben! „Csak még néhány kérdés, Taran.” „Természetesen,” válaszolta a férfi, szívből jövő mosolya csak még inkább növelte Jack bosszúságát. „Miért próbáltak meglátogatni minket?” Taran egy gyors pillantást villantott Jemus-ra, aki kissé megvonta a vállát. Nyilvánvalóan megpróbálták eldönteni mit mondjanak. „Az igazságot,” javasolta Jack. „Ha nem bánják.” „Az igazság, O'Neill ezredes,” mondta Taran megfontoltan, „ az, hogy a mi Csillagkapunk nincs bent a kapurendszerben, amit önök ismernek. További technológiára van szükségünk az otthonunkba való hazautazáshoz. Megpróbáltunk hazajutni, de a megrongálodott felszerelésünk miatt valóban érintkezésbe léptünk önökkel.” „Miért velünk?” erősködött Jack. „Vak tyúk is talál szemet” vonta meg a vállát Taran. „Szerencsés találgatás,” egészítette ki Carter, onnan ahol állt mellette. „Úgy adódott, hogy kiválasztották milliónyi Csillagkapuból a miénket?” kérdezte Jack. „Ez egy kicsit túl nagy szerencse, ahhoz hogy hihessünk benne, Taran.” „Szerencse?” A férfin látszott, hogy őszintén összezavarodott. „Mit jelent ez?” Jack vállat vont. „Szüksége volt valakire megjavítani a cuccát, és megtalált minket. Átkozottul nagy szerencse, mondhatnám.” Futólag rápillantva, egy kis mosoly rándult meg Taran szája sarkában. „A lehető legnagyobb tisztelettel ön és az emberei iránt, O'Neill ezredes, keresnünk kellett egy technikailag fejlett világot reménykedtünk, hogy találunk egy legalább annyira fejlettet mint az önöké.” Jack egy pillanatig nem jutott szóhoz, és Carter megragadta a kedvező lehetőséget a közbevágásra. „ Akkor az önök technológiája a miénk előtt jár?” „Meglehetősen,” bólintott Taran. „Nem gondolták, hogy részesedni akarhatunk majd belőle?” kérdezte Jack, tudva, hogy nem ez volt a legdiplomatikusabb hozzáállás. „Ez probléma lehet,” válaszolta Taran. „Képzelem,” bólintott Jack. „Akkor egy szövetség?” Taran bocsánatkérően mosolygott. „Ez sem lehetséges. Sajnálom, Ezredes. A Goa'uld tényleg szörnyű ellenfél.” „Túl fogjuk élni,” válaszolta Jack, és meglepetésére Taran vigyorgott. „Igen, ebben biztos vagyok.” „Ezredes?” mondta akkor Carter, „Szeretné, hogy hozzákezdjek beüzemelni a reaktort.” Jack bólintott. „Meddig tart?” kérdezte. „Körülbelül egy óra, uram.” „Jó,” mondta Jack, körbepillantva a barátságtalan szürke égen és a sötét, mogorva fákon. „Minél hamarabb kijutunk innen annál jobb.” | |
|
| |
| Megtekintések száma: 604 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |