A végtelen kastély

A város csendességbe burkolózott a naptáron fellelhető jeles dátum ellenére. Karácsonyeste volt, de mégsem ünnepelt senki. Nem tudhatom, hogy együttérzésből vagy csupán nem érezték helyénvalónak az ünneplést mialatt társaik még mindig odakinn lehetnek.

LEHETNEK.

Ez a szó volt az én szívemben a tőr melyet újra és újra megforgattak, amikor csak a hírekről érdeklődtem Woolseynál.

Egy hete már annak a napnak, hogy Sheppard és csapata nem jelentkezett. Egyszerű rutinküldetésnek indult, mint mindig, de, hogy mi történhetett arra a mai napig sem tudjuk a választ. A kiválasztott bolygót melyre mentek másnapra mintha egy takarítóbrigád alaposan kisuvickolta volna. Sehol egy nyom, egy szemtanú vagy egy lakos.

Hiába győzködtem Woolseyt, hogy engedjen engem is utánuk menni mindig ugyanaz volt rá a válasz: „- Őrnagy megértem, hogy aggódik a csapatért és tisztában vagyok vele, hogy az egyik tag a férje, de kérem, gondoljon a fiára is.”

Nyugtalanságom átragadhatott a kis Jackre is ki most nyűgösen mocorgott a kiságyban.

Jonathan Rodney McKay. Ez volt a neve a fiúnknak. O’neill tábornok után neveztem el, aminek mondanom sem kell Rodney nem igazán örült, tekintve kettejük viszonyát, de mostanra csak beadta a derekát. Kezdetben sokat kínlódtam, hogy mindenki Jacknek hívja. Rodney szájára mindig a saját neve vagy éppen annak becézése a „Rod” csúszott. Kijelentve, hogy az milyen laza. Sheppard folyton Johnnak hívta jelezve, hogy a Jonathant, Johnnak kell becézni. Ám végül győztem s immár mindenki Jacknek hívja a picit.

Rodney egy-egy vita alkalmával még ma is felhozza, hogy ha mindenképpen tisztelegni akarok a jó öreg tábornok előtt, akkor cseréljük meg a nevek sorrendjét. De akármennyit is hajtja, tudom, hogy belenyugodott. Ám az apja a fiát le sem tudta volna tagadni: Égszínkék szemek, barna égnek meredező haj, édes mosoly. És természetileg is igen hasonlítottak, a kis Jack nyűgös volt és durcás és persze imádott enni és aludni. Bár sokan köztük Shepparddel kikötötték, hogy mindez azért van, mert Rodney is olyan akár egy nagyra nőtt gyerek.

Kivettem a kis McKayt az ágyából és ritmusosan ringattam úgy, ahogy szereti. Ám most ez is hasztalannak bizonyult. Próbáltam megetetni hátha éhes, de ezzel sem jártam sikerrel. Végül leültünk az ágyra és egy szót sem szólva próbáltam mindkettőnket nyugodtabb lelki állapotba hozni.

-Mit szólnál egy meséhez Jack?- kérdeztem rögtönözve.

Kisfiam rám helyezte hatalmas kék szemeit majd a szája sarkával elmosolyodott.

-Ezt igennek veszem. - igazgattam meg kicsit kócos tincseit majd belekezdtem a mesébe:

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy bátor kisfiú kinek neve Jack volt. Történt egyszer, hogy épp karácsonyeste volt és a kisfiú mamája pedig nagyon szomorú volt. S mivel a fiát mindennél jobban szerette így nem is akarta előtte felfedni, hogy valami a szívét nyomja. Ám a kisfiú esténként hallotta miként pityereg és másnap mindig látta a mosolya mögött megbúvó szomorúságot. A kis Jack okos volt, s eme tulajdonsága messze földön híres is, így hát könnyedén rájött anyukája miért szomorú. Ugyanazért, amiért az ő kicsi szíve is. Az apukája hiányzott nekik. A kis Jack apja nagy utazó volt, de mindig hazatért hozzájuk az esetenként hosszú és veszélyes útról.

-Bocs, kicsim. - töröltem meg a könny áztatta szememet, majd mosolyogva folytattam a mesét:

Tehát karácsony volt. Jack édesanyja korán lefektette őt majd ő maga is nyugovóra tért. A kicsit sem álmos kisfiú fejébe pedig egy ötlet villant:

-Én majd megkeresem és visszahozom aput!- határozta el.

Csendben lopózott ki a szobából édesanyját fel nem verve álmából. Kilépett az ajtó elé, s amit ott látott attól egykettőre tátva maradt a szája.

-Ez volna hát a végtelen kastély. - jött rá az elé táruló megannyi szoba láttán.

Színpompás házuk ugyanis csak egy volt a megannyi közül mely a végtelen kastélyhoz tartozott. Szülei gyakran meséltek neki róla, időközönként ki is hozták ide, hogy megismerkedjen a kastély különösebbnél különösebb élőlényeivel.  Még egyszer visszatekintett saját kis ajtójukra majd nagy levegőt véve nekivágott a hosszú útnak.

A folyosók sötétek voltak és egyik szoba ajtaja sem nyílt. Órák vagy talán csak percek telhettek tova, de az utat még mindig nem találta. Egy-kettőre elkeseredett, hogy ily hamar kifogott rajta ez a kastély. Bánatában pityeregni kezdett.

-Miért sírsz Jack? - szólította meg valaki csilingelő hangon.

Felnézvén Jack látta, hogy egy csodaszép tündér áll előtte. Haja aranyszínű akár a csillag a fenyőfájuk tetején, ruhája hófehér akár a frissen hullott hó melyről még anyukája mesélt.

- Eltévedtem. - szólt végül a kisfiú.

- Egyet se félj, majd én segítek. - mosolygott rá a tündér.

- Miért segítenél?- tanakodott. - Ismerlek talán?

- Egyszer már találkoztunk én vagyok a tündérkeresztanyád. - emlékeztette.

-A tündérkeresztanyám?- maradt tátva a kisfiú szája.

- Úgy bizony. Ismerem anyukádat és az apukádat is már nagyon régről. Apukádat talán túl régről is. - tette hozzá nevetve.

- Éppen őt keresem. - derült fel egy pillanatra. -Nem láttad?

-Nem. De segítek megkeresni. - ajánlkozott.

- Igazán?

- Adok, neked egy varázsdobozt mely segít eljutnod a kastélyban bárhová. - adta át az apró kis dobozt. - Juss el Woolseyhoz a bölcshöz, ő majd megmondja, merre lehet az apukád. - mondta.

- Nem maradsz velem? - kérlelte.

- Nem lehet. - vallotta. - Ez a te küldetésed, de ha bármikor szükséged lenne, segítségemre csak hívj.

- És mi a neved? - kérdezte mikor rájött, hogy nem is tudja.

- Samantha. De neked csak Sam. - kacsintott rá.

- Köszönöm Sam. - tért vissza a kedve.

- Sok sikert. - tűnt el olyan gyorsan amilyen gyorsan megjelent.

A mesét az ajtónk jelzése szakította meg.

- Á. Mr. Woolsey. - lepődtem meg az ajtó kinyitásakor.

- Dr. Carlton. Vagyis Dr. McKay. - zavarodott ismételten bele.

- Maradjunk a Carltonnál, Uram. - segítettem ki ismét.

Amióta csak hozzámentem Rodneyhoz, Woolsey mindig bajba van a megszólításommal. Rajta kívül a bázison továbbra is mindenkinek Carlton vagyok az összekeverés elkerülése végett. Ha azt mondják Őrnagy, akkor egyértelműen rám gondolnak, de ha valaki Dr. McKayt keresi, jönnek a bajok.

- Nem tudtam, hogy még ébren van e, de gondoltam jobb, ha szólok, hogy az utolsó keresőcsapat is visszatért legalábbis a mai napra. - tért rá a tárgyra. - Sajnos ők sem találtak semmit.

- Köszönöm Uram, hogy így személyesen közölte.

- Próbáljon meg aludni egy kicsit. Jobban mondva mindketten. - célzott a kezemben ülő kisfiúra.

- Jó éjt Uram. - vettem búcsút tőle.

Egy pillanatra ismét kezdett összetörni bennem a világ, de mintha Jack megérezte volna gyengeségemet, finoman húzgálta meg a hajam végét emlékeztetve rá, hogy a mesének még nincs vége és, hogy ő majd hazahozza.

-Hol is tartottam?- mosolyogtam rá mintha azt várnám, hogy megmondja. - Szóval:

Jack immár kicsit sem félt, kezében pityegő kis varázsdoboza melyen apró piros pöttyök táncoltak ide-oda mutatták neki az utat. Szívében pedig újult erővel izzott a remény, hogy megtalálja az apukáját.

Az első piros pötty a szemközti ajtóhoz vezette mely mögött egy szemüveges kis manó rendezkedett. Furcsa nyelven kiabált, kezeit pedig a magasban lóbálta szüntelen.

-Jack vagyok. - szólalt meg magabiztosan a kisfiú.

Ám a manó csak folytatta tovább, amit elkezdett.

- Tudod, merre találom Woolseyt a bölcset?- próbálkozott tovább.

- Miért akarod megtalálni?- állt végre meg a manó.

- A tündérkeresztanyám szerint ő segíthet meglelni az édesapámat. - mondta.

- Tündérkeresztanya?- nevetett. - Na, ne szórakozz velem fiam. Nem holmi mesékben élünk. Bizonyított tény, hogy tündérek nincsenek. - állította. - Vagy van bármiféle tudományosan alátámasztott bizonyítékod?- ment közelebb.

- Az nincs csak a szavam. - mondta.

- Na, látod. - bízta el magát.

- De ha már itt tartunk, manók sincsenek. - vágott vissza Jack.

- Már, hogy ne volnának. - sértődött meg. -Én magam is az lennék vagy nem?

- Van bármiféle tudományosan alátámasztott bizonyítékod?- idézte a neki feltett kérdést.

- Minek volna, ha itt állok a szemed előtt?- csodálkozott rá a kérdésre.

- Az édesapám szerint kételkedjek mindenben.

- Igazán. - igazgatta meg kerek szemüvegét. -És ki az édesapád?- méregette.

- Rodney a becsületes neve. - húzta ki magát büszkén.

- Még hogy becsületes neve. - mondta szinte gúnyosan. - Ismerem ám én őt. - csapott át a hangja sértődöttbe. - Ám ha tényleg ő az édesapád biz rólam is halhattál. Zelenka vagyok. - büszkélkedett ezúttal ő.

- Igen már emlékszem a híres és nevezetes Zelenka. - füllentette Jack.

Hallotta ugyan apjától eme nevet ám többnyire olyan mondatokban, hogy: „Még Zelenka is meg tudná oldani.” Ám erről jobbnak látta, ha hallgat.

- Szóval segítesz nekem? - kérdezte meg Jack.

- Woolseyt a bölcset odafenn találod, a toronyban onnan irányítja a végtelen kastélyt. - válaszolta.

- Hogy juthatnék fel oda?- érdeklődött.

- Az bizony nem egyszerű feladat. - vakargatta meg kócos haját. - Először is kell egy térkép, hogy el ne tévedj.

- Az már van. - lóbálta meg varázsdobozát.

- Azt meg hol szerezted? - próbált rájönni, hogy mi is lehet az.

- A tündérkeresztanyám adta nekem.

- Ha te mondod. - kételkedett.

- Sam! - szólt ekkor Jack és varázsütésre ott termett a tündérkeresztanya.

- Miben segíthetnék Jack?- kérdezte.

- Zelenka manó nem hisz a létezésedben. - mondta - Gondoltam a szemének jobban hisz majd.

- Ő egy… ő egy…- ájult el a kis manó.

- Tovább kell menned Jack. - szólt a tündér.

- De merre? - nézett rá tanácstalanul.

- A varázsdoboz megmutatja, csak kövesd. - emlékeztette.

- Vele mi lesz? - mutatott az alélt kis fickó felé.

- Ne aggódj érte nem lesz baja. Tudod már, hogy merre van Woolsey a bölcs? - terelte a kisfiú gondolatait vissza a küldetése felé.

- Odafenn a toronyban. - mondta.

- Vigyázz magadra Jack. Nem minden lakó ilyen kedves ám, mint ő. - intette óva a tündér.

- Már ha őt annak lehetett nevezni. - kelt végül útra a kisfiú.

A következő folyosóra lépvén megannyi piros jelet mutatott neki apró kis doboza, melyek mind felé tartottak. Nem tudta mik lehetnek ám elbújni sem tudott, mert az ajtók mind zárva voltak, így hát bátran nézett elébe a sarkon beforduló teremtményekkel. Jack úgy tudta volna őket leírni, mint akik túl soká maradtak a vízben. Bőrük hófehér volt akárcsak a hajuk és vészesen közeledtek a kisfiú felé. Jack elgondolkodott mivel is léphetne fel az ellenség ellen végül fegyver híján eszére volt kénytelen támaszkodni és feléjük szaladva egyszerűen átbújt a lábuk alatt. A túloldalon felbukkanva két férfi nézett rá elismerően. Egyiküknek rövid elfeküdt haja, a másiknak hosszabb fésűt sosem látott forma.

- Szép volt kölyök. - bólintott elismerően az elfeküdt rövid hajú.

