Stargate SG1- Válaszúton (Crossing the line) 2.RÉSZ - TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI - Történetek - StargateLives - Csillagkapu Fan Fictions


Főoldal » Cikkek » TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI

Stargate SG1- Válaszúton (Crossing the line) 2.RÉSZ

„Ó,” szakította félbe Jack, Jemusra pillantva. „Attól félek, nem indulhatunk most rögtön.”

„Nem indulhatunk?”válaszolta Jack, türelme egyre fogyott. „Miért nem?”

„Mi még nem végeztünk a kutatásunkkal,” magyarázta Jemus. „Van itt egy nagyon fontos ünnepség amit meg kell figyelnünk.”

„Ünnepség?”  Jól hallotta? Mind eljöttek erre az útra,  a seggüket kockáztatva megmenteni ezeket a fickókat, és őket jobban érdekli egy átkozott ünnepség?

„Hát, maradhatunk holnapig,” mondta Sam. „Igaz, uram?”

„Én nem...”

„Azt mondták, hogy fontos ünnepség?” A hang Danielé volt, Jack vállának jobb oldaláról jött.

„Ez Miának – a Föld Istenének ünnepe,” magyarázta Taran. „Évente egyszer tartják meg, a tavaszi napéjegyenlőségkor.”

„Jack...?” a férfi hallhatta a kérést Daniel hangjában.

„A küldetésünk...” kezdte Jack, Daniel reménykedő és Carter várakozó arcára tekintve. „Az Isten szerelmére,” dörmögte. „Rendben! Carter üzemelje be a reaktort és küldjön egy üzenetet Hammond tábornoknak a terveinkről.”

„Igen, uram,” válaszolta, köszönetképpen rávillantva egy kis mosolyt. A férfi a gesztust apró biccentéssel viszonozta, tudomásul véve a köszönetét, de nem tudta rávenni magát a mosolygásra. Zavarta valami Taranban, valami abban amilyen elbűvölve figyelte Cartert miközben az dolgozni kezdett a reaktoron... Rendben pajtás, gondolta Jack magában, te csak vonulj vissza, vagy nagy baj lesz itt.

* * *

Daniel nem tudta fékezni lelkesedését miközben Jemus elvezette őket a faluba, ami a kapu közelében alakult ki. Eltért a többi civilizációtól, amit eddig felfedeztek, ezen az egyen mutatkoztak az észak-európai gyökerek, ami minden bizonnyal ritka volt.
 
„Vas-kor,” motyogta magában, miközben a kerek lakóhelyekre pillantott, az alacsony tetőik be voltak zsúpolva és leértek majdnem a talajig.

„Elnézést?” mondta Jack, nyilvánvalóan nem érdekelte a környezetük.

„Csak megjegyeztem, hogy a település vas-korinak látszik,” mondta, tudva, hogy Jacket nem fogja érdekelni.


„Nekem sár-korinak tűnik,” válaszolta, megböködve a falat a bakancsának orrával.

„Jack!” tiltakozott Daniel, „Az Isten szerelmére, egy kissé próbálj meg udvariasabb lenni.”

Jack mormogott valamit amit Daniel nem értett, visszapillantva a válla felett a Csillagkapu irányában, ahol hátrahagyták Cartert a reaktoron dolgozva. „Nem szeretném hátrahagyni őt ott,” mondta akkor, megállva és megfordulva.

„Nincs egyedül,” pontosított Daniel. „Taran vele van.”

„Na igen,” válaszolta Jack, lepillantva és sarat morzsolgatva a bakancsával. „Hát ez az!”

„Még mindig nem bízol benne?” kérdezte Daniel.

Jack arca megrezzent egy kissé, és megvonta a vállát. „Nem teljesen.”

„Sam tud magára vigyázni,” mutatott rá Daniel.

„Hát igen,” bólintott Jack. „Gondolom, hogy tud.”

Ezután Daniel figyelmét közelítő férfiak kis csoportja vonta magára, nehéz gyapjú köpenybe öltözve, kijelölve egy feladatra, úgy vélte, távol tartani a behatoló söpredéket a világuktól. Jemus köszöntötte őket, beszéde gördülékeny és túl gyors volt Danielnek, nem hallott eleget, hogy megértse. De keltának hallatszott, ez világos volt. Milyen érdekes! „Hm, Jack?” mondta. „Itt az ideje barátságosnak lenni.”

O’Neill megfordult, javára volt írható egy elfogadható, szívélyes és udvarias megnyilvánulás. A tény, hogy a helyiek egyetlen egy szavát sem értették valószínűleg segített.

„A falu Főnöke üdvözöl benneteket,” magyarázta Jemus. „ És meghív benneteket osztozatok vele a tűzön ma este az ünnepségen.”

Daniel szeme tágra nyílt. „Ó! Köszönöm szépen,” mondta, a Vezető irányába bólintva. „Mondd meg neki, hogy megtisztelt minket!” Daniel Jackre pillantott, aki újból elgondolkodott, és megbökte az oldalát. „Próbálj megtiszteltnek látszani,” mondta minden irányban mosolyogva.

„Rendben,” bólintott Jack, nem túl meggyőzően vigyorogva. „Megtisztelve. Tényleg.”

Bármit mondott is Jemus, a Főnök és csapata elégedettnek tűnt és mosoly terült szét az arcukon. „Meghívja önöket, hogy osszák meg vele ebédjét,” ragyogott fel Jemus arca, miközben a Főnök hívogató gesztust tett, a legnagyobb ház bejáratára mutatva.

„Köszönjük,” válaszolta Daniel, lelkesen bólogatva ismét.

„Tulajdonképpen, nem igazán vagyok éhes,”  kezdte Jack, hátra pillantva a kapu irányába. „Azt hiszem, elmegyek inkább ellenőrizni…”

Daniel beléfojtotta a szót, mielőtt tovább juthatott volna. „Nem akarjuk ugye megsérteni a vendéglátóinkat,” figyelmeztette.  És azután, egy gyanakvó pillantással, hozzátette, „Biztos vagyok benne, hogy Sam jól van. Mi van veled, hogy hirtelen ennyire aggódsz érte?”

A reakció azonnali volt. Jack feje visszafordult, arckifejezése hirtelen rosszalló lett, „Nem miatta aggódom,” fordult vissza. „Én a reaktor miatt aggódom, ez minden. Ez az egyetlen lehetőség, hogy kijuthassunk innen.”

„Ó” válaszolta Daniel, de távolról sem volt meggyőzve.

Jack áthatóan pillantott rá, megakadályozva, hogy többet mondjon.  „Megyünk akkor?” kérdezte. „Nem akarjuk feltartani a Főnököt az ebéd felszolgálásában, ugye?”

Daniel nem válaszolt, csupán megfordult és csendesen elindult egyenesen, a Főnök házának bőrrel fedett kapujához. Bár közben lekötötte a figyelmét a nagyon érdekes csapat, ami körülvette őt, nem tehetett róla, de szerette volna tudni mi a pokol van Jackkel. Aggodalma Sam iránt nyilvánvaló volt, nem kicsit figyelemre méltó. Pokolba is, Jack úgy kezelte az egész csapatot mint egy családot, és mindig is Sam volt a gyenge pontja. De ami az igazi fejtőrést okozta Danielnek az a tény, hogy hazudott erről. Jack nem mondott igazat a Sam iránt érzett aggodalmáról, és hogy azt mondta az egész nem több mint egyszerű aggodalomnál amit bármikor érzene. Az egész nem több. ’Hát Jack,’ mosolygott magában Daniel, ’Sikerült a kemény katonai bőröd alá éket vernie, ugye? Hát most nagy bajban vagy. Öregem, most és mindörökké.’

 * * *

„Egyszerű, mégis célravezető,” jegyezte meg Taran onnan ahol ült a Csillagkapu kőlépcsőin, figyelve Sam munkáját a reaktoron.

„Egyszerű?” kérdezte a nő, a férfira pillantva mosolyogva.

A férfi kissé megvonta a vállát. „Hát leginkább az elképzelés,” válaszolta Taran. „Nem vagyok tudós – nem tudok úgy tenni mintha tudnám hogyan működik.”

Sam felállt, kilazítva a csomókat a nyakából ahogy szokta. „Hát, gyerünk lássuk hogy működik,” javasolta. „Akar segíteni tárcsázni?”

„Tárcsázni?” ízlelgette az ismeretlen szót Taran.

„Természetesen,” vigyorgott a nő, „meglepő hogy mennyire sajátságos tud lenni egy nyelv, nem igaz? Hm, tárcsázás azonos egy kommunikációs lehetőséggel a mi bolygónkon – telefonnak nevezik – arra szoktuk használni…” Egy csapásra hebegni kezdett. „Elnézést, ne is figyeljen rám! Magát valószínűleg mind ez nem érdekli – Néha kissé elragadtatom magam!”

„Nem,” biztosította Taran, lassan felkelve és lesétálva a lépcsőkön a nő irányába, „ez elragadó. Antropológus vagyok, emlékszik? A szófejtés az egyik dolog ami érdekel.”

„Igazán?” kérdezte Sam. Ez biztos, hogy az újdonság erejével fog hatni – valaki akit igazán érdekli amit mondani akart!

„El tudja mondani nekem, miközben segítek ’tárcsázni’”, válaszolta, a kapu irányába intve a fejével. „Feltételezem, előnyben részesíti a Csillagkapu kézi aktiválását?”

Miközben együtt próbálkoztak az óriási kapu megforgatásával, Sam nem tehetett róla, de nagyhatással volt rá a férfi ereje és gyors felfogóképessége. Annak ellenére, hogy állítása szerint nem tudott semmit a tudományról, világosan felfogta a kapu technológia logikáját, és kétségkívül végtelen érdeklődéssel vetette magát a tanulásba. Keveset beszélt magáról, csak kérdéseket tett fel, nézve a nőt nagyon sötét szemeivel, amik majdnem feketék voltak, egyenes hajénak bozontja előrehullt, állandóan eltakarta a szemeit. Levágathatta volna a haját, jegyezte meg. Nem mintha nem lett volna igazán helyes ahogy az ujjaival végigszántotta a  haját, kiseperve azt az arcából. Szégyenkezett gondolatai ilyen fordulatán, és egy pillanatig Jack iránt érzett bűntudat kissé szívszorító érzése fogta el – ami nevetséges volt. Hogyan tudna hűtlen lenni Jackhez mikor nem volt semmi köztük amit elárulhatna? Mikor soha nem is lehet? Felsóhajtott – minél hamarabb elfogadod ezt, Sam, annál hamarabb lépsz előbbre az életedben… Ismét Taranra pillantott aki megajándékozta őt egy ragyogó mosollyal ami lelkesedéssel öntötte el.

„Remélem a kísérőm lesz a ma esti ünnepségen,” mondta akkor.

„Meghívtak?”

„Biztos vagyok benne hogy megfogják, habár,” tartott szünetet, és elgondolkodó arckifejezése elhomályosította a mosolyát, „a maguk O’Neill ezredese úgy látszik kissé vonakodik itt lenni.”

„Ó, ne is foglalkozzon vele,” válaszolta a nő, visszatérve a munkájához, „az ugatása rosszabb, mint a harapása.”

Most egy hosszabb szünet jött, mielőtt Taran megszólalt, „A harapása?”

Sam nem tudta visszafogni a kirobbanó kacaját az elképzelésre. „Nem” mondta még mindig kuncogva, „nem szó szerint értettem!” vigyorgott a férfira, fejét rázva addig amíg uralkodni nem tudott a hangján. „Ez csak egy kifejezés – azt jelenti, hogy nem olyan veszélyes mint amilyennek látszik.”

„Ó,” válaszsolta Taran, mosolya visszatért. „Megkönnyebbültem. Ő inkább látszik – ijesztőnek.”

„Igen,” válaszolta a nő, nevetését elűzték más érzelmek, „szerintem is annak látszik. De igazából nem az. Valójában, igen csendes…”

A folytatást már lenyelte, hiú remény volt hogy megakadályozhatja gyengéd gondolatai felszínre tőrését, magával hozva az ismerős fájdalmat is. De már túl késő volt. Gyengéd – ez volt a szó amit ajkai formáltak – és szerető. Szerető, és gyengéd szemekkel tekintett rá szerelmesen, nem várva semmit viszonzásul, csak egy véletlenszerű mosolyt. Ismét nyelt egyet, próbálva távol tartani magától ez a képet.

„Carter őrnagy?” Taran ott volt mellette most, a nő rádöbbent, mennyire magába fordult. „Minden rendben?”

„Igen,” bólintott, erőltetett mosollyal. „ Csak elbambultam egy kicsit. Ó, rendben,” ugrott talpra. Szerintem hamarosan elkészülünk. Még egy ékzár van hátra – felkészült?”

Taran ismét mosolygott. „Rendelkezésére állok, Carter őrnagy!”

* * *  

Jack csavargott, bóklászott a korai esti sötétségben. A nap már lenyugodott a sötét horizont alatt,  és alattomos hideg szellőt hozva magával. ’Nem csodálkozom, hogy ez a hely ilyen átkozottul hideg és nyirkos,’ gondolta magában, kissé megrázkódva a hűvös fuvallatban.

Nem igazán szándékozott itt lenni, körbe lopakodott a település peremén a sötétben. Ó nem. Bent akart lenni a füstös kalyibában amit a Főnök az otthonának hívott.  Hallgatni Daniel fecsegését és ahogy Jemus mindent lefordított nagyon, nagyon lassan. De nem volt képes még mindig ott ülni. Gondolatai lekezdtek csatangolni, még akkor is ha a teste nem tehette,  és a fejében szárnyaló gondolatai nyugtalanná tették.

Valójában egyáltalán nem kellett veszteg maradnia, mert miután tizedik alkalommal pillantott az órájára, Daniel odasúgta, „Miért nem mész el megkeresni őt?” Ha a Főnök nem nézett volna rá kíváncsi arckifejezéssel vihart-vert ábrázatán, Jack talán erősködött volna, hogy valójában nem is Carterre gondolt. Ami, természetesen, hazugság lett volna. Mindig Carterre gondolt mostanában, a gondolatai körülötte forogtak az első pillanattól amikor felébredt egészen addig míg el nem nyomta az álom éjjel. És a mai nap sem különbözőt.

De most elméje nem sodródott a fantázia ködös útjára. Most arra a tényre összpontosított, hogy a nő már két órája távol van. Két óra, mikor azt mondta neki, hogy csak egy óráig fog tartani beállítani a reaktort és elindítani. Hát,  rendben talán belefutott néhány problémába, talán egy kicsit tovább tart mint feltételezte, de két óra? Két óra Tarannal, simulékony mosolyával és édeskés szavaival. A két óra túl hosszú volt.

És hát itt csatangolt, megpróbálva eldönteni hogy volt-e valós indoka, hogy elinduljon felkutatni a nőt, mikor lépések csikorgását hallotta meg a talajon maga mögött.  Hirtelen megfordult, de csak Taran alakját tudta kivenni, miközben a falu irányába tartott. Körülnézett, de nem fedezte fel Sam alakját.

„Hé!” szólította meg, hangja élesen csendült a sötétségben.

Taran felé fordult, mereven bámulva az éjszakába. „Ki van ott?” kérdezte.

„O’Neill. Hol van Carter?”

Taran közelebb sétált hozzá, és Jack láthatta felvillanó fehér fogait miközben elmosolyodott. „A Csillagkapunál hagytam,” mondta.

„Egyedül?”  Te seggfej!

„Itt nincs semmi sem ami árthatna neki, O’Neill ezredes,” biztosította őt Taran. „Teljes biztonságban van.”

„Maga egyedül hagyta őt, a sötétben egy idegen bolygón?” felelte Jack, átkozottul nagyobb bosszúságot érezve, mint kellene.

„Sam biztosított engem, hogy képes lesz megtalálni az ide vezető utat,” válaszolta Taran, valójába kissé megrökönyödött. „Ő nagyon talpraesett nőnek látszik.”

Jack nem bajlódott a válaszadással, hirtelen sarkon fordult és elosont a Csillagkapu irányában lévő fák felé. Mi a poklot csinált, egyedül küldte vissza Tarant, ilyen védtelenül hagyva magát.  Nem rá vallott. Ez egyáltalán nem vallott rá.

Nem tartott sokáig megtalálnia a kaput, a teljes sötétségben is masszív uralkodó jelenségként magasodott a fák vonala fölé. És készült beszáguldani és kérdőre vonni, hogy mi a poklot csinál mikor meglátta őt egyedül ülni a holdfényes tisztáson, és minden bosszússágát elűzte a gyengédség hirtelen támadó érzése.

A nő leült a lépcsőkre ami a kapuhoz vezetett fel, karjaival átölelte a térdet, felhúzva őket a mellkasához védekezve az éjszaka hidege ellen, mozdulatlanul, a felszerelése takarosan összepakolva a lábánál miközben meredten bámult a sötétségbe. Nagyon magányosnak látszott, és tudta, még ebből a távolságból is, hogy szomorú volt. Megérezte ezt, tudta a szívében, és amit a legjobban akart azaz, hogy odamehessen hozzá és a karjaiba vehesse őt. Minden más gondolatot kiűzött az elméjéből, miközben a tisztásra lépett és felé sétált. Sam figyelve nagyon messze járt ezért nem hallotta a közeledését amíg oda nem ért és csendesen azt nem mondta, „Hé, Carter.”

A nő megfordult egy riadt, zavart mosollyal. „Megijesztett, uram!”

„Elnézést,” válaszolta a férni, figyelve eltűnő finom mosolyát, miközben a szomorúsága visszatért. Hirtelen tudatára ébredt, hogy még mindig itt álldogált, még mindig az MP-5-ét markolva, megrántva a szíjat a vállán, az oldalára fektette a fegyvert. „Nem bánná, ha leülnék?” kérdezte.

 A nő sóhajtott, de azt mondta, „Nyugodtan.”

Leülve mellé, óvatosan nem túl közel, a férfi egy pillanatig csak nézte őt. A nő nem mondott semmit, nem nézett rá, csak mereven bámult az éjszakába. Végül, mivel nem volt jobb amit mondhatott volna, azt dörmögte, „Úgy vélem, mégiscsak lesz szülinapi bulija ma este.”

Sam kissé elmosolyodott. „Kedves tőlünk, hogy az ünnepségüket az én tiszteletemre tartják.”

„Igen,” válaszolta Jack. „Hát, váltottam néhány szót a Főnökkel…”

Sam ismét nevetett, fejét lehajtva, így az álla a térdén pihent. De nem szólalt meg, alig mozdult.

„Carter?” mondta a férfi ekkor, felhagyva az évődési kísérleteivel. „Mi a gond? Nem tűnik boldognak.”

A nő megrázta  fejét, és mikor megszólalt hangja meghitt volt. „Nem, szerintem sem vagyok boldog.”

A férfi szíve elfacsarodott. „Elakarja mondani nekem miért?” kérdezte, félve hogy már tudja a választ.

A nőnek olvasnia kellett a gondolataiban, mert azt suttogta, „Gondolom tudod, Jack.”

Jack. Ez személyessé tette, elég volt ezt mondania. „Igen,” vallotta be, „Szerintem is tudom.”

A csend még egyszer rájuk ereszkedett, kínosan és feszélyezetten. Nem volt mit mondani, már nem volt semmi amit mondhattak volna. Jack a sötétségbe meresztette a szemét, küzdve hogy megtalálja a helyes szavakat, de minden amire gondolni tudott az volt hogy a karjaiba vegye őt szorosan átkarolva. Nem voltak ide illő szavai, soha nem találta meg a megfelelőket a megfelelő időben. A csipkelődő megjegyzések és a viccek az egy dolog, de valódi, jelentőségteljes szavak…?

A végén Sam volt az aki megszólalt. „Ez nagyon nehéz, Jack,” mondta csendesen. „Amit teszünk. Én soha nem gondoltam hogy ez lehet ilyen nehéz.”

A férfi bólintott a sötétségben. „Tudom,” értett egyet, a megfelelő szavak még mindig elkerülték.

Egy sóhajtással, Sam kinyújtotta a lábát, kilazítva őket maga előtt. A kezei az oldala mellett pihentek, vékonyan és sápadtan a holdfényben, és Jack nem tudott ellenállni.  Tudta, hogy nem teheti, tudta, hogy veszélyesen közel kerülnek ahhoz a határhoz, amiről megfogadták, hogy nem lépik át, kinyúlt és kezébe fogta a nő kezét, hüvelykujjával lassan cirógatva a nő lágy bőrét. Nem nézett a nőre, aki nem tett semmit sem, ő csak egyszerűen fogta a kezét a sötétben, élvezve a melegét és az ujjai tapintását miközben a sajátjai köré fonódtak. ’Ó Sam, bárcsak többet kimutathatnék,’ gondolta, ’bárcsak megmutathatnám mit jelentesz számomra.’  

Hosszú ideig ültek ott, kéz a kézben, a kimondatlan szavak csöndjébe veszve.  Sam  végül megmozdult, vagy Jack, a férfi nem volt biztos benne, hogy melyikük volt, de az egység megtört. A kezeik szétváltak, az érintésük bevallatlan maradt.

„Talán vissza kellene mennünk,” mondta ekkor Jack.

„Igen,” válaszolta a nő, felemelkedett ültéből visszafordulva a lépcsők alján takarosan összerakott nagy halom felszerelésért.

„Szüksége van segítségre?” kérdezte a férfi, segítségére sietve.

„Nem, elbírom,” válaszolta a nő, miközben lehajolt egy ránézésre is nehéz táskáért. A férfi egy lépéssel közelebb lépett, segítő szándékkal, épp mint Sam, aki kétségkívül megváltoztatta elhatározását és felegyenesedett, visszafordulva felé. „Megtenné…?” kezdte, és akkor megdermedt miközben szemtől szemben találta magát a férfival.

Jack szintén megdermedt, csak pár centire a nőtől. Közel voltak, a lábaik majdnem ugyanazt azt a részt foglalták el a talajon, testüket nem választotta el csak az akaraterő. Túl közel. Nem volt ilyen közel a nőhöz, mióta csókot lopott tőle azon a napon, amire a nő soha nem fog emlékezni, és a hirtelen támadt vágyának intenzitása megbénította.

Mozdulj! Elméje egy kis része kiabálni kezdett neki, hogy lépjen hátra, ki a nő személyes teréből, de ez túl távoli volt, elveszett a fülében zúgó vér hangjában, a szíve kalapálásában. Túl közel volt hozzá, túl közel…

Sam sem mozdult, csak bámulta meredten a férfit, pislogás nélkül. A férfi lélegzete elakadt, a nő szépsége lecsendesítette mellkasának lüktetését. A sápadt holdfény elhalványította arca színeit és aranyszín haját platinává szelídítette, de a szemei… a szemei olyan végtelenek és sötétek voltak akár az éjszakai ég, és csillagfény csillant mélyükön miközben egyenesen rá bámult, pontosan a szívébe. A férfi nem tudott megmozdulni, a legtöbb  amit tenni tudott, hogy lenyűgözve figyelte, miközben lélegzett, csillámló ezüst a hideg holdfényben, keveredett a nőével, lassan körbeölelve őket miközben ellenállhatatlanul vonzották egymást. ’Ó, Istenem,’ gondolta Jack, ’meg fog történni. Most fog megtörténni.’ Közelebb és közelebb mozdultak, még mindig nem érve egymáshoz, de olyan közel, hogy a levegő közöttük megtelt feszültséggel. Jack lassan oldalra billentette a fejét, miközben sapkájának karimája  Sam homlokával összeütközéssel fenyegetett. Megfogja csókolni Samet. Meg fog történni. Adrenalin árasztotta el az ereit, gyomra remegve összeszorult miközben tekintettét rabul ejtette a nő szeme, lélegzetük összekapcsolódott. És akkor Sam keze a vállai felé mozdultak,  és ujjai gyengéden a nyakához értek. Érintése olyan finom volt, hogy alig érezte, ennyire közel még nem voltak egymáshoz. De a nő egyszerű kezdeményező gesztusa lángra lobbantotta az érzékeit. ’Ó Sam, most végre tényleg eljött a mi időnk!’ A férfi szíve hevesen dobogott, egész teste remegett, miközben szemei az izgatottságtól kezdtek lecsukódni. Kezeivel a nő arca felé nyúlt, és végül a férfi…

„Jack?”

NEM!

„Sam? Itt vagy kint?”

Francba! Jack megdermedt, mindketten megdermedtek.

„Jack? Sam?”

A férfi nem mozdult. Talán, ha még nem mozdulnak meg…? De már túl késő volt, a pillanat elszállt és Sam sietősen hátra lépett, lesütve a szemét, visszahúzta a kezét a férfi válláról.

„Jack?” A hang most közelebb volt. „Jack, te vagy az?”

Vonakodva és fájdalommal telve fordult el a nőtől, a sötétségbe pillantott. „Mi az, Daniel?”

Daniel csak egy-két méterrel távolabb bukkant fel a fák közül. „Már mindenhol kerestelek téged,” magyarázta. „Az ünnepség nem sokára kezdődik.”

„Micsoda szerencse, hogy idejében megtaláltál,” dörmögte Jack, tudatában annak, hogy Daniel nem érdemelte ki a harangját, de túlságosan csalódott volt ahhoz, hogy érdekelje. Átkozottul közel voltak…!

„Jössz akkor?”

„Csak egy perc,” válaszolta Jack, küzdve, hogy teljesen visszanyerje a lelki egyensúly látszatát.

„A Főnök vár minket…”

„Azt mondtam egy perc!” csattant fel Jack, kezével rövid hajába túrva, és némi meglepetéssel vette észre, hogy még mindig remeg.

Daniel vállat vont és megfordult, hogy elmenjen. De előtte összeráncolt szemöldökkel azt mondta, „Gondolom nem láttad Samet, ugye?”

Sam? Körbe fordult, de a nő elment. A fenébe. Most jól megcsinálta. Átlépte a vonalat, és Sam elrohant – és nem is vádolhatja érte. „Én,…” tétovázott. „Nem, nem láttam őt.”

„Talán Tarannal van?” feltételezte Daniel, és Jack csak bólintott, nem igazán figyelve a szavaira. Sam elrohant, elfutott az elől amihez túl közel kerültek. Elrohant tőle. A fenébe, miért volt olyan tolakodó, mikor tudta, hogy mit akar Sam? Vagy, inkább, mikor tudta, hogy mit nem akar?

„Jack?”

„Igen?”

„Jól vagy?”

„Igen,” válaszolva, érzelmeit a lelke legmélyére száműzve, a fal mögé amit előrelátóan emelt fel évekkel ezelőtt. „Ott leszek.”

Daniel végül vetett rá egy kíváncsi pillantást mielőtt ismét vállat vont és eltűnt fák között.  A tisztásra visszatért a zavartalan csend, és Jack mozdulatlanul várt egy pillanatig, remélve azt az esztelenséget, hogy Sam feltűnhet a fák közül és hogy minden rendben lehet. De a nő nem jelent meg,  épp úgy ahogy sejtette. Egy mély sóhajjal felkapta a felszerelésük maradékát és visszacammogott a faluba.

***

Az ünnepség a színek kavalkádja volt, zenével, tűzijátékkal és nevetéssel miközben a falusiak áttáncolták és énekelték az éjszakát. A terült terülj asztalkám mellé italt is felszolgáltak – egy émelyítően édes folyadékot némi ütőerővel ami egy kissé feldobta a bulit. Néhány korty után, Sam úgy döntött bölcsebb mellőzni ezt.  Hogyha nem is lett volna szolgálatban, akkor is a részegség lett volna az utolsó dolog amit ma megakart volna tapasztalni. Még teljesen józanul is veszélyesen közel került ahhoz, hogy elveszítse az önkontrollját, így az alkohol minden bizonnyal rossz ötlet.

Sam a Főnök tüzéhez ült, hallgatta Daniel magyarázatát a tánc és a különböző ételek jelentőségéről, amiket megkóstolt, és az ünnepség egészéről. Érdekes volt, tényleg. És megpróbált odafigyelni a szavaira, de a gondolatai a Jackkel való találkozása körül forogtak. Testére még mindig hatással volt a majdnem-érintése, a szíve még mindig hevesen dobogott, vére továbbra is tűzben égett, és nem volt képes csillapítani. És miközben a ropogó lángokba bámult csak az ő szemeit látta maga előtt, de a benne tükröződő melegséget és humort felváltotta a magával ragadó szenvedély, ami tükrözte az ő mélyen lakozó vágyát. Nagyon közel kerültek valami végzeteshez – végzeteshez de csodálatoshoz – és ha Daniel nem bukkant volna rájuk, akkor ki tudja mi történhetett volna. De rájuk bukkant, és a hangja hallatán érzelmi börtönéből felszínre tört a racionális énje, és elfutott.

Elfutott Jacktől mert maga elöl nem futhatott el, elfutott az őrülettől, ami majdnem tönkretett mindent.  Úgy döntöttek, hogy nem lépik át a határt, ami annyira bizonytalan volt, ma este mégis egymásba gabalyodtak, a szakadék szélén táncoltak. Majd nem megtörtént.

És akkor Sam megpillantotta Jacket, épp vele szemben ült, egy fadarabot piszkálva a tűzben ami elválasztotta őket, szórakozottan bólogatva miközben Jemus beszélt. Sam tudta, hogy a férni nem is hallja, tudta, hogy a gondolatai ugyan akörül a téma körül forogtak mint az övé. Ismerte őt. És ekkor a férfi felnézett, a megdöbbenés szikrája csillant meg sötét szemében mikor felismerte, hogy Sam őt nézi. De ez csak múló pillant volt, helyét gyorsan felváltotta egy puhatolózó mosoly és egy kissé felhúzott szemöldök, egyértelműen őt kérdezve, jól van-e. Sam bólintott egy picit, őszinte aggodalma elég volt, hogy felszítsa a szívében parázsló tűzet, újból emlékeztetve őt, miért is szereti a férfit.

„Sam?”

Daniel hangja visszatérítette a valóságba. „Igen?” válaszolta, tudva, hogy nem figyelt oda a szavaira.

„Mi történt?”

„Semmi,” mondta, élénkséget erőltetve a hangjába, elhatározta nem engedi a titkát, - kettejük titkát – kitudódni. „Csak egy kicsit fáradt vagyok.”

„Fáradt? Rendben.”

 Daniel csendesen hátat fordított és a táncoló falusiakat kezdte nézni, szájába harapott visszatartva az ajkára tóduló szavakat. Sam megmosolyogta az önuralmát és megérintette a karját. „Figyeltem, igazán,” biztosította a férfit. „Én csak elbambultam egy pillanatra – beszélj a táncról. Kíváncsi lettem.”

Daniel gyanakodva nézett a nőre. „Ugye nem viccelsz velem?”

„Nem!” erősködött Sam. „Tettem ilyet bármikor is?”

„Hm,” válaszolta Daniel, és akkor természetéből fakadó lelkesedése felülkerekedett. „Hát, ha biztos vagy benne…?” Sam szélesen rámosolygott és folytatta. „Rendben, tehát ez a házaspárok tánca – habár, mint a Krisztus előtti társadalmakban, ők nem pontosan abban a formában házasok, ahogy mi értjük – ezt a táncot a termékenység érdekében adják elő a házaspárok.”

„Látszik, hogy sokat várnak a tánctól.”

Daniel összeráncolta a szemöldökét. „Jobbára szimbolikus az összefüggés. Éppenséggel ez hihető, mert a Földön a Kelták gyakran áldoztak állatot az Isteneik áldását kérve – éppenséggel javasolt az emberáldozat…”

„Daniel…?” kiáltott fel Sam, megragadva a fegyverét. „Miért nem…?”

„Nem, nem!” állította meg Daniel. „Ellenőriztem, Sam. Ők nem tesznek ilyet. Vagyis, már nem. Ezek csak tisztán szimbolikusak most már -  figyeled azokat a vesszőből font alakokat?”

Sam a tűz fényétől megvilágított hatalmas építmények felé pillantott. „Azokról beszélsz?” kérdezte. Nem tűntek többnek mint néhány tekervényes fonott kalitka.

„Éjfélkor elégetik őket Isteneik áldását kérve a céljaik eléréséhez. A múltban a fonott kalitkákban élőállatokat gyakran tartalmazott élőállatot, néha, hm, szűzeket.”

„Kedves,” motyogta Sam, még mindig kissé nyugtalanul érezte magát. „Biztos vagy benne, hogy csak szimbolikus a dolog?”

„Ó, igen,” válaszolta Daniel. „Jemus és Taran már majdnem nyolc hónapja van itt – nagyon sokat tudnak ezekről az emberekről – biztosítottak róla, hogy ezek az áldozati szokások már rég feledésbe merültek.” Daniel ekkor sóhajtott egyet, „Remélem sok időm lesz tanulni tőlük…”

„Igen,” vont vállat Sam, „tudom. De az elsődleges feladatunk nem …”

„Ó, kérlek,” dörmögte Daniel, „ez most tisztára úgy hangzott mintha Jack mondta volna.”

Sam elmosolyodott a gondolatra, de nem válaszolt mert ebben a pillanatban Taran csatlakozott hozzájuk.

„Remélem élvezi a fesztivált?” kérdezte hirtelen, rávillantva egy sármos mosolyt.

„Igen,” felelte Sam udvariasan, „köszönöm. Daniel elmagyarázott néhányat a szimbólumok közül.”

„Ó,” válaszolta Taran.

„Természetesen,” mondta sietősen Daniel, „Taran a szakértő.”

Taran egy vállrándítással nyugtázta az elismerést. „Megtiszteltetés lenne elmagyarázni Önnek bármit amit csak tudni szeretne, Carter őrnagy, talán csatlakozhatnék Önökhöz.”

„Természetesen,” válaszolta a nő, egy kicsit arrébb ülve, hogy helyett csináljon maga és Daniel között. „És nem kell így neveznie.”

Taran mosolygott miközben leült a nő mellé. „Akkor Samantha,” mondta.

„A legtöbb ember csak Samnek hív.”

„Sam?” Úgy mondta ki a szót, mintha csak ízlelgetné azt. „Azt hiszem, előnyben részesítem a Samanthát,” döntötte el. „A Sam egyszerű névnek tűnik ahhoz hogy ilyen elragadó nő viselje.”  

Samet meglepték a szavai, nem volt benne biztos mit válaszoljon. A tűzön át látta, hogy Jack ingerülté vált, szeme óvatosan állapodott meg Taranon, a nő tudta, hallotta a beszélgetésüket.

„Bocsánatot kérek,” mondta Taran ekkor, „megbántottalak, Samantha – bóknak szántam.”

„Nem,” biztosította Sam egy mosoly kíséretében. „Nem bántottál meg, csak egy kicsit meglepett vagyok, ez minden.”

„Meglepett?” kérdezte Taran, beletúrva a hajába. „Nehezen tudom elhinni hogy egy ilyen gyönyörű nő mint te, Samantha meglepődik egy bóktól.”

Akarata ellenére egy kis, szomorú mosoly jelent meg az arcán. „Hát, higgye el nyugodtan Taran. Nem igazán sok bókot hallok.”

„De a férjed,” mondta lassan, kissé lehalkítva a hangját, „biztos, hogy mondja mindennap, hogy milyen gyönyörű vagy?”  

„Az Isten szerelmére!” Az elmotyogott szavak, a lángokon túlról, arról tanúskodtak Samnek, hogy Jack még mindig hallgatózik.

„Férj?” kérdezte vissza, elgondolkodva nézett Taran arcára, a szándékait vizslatva. Tartózkodó, zavart vigyora elárulta, és Sam arckifejezése mosollyá szelídült, „Nem vagyok házas.”

„Most én vagyok az aki meglepődött,” válaszolta Taran, vigyora kiszélesedett. És akkor, körültekintően, hozzátette, „Azaz nincs férfi az életedben, Samantha?”

„Hm,” húzta az időt, hirtelen nagyon tudatában volt Jacknek, aki szórakozottan piszkálgatta a csendesedő tüzet, miközben a szavait figyelte. Rendben, ez gáz! Mit válaszolhatna? „Hm,” motyogta ismét, Taran sötét szemeire pillantva. Hogyan is válaszolhatna neki? Az igazsággal, döntötte el végül is, bármennyire fájdalmas is. Vett egy mély lélegzetet, majdnem fogcsikorgatva, azt mondta, „Nem, nincs senki sem az életemben. Tényleg nincs.” Ó, Jack, sajnálom! Istenem, ez kemény volt.

Jack nem mozdult, nem adta semmi jelét, annak, hogy hallotta a szavait. De Sam tudta, hogy hallotta, és azzal is tisztában volt, hogy megbántotta őt, bármennyire is ésszerűtlen és akaratlan volt is.

„Akkor boldog vagyok,” mondta Taran, élénk hangja elűzte Sam szomorú gondolatait.

„Az vagy?” kérdezte Sam, gyámoltalanul bámult Jack felé, remélve, elkapja a pillantását. De a férfi továbbra is a tűzre figyelt, sapkája ráhúzva a szemére, elrejtve az arca jelentős részét.

„Boldog vagyok,” folytatta Taran, „mert ez azt jelenti, hogy megkérhetlek a következő táncot táncold velem, Samantha. Megteszed?”

„Hm, tánc?” válaszolta Sam, visszafordulva a férfi felé. „Hát, nem tudom ha…”

„Vágjon bele, Carter.” Jack csendes hangja megijesztette, miközben a férfi hirtelen felállt, még mindig kerülve a tekintetét. „Majd én figyelek itt a dolgokra. Érezze jól magát. Elvégre ez a születésnapja.”

„Ezredes, én…,” kezdte Sam, de a férfi elment, eltűnve a sötétségben a tűzfénye mögött. Fájóan vágyott rá, hogy kövesse őt, de tudta, hogy hiba lenne. Végülis, mit mondhatna? Mindketten tudták, milyen kapcsolatnak kell lennie kettejük között, és most követni őt csak meghosszabbítana közös gyötrelmüket. Tehát, inkább Tarant követte, aki kézen fogva vezette őt a táncba távol Jacktől.

* * *

Semmibe véve a protokollt, tudomásul sem véve a az istenverte szabályokat, Jack olyan messzire ment a nyomorúságos kis falutól és az átkozott ünnepségtől amennyire csak lehetséges volt. Szerette volna,  ha mind eltakarodnának a pokolba. Ma este nem volt abban a hangulatban, hogy a helyes dolgokat tegye. Elcseszett küldetés, elcseszett protokoll. Nem szolgált rá arra, hogy elátkozzák.

És  elkezdett keresztül vágtatni a fák között, inkább futva, engedve, hogy a lábai vigyék fel a lapos dombra amíg a fák eltűntek és ott találta magát a lenti az ünnepség apró tüzeit bámulva, amik mintha a fent ragyogó csillagok fakó visszatükröződései lennének.

És még mindig itt ült, átfagyva a nyirkos éjszakai levegőtől, de nem szándékozott visszamenni. A férfiak rekedtes hangja és a nők visító nevetése távol tartotta a falutól, és most azt képzelte, mintha Sam nevetését hallotta volna a szélben. De ez csak illúzió volt, tudta jól, kimondatlan vágyainak eredménye, ami már kitudódott, kapcsolat, ami összekötötte őket. De a kapcsolat meggyengült az utóbbi hónapokban, mindannak a nyomása alatt amit megtagadtak maguktól és egymástól. Sam megpróbált tovább lépni, és neki hagynia kell elmenni őt.

Jack hátradőlt a nyirkos földön, majd felbámult az éjszakai égboltra, remélve hogy vigaszra lel a csillagok végtelen táncában. De ő sosem volt igazán filozofikus alkat, és most amire igazán szüksége lenne az a sör, nem az örök igazságok. Nem, vonta ezt vissza, egy wishky. Talán több is mint egy.

Felsóhajtott. Tehát, a buborék elpukkadt. Nem hitte, hogy ilyen nehéz, vagy ilyen hirtelen történik. Alig tűnt valóságosnak, hogy csak pár órával ezelőtt, kéz a kézben ültek a sötétségben, átélve egy keser-édes pillanatot ami úgy látszik nem volt elég, hogy kifejezze amit érzett, és már ez több volt, mint amiről azt remélhette újra az övé lesz. És akkor ott volt a csók. Hát, a majdnem csók. Csukott szemmel küzdött az emlékei ellen, de ez egy kicsit jó is volt. Még mindig érezte a haja illatát, hallotta a kapkodó lélegzését, és érezte az ujjai meleg érintését a tarkóján. A gyomra olyan fájdalommal telve szorult össze az emlékek súlya alatt, hogy majdnem elakadt a lélegzete, szemei kipattantak. Olyan közel voltak. Olyan átkozottul közel. És most mindennek vége.

A nő szavai, átszűrődve a tábortűzön, darabokra tépték – ’Nincs senki az életemben. Tényleg nincs.’ Tudta, hogy ez az igazság, ugyanezt mondogatta magának napjában százszor, de az ő szájából hallva, őt hallani miközben Tarannak mondja ezt,  majdnem elviselhetetlen volt.

Arcát kezeibe temette, tenyerével megdörzsölte a szemét és próbálta kordában tartani  hullámzó érzelmei áradatát. Bánat, kétségbeesés, szerelem, veszteség és harag mind egymással versengtek a helyért a szívében,  túl feszítve azt, úgy érezte mintha darabokra szakadna. És ez valami olyan volt, amit Jack O’Neill sohasem érzett. Soha. Az érzelmei mindig nyugodt mederben maradtak, élete felében a józan esze féken tartotta őket. Ez jobb választás volt. Biztonságosabb minden érintettnek.

Nyugalmat erőltetve magára, Jack elvette a kezét az arcáról és nagyot sóhajtott. Ez volt számára a legjobb, mégis mintha kést forgatnának a hasában. Samnek joga volt a jövőjéhez és neki félre kell állnia az útjából. Ki volt ő, hogy panaszkodjon ha egy másik férfi érdeklődést mutat Sam iránt? Mit tud ő nyújtani neki? Semmit. Semmit csak lopott pillantásokat és csendes sóvárgást. Semmi mást csak fájdalmat. El kell engednie. Csak remélte nem menne túl messzire. Legalábbis nem azonnal. Remélte lesz egy kis ideje feldolgozni az elvesztését, legalább egy kis idő.

De a sors úgy tűnik elhatározta, hogy kegyetlen lesz. Éppen akkor mikor az ünnepség a végéhez közeledett és Jack elkezdte fontolgatni visszatérést a csapat táborába, meghallott egy hangot a sötétben maga előtt.

„Látványos, látod?” hallatszott. „A csillagok olyan fényesek itt, és olyan sok van…”

A féltékenység zöld szemű szörnye markolta meg a szívét. A hang Taranhoz tartozott.

„Gyönyörű!” súgta egy másik hang.

Jack behunyta a szemét. Sam.

„Igen,” értett egyet Taran.  „De a csillagok még gyönyörűbbek, mikor a szemeidben tükröződnek vissza.”

Ó, kérlek! Igazán nem akarta ezt hallani. Jack lassan felült, és elhatározta hogy meglép, de legnagyobb rémületére látta hogy Taran és Sam, egymás közelében állva, csak pár méterre voltak alatta a lejtőn. Ha megmozdulna, meglátnák, ez biztos. Francba, csapdába esett!

„Neked biztosan van egy költői vénád, Taran,” mondta Sam csendesen, és Jack hallhatta a derültséget a hangjában. Jó, gondolta magában, nem vette be ezt a badarságot.

„Ha van is,” válaszolta Taran, „csak is azért, mert te ihleted meg, Samantha.”

A nő megrázta a fejét. „Kérlek, én nem…”

„Miért vonakodsz ezt hallgatni?” Taran kezével felé nyúlt, megsimogatta és szembefordította magával, a férfi kezei a nő karján nyugodtak. „Az igazat mondom.”

Jack behunyta a szemét, nem akarta ezt figyelni. De már néhány pillanat után valamiféle beteges vágy ellenállhatatlanul visszaterelte figyelmét az előtte zajló beszélgetésre.

„Azt hiszem, nem szoktam ilyen közvetlen lenni az emberekkel,” magyarázta Sam csendesen. És ekkor, egy kis száraz nevetés kíséretében, hozzátette, „Valójában egészen felüdítő lenne valaki aki elmondja mit érez, a változatosság kedvéért.”

Jack megértette ennek a jelentését, és ez egy másik kis repedéshez vezetett a szívében. ’Elmondanám Sam, ha tehetném. Nem gondolod?’

Sam most mosolygott, és a mosolya szebben ragyogott mint a csillagok. Egy pillanatra Jack is majdnem elmosolyodott, egészen addig míg Taran próbaképpen kinyújtott ujjával megérintette Sam ajkait. „A mosolyod mint a napsugár,” mondta neki, „de a szemeid…?” Oldalra billentette a fejét, „A szemeid szomorúak, Samantha.”

„Szomorú?”

Taran bólintott. „Mondd el mi szomorít el?”

Sam megrázta a fejét, és Jack valószínűnek tartotta hogy Samet kényelmetlenül érintette a kérdés. Pont mint ő, Sam ritkán nyílt meg. Ez is összekötötte őket. De legnagyobb meglepetésére, mikor megszólalt, Sam azt mondta, „Azt hiszem, kissé magányos vagyok.”

Magányos? Jack szíve megrázkódott. Ó, Sam, bocsáss meg kérlek.

„Magányos?” ismételte Taran. „Miért?”

Sam vállat vont. „Nincs nagy családom azt hiszem – az anyukám meghalt, az apám sokat van távol. Alig láttom a bátyámat.”

„De vannak barátaid?”

„Igen,” bólintott Sam, és Jack tisztán hallhatta a hangjában a szomorúságot. „ De néha – néha nagyon egyedül érzem magam.”

„Samantha,” suttogta Taran, körbesimítva Sam arcát egy finom mozdulattal, ujjaival beletúrva a nő hajába, miközben átölelte Samet, „most nem vagy egyedül. Ma este nem.”

„Igen,” válaszolta Sam, a férfira pillantva, arca sápadt és komoly volt. „Remélem nem leszek.”

Ekkor Taran megcsókolta Samet, finoman, pillanatnyi habozás után, miközben lassan, nagyon lassan, Sam karjaival átkarolta a férfi nyakát és közelebb vonta magához.

Jack képtelen volt tovább maradni. Nem érdekelte, hogy megláthatják, nem nézett vissza, hogy ellenőrizze, talpra ugrott és elosont.

Kategória: TIMAIOSZ TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2011-08-17)
Megtekintések száma: 183 | Helyezés: 1.0/1
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]