Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 – Minden út Mitchellhez vezet II.

Minden út Mitchellhez vezet II.

A bolygó elhagyatottan állt mikor a CSK-1, Abbigaillel a felszínre érkezett. Kis viskók vázai sorakoztak a kaputól nem messze melynek lakói rég elhagyhatták már őket. A levegő is nehéz volt a színek pedig tompák a természetellenesen sárga napsugárban.
- Talán van pár kiadó szobájuk. - rakta fel napszemüvegét „O’neillosan” Abbigail.
- Azt hittem az orai csak pár napja járt itt. - nézett szét Mitchell.
- Így is van. - bólintott rá Carter.
- Ahhoz képest igencsak le van lakva a hely. - tette hozzá Abbigail.
- Nem volt éppen fejlett népség. - mondta Vala.
- Ez akkor is túlzás. - mérte a károkat Daniel.
- Valóban. - állapította meg Teal'c.
- Hogyan lehetséges ez Carter? - várt valami elméletet Cam.
- Fogalmam sincs. - válaszolta a kérdezett.
- Mi végzett a bolygó népességével? - tudakolta Abby.
- A járvány. - vágta rá Sam. - Legalábbis a CSK-5 jelentése alapján.
- Furcsa. - forgott magán körül Abby. - Inkább tűnik természeti csapások által sújtott övezetnek.
- Lehet, hogy az orai keze van a dologban? - vetette fel Vala.
- Nem tudom ebből mi hasznuk lehetett volna. - kételkedett Daniel. - Hiszen kiirtották őket a járvánnyal.
- Mióta tudják az időjárást is befolyásolni? - nézett végig társain Cam. - Vagy csak én nem kaptam feljegyzést róla?
- A CSK-5 beszámolt bármilyen időjárási szokatlanságról? - kérdezett rá Abby.
- Nem. - válaszolt Sam. - Két hétig tartózkodtak itt, de semmi ilyesmiről nem esett szó.
- Akkor vagy megbolondult a bolygó időjárása vagy tényleg belepiszkált valaki. - vonta le Abbigail.
- De miért tenné bárki? - kételkedett továbbra is Dr. Jackson.
- Őrült világban élünk. Egyeseknek nem kell ok hozzá. - intett előre Mitchell, hogy ideje alaposabban is átkutatni a bolygót, és ami maradt a civilizációból.
A kapu körzetében minden ugyanúgy festett, mint ahol végigsepert egy forgószél. A még mondhatni épen álló házakban furcsa kinézetű testek hevertek.
- Talán nem ártana idehívni Dr. Lamet. - vetette fel Daniel.
- Talán. - ismételte automatikusan Cam, de agya ez alatt magyarázat után kutatott. - Rendben maga és Vala visszamennek a kapuhoz és jelentik mit találtunk. - fordult Jackson felé.
- Ne menjünk át? - kérdezte Vala.
- Azt hiszem, nem kellene, ameddig nem tudjuk, hogy pontosan mi is folyik itt.
- Ugye most nem arra gondol, amire gondolok, hogy gondol. - kukkantott ki napszemüvege mögül Abby.
- Az attól függ. - nézett rá Cam. - Ha maga is egy új járványfajtára vagy valami időjárási járványra gondol, akkor de.
- Időjárási járvány? - nevetett a nő. - Meddig gondolkozott ezen?
- Mondja meg maga. Hiszen azt hittem olvas a gondolataimban. - vágott vissza.
- Elég lesz. - szólt közbe Sam. - A jövőben emlékeztessetek, hogy ne hagyjalak titeket felügyelet nélkül.
- Mitchell alezredes, Carter alezredes, Abbigail. - sorolta fel az ottmaradt tagok nevét Teal’c
- Óh, cimbora. - termett a férfi mellett Abby. - Milyen érzés volt nem a teljes nevemen szólítani?- tartott képzeletbeli mikrofont a jaffa álla alá.
- Várjunk, ő tudja a vezetéknevét? - lepődött meg Cam.
- Sok minden van, amit ő tud, de maga nem.
- Mi az Teal’c? - lépett a jaffa mellé Sam.
- Azt hiszem, havazik. - válaszolta Teal’c. 
S valóban egyre nagyobb pelyhekben hullott alá a téli csapadék mialatt a hőmérséklet is egyre lejjebb süllyedt.
- Jackson. - nyomta be a rádióját Mitchell. - Maguknál is havazik?
- Igen. - válaszolt a régész.
- Talán nem ártana visszamennünk a Földre. - hozta fel újra Vala.
- Nem. - ismételte Cam. - Nem tudhatjuk, mit vinnénk vissza.
- Akkor mi legyen?
- Tegyék meg a jelentést, amire kértem magukat majd jöjjenek vissza.
- Rendben. - szólt ezúttal Daniel.
- Mi legyen Cam? - kérdezte Carter.
- Bemegyünk az egyik házba és berendezkedünk, ha esetleg az idő rosszabbra fordulna.
Kiválasztották a legstabilabbnak tűnő házat majd bevonultak. Betekerték a benn lévő testeket majd Teal’c a szomszédos házikóba vitte őket. A hó ez alatt egyre jobban rákezdett a csapat pedig elkezdte a ház további szigetelését. A látóhatár minimálisra csökkenése előtt Vala és Daniel sikeresen visszatért hozzájuk.
- Egyre hidegebb van odakint. - állapította meg Daniel.
- Szóltunk az időjárásról is. - tette hozzá Vala.
- Remek. - bólintott Mitchell. - Reménykedjünk, hogy nem tart soká a dolog. Carter, hogy állunk? - fordult a nőhöz.
- Vannak hálózsákjaink, vizünk, élelmünk, ami körülbelül 3 napra elég, ha beosztjuk talán többre is. - válaszolta az alezredes.
- Többre? - hitetlenkedett Vala.
- Nem tudni, hogy meddig tart majd a hóvihar tekintve a gyanúnkat miszerint drasztikusan váltják egymást az időjárási elemek. - magyarázta Sam.
- Akkor legalább gyújtsunk tüzet. Megfagyok. - borzongott meg.
- Nem rossz ötlet. - forgott körben magán Cam minden bizonnyal éghető dolgok után kutatva.
- Csak, hogy nincs hol távoznia a füstnek. - vetette közbe Abby.
- Azt hinné az ember, ha ilyen hidegek vannak erre minimum volt egy kandallójuk valahol. - csüggedt le Mitchell.
- Nos, szerintem telük sem igazán volt. - állapította meg a nő.
A következő órákban a vihar nem csendesedett, sőt talán még erősödött. A szél vadul cibálta a kis ház gerendáit azzal fenyegetve, hogy elfújja akár a farkas „A három kismalac” című mesében. A csapat pedig bútorokat tologatott, lyukakat tömött és hálózsákjukat rendezték a kis ház közepére egymáshoz közel. A kis mozgás biztosította, hogy ne fázzanak annyira, majd a hálózsákokba kerülve ki ülve ki fekve várta, hogy a terepmintás zsák valamelyest felmelegítse. A légkör csendes volt csupán a szelet vagy Daniel éles pusmogását lehetett hallani Vala felé, hogy összebújva sem lesz jobb a helyzet.
*******

Hajnalodott már mikor a vihar enyhült s a hőmérséklet is felengedett így a CSK-1 lassan elbóbiskolt megegyezve abban, hogy Mitchell őrködik elsőként. 
- Nem tud aludni? - kérdezte Cam a mellette mocorgó Abbigailt.
- Nem. - ült fel. - Még Teal’c is hamarabb elaludt. - nézett az alvó jaffára.
- Hamar ráérzett. - pillantott ő is csapattársa felé.
- Szóval, ha gondolja, felváltom. - ajánlotta fel Abby.
- Nem. Megvagyok. - utasította vissza. - Szerintem nekem sem igazán menne most az alvás.
