15. fejezet

-    CSK1, üdvözlöm önöket itthon! És önt is, Narim! – köszöntötte őket a tábornok. – Kimerültnek tűnnek. Látogassák meg Dr. Fraisert, aztán pihenjenek egy keveset. 
-    Ugyan, uram – mosolyodott el tengernyi cinizmussal az ezredes. – Pazar körülmények között pihenhettünk az elmúlt napokban. Az igazán fejlett technológia biztosított számunkra mindent, amire csak szükségünk lehetett. 
-    Miről beszél, ezredes? – lepődött meg Hammond. 
-    Csupán arról – válaszolt O’Neill helyett Narim -, hogy az ember körülményei néha fordított arányban állnak a büszkeségével. 
-    Maga csak ne prédikáljon nekem büszkeségről! – nézett rá bosszúsan az ezredes, mire Sam elnevette magát, és a tábornokra nézett. 
-    Igen, uram, a helyzet változatlan – biztosította az idősebb férfit. – Szóval… én inkább kérek engedélyt elmenni a gyengélkedőre. 
-    Van valami konkrét panasza? – nézett rá fürkészőn Hammond. 
-    Nem, uram, de…
-    Akkor maga és Narim maradnak, a többieknek irány a gyengélkedő! – adta ki a parancsot a tábornok, mire mindenki értetlenül nézett rá, de a többiek végül eloldalogtak. 
-    Tábornok, valami gond van? – kérdezte gyanakodva Sam. 
-    Nem, őrnagy, semmi gond nincs. 
-    Hammond tábornok, nekem Dr. Fraiser azt mondta, hogy mindenkit le kell tesztelnie, aki odakint járt – próbálkozott Narim is. 
-    A tesztre is sor kerül. De előtte két dologról szeretnék beszélni önökkel. Kövessenek az irodámba! – mondta a tábornok, és el is indult.
Sam és Narim még értetlenül összenéztek, de végül a nő vállat vont, és a felettese után indult. 
-    Miről szeretne velünk beszélni, uram? – puhatolózott tovább. 
-    Először is arról, hogy míg maguk távol voltak, volt alkalmunk kipróbálni az új védelmi rendszerünket. 
-    Újabb támadás? Máris? – lepődött meg Sam.
-    Igen, őrnagy, de a rendszerük tökéletesen bevált. Bár igazán hasznos lenne, ha még néhány embert beavatnának a működésébe, mert alaposan meggyűlt vele a bajunk. Mire rájöttünk, hogy működik, már vissza is verte a támadást. 
-    Elnézést, uram! – sütötte le a szemét a nő. – Nem számítottunk arra, hogy egyikünk sem lesz itt, mikor erre sor kerül. 
-    Ezzel nem csak maguk voltak így. De végül sikerrel lekezeltük a helyzetet – vont vállat a tábornok. 
-    Tábornok, sikerült megállapítani a forrását? – tért át Narim gyakorlatiasabb kérdésekre. 
-    Igen, földi eredetű volt. 
-    Sajnálom – sóhajtott Narim.
-    Én is. Mindenesetre volt egy hosszas beszélgetésem az orosz kollégákkal, köztük Zsukov ezredessel, csupán a miheztartás végett. 
-    Az oroszok azóta irigylik tőlünk a csillagkaput, mióta visszakoboztuk tőlük azt, amit az óceánból kihalásztak. 
-    Hogy került az óceánba? – nézett rá értetlenül Narim, miközben odaértek a tábornok ajtajához, és megtorpantak előtte. 
-    Mikor Thor hajója bajba került a replikátorok miatt… - kezdte volna magyarázni Sam, de Hammond félbeszakította. 
-    Ez egy hosszú történet, őrnagy, majd máskor elmeséli Narimnak. 
-    Igen, uram! – bólintott Sam. – Mi… lenne a másik dolog, amiről beszélni szeretne velünk?
-    Ezt majd odabent – mosolyodott el a tábornok, és kinyitotta az irodája ajtaját, hogy előre engedje a nőt. 
Sam, ahogy belépett, egy pillanatra megtorpant, aztán felderült az arca. 
-    Apa! – üdvözölte az apját, majd odasietett hozzá, és megölelték egymást. – Hogy kerülsz ide? Martouf azt mondta, fontos küldetésben vagy. 
-    Így igaz – bólintott rá Jacob. – De csak postás voltam. Gyorsan kézbesítettem, amit kellett, és most itt vagyok. Elvégre holnapután lesz az unokám születésnapja, még a Nagytanács is megértheti, hogy ezt nem hagyhatom ki. 
-    Ez igaz – nevetett vele Sam. 
-    Öhm… tudod – sandított Jacob Narimra majd vissza a lányára -, holnap este indul csak a gépem, és meg akartam kérdezni, hogy addig megszállhatok-e nálad… de nem tudom, hogy ez most aktuális-e. 
-    Apa! – forgatta meg a szemét a nő. – Mondd inkább azt, hogy kíváncsi vagy! – nevette el magát újra. – Bemutatom neked Narimot! Narim, ő az apám! – mutatta be egymásnak a két férfit. 
Narim a tőle megszokott udvariassággal fejet hajtott. 
-    Örülök, hogy megismerhetem, uram! – mondta, majd közelebb lépett, és kezet fogtak Jacobbal. 
-    Részemről a szerencse – mosolygott rá Jacob. – A tok’rák mindig nagyra becsülték a tollan népet. 
-    Köszönöm, uram! – bólintott Narim, de azért Sam látta, hogy egy szomorú felhő suhan át a homlokán. 
-    Szólítson Jacobnak! – térítette vissza a jelenbe a férfi hangja Narimot. 
-    Rendben – bólintott rá Narim, és Samre mosolygott, aki közvetlenül mögé lépett. 
-    Egy próbát kiálltál – súgta neki úgy, hogy a többiek is hallják. – Már csak egy van hátra.  
-    Később – nevette el magát Jacob. 
-    Rendben – mosolygott rá Sam, aztán a tábornokhoz fordult. 
-    Uram, kérek engedélyt elhagyni a bázist!
-    Az engedélyt megadom, őrnagy – mosolygott rá Hammond. 
-    De nem kellene előbb elmennünk Dr. Fraiserhez? – kapta fel a fejét Narim. – Kihagytuk a kötelező vizsgálatot. 
-    A vizsgálatot Selmak már rég elvégezte - nevetett Sam az apjára. – Sőt, gyanítom, közölte is az eredményt a tábornokkal. 
-    Így van – bólintott Jacob. – Szóval… mehetünk. 
-    Uram – biccentett még Sam a tábornok felé, aztán kisétáltak az irodából. 
Útközben Sam az apjára pillantott. 
-    Hogy vetted rá, hogy csak így kienged?
-    Sam – csóválta meg a fejét Jacob. – Harminc éve ismerem George-ot. Nem volt nehéz. 
-    Oké, nem kérdeztem semmit – nevetett a nő, aztán a lifttel felmentek a felszínre, és Sam kocsija előtt megálltak. 
-    Vezethetnék, Sam? Évek óta nem csináltam ilyet… a végén teljesen kitanulok.
-    Nekem is pont ez jutott eszembe – ugratta Sam az apját. – Egyáltalán emlékszel még, hogy kell?
-    Ugyan, olyan ez, mint a biciklizés – sandított az autóra Jacob, de a hasonlata miatt Samből kitört a nevetés. Összeakadta a pillantásuk, mire a nő csak még jobban nevetett, Jacob azonban csípőre tett kézzel nézett rá. – Sam, ez igazán nem volt szép!
-    Bocs, apa… tudod, vizuális típus vagyok… és a biciklizésről az jutott eszembe…
-    Tudom, hogy mi jutott eszedbe. És Selmak ezért még nagyon le fog tolni. 
-    Dehogy fog – kuncogott tovább Sam. – Selmaknak jobb humorérzéke van, mint neked.
-    Ezt kikérem magamnak – zsörtölődött tovább a férfi. 
