Belső ellenség

A férfi hangtalanul sétált el a kertvárosi házig, amit keresett. A kellemesen langyos éjszakában legkisebb neszt sem keltette, így az alvó városnak a leghalványabb sejtése sem volt arról, hogy egy idegen rója az utcáit. Egy idegen, aki nem itt született, mint a legtöbb itt lakó, akiknek a családja már nemzedékek óta itt lakik. Ez a férfi fényévekre innen született. Sok ezer fényévnyire a várostól, sok ezer fényévnyire a Földtől, mégis, jó ideje ide húzta már a szíve.
Mikor megtalálta a keresett házat, megállt előtte, vett egy mély levegőt, ezredszer végiggondolta, hogy vajon helyesen cselekszik-e, de végül elszánta magát. Megnyomott egy vörös gombot a karján viselt aprócska berendezésen, aztán átsétált Samantha Carter őrnagy tömör fenyő bejárati ajtaján.
Körülnézett, és halványan elmosolyodott. Máris érezte a nő jelenlétét, azt a kellemes érzést, ami mindig elöntötte, ha a közelében volt. Érezte az illatát, az egész lakáson érezte a keze nyomát. Összeszorította a szívét az érzés, hogy mennyire hiányzott neki mindez az elmúlt két évben. Végül lerázta magáról a bénultságot, és továbbra is hangtalanul beosont a nő hálószobájába.
Percekig csak nézte, ahogy alszik, pedig tombolt benne a vágy, hogy odalépjen hozzá, és a karjaiba zárja. Mégsem tette. Csak állt az ajtóban, és nézte az angyalt. Az angyalt, aki megmentette az életét, immár hatodik éve. Az angyalt, aki a puszta létével egy olyan érzést ültetett el a szívében, amit korábban sohasem ismert. Az elmúlt években nem telt el úgy nap, sőt, nem telt el úgy óra, hogy ne gondolt volna rá. Sokszor boldogan, mikor felidézte az együtt töltött röpke perceket, a nő gyönyörű mosolyát, a kedvességét, de még többször fájó szívvel, hisz háromszor mondtak már végsőnek tűnő istenhozzádot egymásnak. És most mégis itt van…
Lassan elszánta magát, közelebb ment a nőhöz, és óvatosan leült az ágya szélére. Samantha erre már ébredezni kezdett, de csak akkor riadt fel, mikor a férfi óvatosan megcirógatta az arcát. Egy pillanatra ijedtnek tűnt, aztán, ahogy felismerte a másikat, inkább meglepődés és hitetlenkedés költözött a szemébe.
-    Narim! – ült fel az ágyában. – Álmodom – állapította meg mintegy saját magának, de a férfi elmosolyodott.
-    Nem, Samantha, nem álmodsz – biztosította. – Bocsáss meg nekem! – kérte, de a nő nem hagyta neki végigmondani, hogy miért, mert hirtelen átölelte. Narim egy pillanatra meglepődött ettől a reakciótól, de aztán megkönnyebbülten ő is magához ölelte a másikat.
-    Biztosan álmodom – húzódott el végül a nő. – Te meghaltál…
-    Biztosíthatlak, Samantha, nem álmodsz. Tényleg itt vagyok… és igazi vagyok.
-    Minden álomkép ezt állítaná – nézett rá szigorúan Sam.
-    Ez igaz – hajtott fejet Narim egy szelíd mosollyal, de aztán látta, hogy a nő körülnéz, mintha keresne valamit.
-    Hol van Schrödinger? – kérdezte, és Narim egy pillanat alatt elszomorodott.
-    Elveszítettem őt a csatában – ismerte be lehajtott fejjel. A macskát Samanthától kapta az első találkozásuk alkalmával, mint egy üdvözlő és búcsúajándékot egyben.
-    Ez tényleg a valóság – hunyta le a szemét Sam is szomorkásan. – De hogy… mi történt? Te meghaltál!
-    Nem – rázta meg a fejét Narim. – Samantha… kérlek, bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, hogy nem jöttem korábban! Nem tudtam… nem jöhettem…
-    Mondd el, hogy mi történt!
-    Ez egy hosszú történet – sóhajtott Narim.
-    Hát… van még úgy négy óránk, míg felkel a nap – sandított Sam az órára. – De… tudja valaki, hogy itt vagy? A kapun át jöttél? Vagy hajóval? Hogy jutottál el idáig úgy, hogy senki nem vett észre? Vagy egy fél óra múlva itt lesz a fél hadsereg az ajtóm előtt? – kérdezte gyanakodva.
-    Lya segített – ismerte be Narim. – Ahogy mindig is. Ő a tollanok másik védőangyala. Nélküled és nélküle már nem léteznénk. De hogy a kérdésedre is válaszoljak… megbűvölte az embereket a bázisotokon, hogy ne vegyék észre az érkezésem.
-    Lya? – kérdezett vissza meglepődve Sam. – A Noxon keresztül jöttél? Miért?
-    Azt hiszem, legjobb lesz, ha az elején kezdem – vett egy nagy levegőt Narim.
-    Várj, ha tényleg olyan hosszú lesz, készítsünk inkább egy teát – javasolta Sam, és kimászott az ágyból. – Biztosan neked is jól esne.
-    Teát? – nézett rá értetlenül a férfi.
-    Óh, persze – bólintott mindent értőn a nő. Az elmúlt években kissé elszokott már attól a ténytől, hogy férfi más ismeretekkel rendelkezik, mint ő. Az pedig mindig furcsa és érthetetlen volt a számára, hogy a tollanok megcáfolták a kvantumfizika tételeit, olyan ionágyúkat építenek, amiből öt darab képes megvédeni egy egész bolygót, de olyan egyszerű dolgokat nem ismernek, mint a repülő állatok, vagy a tea. – A tea egy ital, amit az emberek szívesen iszogatnak beszélgetés közben – magyarázta végül. - Úgy készül, hogy egyes növények levelét vagy virágját megszárítjuk, aztán leöntjük forró vízzel. Rengeteg fajtája van, és hidegen és melegen is fogyasztjuk.
-    Értem – bólintott rá a férfi, és követte Samanthát a konyhába.
Néhány perc alatt elkészült a tea, miközben Narim le nem vette a szemét a nőről. Próbálta magába inni minden rezdülését, minden mozdulatát, ahogy álmosan kutat a szekrényben a tea után. Végül átvette Samtől a csészét, és visszasétáltak a hálószobába. A nő felült az ágyára, magára terítette a takaróját, és jót vigyorgott azon, ahogy Narim gyanakodva fürkészi a kezében gőzölgő folyadékot, miközben letelepszik mellé az ágy szélére.
-    Szeretni fogod – biztosította. – Csak várj még, túl forró. Szóval… mesélj, mi történt veled?
-    A Tollanáról küldtem neked egy üzenetet.
-    Igen, egy részét megkaptuk – bólintott rá Sam. – Egy… egészen kis részét. Csak két-három mondatot. Épp emiatt gondoltuk, hogy meghaltál… és mindenki…
-    Az utolsó két hajóval akartunk menekülni – idézte fel Narim. – Addigra már szinte minden elpusztult. Azt a néhány ionágyút, amink még volt már nem vethettük be, hála az új pajzsnak, amit Tanith kifejlesztett. Esélyünk sem volt. Tudtuk, hogy a menekülő hajókat is lelövik, de meg kellett próbálnunk. Egyszerre szálltunk fel, és bíztunk abban, hogy legalább az egyikünknek sikerül kijutni. Alig harminc métert emelkedtünk, mikor eltaláltak bennünket a siklók… gondolom itt szakadt meg az üzenet. Közel voltunk a kapuhoz, mert még el akartam küldeni nektek egy helyzetjelentést, és a kapu megsérülhetett, mikor a másik hajó felrobbant. Így a féregjárat megszűnt, és az üzenet többi része nem jött át. De mi nem robbantunk fel, csak becsapódtunk a földbe… páran életben maradtunk, bár azt hiszem, mindannyian elvesztettük az eszméletünket, mert az utolsó emlékem az, hogy zuhanunk… Három nappal később a Noxon ébredtem. Anteaus ott ült mellettem… Bevallom… kellemesebb volt régen a Tollanon a te hangodra ébredni – mosolyodott el halványan Narim, de a szemében látszott mindannak a szörnyűségnek az emléke, amit átélt.

-    Hát persze – nevette el magát Sam is. – Anteaus nem egy angyal. Legalábbis első ránézésre.
-    Valóban – bólintott rá Narim. – Anteaus elmondta, hogy… mindenkit kimenekítettek, akinél még volt esély arra, hogy életben tartsák, vagy visszahozzák…
-    Mennyien maradtatok? – kérdezte rosszat sejtve a nő.
-    Negyvenketten – hunyta le a szemét Narim. Próbált érzelemmentes hangon beszélni, de a szomorúság az egész lényéből sugárzott. – Ha valakit eltalál egy halálsikló… vagy akár egy hajót… abból nem sok marad… még a Noxok sem tehetnek semmit érte. Nekünk hihetetlen szerencsénk volt. Így… ennyien maradtunk.
-    Istenem… - suttogta döbbenten Sam.
-    A Nox újfent felajánlotta, hogy otthont ad nekünk – beszélt tovább a férfi, csak hogy ne hagyja, hogy elborítsa a fájdalom. - Egy darabig úgy tűnt, ezúttal ott is maradunk. Minden feltétel adott volt, hogy újrakezdjük az életünket. És a noxok nagyon kedvesek és segítőkészek… hisz tudod…
-    Igen, a saját pacifista szabályaik szerint – fintorgott Sam.
-    A pacifizmus önmagában nem lenne rossz dolog… ha a világ nem lenne ilyen kegyetlen. A tollanok is valamilyen mértékben pacifisták, még ha nem is annyira. Ami pedig a noxokat illeti… nekik is vannak szabályaik, ahogy nekünk is voltak. Mindig, minden baj abból származik, amikor megszegjük a szabályainkat. A tollanok már másodszor követték el ezt a hibát, és ezúttal végzetesnek bizonyult.
-    Szóval most a Noxon éltek? – próbálta a nő eltéríteni a gyötrő gondolatoktól Narimot.
-    Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Pár hónapig minden jól alakult… építkezni kezdtünk, már mindenkinek volt saját otthona… Én vezettem a munkálatokat… hisz régen is építész voltam… és fizikus… és… mindegy, ez most nem számít. Az építészettel foglalkoztam korábban a legkevesebbet, de az új helyzetben leginkább ezzel lehettem hasznára a túlélőknek, nem a fizikával és a biokémiával. Szóval a noxok elrejtettek bennünket. Többször is járt arra a goa’uld, de szerencsére nem talált meg sem minket, sem a noxokat. Egy határvonalon belül szabadon mozoghattunk, mert láthatatlanok voltunk az ellenség számára.
-    Igen, a noxok jól tudnak rejtőzködni – bólintott rá Sam. – De ha ilyen jól alakult minden… mi történt?

-    Az ilyen mértékű változások… egy ilyen tragédia, ami a népemmel történt… sokszor nem csak a körülményeinket, a környezetünket változtatja meg, hanem bennünket is. A lelkünket.
-    Mi történt, Narim? – faggatta szelíden a nő Narimot, mert tudta, hogy a férfinak sokszor nagyon nehezére esik kimondani olyan dolgokat, amik rossz színben tűntetik fel a népét. Így volt ez akkor is, mikor néhány éve beismerte, hogy Omocot meggyilkolták. Sam még jól emlékezett, hogy a férfi alig bírta kimondani ezeket a szavakat. Tudta, hogy Narim képtelen a legkisebb rosszat is feltételezni a népéről, a lelke mélyén a végsőkig bízna a társaiban, és elképzelni sem tudta, hogy most mi történt, amiért ez a régen szinte már naivnak tűnő bizalom megrendült.
-    Egészen jól berendezkedtünk már, mikor valaki felvetette, hogy egy saját otthonra lenne szükségünk. Egy bolygóra, ami csak a miénk. Egy olyan helyre, amit nem kell megosztanunk egy másik fajjal.
-    De te nem értettél egyet ezzel – húzta össze a szemét Sam, mikor látta Narim arcán a rosszallást.
-    Hónapokon keresztül mindenki ezt duruzsolta… mindenki erről beszélt. Annyit hallottam, hogy a végén már magam is elhittem, hogy így van. Sikerült bennem is elültetni az álmot, hogy egy új bolygón az otthonunk egyszer majd újra olyan lehetne, mint a Tollan volt. De a lelkem mélyén nem… tényleg nem értettem egyet ezzel a nézőponttal. Kevesen voltunk, nem voltak forrásaink, nem volt semmink… és ami a legrosszabb volt… hogy nem csak… az otthonunkat veszítettük el… nem csak… a fizikai dolgokat… tárgyakat… a technológiánkat… ezt a noxok segítségével rövid idő alatt pótolhattuk. Ennél sokkal rosszabb volt, hogy… a reményeink omlottak porrá… a biztonságérzetünk… a jövőbe vetett hitünk. És a kúria árulása miatt már egymásban sem igazán tudtunk hinni. Minden megváltozott.
-    Ez nem csoda, ha valóban ilyen kevesen maradtatok. Végignéztétek a világotok és a népetek jó részének a pusztulását.
-    Igen – értett egyet Narim. – Ezért kellett volna a Noxon maradnunk. Várni, amíg egy kicsit többen leszünk… és egy kicsit visszanyerjük… az egyensúlyunkat. És a noxok közelsége a biztonságérzetünknek is jót tett volna. Vissza kellett volna nyernünk legalább az egymásba vetett bizalmunkat, mielőtt továbblépünk.
-    De nem ez történt.
-    Nem – rázta meg a fejét Narim.  – Végül úgy döntöttünk, odébbállunk. Senki… senki nem vállalta, hogy elmondja a noxoknak, így én mentem.
-    Azt hiszem – tűnődött el Sam -, ők már jóval előbb tudták, mint hogy elmondtad volna.
-    Igen – bólintott rá Narim. – De így volt tisztességes. Valakinek vállalni kellett a felelősséget. Lya nagyon szomorú volt… és én tudtam, hogy miért. Nem értett egyet a döntésünkkel. Talán ő előre látta mindazt, ami azóta bekövetkezett.  Tudta azt is, hogy én sem így akarom, de elfogadta az én döntésemet is. Hogy a népemmel kell tartanom, még akkor is, ha tudom, hogy hibát követünk el. Tudta, hogy elfogadom a többség akaratát. Segítettek nekünk új otthont keresni. Egy nagyon szép bolygón, ahol minden feltétel adott volt. Képzeld még állatok is vannak…
Sam elmosolyodott egy pillanatra, ahogy eszébe jutott Narim rajongása az állatok iránt, de aztán kérdőn nézett a férfira.
-    Miért érzem úgy, hogy ez egy újabb ígéretes kezdet, aminek aztán rossz vége lett?
-    Mert bölcs vagy, Samantha, ahogy azt már többször is megállapítottam - állította határozottan Narim, mire a nő egészen zavarba jött.
-    Mi történt? – kérdezte inkább, visszaterelve a férfi figyelmét a történethez.
-    Újra kezdtünk mindent. Nem is tudom, hat év alatt már hányadszor…
-    Harmadszor – sóhajtott Sam.
-    Egy ember életében ez sok, Samantha – nézett fel szomorúan a férfi. – Ilyennek nem lenne szabad megtörténnie.
-    Nem, tényleg – csóválta meg a fejét a nő. – De hidd el, nem ti vagytok az egyetlenek.
-    Igen, tudom – sóhajtott Narim. – Biztosan láttál hasonló szörnyűségeket.
-    Igen… sokszor láttam, ahogy a goa’uld világokat pusztít el. Sokszor még annyi túlélő sem marad, mint nálatok. De tudom, hogy ez most téged nem vígasztal.
-    Nem. És a legrosszabb, hogy… a kegyelemdöfést mi adjuk meg saját magunknak.
-    Hogy érted ezt?
-    Az új világunk… valóban gyönyörű volt. Ez erőt adott… hogy új otthont teremtsünk. De valami… megváltozott.
-    Mi?
-    Tulajdonképpen azt hiszem… mi magunk. Vagy a körülmények változtattak meg bennünket, nem tudom. A Tollanon és a Tollanán mindenünk megvolt… a technológiánk biztosította, hogy semmiért ne kelljen igazán komoly erőfeszítést tennünk… de ezt elvesztettük.
-    Mindenért keményen meg kellett dolgoznotok.
-    Igen, de ez nem lehetett volna akadály. A tollanok sosem riadtak vissza a munkától, ennek köszönhettük, hogy eljutottunk arra a szintre, ahol voltunk. Egy igazán fejlett civilizáció szintjére.
-    Akkor mi volt a baj?
-    Olyan dolgok ütötték fel a fejüket köztünk, amikről azt hittük, rég magunk mögött hagytuk őket. Olyan emberi érzések, amik… amik lassan egymás ellen fordították a közösséget. Irigység… kapzsiság… bizalmatlanság és félelem… a holnap bizonytalansága valahogy a feje tetejére állította a rendet, és már egymásban is ellenséget látunk.
-    Nehéz ezt elképzelnem rólatok. A tollanok mindig olyanok voltak, mint a testvérek… - rázta meg a fejét hitetlenkedve Sam.
-    Olyanok voltunk… igen… de ez már megváltozott. Bizalmatlanok lettünk… és amink van, azt féltjük a másiktól, holott régen bármit megosztottunk bárkivel. És újra felütötte a fejét a bűnözés is.
-    Ezt most nem mondod komolyan…
-    De, sajnos igen.
-    Azt hittem, egy ilyen helyzetben a tollanok összefognak – ráncolta a homlokát Sam.
-    Én is ezt hittem. Ezért nem is vettem észre eleinte a jeleket. Csak amikor már az egyes csoportok nyíltan egymásnak feszültek, két részre osztva a túlélőket. Próbáljuk… újra létrehozni a technológiánkat… és ha az egyik csoportnak előbb sikerül, mint a másiknak, akkor megpróbálják elvenni tőle.
-    Egy negyvenegy fős háború – csodálkozott a nő.

-    Miből gondolod, hogy én nem vettem részt benne? – nézett rá fürkészőn Narim.
-    Ha így lenne, most nem lennél itt, hanem valamelyik csoport berkeiben szervezkednél a másik ellen. Ha valakit megfertőz ez az őrület, nem igazán van kiút. De… nem próbáltál beszélni velük?
-    De igen. De azt hiszem, túl későn. Próbáltam beszélni velük… először összehívtam őket, az egész közösséget… próbáltam megértetni velük, hogy összefogásra lenne szükségünk, hogy a versengés csak hátráltatja az ügyünket. Aztán családonként… végül egyesével is próbáltam a lelkükre beszélni, de semmi eredménnyel. Amit elértem, néhány szemrehányás volt csupán. Hogy miért gondolom magam többnek náluk… okosabbnak… hogy miért én akarom megmondani, hogy mi a helyes, és mi nem. Hogy miért képzelem magam önjelölt vezetőnek.  Sosem akartam vezető lenni, Samantha, meg sem fordult a fejemben. – rázta meg a fejét csüggedten Narim.
-    Én azt hiszem, mégis az voltál – szorította meg a kezét Sam. – Próbáltál a régi hagyományok szerint egy helyes utat mutatni nekik, próbáltál vigyázni rájuk, otthont teremteni nekik, és vállaltad a felelősséget mindenért. Egy igazi vezető pontosan ezt teszi.
-    Hát… akkor, mint vezető is elbuktam. És mint ember is.
-    Megtettél mindent, amit lehetett.
-    Úgy tűnik, ez kevés volt. Nem bírtam tovább nézni. Nem… nem akartam megvárni… hogy áldozata is legyen annak a tébolynak. Azt már nem bírtam volna elviselni.
-    Istenem… Omoc halála előtt a Tollanon nem történt gyilkosság… mióta is?
-    Háromszáz éve – nézett fel rá Narim. – De ez már nem a Tollan. A Tollan örökre elpusztult a vulkántól. És vele együtt az eszmék is.
-    Biztos vagy benne, hogy nem valami külső befolyás alatt cselekszenek? – próbált valami fogódzót keresni Sam. Neki is nagyon nehezére esett elhinni, hogy mindez épp a tollanokkal történik meg.
-    Bennem is felmerült ez a kérdés – nézett elismerőn Narim a nőre. – Titokban megvizsgáltam a túlélők nagy részét, akikhez feltűnés nélkül sikerült közel férkőznöm. Amennyire a rendelkezésemre álló eszközökkel meg tudtam állapítani, nincs bennük goa’uld, és nincsenek mentális befolyásoltság alatt. Bár az eszközeim már korán sem olyanok, mint régen, és legfeljebb a közösség ötven százalékához tudtam úgy hozzáférni, hogy ne kezdjenek gyanakodni, de az a nagyjából húsz ember nem áll külső befolyás alatt. A többinél persze elképzelhető.
-    Ezt is meg tudod mondani? – csodálkozott Sam.
-    Az emberi agy teljesen más kémiai anyagokat termel, amikor saját akaratából cselekszik, és mást, amikor valaki rákényszeríti az akaratát. A hamis érvekkel való meggyőzést vagy a félrevezetést természetesen nem tudom kimutatni, de még a legapróbb zsarolás is megváltoztatja a vegyi folyamatokat az agyban. Ha annak idején lett volna lehetőségünk megvizsgálni Travel főkancellárt, már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló lett volna, hogy mi történik.
-    Meg tudod mondani – szögezte le mintegy magának a nő.

-    És az nem lehet, hogy a bolygón van valami, amitől megőrültek? Valami sugárzás… vagy ettek valamit, ami felborította a szervezetük egyensúlyát. Ha valamilyen külső tényező hatására a hormonháztartás felborul, annak lehetnek hasonló következményei. Kiszámíthatatlanság és agresszió.
-    Annak rám is hatnia kellett volna – tiltakozott Narim. – Ugyanott éltem, ahol ők, ugyanazt ettem és ittam, amit ők. Ha a bolygón van bármi… ami ezt kiváltja… akkor én is az áldozatául estem volna.
-    Ez igaz. De…
-    Nem Samantha… én is sokáig próbáltam mentségeket keresni… De be kellett látnom, hogy ami történt… az a két súlyos csapás, ami a népemet érte… évszázadokkal visszavetette a tollanok fejlődését.
-    Ezt képtelen vagyok elhinni – tiltakozott Sam. – Ti mindig…
-    Milyenek voltunk? – nézett rá kíváncsian Narim, mikor hirtelen elhallgatott.
-    Annyira jók… annyira tiszták… annyira… áradt belőletek valamiféle belső béke… Mindig úgy irigyeltem ezt tőletek. A nyugalmatokat, a tartásotokat semmi nem ingathatta meg.
-    Igen… mi is ezt hittünk. Önteltség volt. Talán csak a körülményeink tették lehetővé számunkra, hogy egy látszatbékében éljünk. De nézd csak meg… mint egy tudományos kísérlet… végy negyven tollant, szakítsd ki a megszokott környezetéből, tedd olyan körülmények közé, ahol szinte az élelemért is meg kell küzdeniük, legalábbis eleinte, és tanulmányozd, hogy változik meg a viselkedésük.
-    Döbbenetes.
-    Igen, az – sóhajtott szomorúan Narim.
-    És… úgy döntöttél, hogy ide menekülsz?
-    Bárhová, csak ne kelljen végignéznem a népem utolsó óráit – hajtotta le a fejét Narim. Sam nézte, és majd megszakadt a szíve érte. Annyira kézzelfoghatóan érezte a férfi szomorúságát, mintha ezt az érzést is felvette volna neki, mint annak idején az érzelmeit. Szeretett volna segíteni neki, és tudta, hogy pillanatnyilag többet nem tehet, mint valahogy megpróbálja kizökkenteni ebből a fájdalmas állapotból.

-    Bárhová? Tényleg? – próbálta ugratni egy halvány mosollyal, és el is érte, amit szeretett volna. Narim felnézett, és lassan egy halvány reménysugár csillant fel a szemében.
-    Tulajdonképpen bárhová, igen – sóhajtott. – De a végtelen univerzumnak volt egy aprócska pontja, amelyik jobban vonzott, mint az összes többi – mosolyodott el halványan, majd vett egy mély levegőt. – Nagyon… hiányoztál nekem, Samantha – vallotta be.
Sam elmosolyodott, de válasz helyett kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját, és elővette belőle azt az apró kis műszert, amit Narim ajándékozott neki, mikor először vettek búcsút egymástól.
-    Éveken keresztül minden olyan estén, amit itthon töltöttem, ezzel aludtam el – ismerte be kissé elpirulva. – De aztán… úgy egy éve… azt hiszem lemerült. Vagy nem tudom… már nem működik. De azért még így is sokszor elővettem.
Narim tűnődve nézett a kis berendezésre, aztán elmosolyodott.
-    Ennek az akkumlátornak az élettartama újratöltés nélkül úgy ötezer üzemóra.
Sam zavarba jött, még jobban elpirult, és lehajtotta a fejét.
-    Amikor azt hittem, hogy meghaltál… három napon keresztül használtam… biztos az volt túl sok neki. De csak ez tartotta bennem a lelket, és…
-    Semmi baj, Samantha – mosolygott rá Narim. – Könnyen segíthetünk rajta – kérte el a nőtől a műszert, és közben lecsatolt a karjáról egy másikat. – Addig nézd meg ezt – nyújtotta át Samnek. Az átvette, de bizonytalanul nézett Narimra. – Nézd csak meg, ne félj! – bíztatta Narim, miközben a lemerült berendezést felcsatlakoztatta a másik helyére.
Sam vett egy nagy levegőt, megnyomta a vörös háromszöget, és lehunyta a szemét. Abban a pillanatban elmosolyodott, ahogy elborították Narim érzései. Az a reménykedő várakozás, amit az idefele úton érzett, az a mélységes szerelem és boldogság, amit akkor érzett, mikor az ajtajában állva nézte őt, ahogy az ágyában alszik. Az a megkönnyebbülés, amit akkor érzett, mikor átölelte.
Sam néhány perccel később nyitotta csak ki a szemét, és ha ez egyáltalán még lehetséges volt, Narim kedves mosolya még jobban meghatotta.
-    Te is nagyon hiányoztál nekem – súgta neki, és ahogy a férfi egy másodpercre lehunyta a szemét, tudta, hogy itt ideje élni azzal a szokással, amit mindketten ismernek.  Narim is így gondolta, így ugyanabban a pillanatban mozdultak egymás felé, hogy összeforrjanak egy végtelenül gyengéd csókban, ami valóban többet mondott minden szónál.
-    Tudod, Samantha – súgta végül Narim, mikor elhúzódott a nőtől -, arra gondoltam, ha esetleg él még a meghívásod… akkor… most szívesen itt maradnék a Földön.
Sam halványan elmosolyodott, és eltűnődött. Narim a hallgatását bizonytalanságnak vélte, így egy kicsit elhúzódott tőle.
-    Persze, ha nem akarod, nem fogom rád kényszeríteni, én…
-    Nem, Narim, dehogy, szó sincs erről! – tiltakozott magához térve nő. – Csak már… azon gondolkodtam, hogy… hogyan intézhetnénk hivatalosan a dolgot.
-    Nem szeretnék neked ilyen nagy gondot okozni - sóhajtott Narim.
-    Nem, egyáltalán nem gond – nyugtatta meg Sam. – És Hammond tábornok biztosan segít nekünk. Mindig kedvelt téged… már az első napokban is, mikor kiengedett velem a felszínre. Szóval… pihensz egy kicsit, aztán bemegyünk a bázisra és beszélünk vele.
-    Pihenni… hosszú ideje nem tudtam már – sóhajtott Narim. – Ez az egy nap már nem igazán számít.
-    Akkor… akár indulhatnánk is?
-    Igen – mosolyodott el Narim, Sam pedig kiugrott az ágyból.
-    Tíz perc és összeszedem magam – ígérte, és berobogott a fürdőszobába.
Narim mosolyogva nézett utána, és lassan olyasmit kezdett érezni, amit az elmúlt két évben nem igazán. Reményt. Reményt arra, hogy bár hat év alatt negyedszer is elveszített mindent, ami fontos volt neki, az élete még mindig talpra állhat, és ezúttal talán stabilabb alapokon fog nyugodni. Legalábbis stabilabbon, mint az elmúlt hat év alatt bármikor.