Főoldal » Cikkek » VICTÓRIA TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 – Tűzmadár II.

Tűzmadár II.

A nő egyetlen pillanat alatt hagyta ott, amit csinált és meg sem állt a keresett szektorig. Sebesült embereket szállítottak fel az orvosi részlegbe. Minden hordágyat megnézett rettegve a legrosszabbtól, amikor a fejek között megpillantotta, a narancsszínű sapka alatt őszülő, rövidre vágott hajszálakat. Azonnal felé iramodott átvágva magát az embereken.
- Jonah. - ért a férfi hátához ki a nevére megfordult.
- Jól vagyok Thera. - nézett a nő könnyes szemeibe.
A felfordulás alatt arrébb vezette majd karjaiba zárta az aggódód nőt.
A nő ujjai elfehéredve markolták a férfi kabátját, míg átölelte.
- Annyira aggódtam. - szipogta bele Jonah vállába.
- Nincs semmi bajom. - simogatta meg Thera fejét.
Mikor szétváltak megfogták egymás kezét, mélyen egymás szemébe néztek, majd Jonah intett, hogy lassan ideje visszamennie.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Aznap este bár Thera jól tudta, hogy Jonah jól van mégis annyira megkönnyebbült mikor a férfi megjelent a találkahelyükön.
- Ne haragudj a reggeli miatt. - kérte a nő.
- Inkább én tartozom bocsánatkéréssel. - szólt a férfi. - Igazad volt az itteni dolgokkal kapcsolatban és bárhonnan is jöttünk, ki kell derítenünk mi, folyik itt nem csak a saját, de mások érdekében is. Egy csapat vagyunk: Te és Én. - kulcsolta össze ujjaikat.
Thera beleegyezően rámosolygott. Ujjai megsimogatták a férfi tenyerét s ekkor vett észre rajta néhány sebet. Felszíniek voltak csupán a sérülések, mégis úgy bántotta a dolog mintha életveszélyesek lennének. Gyengéden körberajzolta őket mire a férfi arcával jelezte, hogy semmiség az egész s ne is törődjön vele.
Jonah élvezett minden pillanatot, amit a nő közelében tölthetett. A nő tenyere még mindig bársonyosan puha volt és mikor rózsaszín ajkaival pecsételte kezének sebeit úgy érezte végleg begyógyította őket. Miután végzett ajkait az övéhez emelte így gyógyítva be szívének minden repedését és kételyét melyet valaha érzett.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Szerencsés madarak repültek tova a kék égbolton miközben Sam, Logna szavait kényszerült hallgatni. A férfi a feszült hangulatú reggeli után melyet az ezredessel szemben kellett töltenie hamar lecsapott a társaságára. Felettese egyszer sem nézett rá vagy szólalt meg az étkezés alatt hasonlóképpen ő is észrevétlen maradt, miközben Daniel faggatta a helyieket az őt érdeklő dolgokról.
Végül miután kellőképpen megpiszkálta az elé rakott ételt azt titulálva, hogy evett is valamit, Logna kivezette a várból mondván, hogy nem lenne e kedve egy sétához. Samnek őszintén szólva nem sok kedve volt bármihez is, de remélte, hogy az idegesítő helybéli majd eltereli gondolatait, az ezredesről és önmagáról.
- Tudja, Őrnagy, népeink között igazán hasznos lehet ez a barátság. - törte meg a békés csendet az idegen.
- Igen mi is így gondoljuk. - nézte a szorgos munkásokat kik a búzát vagy valami hasonló növényt arattak épp. - Kérdezhetek valamit?
- Bátran szólhat. - mosolygott.
- Köszönöm. - viszonozta. - Nos, láttuk, hogy maguk milyen fejlettek és mégis ez a hely első ránézésre olyan középkori. A középkori…- magyarázta volna.
- Dr. Jackson is pontosan ezt mondta. A technológiánk ellenére őrizzük a hagyományainkat és nagyra becsüljük a tisztességes kétkezi munkát. - mondta.
- Ez igazán nemes gondolat. - szólt Sam elismerően.
- Örülök, hogy így gondolja. Mert azon gondolkodtam, szorosabbra fűzném népeink barátságának fonalait. - állt meg.
- Tudja a tárgyalásokat attól tartok O’neill ezredessel kell lefolytatnia, ő pedig, továbbítja Hammond tábornoknak. - hárított. - Viszont én nem látom okát annak, hogy népeink ne legyenek barátok.
-És önnel mi a helyzet?- kereste a szemkontaktust az idegen.
- Velem?- hunyorgott az éppen a szemébe tűző naptól.
- Lát esélyt arra, hogy barátok legyünk a kezdeti nehézségek ellenére?- fejtette ki.
- Persze. Ami azt illeti, általában elég barátságos szoktam lenni. - mosolyodott el.

- Carter. - ment hozzá az ezredes mikor visszaértek a településre.
- Uram. - üdvözölte.
- Áh Logna. - fordult a helybéli felé O’neill. - Megmutatta Carternek a dombokat?- kérdezte.
- Attól tartok abban már megelőztek. - válaszolta az idegen, furcsa mosollyal az arcán. - Akkor én magukra is hagyom önöket. Viszlát, Őrnagy. Ezredes. - távozott.
- Mire akart ezzel célozni Uram?- tette fel kissé bizonytalanul a kérdést Sam.
- Fogalmam sincs. - füllentette miközben a tegnap este történtek rohamozták meg az agyát. - Vetett már néhány pillantást a visszahozott tervrajzokra?- terelte más irányba a beszélgetést a gondolataival együtt.
- Szükségtelen. Lemásoltattam mindent a központ számára. - válaszolta.
- Én úgy értettem, hogy Logna barátunk bevezette e már a szerkezetek rejtelmeibe, hogy melyik egy lézerágyú prototípusa meg hasonlók. - fejtette ki.
- Nem még nem Uram. - mosolyodott el halványan. - Szeretnék először maguk katalogizálni, hogy miket kaptak vissza, de megígérte, hogy rögtön megosztják velünk amennyiben igényt tartunk rájuk. De első ránézésre azt kell, mondjam nem lesz köztük túl sok lézerágyú.
- Igen, pont ettől tartottam. - lombozódott le akár egy kisgyerek.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Semmilyen technológiailag fontos dolgot nem kaptunk a Temenektől. - jelentette Sam, Hammondnak odafenn a tárgyalóban.
- De a jelentésük szerint fejlettebbek nálunk. - csodálkozott a tábornok.
- Igen Uram, viszont úgy tűnik java részt ez csak kirakat.
- Ha frappáns kis mozgóajtóra vagy érintésre felgyúló lámpára vágyik, őket keresse. - szólt közbe az ezredes.
- Nincsenek fegyvereik, sőt soha nem is használtak. Sosem volt háború a bolygón és a goa’uldokat sem ismerik. - folytatta az őrnagy.
- Szerencsések. - sóhajtott nagyot a tábornok.
- Viszont a történelmük igen gazdag és változatos a kultúrájuk…- szépítette volna a helyzetet Daniel.
- Csakhogy a kultúrával nem tudjuk megvédeni a Földet, Daniel. - vágott a szavába Jack.
-És a szövetség meg a barátság?- próbálkozott tovább a régész.
- A Temenek valóban nagyon barátságosak és nyitottak voltak. - foglalt állást Teal’c is.
- Igaza van Dr. Jacksonnak. - bólintott rá a tábornok. -A szövetségesek mindig jól jönnek.
- Igen Uram. - sóhajtott Jack.
- Nem ők az egyedüli nép kikkel nem a technológiájuk miatt ápolunk barátságot. - szólt Sam.
- Tudom. - látta be O’neill. - Csak úgy örültem volna néhány újabb akárminek, amivel hátsón billenthetünk pár kígyót.
- Megértem ezredes. - mondta Hammond. -A pentagon is boldogabb lenne mi pedig nyugodtabbak.
- Talán a legközelebbi küldetésen. - sarkallt mindenkit optimizmusra Daniel.
- Talán. - mondták egyszerre nem túl lelkesen.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sam a szobájába ment az eligazítás után. Nem volt értelme hazamennie, míg odafenn futatták a kapudiagnosztikát. Bármikor beüthetett valami gikszer és akkor hozzá rohannak majd segítségért. Nem mintha nélkülözhetetlen lenne csak fontos, és a tapasztalatai mindig sokat érnek egy-egy balszerencsés kimenetelű történés után. Néha imádja, hogy ilyen fontos máskor kevésbé, főként mikor megvan a maga baja is. Ám tény, hogy a munkája sok mindenért kárpótolja az életben, de azért nem mindenért. Most azonban nem tudta volna megmondani, hogy mi iránt vagy ki iránt mit érez. Elővett hát némi papírmunkát és monotonon gépelte a sorokat egymás után.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

- Miért pont minket hivatott Brenna, Tor miatt?- vetette fel Karlan az orvosi részlegen való látogatásuk után.
- Nyílván, mert mi mentettük ki a szakaszt. - válaszolta Jonah. - Ez nem csak Torról szólt.
- Mindez nem történt volna meg, ha hallgatott volna rám. - morogta Thera.
- Mégis. Szerintetek nem furcsa ez az egész?- folytatta tovább Karlan. - Nemrég még ez a Tor arról győzködött, hogy barátok vagyunk most meg minket hívatnak hozzá.
- Mire akarsz ezzel célozni?- kérdezte a nő.
- Talán Brenna tudja mi is folyik itt. - vetette fel.
- Azt nem hiszem. Ismerem őt. Ő…
- Nem tudom Thera. - kételkedett most már Jonah is. - Te mondtad, hogy egyik pillanatról a másikra változtatta meg érdeklődését a terveid iránt.
- Mintha csak parancsba kapta volna. - mondta Karlan.
- Jó, de kitől?- gondolkozott el Thera.
- Azt nem tudom. De itt most nem beszélhetünk. Este a szokásos helyen?- súgta oda társainak.
Jonah és Thera beleegyezően egyszerre bólintott rá majd nézték, ahogy Karlan távozik.
 - Én mondom, ez a fickó egyre mélyebben ássa be magát az ügyben magával rántva bennünket is. - nézett távozó társuk után Jonah.
- Lehet, de van logika abban, amit mond. - kémlelt ugyanarra Thera.
- Igen, pont ez rémít meg. - nézett immár a nőre.
- Engem is. Jonah…- viszonozta.
- Ígéretet tettem. - emlékeztette. - Bármi is süljön ki ebből, be is tartom. - mosolygott rá majd elindult ő is a saját részlege felé.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Kopp- kopp- kopp. Rázta fel félálomból az őrnagyot egy hangos kopogtatás. Elbotorkált az ajtóig és kinyitotta.
- Csak mondja, hogy menjek el. - állt Jack O’neill az ajtóban földbarna szemeivel kérlelve őt.
- Uram?- ébredt fel teljesen.
- Arra kértem, hogy…
- Ez egy parancs volt?- kérdezett rá.
- Nem. - válaszolta.
- Akkor jöjjön be. - nyitotta nagyobbra az ajtajának nyílását.
- Nem lehet. - állt mozdulatlanul.
- Miért nem?- verdesett az őrnagy szíve akár egy megvadult kolibri.
- Mert nem biztos, hogy ki szeretnék majd jönni. - vallotta.
- Értem. - száradt ki most már a szája is. - Akkor miért jött most ide?- kérdezte.
- Nem hiszem, hogy itt szeretném ezt megbeszélni. - nézett szét a kihalt folyosón.
- Szóval mégis bejönne?- ajánlotta fel.
- Carter. - kérte.
- Pusztán beszélni Uram. - hárította a vádat.
- Ezt már hallottam valahol.
- Akkor mit szólna egy sétához. - ajánlotta fel.
- Nincsenek sokan már a bázison, de…- tétovázott.
-És a bázison kívül?- vágott közbe.
- Rendben. - látta be, hogy ez nem rossz ötlet. - Kapjon magára valamit.
- Igen Uram.

Az éjszaka kellemes hűvösséget árasztott még a szél sem mozgott. A hold kifli alakban világított odafenn, maga köré gyűjtve megannyi fényes csillagát. Ám most mintha ők is az odalenn andalgó két katonát figyelték volna kíváncsian.
Sam hallgatta a Cheyenne- hegy mellett elhúzódó erdő állathangjait. Szíve a torkában dobogott, míg mellette haladó felettese feltehetően a mondanivalóját fogalmazhatta épp.
- Azt hiszem, elég távol vagyunk már. - türelmetlenkedett az őrnagy.
- Gondolkozom Carter. - mondta.
- Igen Uram.
- Tudja, milyen rossz vagyok az ilyenekben. - szorgalmazta még mindig a sétát.
- Talán kezdhetné azzal, hogy most mit érez. - sandított rá az éjszaka gyér fényében.