Csend telepedett rájuk. Abbigail nem érezte szükségét a további beszédnek Camet viszont kényelmetlenül érintette főként, hogy esélye nyílt egy kicsit beszélgetnie a nővel. 
- Meséljen a jövőről. - kérte az alezredes.
- Hogy? - lepődött meg mintha nem lenne biztos benne, hogy neki szól.
- Repülnek a kocsik? - húzódott közelebb.
- Óh, hát persze. - mosolyodott el Abby. - A kocsik repülnek, robotok szaladgálnak az utcán, de olyan igazi emberi androidok és most vettem egy nyaralót a Marson. - folytatta színlelt komolyságot erőltetve arcára.
- És milyen a marsi légkör? - ment bele a játékba.
- Teljesen megéret az árát. - vágott elégedett arcot. - A kilátás kissé vörös az én ízlésemnek, de a szomszédok kedvesek.
- Kis zöld emberkék?
- Kis csápos zöld emberkék. - helyesbített.
- Jól hangzik. Ha megérem, veszek egyet. - kételkedett a jövőjében.
Eddig nem igazán gondolt bele, hogy a fenyegetés az életére valós. Természetesen hitt a nőnek, de az ember nem gondolkozik ezen főként az ő szakmájukban mikor bármelyik küldetés lehet az utolsó. S az még hagyján, hogy meghalni persze nem akar, de a felelősség melyet halála esetén hátrahagy az nem bírta békén hagyni.
- Megéri. - lett komoly Abbigail hangszíne. - Ígérem.
- Nekem kellene megmenteni magát nem fordítva.
- Miért? - kérdezett rá.
- Mert a férfi dolga megmenteni a nőt. - mondta.
- Ezt most ne így fogja fel. Ez egy küldetés és nem épp egy romantikus szerelmi történet.
- A bennem lévő herceg most nagyon csalódott. - csüggesztette le megjátszott szomorúsággal ajkait.
- Sajnálom. - nevetett. - Majd csak eljön az a történet is.
- Talán a közeljövőben. - kereste Abby szemeit.
- Talán… - kapta el a tekintetét. - Mindenesetre a CSK-1-el megoldjuk.
- Segíts magadon… - kezdett bele. - Hacsak maga nem az eredetire célzott. - esett le neki a nő szóhasználata.
- Nekem még új ez a felállás. - mondta.
- Persze. - bólintott rá.
- Alezredes ne higgye, hogy ezzel azt szerettem volna sugallni, hogy nem számítom bele a CSK-1-be. - mondta a férfi csüggedt hangszínére. - Én csak… Úgy értem, mit számít, mit gondolok én. Maga a parancsnokuk. Maga a „CSK-1 LEVEL 2”. - mosolyogott rá bíztatóan.
- Tetszik a megfogalmazás. - mosolygott vissza, de belül kicsit sem érezte jobban magát.
*******

A vihar reggelre teljesen elállt helyét pedig átvette a szikrázóan meleg napsugárzás. A csapat bevárta Dr. Lamet s miután semmi rendelleneset nem talált náluk visszatérhettek a Földre. Volt, aki egy kiadós zuhanyra mások finom ebédre vagy néhány percnyi magányra vágytak. S voltak azok, akik a rejtély megoldására:
- Mit gondolsz? - fordult Sam, Abby felé.
- Nincs ötletem. - ismerte be.
- Igen nekem sincs. - dörzsölte fáradtan szemeit Sam.
- Küldtek oda valakit? - tudakolta Abby.
- Egy csapat tudóst. Ellenőrzik a szokásos dolgokat. - válaszolta.
- Meddig tart mindez?
- Nem tudom.
- Remélem nem a leggázabb egységet küldték oda. - gúnyolódott reménykedve.
- Abby! - szólt rá. - Itt csak profik dolgoznak.
- Ugyan balfékek mindenhol vannak. - legyintett.
- Mert te gondolom sosem hibáztál. - nézett sokatmondóan lányára.
- Nem igazán. - jelentette ki határozottan.
- Abby… - kérte kijelentésének alapos megfontolását.
- Hé, az időutazást hagyjuk ki az egyenletből. - kötötte ki.
- Rendben addig is… - hozakodott volna elő egy személyes témával.
- Együnk valamit. - állt fel az asztaltól.
- De én…
- Ne már anya! Ne légy ilyen megszállott! - intett neki, hogy kövesse.
- Én nem vagyok megszállott! - kérte ki magának az alezredes.
- Ki szavaz arra, hogy de? - emelte fel a jobb karját Abbigail. - Óh, majd el felejtettem most nem tudlak leszavazni apa híján.
- Vegyem úgy, hogy az apád mindig ellenem szavaz? - csodálkozott ám jobban belegondolva egyáltalán nem lepte meg a dolog.
- Nem mondom, hogy mindig csak mikor elkap minket az „O’neill-kór”. - mutatta a kis idézőjeleket.
- „O’neill-kór”? - ismételte a mozdulattal együtt.
- Igen te nevezed így mikor mindenben ugyanazt tesszük vagy gondoljuk apával. - magyarázta.
- Találó. - mosolyodott el. - Abby?- kanyarodott volna vissza a személyes témájára.
- Menjünk, mielőtt kihordják a pitémet. - meg sem várva anyja kérdését kisétált a laborból.
*******

- Carter. - szólította meg a férfi jól megszokott hangnemben.
- Uram. - jött a válasz, hasonló rutinnal.
- Hogy smint? - támaszkodott a nő asztalára.
- Uram ha… - kezdett bele jól tudva a férfi mit akar.
- Jól van, Sam nem köntörfalazok tovább. - fakadt ki O’neillból. - Valami van Abbyvel. - szögezte le.
- Tudom Jack. - bólintott rá. - De nem fogja elmondani, hogy mi az. - gondolt vissza, hogy még a kérdés lehetséges feltevése előtt kivágta magát.
- A fenébe is ezzel az egész időmegváltoztatós dologgal! A kislányom őrlődik! - kapta fel a vizet.
- Jack. - tette nyugtatóan kezét a férfi karjára. - Tudod, hogy anélkül sem mondana semmit. - emlékeztette lánya jellemére.
- Tudom. - ismerte el. - Csak ne lenne ilyen makacs. Beszélnem kell vele! - indult el.
- Jack. - próbálta marasztalni, de a férfi már az ajtón túl volt.
*******

Cam feje zsongott az újabb kalamajkától, amiből ki kell húzniuk magukat egy jövőbeli nő segítségével kiről alig tudott valamit ellentétben a korábbi CSK-1 felállással. Ez idáig bizonyítani próbálta, hogy beleillik Jack O’neill fényes egyenruhájába s mostantól Ő, Carter, Jackson és Teal’c a CSK-1. De a nő valahogy éreztette vele, hogy ez nem így van. Teljesen összezavarta a fejét a szívével egyetemben s most nem csak a Carterre hajazó külsejéről vagy a lehetetlenül elérhetetlen személyiségéről volt szó. Volt benne valami, amit nem tudott épkézláb mondatokkal megfogalmazni. Arra jutott hát, hogy levezeti bizonytalan frusztráltságát az edzőteremben. Ám valaki megelőzte. 
Egy karcsú alak püfölte a felfüggesztett boksz-zsákot. Lábai hosszúak és arányosan izmosak voltak, feneke kellően kerek, csípője formásan széles, dereka vékony, lapockája enyhén szúrta át hátának bőrét az atléta alatt. A nő összképéhez megfordulván csatlakozott a lapos hasa és kerek mellei, karcsú nyaka és egy fekete csősapka alól kikandikáló szőkén lapuló tincsek melyek egy pár morcos szempárt kereteztek.
- Üdv. - zökkentette ki Abbigail hangja az alezredest.
- Üdv. - kereste a hangját.
- Tudja én épp végeztem szóval… - mondta látva a férfi tanácstalanságát.
