Stargate SG1 - "Ennorath I." 5.Fejezet
ENNORATH 5. fejezet Már a harmadik napot töltötték a bolygón. Az első naphoz képest nagyobb távot tettek meg, de rövidebbet, mint a másodikon. Samnek egyre nagyobb fájdalmai voltak és hiába próbálta leplezni, amint az ezredes észrevette, beadott neki egy adag morfiumot, pedig tudta, hogy utálja. Követték tovább az ösvényt, még éltette őket a reményt, hogy egy településhez vezet. A táj is megváltozott, már nem lejtős hanem sík terepen haladtak. A hegyet messze maguk mögött hagyták. A patak még mindig mellettük csörgedezett, ami nagy könnyebbség volt, mert nem kellett vizet keresniük. Emberi technológiának nem találták nyomát, füstöt sem láttak felszállni. Az esti rituálék egyre megszokottabbak lettek. Vacsora, orvosi vizsgálat, beszélgetés és csillagnézés, majd Sam esetében alvás. Az ezredes őrködött reggelig, csak a délutáni pihenőn aludt egy órácskát. Ebből nem engedett, nem volt hajlandó váltani éjszaka, hiába könyörgött, érvelt Sam. Pedig igaza volt, Jack ereje is fogyóban volt, a kialvatlanságtól sokszor ingerlékeny és feszült lett. Csak esténként lett valamivel nyugodtabb. Sam mégis látta rajta, hogy igazán a természetben érzi otthon magát és ha nem lennének ilyen szorult helyzetben, még élvezné is a „kirándulást”. Egyre jobban összeszoktak. Már egyikük sem érezte zavarónak, ha csak szótlanul mentek egymás mellett. A katonai előírást már egyáltalán nem kellett volna betartaniuk, hiszen senki sem ellenőrizte őket. Ők mégis csökönyösen ragaszkodtak a formaságokhoz, mert a megszokott dolgok biztonságot és rendszert adtak a napjaiknak. Csak esténként lazultak fel, a sötétben sokkal könnyebb volt beszélgetni. Ahogy egyre jobban megismerték egymást, úgy égett a láng köztük egyre nagyobb hőfokon. Sam megismerte az ezredesben az igazi Jacket, akivel eddig olyan ritkán találkozott. Jack pedig megismerte Sam nőiesebb oldalát is. Röviden, mindketten kezdték egyre jobban elveszteni a katonai álarcukat. A mostani táborhelyüknek egy út menti mélyedést választottak. Nem volt túl barátságos, de száraz és védett volt. Jack tüzet kiporított, feltette a vacsorát. Útközben lőtt egy nyulat, azt sütötték nyárson. Ínycsiklandozó illata volt. Sam mellette feküdt a pokrócon és Jacket figyelte, ahogy elmélyülten forgatta a nyársat. Mennyit dolgozott miatta, hogy pihenhessen! Büszke volt magára, kibírta az egyre erősödő fájdalom ellenére a mai utat is, sőt kevesebb morfiummal. Pont ezért, hogy Jacknek is könnyebb legyen, nem árulta el az ezredesnek, mennyire szenved, hogy botorságból vagy bátorságból, nem tudta megmondani. -Rendben, most ha törik, ha szakad megnézem a sebét – állt fel mosolyogva vacsora után Jack. Sam látta Jack elszánt pillantásából, hogy már hiába ellenkezne, sóhajtva levette a kötést. A délutáni pihenőnél ugyanis nem engedte a sérülése közelébe az ezredest. - Nézzük, mit akart tőlem elrejteni - mosolygott Jack. Felkattintotta a zseblámpáját és a sebet kezdte vizsgálni. - Mi az Isten! – kiáltott fel ijedt megdöbbenésben. Sam fáradtan lehunyta a szemét. Ő már délután észrevette az elváltozást - Miért nem szólt? – förmedt rá idegesen az ezredes – biztosan érezte, hogy nő a fájdalom! – - Nem akartam megállni, gondoltam elég lesz este ellátni – - Lehet, hogy még tudtunk volna segíteni rajta! – -Mégis hogyan? A műtét óta szedem az antibiotikumokat és nem használt. Erősebb szer pedig nincs a csomagban – Sam megpróbálta nemtörődömség mögé rejteni a félelmét. - Olyan szépen gyógyult a seb – roskadt le a földre kétségbeesetten Jack – Nem volt még elég a rosszból? - Nincs semmi baj, nem olyan vészes – próbálta megnyugtatni Sam. Pedig ő még inkább vigasztalásra szorult. - Igazán? – pillantott fel dühtől izzó szemmel Jack – ha a sterilitás, a tetanusz és a kevert antibiotikum se használt, az azt jelenti, hogy a nyíl mérgezett volt. Nem tudok rajtad segíteni. Jól ismerem ezeket a sérüléseket – megborzongott az emlékektől - először magas láza lesz, hidegrázással, erős pulzus, heveny légzés, aztán a testhőmérséklete a normális alá süllyed, és már senki sem tud segíteni magán. Az első tünet már meg is jelent, nagyon aluszékony. Itt fog meghalni a kezeim között! Miért kell magának mindig a hőst játszani?! – Egyre hangosabban beszélt, a végén szinte már kiabált. Idegesen a hajába túrt, legszívesebben ordítva kirohant volna a világból. Hogy tehetik ezt velük? Milyen játékot űznek azok, akik a sorsukat írják? Hát egy perc pihenőt és nyugalmat sem hagynak? Sam megpróbált erősen fókuszálni a tűzre, hogy visszatartsa kitörő könnyeit. Nem járt sikerrel, az első könnycseppek barázdát vágtak az arcára rakódó út porába. Lehajtotta a fejét, nehogy Jack meglássa, de a zokogás meg-megrázta a vállát is. Tudta, hogy a férfi nem rá dühös, mégis... - Sam – kapott észbe Jack és mellé guggolt – Sam, nézz rám! – A nő hevesen megrázta a fejét, nem akarta, hogy az ezredes lássa a sírástól vörös szemeit. Egy erős kéz nyúlt az álla alá, és gyengéd erőszakkal felemelte a fejét. O’Neill szégyenkezve nézett az elkínzott szemekbe: - Bocsáss meg Sam, hülye voltam – Samből a bocsánatkérő szavakra istenigazából kitört a zokogás. Jack az ölébe vonta, gyengéden ringatva hagyta, hogy kisírja magát, közben megnyugtató szavakat mormolt a fülébe: -Nem lesz semmi baj, Sam. Nem hagyom, hogy meghalj, esküszöm – közben lopva letörölt a szeme sarkából egy könnycseppet – Sam lassan álomba sírta magát, de Jack nem engedte el. Úgy szorította magához, mintha attól félne, hogy ha most elengedi, akkor rögtön elveszti. Szörnyű lelkiismeret furdalással küzdött, tudta, hogy nem kellett volna így lerohannia Samet, hiszen nem tehetett semmiről és mindennel tisztában volt. - Te kis butus, te csak engem akartál védeni – suttogta az alvó nőnek szeretettel.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 617 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |