10. fejezet
Narim és a CSK1 végül elindult a férfi háza felé, bár voltak kétségeik afelől, hogy milyen állapotban fogják találni. A fogadtatásukból ítélve meg voltak győződve arról, hogy Narim házát alaposan feldúlták, de legalábbis átkutatták. De végül kellemesen csalódtak, és a ház környéke érintetlennek tűnt, ha jártak is odabent, nem hagytak túl sok nyomot maguk után. Végül Narim az ajtóhoz lépett, elhúzta az alkarját a kilincs előtt, majd kinyitotta az ajtót, és előreengedte a vendégeit. O’Neill persze előreszegezett géppisztollyal rontott be, mint aki a legrosszabbra is fel van készülve, de odabent végül nem talált senkit.
- Jó napot, Narim, üdv itthon! Rég jártál erre – köszöntötte a fedélzeti számítógép a hazatérő gazdáját, mikor bezáródott mögöttük az ajtó, mire Sam és Narim összenevettek.
- Nem mondod, hogy ez még mindig megvan? – csóválta a fejét a nő.
- Bocsáss meg, Samantha! – hajtott fejet a férfi. – Hang kikapcsolva! – adta ki az utasítást, mert tudta, hogy Samnek kellemetlen lépten-nyomon a saját hangjával szembesülni. Végül végignézett a társaságon. – Üljünk le a nappaliban!
- Előbb körülnéznénk, hogy nincs-e itt poloska – fintorgott az ezredes.
- Úgy tudom, a poloska egy földi állat, ezen a bolygón nem őshonos – nézett rá értetlenül Narim.
- Lehallgató készülékre gondolt – magyarázta Daniel.
- Értem. De akkor inkább ezzel – csatolta le az egyik műszert a karján lévő szíjról, aktiválta, és átadta az ezredesnek. – Körbejárhatja a házat – mondta neki, majd a többieket egy udvarias mozdulattal a nappaliba vezette, ahol letelepedtek.
- Nos, úgy tűnik, a helyzet rosszabb, mint amilyennek Solan lefestette – foglalta össze a történteket Daniel, és közben az ezredes is csatlakozott hozzájuk. Narim felé nyújtotta a kezét, mire O’Neill úgy tett, mint aki nem érti, mit akar, csak mikor Narim vett egy mély lélegzetet, akkor nyúlt a zsebébe, hogy visszaadja az aprócska kis műszert.
- Őőőő… Carter… - nézett végül a nőre az ezredes. – Az a holtsápadt arca az előbb odakint, az azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent?
- Egy goa’uld van a faluban, uram – bólintott elkomolyodva Sam.
- Az lehetetlen! – kapta fel a fejét Narim. – Arról tudnánk.
- Maguk arról sem tudnak, ami az orruk előtt folyik – nézett rá kihívóan O’Neill. – Még azt sem veszik észre, ami kiszúrja a szemüket.
- Azért egy goa’uld jelenlétének szembetűnő jelei vannak – tűnődött el Daniel.
- Nem feltétlenül – cáfolta meg azonnal Teal’c. - A goa’uldok nagyon jól tudják leplezni magukat, ha az érdekük úgy kívánja.
- De mégis, mit akarna itt? – értetlenkedett tovább Narim.
- Nem is értem – nézett rá affektálva az ezredes. – Mit is kereshet itt a goa’uld? Maguk sejtik? – nézett végig a csapaton, de mikor senki nem válaszolt a költői kérdésre, a tekintete visszatért Narimra. – Mondjuk hírmagostól kiirtani az utolsó tollan túlélőket? Na, ehhez az ötlethez mit szól?
- De akkor... akkor miért nem tette meg eddig? Bármikor megtehette volna. Szinte teljesen védtelenek vagyunk – hitetlenkedett továbbra is Narim.
- Talán, mert az egyikük hiányzott a névsorból, ráadásul egy az asgardok által védett bolygón kapott menedéket – magyarázta az ezredes, mint a hülyegyereknek. – És tudta, hogy magát csak úgy tudja visszacsalni, ha veszélyben tudja a népét, de tudja, hogy még életben vannak. És el is érte. Itt van maga is… az összes tollan túlélő. Már csak az alkalomra vár. Vagy arra, hogy a taurik elhúzzanak innen, hogy elkerülhesse az összetűzést az asgardokkal. Vagy… egyszerűen azt akarja elérni, hogy egymást irtsák ki, így úgy tűnhet majd, hogy nekik semmi közük hozzá. Utólag majd senki nem kérheti számon rajtuk, még az asgardok sem.
- De a goa’uldnak nem az a módszere, hogy csendben kivár. Az ő stratégiájuk ennél agresszívebb… ha a kezükben van az ellenség, nem tétováznak – tűnődött Daniel.
- Ha a goa’uld nem lép színre, mint isten… akkor a háttérből manipulál… ebben a szerepben ugyanolyan aljas és kegyetlen – mondta Sam távoli hangon, maga elé meredve.
- Helló, Jolinar! – vigyorgott rá az ezredes, mire felkapta a fejét.
- Uram, ez nem vicces! – bosszankodott a nő.
- Nem hát – bólintott rá O’Neill. – Sőt, kifejezetten hasznos lehet. Annyi a teendőnk, hogy maga megálmodja, kiben van a kukac, szépen elkapjuk és kicsináljuk.
- Ez nem ilyen egyszerű – tiltakozott Daniel.
- És azt is elmondaná, zsenikém, hogy miért nem? – nézett rá kérdőn O’Neill.
- Azért, mert… nem tudom, megfigyelte-e, de odakint az emberek hármas-négyes csoportokban álltak, közel egymáshoz. Azt hittem, hogy összetartozó családtagok, azért állnak így, de most végiggondolva… ez egy jó taktika, hogy ne tudjuk megállapítani, melyikük a megszállott. A másik dolog pedig, hogy még ha meg is tudjuk állapítani, hogy ki az… emlékezzen csak Rére vagy Apofisra… az emberei a testükkel védik a fegyverektől. Nem férhetünk hozzá. Ha megpróbáljuk, a fél faluval… szó szerint a fél faluval találnánk szembe magunkat, és nekem nincs kedvem… sem szembenézni a tollanok fegyvereivel, sem lemészárolni egy haldokló nép utolsó tagjainak felét.
- Egyem az érzékeny kis lelkét – húzta el a száját az ezredes, de azért be kellett látnia, hogy a társának igaza van.
- Meg kell lepnünk – tért át gyakorlatiasabb kérdésekre Teal’c. - Amikor egyedül van, vagy legalábbis kevesen vannak körülötte.
- És mit csinálunk vele? – nézett rá Daniel.
- Kiszedjük belőle azt az átkozott dögöt – vágta rá O’Neill.
- Abba mindketten belehalnak – biztosította Teal’c.
- Ugyan már, a tok’rák tudják a módját, hogy ne.
- Igen, Jack, de lát itt a környéken csak egyet is közülük? – ellenkezett Daniel.
- Jaj, ne már… valahogy csak tudjuk őket értesíteni – nézett Samre.
- Sajnálom, uram, de hónapok óta nem hallottam felőlük – rázta meg a fejét a nő. – Annak is van már vagy fél éve, hogy apámat utoljára láttam. Az utolsó ismert tartózkodási helyükről már biztosan odébb álltak. Mostanában még gyakrabban költöznek, mint régen. A Vorash egy viszonylag állandó bázisuk volt, ott el tudtuk érni őket, ha nagyon kellettek, de azóta… fogalmam sincs, hol lehetnek. És mióta a Revannát is lerohanták, nehezebb megtalálni őket, mint a Mikulást.
- Oké, Carter – sóhajtott az ezredes, majd Narimra tévedt a pillantása. – És maga, műszaki zsenikém?
- Igen, ezredes? – nézett rá értetlenül a férfi.
- Maga itt a fejlettebb civilizáció, vagy mi, üzenjen nekik!
- Ezredes, ha azt mondja nekem, hogy a tok’ra ezen és ezen a bolygón van, én küldök nekik üzenetet három másodperc alatt, még ha tízezer fényévnyire vannak is innen. De címnek nem adhatom meg azt, hogy valahol a világűrben…
- Nem? Hát az nagy kár – fintorgott lekicsinylően a férfi. – Sam… Jolinar nem mesélte el magának, hogy kell csinálni ezt az izét?
- Sajnálom, uram, ez valahogy kimaradt.
- Márpedig, ha a gazdatest és a goa’uld meghal a szétválasztás közben, akkor itt elszabadul a pokol – jósolta Daniel.
- Hát, akkor a feladatunk kettős… feltéve legalábbis, hogy meg akarjuk menteni azt a szerencsétlent, akit felhasználnak… - gondolkodott O’Neill.
- Hálás lennék, ezredes – nézett rá Narim. – Így is kevesen vagyunk.
- Szóval, akkor az egyik feladat kideríteni kit szállt meg a goa’uld, a másik felkutatni és idehívni a tok’rát.
- Nem fognak idejönni, ha megtudják, hogy van itt egy goa’uld. Nem kockáztatják a lebukásukat – ábrándította ki Daniel.
- Ugyan már, a földre is eljöttek, pedig maga Apofis volt ott. Még jól meg is nézték őt maguknak. Ő pedig nem akárki volt.
- Ez igaz, Daniel Jackson – erősítette meg Teal’c is.
- Ez szép és jó, de esélyünk sincs megtalálni őket – sóhajtott reménytelenül Sam.
- Hát, magának van a legjobb esélye rá – nézett rá kérdőn az ezredes.
- Ahogy arra is, hogy az itt lévők közül kiszúrjam a kakukktojást. De egyszerre nem lehetek két helyen.
- Akkor őrnagy, adott a feladat. Holnap kiszúrja, ki a spion, aztán este már mehet is a kis pajtásainkat keresni.
- Nem lesz egyszerű – sóhajtott Sam.
- Senki nem állította az ellenkezőjét – biztosította az ezredes, majd Narimhoz fordult.
- Nem tűnt fel magának odakint valami?
- Azon kívül, hogy mindenkiben forrnak az indulatok… igazából nem. De ez már akkor is így volt, mikor elmentem.
- Egyéb? Ott volt mindenki? Nem voltak negyvenen.
- Mindkét táborból hiányoztak legalább négyen-öten.
- Akkor azokkal kezdjük. Ha a dög meglapul, akkor bizonyára most sem mászott elő.
- Ennél közelebb kellett lennie, hogy érezzem, uram – ellenkezett Sam.
- Bizonyára valamelyik csoportban ott volt – vont vállat Daniel. – A társai fedezték.
- Tudja, kik álltak egy-egy csoportban? – tette fel a kérdést Jack Narimnak.
- Össze tudom szedni – bólintott rá Narim.
- Remek. Legalább a megfigyelőképessége jó. Még valami… van valaki odakint, akire számíthatunk? Elég kevesen vagyunk, nem ártana valami belső segítség.
- Solan – állította határozottan Narim.
- Jaj, ne már! – rázta meg a fejét Jack. – Azért, mert ő jött maga után? Lehet, hogy egyenesen a goa’uld küldte, hogy visszacsalja magát.
- Benne bízom.
- Maga végtelenül naiv.
- Ő végig mellettem volt, míg itt voltam. Osztotta a nézeteimet, az utolsó pillanatig, míg el nem mentem. És… benne mindenképpen megbízom.
- Miért? - nézett rá Sam. Ő is ismerte Narim szinte már naiv jóhiszeműségét, de most valami különös határozottságot érzett mögötte.
- Mert gyerekkora óta ismerem őt. Ő… - kezdett bele valamibe Narim, de aztán gyorsan elharapta, és a tenyerébe temette az arcát.
- Ő?- faggatta szelíden Sam.
- Solan Omoc fia – nézett fel rá Narim, a szemében az a bűntudat, amivel egy titkot árul el az ember.
- Omocnak nem volt fia – ellenkezett O’Neill.
- Miért, mert maga nem tudott róla? – kapta fel a fejét Narim. – Van még egy s más, amit maga nem tud Omoc tanácsosról.
- Nem… - rázta meg a fejét Daniel. – Azért, mert nem volt ott a temetésén… és mert ha Omocnak lett volna családja, akkor nem maga gondozta volna a hagyatékát.
- Nem derülhetett ki… - hajtotta le a fejét Narim.
- És még én aggódtam az erkölcseitekért – tűnt fel egy halvány mosoly Sam arcán, ahogy megnyugtatón megsimogatta a férfi karját.
- Ennek semmi köze az erkölcseinkhez – emelte fel a fejét a férfi, és végül megadta magát. – Van egy… volt egy törvény a Tollanon… Csak olyan személy lehetett a kúria tagja, akinek nem volt családja. Egyrészt azért, hogy így minden erejével a népért dolgozhasson, másrészt pedig azért, hogy ne befolyásolhassák vagy zsarolhassák a családtagjaival.
- Buta törvény – sóhajtott csodálkozva Sam.
- Igen az – látta be Narim is. – De néha a hagyományok megőriznek buta dolgokat, és mi elfogadjuk, mert… mert mindig is úgy volt szokás. Szóval… Omoc csak nagyon titokban tarthatta velük a kapcsolatot… Ha kiderült volna…
- Akkor elveszítette volna a jó kis zsíros állását – értett egyet O’Neill.
- Neki ez nem erről szólt.
- Hát persze.
- Narim – szakította félbe a két férfi vitáját Sam. – Azóta ez kiderülhetett? Az itteniek tudhatnak valamit Solan és Omoc kapcsolatáról?
- Nem, odahaza is én voltam az egyetlen, aki tudtam róluk. Solan pedig úgy nőtt fel, hogy senkinek nem beszélhet erről, a vérében van. Kizártnak tartom, hogy bárkinek is elmondta volna.
- Az jó. De azt mondtad, végig egyetértett veled… ez azt jelentheti, hogy most, hogy visszatértünk, figyelik őt. Számítanak rá, hogy továbbra is támogat bennünket.
- Akkor azt kell megtalálnunk, aki Solant figyeli, és az az ember elvezethet minket a goa’uldig – gondolta végig Teal’c.
- Jó terv, cimbora – bólintott rá Jack.
- Én akkor sem értem – csóválta meg a fejét Narim.
- Úristen még mindig mit? – nézett rá az ezredes.
- Azt, hogy mikor és hogyan került közénk a goa’uld… nem volt rá lehetősége…
- A Tollanán lőttetek le halálsiklókat? – nézett rá Sam.
- Igen – bólintott rá Narim. – Az anyahajók ellen már nem volt hatásos az ionágyú az új pajzs miatt, de a halálsiklók ellen igen. Jó néhány siklót sikerült kiiktatnunk.
- A siklókban ülő jaffák feláldozhatók – szúrta közbe Teal’c. – Nekik nem jár az újfajta védelem.
- Akkor, íme a magyarázat – vont vállat Sam. – Valamelyik élve megúszta a zuhanást, mondjuk katapultált mielőtt a hajó atomjaira robbant, és egyikőtök túl közel ment hozzá. Ha elég fejlett volt már a szimbióta, kihasználhatta a helyzetet. És ez megmagyarázná azt is, hogy miért csak ilyen hosszú idő után kezdte el a munkáját végezni. Ha a szimbióta még nem volt teljesen kifejlett, idő kellett neki, míg teljesen át tudta venni a hatalmat a gazdatest felett.
- Nem, Samantha, ez lehetetlen – rázta meg a fejét Narim, mire a CSK1 szinte már bosszúsan sóhajtott. – Nem azért, mert én nem akarom elhinni… - rázta meg a fejét Narim. – Hanem azért, mert mindannyian… mind a negyvenketten halottak vagy súlyos sebesültek voltunk, mikor a noxok elvittek bennünket. Mindannyiunkat kezelniük kellett, hogy életben maradhassunk. Ők észrevették volna, ha valamelyikünkben benne van a démon.
- Igen, bennem is észrevették – adott igazat Narimnak Teal’c.
- Oké, szóval nem a Tollanán, és kizárhatjuk azt is, hogy a Noxon – foglalta össze Daniel. – Egyéb ötlet?
- Mondjuk itt? – nézett körül az ezredes.
- Hogy került volna ide?