- Maga a halálomat akarja. - állt most már meg egy hatalmas fa törzsénél.
- Elnézést Uram. - nevette. - Csak egy ötlet volt.
- Úgy érzem mintha…- vette komolyabbra hangszínét. - megszegném az ígéretet. Az ő ígéretét.
- Ha úgy vesszük nem, … mert bár nem úgy, de velem van. - próbálta védeni mindkettőjüket.
- És ez elég?- nézett rá a holdfényben.
- Nem. - vallotta be. - De csak ennyink van. - viszonozta a pillantást.
- Sajnálom Carter. - hangzott fájdalmasan.
- Én is Uram. - érezte ugyanazt a gombócot a torkában.
- Akkor most…- kereste a megfelelő befejezést.
- Ideje búcsút mondanunk. - mondta ki Sam, Jack helyett.
- Úgy érti, mint Jonah és Thera?- mondta ki lassan a szavakat.
- Tudja, Uram azt sem tudom éltek e valaha. - kezdte el boncolgatni. - Úgy értem volt múltjuk és érzelmeik, emlékeik, de néha úgy érzem, mintha idegen lennék a saját testemben. Mintha ők a részünké váltak volna, és most mindenáron ki akarjuk őket ölni magunkból. Persze tudom, hogy így a helyes, de…
-Én nem tudom Carter, hogy helyes e.- szólt közbe váratlanul, reményt ébresztve Samben.
- Muszály annak lennie. - követte mégis az eszét a válasszal.
- Miért?- húzta tovább.
- Mert csak így szánjuk rá magunkat. - mondta ki.
- És rászántuk?- reménykedett ő is.
 - Uram. - szólt tétován Sam.
- Tessék Carter. - szólt gyengéden.
- Én… Én csak…- dadogta.
- Csak nyugodtan Carter, ennél kínosabb témát már nem tud felhozni.
- Amióta visszatértünk a bolygóról mi… minden szabályellenes tettünket Jonahnak és Therának tulajdonítottunk. - tördelte vékony kezeit.
- Mire akar ezzel kilyukadni?- ment pár centivel közelebb.
- Tényleg csak miattuk tettük, amit tettünk?- cikázott a tekintete a közeledő férfi arcán. - Úgy értem a múltkor az öltözőben és a folyóparton… - állapodtak meg szemei az ezredes szemeinél. - az is Jonah és Thera volt vagy… Jack és Sam?- ejtette ki lassan a szavakat.
Jack hallotta, ahogy mindkettejük szívverése kihagy a nevek hallatára, az igazságot pedig fájdalmasan visszhangozta a tavasz esti égbolt. Kissé remegve érintette meg jobb tenyerével Sam bal orcáját.
A nő becsukta a szemét és hagyta, hogy felettese egyre közelebb vonja, miközben ismerősen boldog érzés részegítette meg a férfi ujjainak érintésétől. Pilláit felnyitva győződött meg róla, hogy ez most nem egy újabb álom.
A férfi jól ismert vágyat olvasott ki a nő tekintetéből, tudta csak arra vár, hogy végre megcsókolja. Engedelmeskedett az éjszakai fényben mélykéknek ható szemeknek, és lassan még közelebb hajolt. Épp csak súrolták ajkaik egymás felszínét, mint tollpihe a tó tükrét, mikor a varázsnak, az őrnagy rádiójából feltörő hang vetett véget:
- Carter őrnagy. - hangzott fel harmadjára Siler hangja mire Sam kapcsolt.
- Itt Carter. - hátrált egy lépést.
- Asszonyom, van itt valami, amit látnia kéne. - sürgette az őrmester.
- Azonnal ott vagyok. - fejezte be a beszélgetést.
- Jöjjön. - invitálta O’neill, a még mindig valamire váró nőt. - Menjünk vissza.
- Igen Uram. - bólintott miközben csak az járt a fejében, hogy nem érhet így véget.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Az ég tisztán és kéken ragyogott másnap odafenn. Madarak csicseregték vidáman dalukat s apró bogarak táncoltak az enyhe meleget adó napfényben. Sam az egyik fa tövében üldögélt s a mellette elterülő füves részt ritkította. Törökülésben fosztogatta szálakra a kihúzott fűszálakat, majd útjukra engedte őket a lágy szellőben. Hátát a kemény fatörzsnek vetette és próbált nem gondolni az itt történtekre, vagyis a majdnem megtörténtekre.
- Délutáni szieszta?- szólt O’neill hangja. - Remélem nem ijesztettem meg.
- Tudtam, hogy maga az Uram. - folytatta tovább a fű tépkedését.
- Mit csinál itt Carter?- állt közvetlenül felé, árnyákot vetve rá a napsugarak ellen. - Siler égre- földre keresi.
- Azonnal megyek. - ám a kijelentés ellenére nem sietett a felállással.
- Siler várhat még egy percet. - állította meg mikor a nő függőlegesbe került.
- Nyílván a kapu…- próbálta magyarázni, hogy mi lehet ilyen fontos.
-A kapu is várhat, ahogy a galaxis is. - marasztalta.  -A tegnap bántja ennyire?- talált bele a közepébe.
-Én csak… Tegnap jól esett a levegő és gondoltam…- mutatott szét a kellemes tavaszi délutánon.
- Ugye tudja, hogy borzalmasan hazudik. - terelte magára az őrnagy szemeit.
- Igen Uram. - indult el visszafelé halvány mosolyt küldve az ezredes felé.
- Carter. - szólította meg.
- Igen Uram?- állt meg.
- Kettőkor eligazítás. - mondta.
- Ott leszek. - indult újra el.
- Carter. - marasztalta tovább.
- Igen?- állt meg ismét.
Sam látta, ahogy az ezredes szinte fájdalmasan nyomja el magában valódi mondanivalóját, de nem kérdezhetett rá.
- Menjen mielőtt Siler a levegőbe röpíti a helyet. - erőltetett magára egy mosolyt.
- Igenis. - viszonozta ugyanolyan erőltetettséggel.
Jack O’neill életében nem érezte magát ilyen ostobának és elveszettnek. Kikívánkozott belőle egy egész litánia, még ha nehezére is esett volna megfogalmazni. Létezik, egyáltalán ember ki mindezt szavakba tudná foglalni? De még volt egy perce. Egy perc arra, hogy valamit mondjon, mielőtt a nő visszatér a föld alá, az ódon betonfalak közé, képletesen eltemetve mindazt mi köztük valaha is történt.
-Szeretlek Sam. - bukott végül ki belőle a vallomás.
A nő varázsütésre megállt, de nem fordult hátra tudta azzal mindent elrontana. A szíve őrült tempóval kezdte verni mellkasa falát, lába szinte beleremegett a keresztneve hallatára.
-Én is szeretlek Jack. - hangzott el tőle is.
Majd vett egy mély levegőt, hogy leküzdje, mint vágyait, mint könnyeit visszaindult a parancsnokság felé. Nem hallott lépteket sem egyéb mozgolódásra utaló jelet, csak saját kétségbeesetten bizonytalan léptei verték fel az erdő talaját.
Tudta ez volt a végszó, a pont a történetük végén. Nem lett Happy End pedig ahhoz, hogy megfordítsa csak neki is meg kellene fordulnia. Visszarohannia az ezredes karjaiba, mert szinte látta, ahogy még mindig ugyanott áll és csak rá vár. Fejében lejátszódott a pillanat, ahogy egymás karjaiba omlanak és soha véget nem érő csókban összeforrnak.
Ehelyett agya okosan megszaporázta lépteit, majd megállt mikor a komplexum bejáratának látóhatárába érkezett. Megállt, nem mozdult tudta ez döntő pillanat. De egyszerűen képtelen volt dönteni. Hullámokban öntötték el az érzelmek és az emlékek. Értelem és érzelem vitája volt ez, szerelem és kötelesség örökös harca. Érezte ennyi volt menten összeroskad a döntés súlya alatt, ám ekkor Silert látta kétségbeesetten kivonulni a bejáraton s tudta a döntés megszületett.
Kilépett az erdő takarásából megmutatva magát, közben kalitkába zárta újfent érzéseinek Tűzmadarát mely lassan felperzseli odabentről. Minden egyes nappal egyre jobban melegíti ketrecének rácsait remélve, hogy leolvad a fal és szabadjára engedheti tűzét felemésztve mindent és mindenkit csak, hogy megkaphassa párját. Vajon eljön valaha ez a nap? Vagy örökös rabság lenne a sorsa?

Vége.

 

Kategória: VICTÓRIA TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2016-07-02)
Megtekintések száma: 115 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: