Minden út Mitchellhez vezet VII.
Csalóka meleggel kecsegtetve kezdett felbukkanni a nap a látóhatáron, sápadt sugaraival beborítva a kora tavaszi tájat. A fák zöldelltek s a rügyek lassan kivirágoztak mind egy új kezdetet hirdetve.
Jack O’neill rutinosan vette a kanyarokat melyek a faházához vezettek. A férfi úgy érezte muszáj kimozdítania lányát a bázis nyomasztó falai közül, még Sam is csak egy kicsit ellenkezett mikor felvetette a horgászat ötletét. Nem úgy, mint a lánya ki minden benne bujkáló O’neill makacsságot és Carter hablatolást bevetve próbált ellent mondani. S míg a kocsiban ülve a megtett kilométerek egyre gyarapodtak Abbigail harciassága annál inkább csökkent. A lány arcán kivehető volt a menekülési útvonaltervezés mintha csak az ellenség tartaná fogva.
O’neill nem faggatta Abbigailt az út során türelmesen várta, hogy megérkezzenek remélve, hogy ott majd minden tisztázódik. Ugyanis mióta visszahozták a lányt a körzetből szokatlanul csöndes, visszahúzódó és kedvetlen volt. Jack úgy diagnosztizálta, hogy talán elvesztette a hitét a küldetésével kapcsolatban, hogy szemének kéksége miatt úgy érezheti, hogy kudarcot vallott vagy csak nem tudja merre tovább. Mindenesetre a tábornok úgy gondolta ezt a beszélgetést a bázison kívül érdemes lefolytatni nyugodt körülmények között, de ahogy közeledtek a szeretett házhoz s látván lánya reakcióját felötlött benne egy sejtés a kíváncsiságon kívül.
Mikor megérkeztek Jack a kocsinál állva nézte Abby hogyan próbálja, egyik lábát a másik után tenni mintha a hely nem nyomasztaná őt valami miatt. A tábornok hangtalanul követte lányát az előszobán át ki a teraszra egyenest a móló széléig.
- Abby. - szólította meg gyengéden.
- Itt úgy érzi az ember, hogy megáll az idő. - táncolt a lány tekintete a tavacska fodrain.
- Mikor jártál itt utoljára? - kérdezett rá, mert érezte, hogy ugyanúgy, mint őt megnyugtatja s ideláncolja ez a hely.
- 8 hónapja. - bökte ki továbbra is a vizet fürkészve.
- Már nem élek igaz? - tétovázott a kérdéssel.
- Olyan sokszor vissza akartam ide jönni. - tért ki az egyenes válaszadás alól. - De féltem… - habozott a folytatással. - Gyerekkorom óta biztosan tudtam, hogy itt mindig megtalállak, hogy megtalálsz. Ha bármi történne, itt találkozunk… S féltem, ha visszajövök, ide te nem vársz majd rám. Nem vagyok még készen arra, hogy ne találjalak itt. - sandított könnyek között az apjára. - S talán soha nem is leszek így abba a hazugságba ringatom magam, hogy te itt vársz, s mikor megérkezem, jól leszidsz, amiért elkéstem. - mosolyogta figyelmét újra a víznek szentelve.
- Abbigail. - suttogta vigasztalóan.
- Nem lett volna szabad ezt sem elmondanom, de már nem érdekel, hogy mennyit változtatok a múlton vagy a jövőn. - vallotta dühösen.
- Abbigail. - próbált közbe szólni.
- Félek apa. - fordult immár egyértelműen felé.
- Ahogyan én is. - fogta tenyerébe lánya arcát. - De furcsán is néznék rád, ha nem tennéd. O’neill vagy Drágám és ez néha azzal jár, hogy olyasmiket teszel, mondasz, vagy csak gondolsz, amit senki más. - törölte le hüvelykujjával Abby arcán futó sós cseppeket. - Elviselsz és harcolsz, bátorságot s reményt ébresztesz…
- Most magadat fényezed? - mosolyodott el a fiatalabb O’neill.
- És persze nevetést. - viszonozta. - Abby. Ha visszamentél, akkor menj el oda, vagyis ide. - zavarodott egy pillanatra bele. - Hidd, el én itt leszek. - csúsztatta tenyerét nyugtatóan lánya karjára. - Lehet, hogy nem éppen ilyen formában, de erről majd Danielt kérdezd,… de amit 100%-osan jómagam is állíthatok, hogy mindig veled leszek.
Jack karjaiba zárta lányát ki érthető módon úgy kapaszkodott belé mintha sosem tudná elengedni s a férfi is elégedett lett volna vele, ha soha többé nem kellene elszakadniuk. Bár Abby életének jelentős részéről még nincsenek, emlékei mégis mintha a felnőtt nő helyett az ő kicsi lányát tartotta volna a karjaiban.
*******
Abbigail céltudatosan vágott keresztül a bázis folyosóin meg sem állva anyja laborjáig. Odabentről hangok szűrődtek ki, de a jövőbeli senkitől nem zavartatva besasszézott a helyiségbe. Épp azt akarta közölni, hogy nemsokára távozik, ugyanis nagy terhet dobott le a lelkéről így a szemében aranybarna foltok jelentek meg mikor Sammel szemben egy ismerős alak üldögélt.
- Később visszajövök. - hátrált volna villámsebességgel az ajtó felé.
- Abbigail. - mondta Sam hangjában a „nehogy itt merészelj hagyni” hangsúllyal.
- Áh, Abbigail. - termett a férfi előtte. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Az alezredes sajnos rendkívül keveset árult el magáról. Természetesen érthető okokból. - hadarta. - A nevem…
- Szükségtelen Dr. McKay. - húzta el a száját majd nyújtotta rövid kézfogásra a kezét.
- Mikor kitudódott a dolog alig vártam, hogy visszatérhessek. Persze az út… - kezdett volna hosszas panaszkodásba.
- Miféle dolog? - szakította félbe Abby a lelkes doktort.
- Hogy ön a jövőből érkezett és nem is először. - magyarázta.
- Ez minden? - kérdezett rá.
- Miért van más is? - kérdezett vissza.
- Nem nincs. - rázta közönyösen a fejét Abby.
- Szóval van. - szűrte le McKay. - Sam tudja?
- Tudja fontos beszélnivalóm lenne Sammel. - utalt érkezésének okára.
- Hogyne. - bólintott a doktor továbbra sem mozdulva.
- Úgy értettem négyszemközt. - nyomatékosította.
- A kantinban leszek. - oldalazott ki a laborból.
- Kérlek, mondd, hogy nem te hívtad. - roskadt le fáradtan a székbe Abby.
- Ami azt illeti nem. - hárított Sam. - Mitchell szólta el magát Sheppardnek.
- Mit vár tőlem? - nézett anyjára kérdőn.
- Amit minden kíváncsi tudós. De hagyjuk McKayt. - legyintett fáradtan kit már alaposan kikészíthetett Dr. McKay. - Miről akartál beszélni?
- Hazamegyek. - közölte maga sem tudta, hogy örömtelien vagy éppen szomorúan.
*******
Abbigail úgy érezte mintha évek s nem hetek teltek volna el mióta Cameron az erdő ezen részére vezette. Lelke akkor még reménnyel volt teli nem keserű bűntudattal, hogy elárulta azt, akit szeretett. Nem hitte, hogy az alezredes valaha is megbocsájtja, amit tett, de úgy gondolta mégis megpróbálkozik beszélni vele, mert talán ez az, ami még ebben az időben tartja. Daniel elmélete a lelkének gátló erejéről egyre nagyobb bizonyosságot szerzett apjával való beszélgetése után, mégha tudományosan teljesen ostobaság is volt.
A hely mit sem változott azóta s Mitchell is ugyanott ült. Az eget köd takarta csakúgy, mint legutóbb de a hőmérséklet kedvezőbb volt. Érezni lehetett, hogy erősen közeleg a tavasz. A nő halkan közeledett megbecsülve minden pillanatot, amíg figyelhette a férfit mialatt szívverése vadul morzézott az éjszakába. Cameron nem vette észre vagy csak nem akart róla tudomást venni, így ugyanolyan elmerülve tekintett az égbolt felé a szürke sziklán üldögélve.
- Szia. - köszönt rá Abbigail.
- Szia. - köszönt vissza csendesen Cameron továbbra is a hátát mutatva.
- Reméltem, hogy itt talállak. - ment centikkel közelebb.
- Én épp menni készültem. - állt fel.
- Ne csináld ezt Cameron. - állt az útjába tenyerét a férfi mellkasára helyezve.
- Miért úgy sem fogsz emlékezni rá. - maradt mozdulatlan a nő keze alatt.
- De te igen. És a jelen a fontos… nem akarom, hogy így váljunk el, mert közel az idő. - kereste a szemkontaktust.
- Szóval nemsokára visszamész. - nézett végre Abbigailre.
- Már nem kell sok és minden a régi lesz. - utalt a külsejére.
- Neked biztosan. - vette le a nő kezét s elindult a fák közé.
- Cam. - szólt utána.
- Nyugodt szívvel tovább állhatsz, hiszen megmentettél. - fordult felé gúnyosan.
- Tudom, hogy haragszol, sőt talán gyűlölsz is, de kérlek, adj egyetlen percet. - marasztalta a férfit s legnagyobb meglepetésére az alezredes megállt. - Mikor idejöttem minél hamarabb rendezni akartam a dolgokat, mert fájó dolgokat tépett fel bennem ez az idő. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg én is ilyen lehetek valakinek. - hadarta a magyarázatot mintha félne, hogy Mitchell bármelyik pillanatban eltűnik. - Én csak azt akarom mondani, hogy amiket a múltkor mondtam azt nem úgy gondoltam… - lassított a beszédtempón, hogy a férfi minden szavát megértse. - Azt hittem így könnyebb lesz pedig csak még nehezebbé tettem, de legalább rávitt, hogy végre kimondjam… A legjobb dolog, ami valaha történt velem az, hogy megismertelek. - vallotta. - És jól tudom, hogy így sem lesz könnyebb…
Cameron meg sem várta a mondat végét s pár lépéssel már át is szelte a kettejük között lévő távolságot, majd ajkaihoz húzta az Abbigailét. Percekig nem váltak szét s mikor megtették úgy érezték mintha lelket cseréltek volna.
- Akkor ez azt jelenti, hogy nem haragszol? - mosolygott bele Abby a férfi ajkaiba.
- Azt hiszem, rád én egy kicsit mindig haragszom. - simogatta meg a nő arcát. - Bár ne lenne ez az egész annyira… lehetetlen.
- Nem érdekel, hogy lehetetlen. - idézte emlékezetből a férfi mondatát.
- A tábornok ezért minimum a fejemet véteti. - játszott el fejben a gondolattal Mitchell, de meglepő módon egy kicsit sem érdekelte.
- Talán el kellene kezdenem szót fogadni neki. - tett úgy Abbigail mintha fontolóra venné.
- Ha már ennyi éven át nem tetted ez a kis idő még belefér. - húzta közelebb a nő ajkait.
Újabb csókban forrtak össze mialatt Abby szemei eredeti mély barnába borultak.
*******
Abbigail várakozásteljes tekintettel nézett Cameronra s a férfi érezte minden kételye semmivé foszlott kettejüket a jövőt s a következményeket illetően. Két tenyere közé fogta a nő szép arcát és lágyan megcsókolta. Szívverésük szinkronban vert ugyanolyan lázas tempóban.
Cam végigfektette Abbyt az ágyon és figyelte hogyan terülnek szét a nő csokoládébarna fürtjei a fehér párnahuzaton. Mitchell tekintetével végigpásztázta Abbigail minden vonását majd végigsimította a nő kipirult arcát, ajkát és nyakát. Abby mélybarna szemei szinte csillogtak a félhomályban majd Cam hajába túrva magához húzta.
Forró csókban forrtak össze s mire észbe kaptak egymás ruháját rángatták. Abbigail végigsimította Cameron meztelen hátát, karját, hasát majd lejjebb vándorolva a nadrágja szélével kezdett el babrálni. Cam viszonozta s megszabadította partnerét a nadrágjától majd kezét végigsiklatta a nő combján egészen a csípőjéig.
Egyetlen pillanatra fogták vissza magukat, csak míg beitták a másik látványát, hiszen holnaptól már semmi sem lesz ugyanaz. Félő hogy soha többé nem fognak már egymásra így tekinteni soha nem fogják ezt újra átélni.
- Szeretlek. - suttogta rekedten Cameron.
- Szeretlek. - viszonozta Abbigail.
Újra megcsókolták egymást immár engedve a vágyaknak együtt töltve a régen várt éjszakát.
*******
- Fel kellene kelnem. - motyogta másnap reggel Abbigail.
- Még alig hajnalodik odakinn. - simított végig Cam a nő meztelen karján.
- Honnan tudod, ha a föld alatt vagyunk? - kérdezte.
- Kivételes az időérzékem. - felelte mosolyogva.
- Megnézted mennyi az idő. Igaz? - mosolyodott el Abby.
- Sss. Miért akarsz mindenáron leleplezni? - fordította maga felé.
- Arra semmi szükség. Átlátok magán alezredes. - simogatta meg a férfi arcát hol már érezhető volt némi borosta.
- Ne legyen tiszteletlen őrnagy. - nyomott csókot a nő tenyerébe mely az állát simogatta.
- Cam. - hervadt le a nő arcáról a mosoly.
- Tudom. - csókolta meg. - Csak még egy perc. - folytatta arcának minden kis szegletével.
Ezután Cameron még egyszer hosszan megcsókolta miközben szelíden magához vonta Abbigailt, hogy érezhesse még egyszer utoljára a nő minden lélegzetét, illatát és érintését.
- Mit szeretnél reggelire? - kérdezte Mitchell mikor szétváltak.
- Tudod, hogy kaja fronton nem tudsz hibázni. - kacsintott rá.
- Lehet el fog tartani egy kis ideig. - tájékoztatta.
- Tudom. - pislogta vissza könnyeit mosolyogva. - Én itt várlak. - hazudta.
Cam miután felöltözött visszalépett a még ágyban lévő Abbyhez és homlokon csókolta majd összeszedve minden lelki erejét kisétált a folyosóra. Jól tudta, hogy mire visszaér Abbigail már nem lesz ott s mikor az előbb kitette a lábát a nő már a holmija után nyúlt. Nem tudta volna elengedni, ha ő is beáll a többiekkel a kapuhoz búcsúzkodni s érezte ennél szebb búcsút nem is vehettek volna. Mégis minden porcikája a távozás ellen tiltakozott. Megkísérelték a lehetetlent s annyi időt loptak magunknak amennyit csak lehetett, de be kellett látnia egy élet is kevés lett volna arra, hogy úgy érezze elegendő időt töltöttek együtt.
Fél órával később tért vissza a szobájába s leült a gondosan bevetett ágyra. Tudta, hogy képtelenség mégis a szívével érezte, hogy Abbigail most hagyja el a bázist, a jelent, ami neki a múlt. Tudta, hogy nem bírja majd csak úgy végignézni mégis rohanva futott az irányítóterem felé. Mire felért Walter háta mögé Abbigail már a rámpa tetején járt mélybarna haján játszottak az eseményhorizont fényei ám mielőtt átlépett volna mintha megérezte volna, hogy Cameron odafentről figyeli, a nő felé emelte szemeit és lágyan a sírás határán táncolva elmosolyodott majd belépett a pocsolyába.
*******
- Uram a 10 órási megérkezett. - szólt be az iroda ajtaján Hartfield őrmester.
- Küldje be. - szólt Mitchelltől fel sem nézve a papírjai közül.
Őszintén nem emlékezett, hogy ki lesz a 10 órási s, hogy miért is jött, de nem akarta az őrmesternek bevallani. Csupán reménykedett, hogy nem valami fejes vagy okostojás Washingtonból. Úgy döntött nem méltatja őt sem különösebb figyelemre. Korán van még bármiféle komoly dologhoz. Így a papírjaiba mélyülve várta, hogy nyíljon az ajtó.
- Uram. - hallatszott egy ismerős női hang melyet hosszú évek óta nem volt szerencséje hallani. - Abbigail O'neill százados jelentkezik. - szalutált.
- Százados. - dadogta szinte.
Utoljára körülbelül 16 éves korában látta az előtte álló nőt. Eltelt pár év azóta s immár büszkén taposta húszas éveinek közepét. Még körülbelül 10 év és akkori pompájában fog ragyogni, ahogy annak idején megismerte.
- Tábornok? - vizslatta kérdőn az elkalandozott Mitchellt. - Azt hittem szóltak, hogy érkezem.
- Igen. Persze. - hazudta bár erre a névre biztos emlékezett volna.
- Már azt hittem meg sem ismer.
~ Emlékszik! Istenem! - ujjongott belül Cam. ~ Azt mondta nem fog rá emlékezni s ennyi éven át nem is tette, de most...
- A pár évnyi kiképzés annyira nem változtatott meg. A szüleim szerint sajnos belsőre sem. - poénkodott O’neill stílusban.
- Óh. - mosolygott hamisan Mitchell mikor rájött, hogy mégsem emlékszik.
- Szóval mikor kezdjük? - állt tettre készen a nő mintha bármelyik percben átlöknék a kapun.
- Hartfield őrmester elkíséri, a szobájába aztán megnézem, hogy hova tudnám betenni. - csitította. - Nem garantálok egyből egy CSK csapatot, mert tudomásom szerint nincs üresedés, de a maga képességeivel nyilvánvalóan ez hamar változni fog.
- Köszönöm Uram. Ez igazán hízelgő. Ne kapkodja el. - mosolygott mielőtt az ajtón túl lépett volna.
Cameron hosszú tanácstalan percekig nézett utána. Idegesen forgatta karikagyűrűjét mialatt olyan intenzitással borították el a rég eltemetett érzések, hogy teste nem tudta eldönteni maradjon mozdulatlan vagy rohanjon utána. Jól tudta, hogy lehetetlen küldetés lenne a dolog, mégis egy röpke pillanatra újra a múltban érezte magát mikor Abbigailt elsőnek meglátta. Még emlékezett a nő harciasságára, közönyére, égszínkék szemére, szőke hajára melyet viszontlátott Carteren nap- nap után. S emlékezett, hogyan változott vissza az ő karjaiban haja és szeme a csokoládé árnyalataira feltárva ezzel a valódi Abbigailt ki abban a pillanatban szebb, okosabb, bátrabb és tökéletesebb volt, mint addig bármikor. Hirtelen felindulásból szaladt hát le a lépcsőn át a folyosókon majd nem sokkal maga előtt megpillantotta a hosszú sötétbarna copfot mely ütemesen lógott gazdája után.
-Százados! - kiáltotta.
A nő meglepve fordult hátra.
-Uram. - mosolyogta.
Ettől a mosolytól férfi létére elgyengült a lába is.
- Én csak... Csak azt szerettem volna mondani, hogy Üdv a Parancsnokságon. - nyelte vissza valódi mondanivalóját.
- Köszönöm Uram. - húzta még szélesebbre a mosolyt.
Cameron nem volt rá képes, hogy bármit is mondjon. Pedig annyi mindent szeretett volna. Elmondani, hogy nem volt nap az elmúlt 25 évben mikor ne gondolt volna rá, hogy a mai napig vannak, olyan éjszakák mikor újra vele álmodik, s mikor felébred, elevenen érzi a nő illatát. Hogy bár megnősült szíve mégis örökre az övé maradt. És a helyzet tovább bonyolódott azzal, hogy immár nemcsak, hogy a barátai gyereke, de körülbelül 40 évvel idősebb is nála. S ezúttal a lehetetlen szó melyre annak idején fittyet hánytak immár minden betűjével pecsétet nyomott kettejük közös sorsára.
Vége.
|