- Mondjuk, ahogy mi?
- Ennek a bolygónak a koordinátáit csak a noxok és mi ismerjük – rázta meg a fejét Narim. – És most már önök.
- Akkor tégla van köztetek.
- Tégla?
- Áruló – tolmácsolt Sam.
- És nehogy azt mondja, hogy az lehetetlen! – förmedt az ezredes Narimra.
- Öhm… Narim… figyelj… - fordult tűnődve a férfi felé Sam. – Van a túlélők között olyan ember, aki… Travel környékén dolgozott? Vagy köze volt a kúriához? Vagy köze lehetett a Tanith-tal kötött megállapodáshoz? Esetleg ismerhette magát Tanith-ot?
- Nem igazán tudtuk megállapítani, hogy az összeesküvés mennyire volt kiterjedt – sóhajtott a férfi. – Mint bizonyára emlékeztek, nem volt rá túl sok időnk. Travel és a kúria nagy része minden bizonnyal benne volt, de közülük senki nem élte túl. Hogy az új fegyvereket kifejlesztő tudósok és mérnökök mennyit tudtak Tanith-ról, arról fogalmam sincs, de az egyikük itt van. Őt vették rá először, hogy segítsen a fegyverkezésben.
- Ott volt most, hogy megérkeztünk? – nézett rá Teal’c.
- Nem – rázta meg a fejét Narim egy kis töprengés után.
- Akkor holnap vele kezdjük az ellenőrzést – adta ki a parancsot O’Neill.
- O’Neill… - nézett rá Teal’c.
- Igen, barátom?
- Miért zártuk ki a Noxot?
- Mert, ahogy azt veled az élen megállapítottuk, a noxok észrevették volna a dögöt.
- Ha már akkor a gazdatestben lett volna, mikor sebesülten a bolygóra került, és a noxok gyógyították a gazdatestet, igen. Kétségkívül észrevették volna. De mi van akkor, ha csak ott került bele? A Nox egyike a goa’uldok által legsűrűbben látogatott bolygóknak. Minden goa’uld vágyik a láthatatlanság titkára, így időről időre visszatér oda. Mi van, ha összefutottak az erdőben egy magányosan bolyongó tollannal?
- Ragyogó lehetőség, amit nem átallottak kihasználni. Igen, akár ez is történhetett – hagyta rá O’Neill. – És ha onnantól tudatosan kerülte a noxok közelségét, nem volt lehetőségük kiszúrni.
- Pontosan – bólintott rá Teal’c.
- Hát, akkor már vannak ötleteink arra, hogy mi történt. Most már csak azt kell kitalálni, hogy mihez kezdjünk a helyzettel – nézett végig a társaságon Daniel.
- Ahhoz többet kell tudnunk – vett egy nagy levegőt az ezredes. – Majd holnap. Most pihenjünk, és holnap kitaláljuk, hogyan tovább. Alhatunk itt? – nézett némi cinizmussal Narimra, hisz nem túl sok más lehetőségük volt, mint a férfi nappalijában tölteni az éjszakát.
- Természetesen, ezredes – bólintott rá udvariasan a férfi.
- Narim – fordult a férfi felé Sam, miközben a többiek már azt mérték fel, hogy hol tudnának aludni.
- Szeretnél a csapatoddal maradni – mosolyodott el megértőn Narim.
- Igen.
- Semmi baj, Samantha. Ahogy akarod.
- Nem haragszol?
- Dehogy. Most dolgozunk… és munkában te ugyanolyan szigorú vagy, mint én. És ez így van jól. Próbálj pihenni!
- Rendben – mosolyodott el Sam is.
- Élesítem a biztonsági rendszert – szólt még oda Narim az ezredesnek. – Ha valaki megpróbál odakintről bejönni, azonnal beriaszt.
- Akkor is, ha a falon át jön?
- Természetesen – bólintott rá Narim, majd még egy kicsit matatott a számítógépen, aztán besétált a szobájába.
- Hát, emberek, alvás – nézett végig az ezredes a csapatán. – Holnap nehéz napunk lesz!
A CSK1 még egy darabig pakolászott, de végül megtalálták a helyüket. Sam és Daniel aludtak egy-egy kanapén, az ezredes pedig a szőnyegen. Teal’c csak leült a földre, és a falnak döntve a hátát szinte azonnal a gondolataiba merült. A többiek tudták, hogy hozzájuk hasonlóan még sokáig a holnapon fog töprengeni.
Mivel a csapat tagjai már alaposan hozzá voltak szokva a szorult helyzetekhez, az ezredes és Daniel egy idő után elaludtak, de Samnek csak nem jött álom a szemére. Egy idő után felkelt, és a kijárat fele indult.
- Hová mész, Carter őrnagy? – kérdezte suttogva Teal’c.
- Csak… kell egy kis friss levegő. Összenyomnak a falak – sóhajtott Sam.
- Veled megyek – bólintott rá a férfi, de Sam nem hagyta, hogy felkeljen.
- Maradj csak, Teal’c, nem megyek messze. Csak leülök itt az ajtó előtt a lépcsőre. Nyitva hagyom az ajtót, hogy láthass.
- Rendben, de… a biztonsági rendszer?
- Narim azt mondta, hogy akkor riaszt, ha kívülről jön valaki. Ha nyitva hagyom az ajtót, talán majd nem érzékel betolakodónak.
- És ha mégis?
- Hát, akkor az ezredes el fog átkozni – vont vállat a nő. – De nem először és nem utoljára. Hamarosan visszajövök – mondta még Teal’cnek aztán kisétált a házból, és valóban letelepedett pár lépésnyire a lépcső tetejére.
Sam egy darabig próbálta kiüríteni az agyából a holnap gondját, de a feszültsége nem akart engedni. Ebben persze leginkább az játszott közre, hogy ha csak távolról is, de érezte a goa’uld jelenlétét, még akkor is, ha próbált nem rá gondolni. Szemügyre vette inkább a csillagokat, amik gyönyörűen ragyogtak a feje felett, és próbálta elképzelni, milyen messze lehet most otthonról. Felidézte magában azt a beszélgetést, mikor Narim arról mesélt neki, hogy az új otthonuk túlságosan távol van a Földtől ahhoz, hogy űrhajó nélkül odajuthassanak. Elgondolkodott azon, hogy most vajon még annál is messzebb vannak?
- Felelőtlenség volt egyedül kijönnöd a sötétbe – szólalt meg mögötte halkan Narim egy fél órával később.
- Oh – kapta fel a fejét a nő, és rámosolygott. – Csak szükségem volt egy kis levegőre. Mondtam Teal’cnek, hogy nem megyek messze.
- És még rám mondjátok, hogy naiv vagyok – mosolyodott el Narim, majd letelepedett a nő mellé, és egy könnyű, de meleg takarót borított a vállára. – Hűvösek az éjszakák itt nálunk.
- Köszönöm – húzta össze magán Sam a takarót. – De… nem azt mondtad, hogy nektek nincsenek ilyen kellékeitek, mint takaró?
- Hát… néha a kevésbé fejlett fajoktól is tanulhatunk valamit – ugratta Narim Samet.
- Oké, jogos – nevetett vele a nő.
- Samantha, kérdezhetek valamit?
- Persze – fordult Narim felé Sam.
- Te tényleg meg tudod mondani, hogy valakiben van-e goa’uld?
- Igen – bólintott rá a nő. – Pontosabban… azt hiszem, nem én… Jolinar.
- De Jolinar meghalt.
- Igen, így van, de mégis… valahogy egy része itt él bennem… ez… erre nincsenek szavak, Narim… ezt nem tudom neked elmagyarázni.
- Semmi baj, Samantha – karolta át a nő vállát Narim. – Csupán azért… kérdeztem… mert eszembe jutott, hogy akkor esetemben miért volt szükségetek Cassandra segítségére?
- Hát… - tűnődött el Sam -, tudod… azt hiszem, azért, mert annak, amit én csinálok, semmi tudományos alapja nincs. Csupán… megérzések, látomások, csak bevillanó képek, mintha álmodnék… A tok’ra memóriajavító kütyüje nélkül sokszor nem is tudom mihez kötni a képeket, amiket látok. Szóval csupa szubjektív dolog az egész. Erre nem alapozhattuk a világunk jövőjét. De Cassandra… az ő képessége bizonyított. Miután megérezte bennem Jolinart, Dr. Fraiser több kísérletet is végzett vele, és a vérében lévő naquadah kimutathatóan reagált még Teal’c közelségére is. Bár… elvileg az én véremben is van még naqudah… ez is Jolinar öröksége. Ezen még sosem gondolkodtam el.
- Értem – bólintott rá Narim, majd egy kis időre elhallgattak, csak gyönyörködtek az éjszakában, és talán mindkettejüknek az járt a fejükben, hogy mennyivel jobb lehetne, ha más körülmények vezették volna őket ide.
- Narim, én is kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet Sam egy idő után.
- Igen.
- Solan tudja, mi történt az apjával?
- Nem – sóhajtott Narim. – Így is nagyon összetört, mikor Omoc meghalt. Nagyon… ritkán találkozhattak, de mégis… Solan imádta az apját. Rajongásig szerette. Nem akartam még jobban összetörni a szívét.
- De Omoc hősként halt meg… úgy, hogy a népéért, és a békéért harcolt. Bátor és egyenes ember volt. Ha tudná… büszke lenne rá.
- Mindig büszke volt rá. De nem igazán szeretném, ha tudná, hogy az apja neve is belekeveredett azokba a szörnyűségekbe. Most úgy hiszi, hogy Omoc még azelőtt meghalt, hogy ez az egész elkezdődött.
- Narim, te egyszer azt mondtad nekem, hogy az őszinteség a legcélravezetőbb út.
- Igen, tudom – sóhajtott a férfi. – Csak… szeretném megőrizni Solan hitét… a népében. Ha megtudja, hogy az apját meggyilkolták… hogy egy tollan egy másik tollan keze által halt meg… ez összeomlana benne. Gondolj bele, Samantha… a Tollanon nem történt gyilkosság háromszáz éve… Ha Solan megtudná… hogy az apjával ez történt… meginogna a hite… mindannyiukban – mutatott körbe a falun Narim. – Ezt nem akarom.
- Miért?
- Mert hiszek abban, hogy… ha sikerül itt rendet tennünk… akkor Solan ugyanolyan jó vezetője lesz a népünknek, mint az apja volt.
- És nem szeretnél… te az élükre állni? – sandított rá Sam, mire a férfi vett egy nagy levegőt, és néhányszor végighordozta a tekintetét a sötétbe borult házakon, de végül megrázta a fejét.
- Nem. Amit odakint a kapunál mondtam, komolyan gondoltam. Én nem maradok itt, nekem már máshol van az otthonom.
- És… nem fogod tíz év múlva azt mondani, hogy… elszakítottalak a népedtől?
- Samantha… - sóhajtott Narim, majd a nő felé fordult, és megfogta a kezét. – Amitől meg akarom óvni Solant… én már nem tudok hinni abban, hogy valaha is olyan lehet itt még bármi, mint a Tollanon volt. Én őszintén hittem azokban a régi eszmékben, amik mára porrá omlottak, és itt már nem találom a helyem.
- Sajnálom – szorította meg a kezét Sam.
- Én is sajnálok sok mindent… ami az elmúlt hat évben történt – hajtotta le a fejét Narim, de aztán újra felnézett a nőre. – De azt nem, hogy megismertelek, és általad megismertem a világodat. Nekem már ott a helyem melletted. Ha te is úgy akarod.
- Persze – mosolygott rá a nő, mire Narim megcirógatta az arcát, és gyengéden megcsókolta.
- Samantha… nem szeretnél mégis… mellettem aludni? – kérdezte óvatosan Narim, mikor elhúzódott Samtől.
- Hát… cikiztek már ennél rosszabb dolog miatt is – nevette el magát a nő.
- Jól van, akkor ideje ágyba kerülni – állt fel Narim, és felhúzta Samet is, aztán besétáltak a házba. Sam nem mert Teal’cre nézni, de egészen addig, míg Narim szobájának ajtaja be nem csukódott mögöttük, magán érezte a pillantását.
|