- Engem nem zavar. Úgy értem örömmel látom itt, mármint tudja közös a dolog a bázison élőkkel. - hebegte játszott magabiztossággal.
- Hát kösz. De azt hiszem a zsák kapott már tőlem eleget. - mutatott a sportszer irányába.
- Na és ha valós lenne az ellenfele? - tért vissza az önbizalom Mitchellbe. 
- Maga? - furcsállta.
- Ismerem a sodanok harcművészetét. - vágta rá némi büszkeséggel a hangjában.
- Tényleg? - lépett közelebb mintha csak a férfira lenne írva egy bizonyítvány arról, amit állít.
- Ha szeretné, mutathatok pár mozdulatot. - ajánlkozott.
- Öhm…- gondolkodott el egy másodpercre. - Miért is ne. - egyezett bele.
Cam próbált emlékezni, hogy, hogyan is kell kezdeni s lassan felépíteni a mozdulatsorokat. Ám figyelmét hamar elvonta a nő közelsége. Az alapokon hamar túljutottak, mert a nő járatos volt a jaffa harcmodorban állítása szerint hála Teal’cnek. 
- Igyekszem visszafogni magam. - mondta Cam mikor éles próbában egyeztek meg.
- Ne féltsen. - vette fel a pózt Abby.
Egymásnak estek s a nő tényleg meglepően jól hárított és támadott. Cam bekapott pár ütést mielőtt ellenfelét a földre került volna, ő meg maga sem tudja, hogy, hogyan, de egyenesen rajta landolt. Abbigail íriszében jól láthatóan 3x akkorára nőtt a pupilla s szívverése jól érezhetően verte mellkasa falait. A nő kimerülten szuszogott a férfi kezei alatt. Abby ajkait elhagyó meleg levegő Cam állát és nyakát csiklandozták. Másodpercekig vagy percekig feküdhettek ott egymáson ám a nő eddigi ellenséges viselkedése ellenére nem lökte le magáról. Tekintetük egy pillanatra sem vált szét s Cam érezte most jött el az idő. Lassan megindult ajkaival az övé felé…
- Bocsánat. - vetett véget a jelenetnek Dr. Jackson.
- Daniel. - lökte le Abby magáról villámgyorsan Camet.
 - Megzavartam valamit? - tette karba karjait.
- Dehogy. - legyintett. - Az alezredes csak a sodan harcművészet alapjait mutatta meg. - magyarázta.
- Jack vár téged. - közölte Dr. Jackson érkezésének célját.
- Kösz azonnal megyek. - hagyta ott a fiúkat.
- Ez melyik mozdulat is volt? - szegezte a kérdést Daniel, Mitchellnek mikor Abby távozott.
- A jól elszúrtad Jackson. Hallottál már róla? - sétált a boksz-zsák felé.
- Nem vagyok otthon a sodan harcművészetben, de annyit mondhatok, hogy jobb, ha nem csavargatod tovább a lány fejét. - mondta mialatt agya szimulációkat futatott arra a jelenetre mikor Jack fogja Mitchellt boksz-zsákként püfölni.
- Nyugalom Jackson nem igazán vagyok az esete. - vitt be egy balost.
- Innen nem úgy tűnt.
- Attól, hogy a jövőből jött még… Nem a rokonom vagy valami igaz? - esett kétségbe egy pillanatra.
- Csak hagyd békén. - nyomatékosította előbbi kérését.
*******

Abbigail percekig folyatta magára a zuhany, frissítő vizét mielőtt apja elé járult volna. Ezen cselekvés kiválóan megfelelt annak, hogy lemossa magáról az imént történteket és, hogy felkészüljön arra, ami rá vár. Tudta, hogy mi jár Mitchell fejében és tudja, hogy mi jár az apjáéban is. Egyik sem tetszett neki és egyiket sem kívánta meghallgatni, de képtelen volt. Az apjának nem tudott és nem is lett volna esélye ellent mondani, de az alezredest még távol tarthatja.