-    Egész nyugodtan – bólintott rá Sam, miközben átnyújtotta neki az autó kulcsait, és mindhárman beszálltak. 
Mikor elindultak és kihajtottak a bázis területéről, Sam úgy gondolta, meg kell törnie a csendet. 
-    És… mi a helyzet felétek, apa? Martouffal nem igazán volt időnk beszélgetni, sietnie kellett. 
-    Tudom – bólintott rá Jacob. – Tesszük, amit tennünk kell. De most… szabadságon vagyok, úgyhogy egy szót se munkáról!
-    Nem is tudom, mit vártam – sóhajtott teátrálisan a nő. – Tudjátok, időnként hajlamos vagyok azt hinni, hogy a tollanoknál nincs titokzatosabb és titkolózóbb nép az univerzumban, de mikor szemben állok egy tok’rával, mindig rá kell jönnöm, hogy tévedtem – mondta, mire mindhárman jót nevettek, és ezzel végleg megtört köztük a jég. 
Mikor hazaértek, Jacob birtokba vette a vendégszobát, aztán kisétált a többiekhez. 
-    Sam, megvan még az a ruha, amit a múltkor viseltem?
-    Az a múltkor az évekkel ezelőtt volt, mikor kibékültél Markkal – nevette el magát Sam. – De igen, apa, megvan. Hozom – mondta, és előkereste az apja földi ruháit, hogy ő se keltsen túl nagy feltűnést a tok’rák szokásos homokszín viseletében. 
-    És… mióta is vagytok együtt? – kérdezte Jacob, mikor az átöltözés után újra kisétált a nappaliba. 
-    Hat éve – jött azonnal az egybehangzó válasz, aztán Sam és Narim meglepetten összenéztek. Egyikük sem számított erre a válaszra a másiktól, de aztán összenevettek. 
-    Ezt nem értem – cikázott köztük Jacob pillantása. 
-    Hát, ha neked vannak titkaid, akkor nekünk is lehetnek – nézett rá kérdőn Sam.
-    Ez így nem jó! 
-    Én is mindig ezt mondom. 
-    Sam, te a lányom vagy…
-    Apa, felnőtt nő vagyok, nem kell mindenről beszámolnom. 
-    Nem, nem… te az én kislányom vagy… és igenis be kell számolnod! - ugratta Jacob, mire Sam megadta magát. 
-    Üljünk le, ez hosszú lesz – mondta Sam, mire letelepedtek a nappaliban, és Sam és Narim belekezdtek a történetükbe. 
Odakint már erősen szürkülni kezdett, mikor a mese végére értek, így Sam kimentette magát, és kivonult a konyhába, hogy készítsen valami vacsorát. Narim kicsit zavarba jött, ahogy magán érezte Jacob fürkésző pillantását, így lesütötte a szemét. 
-    Narim! – riadt egy perccel később Selmak hangjára. – Nyugalom! Nem akartam megijeszteni. 
-    Semmi baj – fújta ki a levegőt Narim. – Csak váratlan volt.
-    Lenne kedve… kicsit beszélgetni?
-    Persze. Mit szeretne tudni?
-    Csak mesélhetne arról, ami a napokban történt. 
-    Szóval mégsem ünnepelni jött? – fürkészte Narim a tok’rát. 
-    Abszolút ünnepelni jöttem – erősítette meg Jacob korábbi álláspontját Selmak. – De ha már így összefutottunk… mindig örülünk a friss híreknek – mondta, aztán ahogy látta, hogy Narim szeme egy pillanatra összeszűkül, sóhajtott. – Tudom, most arra gondol, hogy hol voltunk, mikor szükségük lett volna ránk? Hogy miért nem segített a Tok’ra? Narim… kevesen vagyunk… a Revannát ért támadás óta veszélyesen kevesen. Ha felvállalunk egy olyan nyílt összetűzést a goa’ulddal, ami a Tollanán várt volna ránk, annyian maradtunk volna, mint maguk. De nekünk ezt a harcot még meg kell vívnunk. Nem csak önmagunkért, hanem a galaxis számtalan világáért. Nem tehettük meg. De még ha a Nagytanács rá is bólintott volna, akkor sem értünk volna oda időben. A hajóink nem olyan fejlettek és gyorsak, mint Tanithé… csak jóval később értünk volna oda, mint a noxok… esély sem volt arra, hogy megakadályozzuk, ami történt. Amit meg lehetett tenni, a noxok megtették.
-    Ez már nem számít – sóhajtott szomorúan Narim. – Nem áll szándékomban elveszni a múltban. Ha pedig mindenáron hibáztatni akarok valakit, akkor ott a kúria és Travel főkancellár. Azt, amit ők tettek senki nem tudta volna megakadályozni, csak ők maguk, ha lett volna bennük egy csöppnyi emberség. Ők ásták meg a csapdát a népünk számára, ami végül a vesztünket okozta. A saját népüket ítélték halálra, és ez ellen még a Tok’ra sem tehetett volna semmit. 
-    Akkor… kérdezhetek?
-    Tudja, mit? – nézet fel Narim Selmakra. – Beszélhetünk arról, ami történt, de utána én is kérdezhetek valamit. 
-    Ez nem kifejezetten tollan hozzáállás – tűnt fel egy félmosoly Selmak arcán. 
-    Úgy látszik, ragad rám ez-az itt a Földön. 
-    Csak a jót tanulja el, Narim!
-    Igyekszem. Szóval?
-    Áll az alku. Akkor mesélje el nekem, amit tud, arról, ami önöknél történt! – kérte Selmak, és Narim, bár semmi kedve nem volt újra felidézni a történteket, hátradőlt a kanapén, végiggondolta az elmúlt néhány napot, és belekezdett a meséjébe. 
Selmak szomorúan hallgatta a történteket, bár számtalanszor megélt már hasonlót. Az elmúlt kétezer évben sok népet látott a goa’uld keze által elpusztulni, és ők mindig tehetetlenek voltak. Kisszámú csapatuknak sohasem volt esélye a rendszerurak kifogyhatatlan serege ellen, és ők már évszázadok óta várják a nagy lehetőséget, amit majd egyszer kihasználhatnak. 
-    Remélem, most már magukra találhatnak – fejezte be Narim egy reménykedő sóhajjal. 
-    Biztosan úgy lesz. De idő kell, míg a goa’uld mérge kitisztul a gondolataikból. 
-    Igen, tudom – látta be Narim is. 
-    Köszönöm, hogy elmondta – hajtott fejet Selmak. 
-    Tanulságos történet – vont vállat Narim. - Talán mások okosabbak lesznek, és tanulnak azokból a hibákból, amiket mi elkövettünk. 
-    Mind követünk el hibákat – csitította Selmak. – De térjünk inkább rá arra, amit maga akart kérdezni. 

-    Rendben – vett egy mély lélegzetet Narim, és végül rászánta magát. – Találkozott Martouffal most, hogy hazatért?
-    Igen – bólintott rá Selmak, és Narim a pillantásából látta, hogy nem lepte meg a kérdés, ő már előre tudta, mit fog kérdezni. – Épp összefutottunk, mielőtt indultam volna ide. Váltottunk pár szót. 
-    Hogy van?
-    Martouf szomorú. De idővel Lantash majd helyre teszi a lelkét – nyugtatta meg Selmak. – Ha nem boldogul, majd segítek neki, de szerintem megoldja.
-    Sajnálom – hajtotta le a fejét Narim. 
-    Ne sajnálja! Martouf tudja, hogy Sam boldog magával. És azt is tudja, hogy… kettejüknek nem lehet közös jövője. Ő oda tartozik, Sam pedig ide, és ezen semmi nem változtathat. Egyikük sem tudná feladni az életét. Mindketten a maguk módján vívják ezt a harcot. 
-    Azért van egy kis bűntudatom. 
-    Mert jó szíve van – mosolygott rá Selmak. – De Sam magát választotta, és Martouf elfogadta ezt. De ettől ő még ott van, és ha Samnek, vagy a Földnek segítség kell, rá számíthatnak. 
-    Tudom – bólintott rá Narim. – Azért nem lesz könnyű a szemébe néznem, ha esetleg találkozunk. 
-    Martouf nem haragszik magára. Nem kell ettől tartania. Talán… ha elég idő telik el addig, míg találkoznak… meg tudják ezt beszélni. Mindkettejüknek könnyebb lenne. 
-    Egyszer majd talán sor kerülhet erre – sóhajtott Narim, és egy pillanattal később Sam lépett be hozzájuk, és alaposan szemügyre vette őket. 

-    Selmak, kérlek, ne ijesztgesd Narimot! – nevette el magát. 
-    Nem is ijedt meg annyira, mint vártam – nevetett a tok’ra. – Csak beszélgettünk. 
-    Jól van, csak… kíváncsi voltam, milyen a hangulat. Megyek, és befejezem a vacsorát – mondta a nő, és visszafordult a konyha fele, de Selmak utána szólt. 
-    Sam!
-    Igen, Selmak?
-    Kiállta a második próbát is. 
-    Ennek örülök – nevette el magát a nő, és újra elfordult, hogy visszatérjen a konyhába, de Selmak megint csak utána szólt.
-    Sam!
-    Igen, Selmak? – fordult vissza már vigyorogva a nő. 
-    Ami a biciklizős képet illeti… 
-    Igen, Selmak? 
-    Valóban… elég mókás. 
-    Na ugye, megmondtam.
-    De azért nem próbálnám ki. 
-    Ezt sejtettem – nevetett Sam, majd tényleg otthagyta a férfiakat a nappaliban. 

-    Mintha fél szavakból is értenétek egymást – mosolygott Narim. 
-    Tudja, én jól ismerem Samet, hála Jacobnak. Sam pedig jól ismeri a tok’rákat, hála Jolinarnak. Ami viszont eleinte még engem is meglepett, hogy… tudja, az emberek általában csak a hangunkból tudják, hogy éppen melyikünk van jelen… de Samnek elég rám néznie, és tudja, hogy engem, vagy az apját látja. 
-    Hogyhogy?
-    Nem tudom, még nem jöttem rá, miből veszi észre. 
-    Jolinar segíthet neki?
-    Igen… egy tok’ra általában meg tudja állapítani ránézésre, hogy a társa melyik énjével áll szemben… de mindig úgy gondoltuk, hogy Jolinar emlékei a múltbeli dolgokkal kapcsolatban tudnak segíteni Samnek… de ezek jelenidejű észlelések. 
-    Talán képességeket is kapott Jolinartól. Mint azt, hogy bánni tud egyes goa’uld fegyverekkel és gyógyító eszközökkel. 
-    Igen, ez elképzelhető. Mondja, Narim… mit gondol… Jolinarról?
-    Mármint arról, hogy egyesült Samanthával?
-    Jolinarról. 
-    Tudom, hogy azért halt meg, hogy Sam élhessen – tűnődött el Narim. – Hálás vagyok neki. Lemondott a saját életéről azért, hogy megmentse a gazdatestét. Ez olyan dolog… amire nagyon kevés ember képes… meghalni valaki másért. Számomra ez sokat elmond Jolinarról. És tudom, hogy mindazzal, amit hátrahagyott… sokat segít Samnek. Azt hiszem… kedveltem volna őt, legalábbis mindabból, amit Sam elmondott róla, erre a következtetésre jutottam. Sajnálom, hogy meg kellett halnia. 
-    Valóban?
-    Igen – biztosította Narim Selmakot. 
-    Akkor is így szeretné Samet, ha ott élne benne Jolinar?
-    Ha Jolinar élne, akkor ő Martoufot választotta volna. 
-    Most felejtse el Martoufot, és válaszoljon arra, amit kérdeztem. 
-    Igen – bólintott rá határozottan Narim. 
-    Biztos benne?
-    Nézze, Selmak… nem tudom megmondani, mit gondolnék akkor, ha Jolinar életben marad, és ott él Samanthában. Csak feltételezni tudom, hogy mit gondolnék, vagy éreznék… de most pillanatnyilag úgy érzem… Samantha csak több lett… ez által az egyesülés által. Mindig is szerettem, tiszteltem és becsültem őt, mert egy csodálatos, kedves, jószívű nő, aki ugyanakkor okos, bátor, kitartó és állhatatos… és messzemenőkig hisz a jóban. És úgy vélem Jolinartól csak még többet kapott ezekből az érzésekből. 
Selmak még néhány pillanatig fürkészte Narim tekintetét, majd egy félmosollyal lehajtotta a fejét, hogy visszaadja az irányítást Jacobnak. 
-    Szép gondolat – mosolyodott el Jacob, mire Narim is elnevette magát. 
-    Azt hiszem, még csak most álltam ki a második próbát. 
-    Ne haragudjon Selmakra… őt kissé más szempontok vezérlik. 
-    Ez természetes – bólintott rá Narim.
-    Köszönöm, hogy megérti – mosolygott rá Jacob. – És most… úgy érzem – szimatolt a levegőbe -, mehetünk vacsorázni. 
-    Egy tok’ra is eszik rendes ételt? – nézett rá kíváncsian Narim. 
-    A gazdatestnek szüksége van rá, igen – bólintott Jacob. – Bár határozottan kevesebbre, mert a szimbióta jelentősen képes lassítani az anyagcserét. Néha észre sem veszem, ha két-három napig nem eszek semmit, ami küldetés közben kifejezetten hasznos tud lenni. És… egy kicsit másfélére is van szükségünk, de ezt ne mondja el Samnek! – nevette el magát Jacob. – A végén még megsértődik.
-    Igen, ez egy kényes téma – nevetett Narim is. – Még én is számíthatok néhány kérdésre. Főleg azok után, amit én adtam nekik az elmúlt napokban. 
-    Ezt el tudom képzelni – nevetett Jacob, de aztán Sam után mentek a konyhába. 
Végül Jacob vacsora közben mégis mesélt nekik erről-arról, hogy min dolgoztak mostanában, és milyen eredményeket értek el, és Sam is beszámolt néhány világról, amit a közelmúltban fedeztek fel. Mindketten megállapították, hogy a szükségesnél jóval ritkábban találkoznak olyan fejlett világokkal, amelyekkel szövetségre léphetnének a goa’uld elleni harcban. Késő estig beszélgettek erről, de végül nyugovóra tértek, és Sam és Narim visszavonult a szobájukba. 
-    Ölni tudnék most egy nagy kád forró vízért – dőlt el Sam az ágyán. 
-    Ajaj… mivel csak én vagyok a környékeden, mint lehetséges áldozat, gyorsan menj el fürödni! Aztán majd megyek én is. 
-    Nem tartasz velem? – könyökölt fel incselkedve a nő. 
-    Igazán csábító az ötlet – nevette el magát Narim -, de nem hinném, hogy éppen most aktuális. 
-    Igazad van – látta be egy lemondó sóhajjal Sam. – Egy tok’ra soha nem alszik… jobb, ha vigyázunk magunkra – nevette el magát. – Sietek! – ígérte még Narimnak, aztán elvonult fürödni. 

-    Undok vagy – állt meg a szoba ajtajában egy fél órával később, de mivel egy mosoly játszott a szája körül, Narim nem vette a lelkére. 
-    És miért is? – kérdezte félrebillentett fejjel. 
-    Mert nem mutattad meg se a konyhádat, se a fürdőszobádat, pedig tudod, hogy érdekel. 
-    Nem kérdezted – vont vállat pimaszul a férfi. – És időnk sem nagyon volt rá. 
-    Majd egyszer elkísérlek, és alaposan körülnézek! – fenyegette meg tréfásan Sam. 
-    Rendben – nevette el magát Narim, és ő is elment fürödni.