- John így meglépnek. - türelmetlenkedett a hosszú fésületlen.

- Had menjenek, később meglesznek. - legyintett. - Most pedig had kérdezzem meg ifjú barátom: Ki vagy és miért járod a végtelen kastély veszélyes folyosóit?

- A nevem Jack és Woolsehoz a bölcshöz próbálnék eljutni. - mondta.

- Mit szeretnél te tőle? - érdeklődött.

- Segíthet megtalálni az édesapámat.

- Nemes és bátor feladat ez. - jelentette ki a hosszabb hajú fésületlen.

- Ronon barátom jól mondja. - bólintott rá a rövidebb elfeküdt hajú. - De veszélyes ám éjnek évadján itt császkálni. Mellesleg meg, nincs neked édesanyád?

- Pont miatta vagyok úton. Szörnyen boldogtalan az édesapám nélkül. - szomorodott el ő maga is.

- Rendben van bátor kis Jack. - szólalt meg a John nevezetű. - Elkísérünk, utadon ameddig csak lehetséges ám valami azt súgja, a végéig már csak te magad mehetsz.

Együtt folytatták hát ők hárman útjukat: a bátor kis Jack, az elfeküdt hajú John és a fésűt sosem látott Ronon. Pontosan abba az irányba tartottak melybe a fiú varázsdoboza mutatott. Útközben Jack beszélt a tündéréről ám a két vitéz egyetlen szavában sem kételkedett nem úgy, mint korábban a manó.

A két férfi elkísérte egy gyógyítóhoz kinél sok fajta teremtmény megfordult már s talán ő tud valamit mondani Woolseyról, a toronyról vagy éppen pont Jack apukájáról. A gyógyító messze földön híres volt, ugyanis bárkire, akire rámosolygott az rögtön felgyógyult bármilyen bajából.

- Üdvözöllek fiatalember. - mosolygott kedvesen a gyógyító. - Carson vagyok. Mondd, miben segíthetek?

 - Jack vagyok. Ám ami nékem fáj, attól tartok azt nem lehet orvosolni. - lett ismét kissé szomorú.

- Csakugyan? - vonta volna kétségbe, mert nála eddig mindenki felgyógyult. - Azért tennék egy próbát.

- Az én bajomat csak a bölcs Woolsey tudná megoldani. - jelentette ki.

- Mi lenne hát a te bajod? - érdeklődött.

- Az édesapámat keresem, mert nekem és édesanyámnak rettentően hiányzik.

- Mondasz valamit fiam. Ehhez én tényleg kevés vagyok,- látta be. - de, hogy lásd nem jöttél hiába hozzám, ideküldetem Teylát, ki egykettőre segít neked a toronyba jutni. Ő ugyanis az egyetlen, aki elég ügyes, hogy fel tudjon mászni a nagy Woolseyhoz.

Teyla csakugyan ügyesen mászott a nehéz úton. Néha hátrafordult, hogy Jack követi e még, majd kedvesen hozzátette:

-Már nem vagyunk messze.

Jack végül megpillantotta a tornyot annak üveges tetejét benne távolról egy árny körözött.

- Odaát van a lépcső. - mutatta Teyla. - Idáig kísérhettelek.

- Carson szerint te bemehetsz Woolseyhoz. - marasztalta volna. - Te vagy az egyetlen, aki bemehet hozzá.

- Máskor talán igen, de ez most a te utad. Egyedül kell megtenned. Ne félj hát. - bátorította.

Jack nekirugaszkodott a hosszú lépcsősornak, de mintha egyre több lett volna előtte és egyre kevesebb mögötte. Hirtelen tört rá a gyengeség és a fáradtság.

- Sam. - suttogta erőtlenül az egyik lépcsőfokon megpihenve.

- Nem szabad megállnod már oly közel van. - bíztatta a megjelenő tündér.

- A lépcsők sosem érnek véget. - panaszolta.

- Használd messze földön híres eszed Jack. Ha te bölcs lennél s mindenre tudnád a választ mindenkinek elmondanád? - emelte rá kérdőn tiszta kék tekintetét.

- Nem, csupán annak ki érdemes rá. - válaszolta nemes egyszerűséggel.

- És? - mosolygott rá a tündér.

- Én érdemes vagyok! - kelt fel. - Az anyukám és az apukám is az! - vágott neki újult erővel észre sem véve, hogy a tündér eltűnt mellőle.

Odafönn egy kopaszodó, szemüveges, vékony ember várt reá:

- Tudtam ám, hogy eljössz. - mosolygott rá barátságosan.

- Hát tudod, miért vagyok itt? - kérdezte meglepődve Jack.

- Természetesen. - bólintott. - Ami az én kastélyomban történik, arról mindig tudok.

- Akkor segítesz rajtam?- kérdezte.

- Talán észre sem vetted, de te magad segítettél önmagadon. - világított rá. - Kitartottál, hittél és győztél. Hamarosan a jutalmad is meglesz. - biztosította.

- De mikor? - türelmetlenkedett a hosszú út végére érő kisfiú.

- Légy türelemmel. - intette.

S ahogy a bölcs kiejtette száján a mondatot, Jack furcsa hangra lett figyelmes. Zúgó egyben csilingelő hangra. Kitekintett az üvegen és meglátott egy kör alakú építményt melynek furcsa jelei most kéken világítottak. Felfelé jövet észre sem vette pedig ott feküdt a lépcső lábánál. Jack kíváncsian az ablakra tapadt s hirtelen a lélegzete is elakadt mikor kék víz örvénylett ki a mágikusan világító építményből.

Mikor körülnézett, hogy megkérdezze mi ez a bölcs már eltűnt. Összeszedte minden bátorságát majd a lépcső aljáig szaladt. Ezúttal nem volt több az út pár percnél és még csak ki sem fárasztotta. A kék pocsolya csábítóan csillogott a túloldalon Jack pedig közelebb merészkedett. Érezte valami történni fog. S bizony megérzése nem is hagyta cserben ugyanis a rég keresett apukája bukkant fel a csillámló pocsolyából. Jack nem gondolkodott csak karjaiba vetette magát. Percekig szólni sem tudtak a viszontlátás örömétől.

Mikor Jack kibontakozott apja öleléséből kézen fogta és szaladt vele vissza egyenest a házukig. A kisfiú útközben izgatottan hadarta, hogy is talált rá édesapjára s mikor a története a végére ért, útjuk végére is elérkeztek. Halkan nyitottak be hol Jack édesanyja még mindig aludt. A kisfiú halkan keltegette. S mikor az édesanyja szemeiből kidörzsölte az álmot alig hitt a szemének, hogy mit illetve kit látott. Jackhez hasonlóan anyja is apja karjába szaladt majd a kisfiút is magukhoz ölelve érezték, hogy megtörtént a karácsonyi csoda.

-Vége. - fejeztem be, elégedetten a mi kis mesénket.

Jack álmosan pislogott rám úgy tűnt igazán érdekelte a mese vége. Tisztában voltam vele, hogy pár hónaposan nem érti mindazt, mit miatta költöttem mégis úgy éreztem érti mit is szeretnék elérni.

- Meglásd, hazajön. - tettem immár a kiságyba. - Mindig hazajön. - tettem hozzá. - Mert tudja, ha nem akkor szétrúgom a csinos kis hátsóját. - szipogtam félig nevetve.

- Azért remélem, egy kis késés még belefér. - hallatszott ismerősen a hátam mögül.

- Rodney? - fordultam meg kételkedve.

- A csinos hátsómmal együtt. - mosolygott rám fáradtan.

Percekig azt hittem káprázik a szemem és, hogy az előttem álló hangtalanul betoppanó, égszínkék szemű mosolygós, kissé koszos és megviselt férfi nem az, akire egy hete várok.

- Úgy sajnálom Becky. - kezdte. - Mi éppen… - folytatta volna a mondatot, de nem tudta, mert, ahogy a mesémben az anyuka úgy én is az apuka nyakába ugrottam.

- Nem érdekel. - suttogtam bele a gallérjába. - Nem érdekel semmi csak az, hogy itt vagy. - csókoltam meg. - Istenem annyira aggódtam. Ha történt volna valami… Én már azt hittem… És Jack pedig…- akadoztam, mert kénytelen voltam bármelyik mondatot is befejezni.

- Itt vagyok. - simogatta meg a hajam. - És nem is szabadulsz tőlem.

- Szeretlek. - öleltem kihasználva minden pillanatot.

- Én is szeretlek. - szorított hasonlóképpen magához. - Mindkettőtöket.

Nem tudom meddig nem voltam képes elszakadni tőle és azt sem, hogy mik hangzottak el ezután, de annyi bizonyos, hogy ez a karácsony a legnagyobb ajándékot adta nekem: Újra együttlehettem a férjemmel és a fiammal és ez a legfontosabb, amire majd örökre emlékszem.

Vége