Ezen gondolatok sorával kezdett megszárítkozni s mire a végére ért a párás tükrön át haja lágy tejkaramella színben tündökölt ám szemei még mindig kéken ragyogtak rá vissza. Megszárította majd lófarokba fogta hosszú tincseit, melyet már úgy vélte nem kell sapka alá rejtenie. Hajszíne már nem volt szőke barnának azonban még távolról sem volt mondható. Utolsó simításként sóhajtott egy nagyot majd elindult apjának szállása felé.
*******

Jack O’neill csendben vizslatta lányát mialatt mondandóját fogalmazta. Figyelmét néha elterelte a nő érdekes hajszíne mely még mindig jól állt neki. Egyáltalán volna olyan dolog a világon, amivel el lehetne csúfítani?
- Abby. - kezdett bele. -Nem rég óta vagy ismét a bázison.
- Ebben az időben nem. - tette hozzá.
- Persze ebben az időben. - ismételte. - De mikor elsőnek megláttalak már akkor tudtam, hogy valami bánt téged.
- Apa nem hiszem, hogy… - keresett volna valami kibúvót.
- Befejezném. - vágott közbe.
Abby várakozó tekintettel intett, hogy hallgatja.
- Tudom, hogy nem fogod elmondani, mert van az időmegváltoztatós dolog egyrészről, másrészről pedig mert félig Carter vagy és harmadrészről, ami azt hiszem, a leginkább visszafog téged az, az, hogy O’neill vagy. - ismerte el önmaga makacs természetét is. - De nem fogom végignézni, hogy valami is bármely időből tönkretegyen.
- Attól tartok nem tehetsz semmit. - látta be, hogy semmi értelme tagadni.
- Mondd el. - kérte.
- Nem lehet. - rázta a fejét.
- Kérlek Abby. - fogta meg lánya kezét.
- Apa, tudod, hogy nem szeretem ismételni magam. - emlékeztette.
- Ahogyan én sem. - fürkészte. - Szóval?
A két O’neill farkasszemet nézett egymással mindkettőjük természete makacs volt és megtörhetetlen. Arcuknak grimaszai óramű pontossággal ugyanolyanba váltottak mintha csak időzítve lennének.
- Pasi van a dologban? - szólalt meg váratlanul Jack.
- Ne már apa… Hány évesnek nézel? - kérte ki magának.
- Tőlem lehetsz akár 100 is a szerelem nem válogat. - jutott eszébe Sam és, hogy szebb a világ amióta csak ismeri.
- A szerelem, gyerekeknek való. - mosolygott rá. - És nem mindenki olyan, mint te és anya, hogy beleszeret az elérhetetlenbe aztán pedig mégis Happy End lesz a sztori vége.
- Neked tényleg tetszik valaki. - cukkolta. - Felismerem az arckifejezést. - mutatott Abby kissé pirult arcára. - De tudom, hogy nem ez, az a dolog, ami bánt. - terelte vissza a beszélgetést.
- Megoldom apa. - próbálta mindkettejüket bíztatni.
- De ha segítség kellene…
- Tudom, hol talállak. - fejezte be. - Mellesleg tévedsz, nem tetszik senki. - oldotta a légkört.
- Na persze. - nyomott csókot lánya hajára. - Küldd be minél előbb egy alapos elbeszélgetésre. Mármint a jövőben. - kérte.
Abbigail mosolyogva szalutált csakúgy, mint az évek alatt mindig. Ám mosolya mögött ott bujkált a fájdalom. Mindennél jobban vágyott rá, hogy kiönthesse lelkét édesapjának, de a tábornoknak igaza volt: Megváltoztatná a jövőt, ő egy Carter, aki mindig talál egy képtelen megoldást és legfőképpen ő egy O’neill ki sosem adja, fel s sosem mutat gyengeséget. S akkor ott a szoba közepén állva döntötte el, hogy nem adja fel, még ha oka most a gyengeség is.

   
 

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2017-04-23)
Megtekintések száma: 88 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: