Talán egy másik életben IV.

Sam kezdett lassan magához térni. Kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, amikor egyszer csak éles fájdalom szúrt az oldalába. ~Már emlékszem. - simított végig azon a ponton. Kinyitotta szemeit, hogy felmérje kárait, amikor látta, hogy jobbján még parázslik egy kis rakás tűz. Szokatlan is volt neki miért nem fázik. De azt hitte a ráterített kabát az oka. ~A kabát. - eszmélt fel rá. Szemeivel keresni kezdte a tulajdonosát már épp kiáltott volna érte, amikor észrevette, hogy a parázs okozta félhomályban valaki szuszog mellette.
Gyönyörködött a férfi békés arcában majd a tekintete lejjebb vándorolt és ekkor vette észre, hogy valami fehérlik a szürkeségben. Az ezredes egy szál pólóban feküdt mellette a jéghideg földön felsőjét ugyanis őrá terítette. Nem is gondolkozott rajta visszarakta tulajdonosára, ki egy halk morgással köszönte meg. Kicsit kényelmetlen volt a helyzet, ahogy hanyatt fekve próbálta szemlélni békésen alvó felettesét, de nem volt mit tenni az oldalára nem bírt volna ráfordulni. Mikor a nyaka elzsibbadt úgy döntött megpróbál felülni.
Mire nagy nehezen felküszködte magát nem kevés fájdalmas nyögéssel kísérve hálát adott, amiért az ezredes olyan mélyen tud aludni, mert nem állt szándékában fölébreszteni. Nem is emlékszik hányszor riadt fel az éjszaka, de ő mindig ott volt és visszafektette aludni. Rakott még valamit a tűzre melynek füstje a lyukon át ki tudott menni. Ez az egy jó dolog van abban, hogy beszakadt az átkozott alagút legalább tudtak tüzet rakni megfulladás nélkül. A tűz adott némi fényt így Sam lehúzta kabátja cipzárját majd a pólójának maradványait elhúzva nézegette a gondos kis kötést. Eszébe jutott Jack érintése a bőrén melyet még az ájulás szélén tapasztalt és egyszeriben libabőrös lett. ~Ugyan már Sam! -oltotta magát. ~Az életedet akarta megmenteni.
Míg ő saját gondolataival telve vizsgálta a kötésének széleit Jack felébredt.
- Sam. - nézett körbe magán szinte pánikszerűen.
 - Itt vagyok Uram. - válaszolt.
- Mit művel?- pattant fel ülőhelyzetbe.
- Ülök. - válaszolta nemes egyszerűséggel.
- Még nem lenne szabad felülnie, sőt mozognia. - oltotta beosztottját miközben a visszakerült kabáton gondolkozott.
- Jól vagyok és köszönöm. - küldött hálás mosolyt megmentője felé.
Jack válaszul csendben bólintott.
- Ideje indulni. - próbált feltápászkodni Sam.
- Eszébe se jusson!- termett ott Jack és visszanyomta a földre.
- Uram tovább kell mennünk. Nemsokára elfogy a vizünk és…
- Tisztában vagyok vele Carter. Maradjon nyugton, míg megnézem mekkora kárt sikerült okoznia. - tartotta továbbra is földközelben a nőt.
Jack elhúzta az anyagcsíkokat melyek az őrnagy pólójának derekát képezték majd elkezdte letekerni a kötést.
Sam reggeli imái mintha meghallgatásra kerültek volna így újra érezhette a férfi érintését.
-Nem kezdett el újra vérezni, de egy darabig biztos nem tudunk majd tovább haladni. - vizsgálta a sebet.
- Csak én nem, ön…- sziszegte fájdalmasan Sam.
- Ezt verje ki a fejéből. - kezdte el visszatekerni a kötést Jack.
- Ezredes…- szólt mikor a férfi végzett.
- Nem fogom itt hagyni, még ha ebben a rohadt barlangban is fogok éhen-szomjan halni vagy akár megfagyni!- fakadt ki miközben aggodalom égett barna szemeiben. -Megyek, keresek valami éghetőt. - halkította le magát.
- Uram.
- Tessék. - fordult hátra.
- Hagynunk kell kialudni a tüzet. - nézett az ezredesre majd tekintete átsiklott a pislákoló hő és fényforrásukra. - Annyira nem magas az új belmagasságunk sem és tartok tőle az egész éjszakán át tartó füstölés így is túl sok szén monoxidot jutatott ide.
Jack O’neill sóhajtott még egy hatalmasat majd a tűz kialudtával felkattintotta eddig hűséges lámpájukat ezzel együtt egy ötlet lámpája is sikeresen kigyúlt fáradt gondolatmenetében.

Sam az egész napos semmittevésbe kezdett nagyon belefáradni. Az ezredes nem engedte, hogy bármit is tegyen így aztán csak nézte, ahogy a férfi utat próbál építeni a törmelékekből vissza az alagútba. Gyakran elaludt a nézelődés közben ilyenkor pedig teljes holtidő uralkodott még álmodni sem álmodott.
Jack aggódva nézte az el-elbóbiskoló őrnagyot. Kétszer olyan gyorsan és keményen dolgozott, mint még életében soha mégis olyan nehezen akarta építménye elérni a több mint 6 méterre lévő lyuk száját. Mikor végül sikerült és kész lett a vékony kis feljáró törmelékekkel és földdel kirakva O’neill agya azon kezdett kattogni, hogyan viszi majd itt fel Cartert a lehető legkisebb fájdalom és kár okozása nélkül, végül a legegyszerűbb módot választotta:
- Carter. - keltegette az őrnagyot.
- Nem aludtam. - motyogta gyengén a nő.
- Tudom. - mosolygott Jack. - Kész van az út felfelé. De szükségem van a segítségére.
- Igen Uram.
- Jöjjön. - emelte a levegőbe Samet.
Jack nekivágott a kis emelkedőnek és imádkozott az égiekhez, hogy az bírja meg a kettőjük súlyát.  Lassan és óvatosan lépdelt felfelé. Sam motyogott valamit, de nem igazán értette csak a cél lebegett a szeme előtt miszerint minél hamarabb kijuttatni őt innen és orvosi ellátásban részesíteni. A felénél járhattak mikor az építmény furcsa hangokat kezdett kiadni. Jack hátrálni kezdett „csomagjával” a kezében majd alig néhány méterre a földtől a földút feladta a szolgálatot és ők pedig a földre estek. Hatalmas porfelhő maradt csak az egy napi munkából és pár sajgó borda, ahogy tompítani akarta az őrnagy esését. Mikor a por elült megnézte Samet kinek úgy tűnt nem lett komolyabb baja, de az eddigi probléma mintha a reggeli jóhoz képest újra rossz irányt vett volna. Túl sokat aludt és csak szinte percekre tudott éber maradni.

Nem volt már több ötlete és el is fáradt rendesen, így Jack karjaiban húzta Samet miközben folyamatosan beszélt neki. Mindenről, ami csak az eszébe jutott például a kis faházról, amit Samnek mindenképpen látnia kell amint kijutottak innen.
- Megtanítom horgászni. - simogatta a nő haját.
- Tényleg?- szólt erőtlenül Sam az ezredes mellkasának dőlve.
- Ígérem. Meglátja semmi az egész és nagyon jól fogja magát érezni.
- Már alig várom. - mosolyodott el halványan az őrnagy. Uram?
- Igen?
- Köszönöm, hogy itt marad velem.
- Még ne adja fel. - próbált ösztönzően hatni mikor a kis lámpa végleg kialudt.
A gödör koromfekete volt, hideg és félelmetesen csendes. Jack próbálta tartani magában és Samben is a reményt, de tudta nincs sok esély. A nő állapota súlyos volt ezt mindketten tudták a férfi már csak valami csodában reménykedhetett, de Jack O’neill lévén nem hitt a csodákban így csak a gyors és fájdalommentes halált várta mindkettőjüknek. Mikor Sam halk szuszogása megtörte a gödör csendjét Jack érezte legördül néhány kövér könnycsepp és ráhull a nő aranyszínű hajára, mint némi harmat a kora tavaszi búzamezőn. Elképzelte hát magukat egy békés tiszta meleg helyen hol hét ágra süt a napsugár így hozva magára is talán az utolsó elalvást.

-Jack! Sam!- kiáltotta egy ismerős hang.
Jack nem merte kinyitni a szemét, mert félt, hogy álmodik és a remény, ha felkel, szertefoszlik, de ahogy egyre tisztábban hallotta a hangot mégis megpróbálkozott vele. Egy éles fényű lámpa takarta el a hang tulajdonosát Jack pedig úgy érezte talán ennyi volt ám mikor Daniel Jackson ismerős sziluettje rajzolódott ki visszatért belé a remény.
- Jack!- kiáltotta le a tudós mikor látta barátja reagált a hangra.
- Daniel. - próbálta volna visszakiáltani, de teljesen kiszáradt a torka. - Sam. - fordult az ölében lévő nőhöz.
Jack kitapogatta a pulzusát, ami alig érezhetően, de megvolt.
-Sam. - keltegette. - Sam. Itt van Daniel.
A nő azonban nem ébredt fel, nem bírta felemelni szemhéját így csendben szuszogott tovább. ~Legalább szuszog. - könyvelte el az ezredes.
-Lemegyünk értetek! - szólt le Daniel.
Jack nem mozdult ülőhelyzetéből nem is bírt volna, de már nem is kellett. Úton volt a segítség.
- Ezredes hall engem?- ismerte fel Dr. Frasert.
- Igen.
- Jó akkor most már elengedheti az őrnagyot. - próbálta kivenni a férfi karjaiból és átrakni egy hordágyra. - Vigyázunk rá ígérem.

- Jack. - szólt magához térvén Sam.
- Sam. - hallotta a doktornő hangját.
- Janet. Hol vagyok?- pislogott.
- A parancsnokság gyengélkedőjén.
- Mi történt?
- Kihoztunk titeket. - mosolygott kedvesen Dr. Fraser.
- Hol van az ezredes?- rémült meg egy pillanatra az őrnagy.
- Már jól van pár repedt borda és némi kimerültségen kívül. Itt alszik a szomszédos ágyon. - állt félre a doktornő, hogy Sam átlásson. - Most mennem kell Martoufhoz, de nemsokára visszanézek.
- Köszönöm Janet. - feküdt vissza párnájára.
- Jó reggelt Carter. - szólalt meg váratlanul az ezredes.
- Jó reggelt ezredes. Azt hittem, hogy alszik. - fordult a férfi felé.
- Csak nem akartam, hogy a doki faggasson. - húzta meg vállait miközben felé fordult.
- Értem. Hogy érzi magát?- vizslatta.
- Ezt akartam én is kérdezni. - viszonozta a felmérést.
- De én kérdeztem előbb. - mosolygott Sam.
- Jól vagyok főleg most, hogy látom maga is. - mosolygott vissza.
- Hála önnek. Szeretném megköszönni. Maga nélkül biztos, hogy…
- Szívesen Carter. - nézte újra a plafont az ezredes miközben Sam figyelmét nem kerülte el a szája szélében megbúvó megkönnyebbülten boldog mosoly.

- Szia. - jött be a gyengélkedőre a hasonmás.
- Szia. - köszönt vissza Sam.
- Hogy érzed magad?
- Már jobban. Csak bánt, hogy majdnem meghaltam az ezredessel a semmiért. - ébredezett újfent.
- Ezt, hogy érted?- ült az ágya szélére.
- Nem találtunk semmit a barlangban. - válaszolta.
- Óh, te még nem tudod. - lett hirtelen izgatott a férfi.
- Micsodát?
- Daniel és Teal’c találtak egy párat a másik alagútban. - újságolta.
- Tényleg?- próbált fentebb csúszni az ágyban Sam.
- Ők még az 1. nap estéjén kijutottak és mikor megtudták, hogy ti még nem azonnal mentőcsapatot szerveztünk.
- Köszönöm nektek is.
- Úgy sajnálom Sam. - tette kezét az övére. - Nem akartalak téged is veszélybe sodorni és, hogy ha te is…
- Jól vagyok. - mosolygott rá. -Az ezredes hol van?- siklott figyelme a szomszédos ágyra. - Azt hiszem egy kicsit újra elbóbiskoltam.
- A doktornő elengedte.
- Jó neki. - húzta el a száját Sam. - Engem mikor fog?
- Megyek és megkérdezem. - mosolygott még rá Samre majd távozott.
- Kössz. - szólt mielőtt kiért volna az ajtón.
Sam örömmel állapította meg, hogy hatnak a kapott fájdalomcsillapítók és nagyobb fájdalom nélkül tudott felülni.
- Ez gyors volt. Mit mondott?- kérdezte a visszatérő férfitől.
- Ki?- nézett magán körül.
- Hát Janet. Mikor mehetek el?- várakozott a válaszra Sam. - Jack?
- Carter?- vonta fel szemöldökét Jack.
- Óh… Elnézést Uram azt hittem, hogy… - magyarázkodott.
- Semmi baj Carter. Ami azt illeti, pont a dokitól jövök. - mutatott maga mögé.
- És?- szégyellte még mindig magát.
- Engedélyt kaptunk egy kis sétára.
- Az jó bár az ülésen kívül még nem próbálkoztam mással. - tápászkodott felfelé.
- Nem is kell. Lesz fuvar. - somolygott at ezredes.
Jack büszkén tolta maga előtt a kerekesszéket, amiben az őrnagy ült. Csak ne pont ide kellett volna vezetnie.
- Samantha. - jött a járgányukhoz Martouf.
- Martouf. - köszöntötte.
- Ne haragudj még nem volt időm bemenni hozzád. - szabadkozott.
- Semmi baj nyílván lefoglal ez a dolog. De mesélj, hogy haladtok?- próbált fellesni az asztalra.
- Még így is sok idő, de azt hiszem, ha egész éjszaka dolgozom sikerülni fog. - mosolygott lelkesen.
- Martouf…- csóválta a fejét.
- De ne aggódj megígértem az ezredesnek, - bökött a sofőr felé. - hogy még ma benézek hozzád és meggyógyítalak a goa’uld gyógyító eszközzel.
- És pihenni mikor fogsz?
- Amint kész vagyunk. Ne aggódj értem. Elég, ha én aggódom teérted. - fogta meg az őrnagy kezét mire Jack felől egy alig észrevehető morgásszerű hang jött.

 Martouf este tényleg benézett és meggyógyította Samet igaz nem maradéktalanul, hiszen így is még vagy egy hétig nem mehet majd küldetésre, de legalább járkálhatott, dolgozhatott. Már ha engedték volna neki. Mindenesetre benézett a tok’rához hátha tud neki valamit segíteni.
- Pihenned kéne. - fogadta a férfi.
- Pihentem eleget és hála neked már nem is vagyok ágyhoz vagy tolókocsihoz kötve. - támasztotta meg az asztalt Sam.
- Pedig az ezredes láthatóan örült annak, hogy tologathat. - somolygott a tok’ra.
- Ő csak…
- Vigyáz rád. Tudom. Tényleg a férjed a másik valóságban? Nem mintha ez rám tartozna. - löttyintgette a kis fiolákat.
- Végül is nem titok. Igen a másik ezredes szerint így állnak a dolgok odaát. Vagyis, hogy álltak. - javította magát.
- Igen hallottam róla, hogy meghaltál vagyis, hogy ő meghalt. - zavarodott bele ő is.
- Mit gondolsz, holnapig elkészülsz?- reménykedett a jó válaszban Sam.
- Azt hiszem még pár óra és készen lesz.
- Akkor nem is zavarlak. - fordult sarkon.
- Várj Samantha.
- Tessék. - fordult vissza.
- Ha nem lenne ez a szabály dolog úgy értem, ha nem lennél katona…- jött egészen nem megszokott zavarba Martouf. - Te is… hozzámennél az ezredeshez?
- Öhm.. Nem igazán gondolkodtam még ezen. - tanulmányozta a kis rózsaszín löttyöt a férfi kezében.
- Ezt is szeretem benned. - jött közelebb.
- Mit?- nézett a férfi szemébe.
- Hogy nem tudsz hazudni. - mosolygott rá.
- Ez bonyolult. - sütötte le újra szemeit a löttyre.
- De szereted .- szólt alig hallhatóan.
 -Én… Én…- dadogta.
- Ne haragudj tolakodó voltam. Nem akarom, hogy azt érezd, tartozol nekem valamivel is Jolinar miatt. - tett egy lépést hátra.
- Az, amit irántad érzek, az nem csak miatta van. Érted?- csökkentette most ő a távolságot.
- De nem vagyok O’neill ezredes. - vizsgálta most a férfi a kezében lévő folyadékot.
- Martouf. - vette ki a kezéből, hogy rá nézzen.
- Nézd, nekem nem kell bevallanod, de te még önmagadnak sem bírod, ahogyan ő sem. Ebben teljesen egyformák vagytok. Első helyre helyezitek a kötelességet és csak azután magatokat. - fogta meg a nő kezeit.
- Ez a dolgunk. És ebben, ha jól emlékszem ti sem különböztetek Jolinarral. - mosolygott bele az egyik hátrahagyott emlékfoszlányba.
- Igen, de mi szakítottunk erre is időt és a másik Jack O’neill rá a példa, hogy nem lehetetlen.
- De az ő életük más és… mi…- tett most a nő egy lépést hátra elhúzva kezeit a férfiétól. - Jobb, ha most tényleg megyek. Később még visszanézek.
- Samantha. Ne haragudj. - fogta meg ismét a nő kezeit.
- Rád sosem tudnék. - szorította vissza a gesztust.