Mire Narim visszatért, Sam már bebújt az ágyba. A férfi felé nyújtotta a kezét, így Narim megfogta, és leült mellé az ágy szélére. 
-    Örülök, hogy minden jól alakult – mosolygott rá. 
-    Én is – bólintott Narim. – Azért így sokkal könnyebb. Tudod… mindig ott volt a gondolataimban, hogy mi lehet velük. Hiába próbáltam nem gondolni rá, hiába próbáltam meggyőzni magam arról, hogy már nem az én problémám az, ami ott történik… nem tudtam nem gondolni rá. 
-    Tudom. Sokszor láttam a szemedben az aggodalmat. De most már minden rendben lesz – szorította meg a kezét Sam. 
-    Igen, tudom – bólintott rá Narim. – Sokkal nyugodtabb szívvel tértem most vissza. És… örülök, hogy megismerhettem édesapádat.
-    Hát… azért tartottam ettől a jelenettől, szóval jobb volt így váratlanul, hogy előtte nem kellett izgulnom – nevetett Sam. 
-    Miért?
-    Tudod… apám… mindig elég szigorú volt. Eléggé… nehezen tudtam a kedvére tenni. De úgy tűnik, elnyerted a tetszését. 
-    Én is megkedveltem őt – biztosította a nőt Narim. 
-    És Selmak? – sandított rá óvatosan Sam. 
-    Őt is. Jól elbeszélgettünk. 
-    Ennek örülök. Akkor… most aludjunk. Még mindig van mit bepótolnunk. Főleg neked – simogatta meg Narim karját Sam. 
-    Igaz – állt fel a férfi, és átsétált az ágy másik oldalára, aztán mielőtt bebújt volna az ágyba, tűnődve nézett Samre. – Van valami, amire Selmak nagyon kíváncsi lenne. 
-    Arra, hogy tényleg ráültetném-e egy biciklire? – nevette el magát Sam. 
-    Nem, azzal tisztában van, hogy minden lelkifurdalás nélkül megtennéd – ugratta Narim. 
-    Nem is igaz – nevetett tovább a nő, aztán vett egy nagy levegőt, és felnézett Narimra. – Szóval, mit szeretne tudni Selmak?

-    Azt, hogy hogyan tudod őket megkülönböztetni?
-    Huh… - gondolkodott el Sam. – Nem is tudom… tudod… Selmak sokkal… merevebb… Bár ez megint nem a legjobb szó, nem igazán fejezi ki azt, amit mondani szeretnék. Tudod… mióta az eszemet tudom, apám katonaember… keménykötésű, szálegyenes… az az igazi régi típusú katona, akinek még van tartása, és az a típusú ember, akinek nagyon ritkán látszanak az arcán az érzései. De Selmak még nála is…
-    Merevebb – fejezte be a mondatot Narim, mikor látta, hogy Sam nem fog jobb szót találni. 
-    Igen – nevette el magát a nő. – És… apám is mindig szigorú és határozott ember volt… de Selmakból sugárzik valami megingathatatlanság... Nem kell megszólalnia, ez anélkül is látszik. És most ha azt mondom, hogy Selmak mégis sokkal lazább, mint apám, akkor agyonütöm mindazt, amit eddig mondtam, igaz?
-    Hát… nem igazán tudnám hova tenni – húzta össze a szemöldökét Narim. 
-    Igen, gondoltam – bólintott rá Sam. – Pokoli nehéz ezt elmagyarázni. Tudom, hogy kicsoda Selmak… egy nagyon öreg, nagyon bölcs és elkötelezett tok’ra, aki kétezer éve megalapította a Nagytanácsot, és sokáig vezette is… mégis… sokszor előbb állok le vele poénkodni, mint apámmal. Emlékszem, Saroosh… ő volt Selmak korábbi gazdateste… szóval ő is azt mondta, élete kétszáz évét nevette át Selmakkal. 
-    De apádnak is jó a humorérzéke, még ha ugrattad is azzal, hogy nem. 
-    Persze – bólintott rá Sam. – És… mindazok ellenére, amit az előbb elmondtam, imádom az apámat. Mindig is imádtam, még akkor is, ha kemény katona volt, mióta csak megszülettem. A családja jelentett neki mindent, és miután anya meghalt… szóval mindent megtett értünk. Tudom, hogy a legtöbbször csak azért volt szigorú, mert féltett minket. És bár sokszor nem értett egyet a döntéseimmel, azért hagyta, hogy a magam útját járjam. És… tudod… pokolian féltettem őt, mikor felajánlottuk neki ezt a lehetőséget. Nagyon féltem, hogy hogy fog reagálni, és… mindazon tudásom ellenére, amit a tok’áról tudtam, azért féltem attól is, hogy el fogom veszíteni… és attól is, hogy az egyesülés után hogy tudja feldolgozni ezt az egészet. De Selmakkal tökéletesen egymásra találtak. 
-    Értem – bólintott rá némi bizonytalansággal Narim. 
-    Dehogy érted – nevetett a nő. – Idő kell ezt megérteni. Majd megismered mindkettejüket, és akkor talán egy részét megérted. Próbáld megfigyelni, amit mondtam! Próbáld kitalálni, mikor melyikükkel állsz szemben! Ez is segít, hogy megismerd őket. 
-    Rendben, megpróbálom – egyezett bele Narim.
-    Tudod, mit? Tartsunk apával holnap este. Én is rég láttam Markot, te pedig legalább megismerheted a család többi részét. Bár a repülést nem fogod szeretni, de azt hiszem, kibírod. 
-    Rendben – bólintott rá Narim, aztán bebújt Sam mellé az ágyba, majd felkönyökölt, és csak nézte. Sam azonban látta, hogy valami még jár a fejében. 

-    Mi az? – nézett rá kérdőn. 
-    Solan említette, hogy… 
-    Hogy próbára tett? – fejezte be a kérdést Sam. 
-    Igen – sütötte le a szemét bűntudatosan Narim. 
-    Nem gond – mosolygott rá Sam. – Ő is ízig-vérig Omoc nevelése. 
-    Ő is? – ráncolta a homlokát a férfi. 
-    Oh… Rowan mondta ezt rád. 
-    Tulajdonképpen igaza van – látta be lassan Narim. - Azóta ismertem Omocot, hogy kikerültem az iskolából. Nem csak a barátom volt, hanem fiatalabb koromban a mentorom is. Sokat tanultam tőle. És… mit mondott még rólam Rowan?
-    Csak ennyit – nyugtatta meg Sam. – Nem kifejezetten rólad beszélgettünk, csak szóba kerültél. 
-    Értem. De… miért mondtál nemet Solannek? Tudom, hogy téged is hajt a kíváncsiság… és rólad tudom, hogy csak a tudományos kíváncsiság, és nem használnád rosszra… Miért nem nézted meg?
-    Nem akartam, hogy mérges legyél rám – vont vállat a nő. 
-    Nem lettem volna mérges – tűnődött el Narim. 
-    Csak csalódott. 
-    Igen, talán. Egy kicsit. 
-    Látod, itt a válasz a kérdésedre – nevette el magát Sam. – És most aludj végre! Igaz, hogy ebben az ágyban be kell takaróznod, ha nem akarsz fázni, de egyelőre jobbal nem szolgálhatok. 
-    Jól van, jól, alhatunk – egyezett bele végül Narim is. – Csak szeretnélek minél jobban megismerni, és ha megértem az indítékaidat… hogy mit miért teszel… jobban megértelek téged is. 
-    Túlanalizálod a dolgokat – csóválta meg a fejét nevetve a nő. 
-    Lehet. Én már csak ilyen vagyok. Majd… szólj rám, ha már nagyon bosszant!
-    Dehogy – nyugtatta meg Sam Narimot, aztán lopott tőle egy puszit. – Jó éjt!
-    Jó éjt neked is, Samantha! – mosolygott rá Narim, majd végleg elcsendesedtek, és lassan mindketten elaludtak.