Stargate Atlantis - Atlantisz alkonya 1.rész
Stargate Atlantis - Atlantisz alkonya 1. rész Egy újabb hajnal Atlantis-on... A levegő kellemesen hűvös volt, és a szinte soha el nem nyugvó szél lágyan befurakodott az ébredező város falain belülre, becsempészve az óceán ismerős illatát. Érdekes… - gondolta a férfi, aki a város egyik távoli végében az ablaknál állva figyelte az érkező Daedalos-t, ahogy az űrhajó, fittyet hányva a gravitációra könnyedén ereszkedett a landolásra kijelölt terület irányába. …Mintha egy láthatatlan lifttel süllyedne alá. Olyan gyorsan telik az idő amióta először betették a lábukat a városba, és még csak nem is töprengett azon, hogy mások számára milyen furcsának tűnhet, hogy sok szempontból már otthonuknak tekintik ezt a helyet. Egy másik galaxis, egy idegen bolygó, és egy város, amit egy náluk felfoghatatlanul fejlettebb nép épített. És ezek a dolgok számukra már a mindennapok részét képezik. Még a legelképesztőbb helyzeteket is meg lehet szokni? Akaratlanul is elfintorodott, amikor eszébe jutott legutóbbi állomáshelye a saját világának egy jéggel és hóval borított szegletében. Na azt egy kicsit nehezebb volt, de egy idő után mégis elviselhetőnek találta. Továbbra is hagyták repülni, és nem cseszegették túl sűrűn. Azóta érzi igazán szabadnak magát, amióta letelepedtek Atlantis-on. Ez… ez annyira más, mint bármi, amivel ezt megelőzően foglalkozott, vagy amiről valaha is álmodott. Nem mintha nem lenne időnként honvágya a jó öreg Föld után, de most elmondhatja, hogy egy olyan helyen szolgál, ahol a munkájáról szóló jelentések egy kívülálló számára inkább tűnnének egy kasszasikerre pályázó sci-fi forgatókönyvének, mintsem egy átlagos, szolgálatban töltött nap leírásának. Idegen létformákkal találkoznak, új technikai ismeretek után kutatnak, és ott vannak a különféle fegyverek, amelyekhez foghatót még soha nem láthattak, és nem legutolsósorban az Ugrók. Igaz, hogy emellett nem lebecsülendő mindaz a kockázat és veszély, aminek szinte nap, mint nap kiteszik magukat a küldetéseik során. Az itteni életnek is megvannak az árnyoldalai. Nem is beszélve a rangidős katonai vezető posztjának „kijáró” terhekről, amik sajnos nem opcionálisak. Magasabb rang, több felelősség. Ez már csak így van. Igaz, hogy tagadhatatlanul örömmel vállalta a kihívásokat. Most viszont Caldwell ezredes ismét visszatért a szokásos Föld-Atlantis ingázásból, tehát egy időre vége az aranyéletnek. Habár, köszönhetően Weir lobbizásának, az előléptetésével hivatalosan is megerősítették posztjában az Atlantis-on állomásozó katonai erők vezetőjeként, azonban Caldwell-t mindez nem tartotta vissza attól, hogy időnként kifejezésre juttassa, miként vélekedik az alezredes és a katonai fegyelem nem kifejezetten zökkenőmentes viszonyáról. Amióta belépett a légierőhöz, állandó keresztjeként cipeli a rangsorról szóló kiselőadásokat. Nem kétséges, hogy előfordult, hogy megszegett egy közvetlen parancsot, vagy nem adta meg a felettesének járó tiszteletet, de valahogy mindig volt benne valami… nem is tudja micsoda. Egyfajta kakaskodás a feltétlen vakfegyelemmel szemben. Ez neki soha nem ment. Talán az apja miatt, aki szintén katonaember volt és az egész otthonukat áthatotta az a hűvös, kimért légkör; és amikor az apja úgy viselkedett velük sok esetben, mintha az alárendeltjei és nem a családja lennének… nos nem volt könnyű élete az anyjának, és neki sem. John Sheppard alezredes álmosan ásított egyet, és megdörzsölte a szemeit, majd elindult, hogy fogadja felettesét. Egy reggeli kávé most nagyon jólesett volna, de majd iszik az eligazítás előtt. A leszállóhelyre nyíló kapu már nyitva állt, és utánpótlással teli súlyos ládák, katonák és a kiszolgáló személyzet sürgölődő tagjai töltötték meg a helyiséget. - Alezredes!- Rikkantott fel egy alacsony, szürke kezeslábast viselő férfi. Vigyorogva próbálta átküzdeni magát a csomagok, és emberek alkotta akadálypályán, az egyik kupacról leemelt kisebb ládát cipelve .- Itt van minden, amit kért. - Ó igen! Hobbson maga az én emberem! Tényleg mindent sikerült megszereznie? - Ja. Sőt az öcsémtől megszereztem az elmúlt év legjobb meccseit is! Az alezredes arcán széles mosoly ömlött szét, és vállon veregette a gépészt. - Maga felbecsülhetetlen szolgálatot tett a hazának. – Ahogy mindketten felnevettek, Sheppard tekintete végigsiklott az embereken Caldwell-t keresve, és meg is találta két másik férfi társaságában, akikkel elmélyülten diskurált. Egy pillanattal később Caldwell is körbetekintett és találkozott a pillantásuk, majd látta, hogy valamit odaszól az egyik férfinak, aki szintén felé fordul, és… - Na ne! Ezt nem hiszem el! - Sheppard gyomra görcsberándult az érzésektől, amelyek hirtelen rászakadta a férfi láttán. – Ez csak egy átkozott vicc lehet! Egy pillanat alatt lehervadt a mosoly az arcáról, és sejtette, hogy most meglehetősen röhejes arckifejezéssel bámulhat ki a fejéből, de nem érdekelte. - Valami baj van uram? – Hobbson értetlenül nézett a szemmel láthatóan feldúlt alezredesre, majd követte a tekintetét, de még így sem értette a dolgot, így ismét Sheppard felé fordult. - Alezredes - Hobbson, vitesse a csomagot a szállásomra. Még egyszer köszönöm. – Mormolta. Sheppard nem foglalkozott többé a ládájával, csak sóbálvánnyá merevedve nézte az ezredest és azt a másik férfit, amint közelednek felé. Arcán zavar, harag és talán egy némi öröm tükröződött, bár maga sem tudta, hogy pontosan mit is érez. Felettese bezzeg a szokásos pókerarcát viselte, noha biztosan tudja már… - Uram. – John alig észrevehetően egy biccentéssel tisztelgett Caldwell-nek, miközben tekintetét végig a mellette álló személyen tartotta. - Sheppard alezredes. Gondolom, nem kell önöket egymásnak bemutatni. Magára bízom, hogy kijelölje a szálláshelyét és odakísérje. Két óra múlva eligazítás, ott találkozunk. - Igenis. Caldwell egy biccentéssel elköszönt és továbbment. A két férfi pár percig némán méregette egymást. Végül az idősebb fél megtörte a hallgatást. - Mit mondjak nem gondoltam, hogy egy másik galaxisba kell átjönnöm, hogy ismét találkozzunk. Ez az egész még olyan hihetetlen. – Körbetekintett a helyiségben, ahonnan már javában hordták az utánpótlást tartalmazó szállítmányt, a város raktározásra kijelölt részébe. - Őőő… igen ez meglehetősen… - John lehajtott fejjel zavartan billegett a sarkán. - … furcsa. – Fejezte be a másik. Sheppard tudta, hogy talán kellene végre valamit mondania, ami nem félreszövegelés. - Én nem tudom, hogy mit is mondjak. Komolyan nem gondoltam, hogy pont itt találkozunk, és… mindent félretéve, tényleg örülök, hogy látlak… apa. - Arcán átfutott egy, talán mosolynak is beszámítható fintor. A mindig feszes és határozott William J. Sheppard dandártábornok tekintete a fiatalabb férfi szavai nyomán elvesztette minden addigi keménységét. Előrébb lépett és megölelte a fiát. - Én is örülök John, hogy látlak. Komolyan. John arcán először csodálkozás, majd valamiféle megkönnyebbülés látszott, és sután viszonozta az ölelést. Az idősebb Sheppard hátrébb lépett, és végigmérte fiát, majd megrázta a fejét. - Ez hihetetlen! Mégis mit keresel te egy másik galaxisban? - Pont te kérdezed? Te talán ide jársz horgászni? - Talán ismered Jack O’Neill… John szemöldökei felszaladtak a név hallatán. - Ne is mond! Téged is megfenyegetett valamivel, hogy ha nem vállalod, akkor… Elvigyorodott, ahogy visszaemlékezett saját „beszervezésére”. Elindultak a legközelebbi transzporter felé. - Ami azt illeti, nem kellett. Miután beavatott a részletekbe, és azt is elmondta, hogy te is itt vagy, könnyebben mondtam igent az ajánlatára. Sheppard meglepetten fordult apja felé. - Na csak azt ne mond, hogy miattam jöttél. És hogy lehet… úgy értem mégis miért kellett pont neked ilyen messzire jönnöd? - Erre bőven lesz még idő, az eligazítás során megfelelő tájékoztatást kapsz erről is. - Hát legyen. Akkor szerintem együnk valamit. Hidd el, sehol nem kapsz olyan reggelit, mint ezen a bolygón. William felnevetett. - Én inkább a miatt aggódom, hogy olyan reggelit nem kapok, mint a Földön. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 644 | Hozzászólások: 2 | |
| Összes hozzászólás: 2 | |
|
| |
