3. fejezet

-    Ez mind szürke – csóválta meg a fejét Sam, mikor egy ruházati üzletben összeválogattak néhány farmert, inget és pólót Narimnak.
-    Az baj? – sandított rá a férfi.
-    Tulajdonképpen nem – vont vállat a nő, ahogy végiggondolta, hogy sosem látta még másban Narimot, csak a szürke legkülönbözőbb árnyalataiban. A majdnem teljesen fehértől a majdnem teljesen feketéig. – El tudnálak képzelni más színben is, de… nem akarlak megváltoztatni. Azt hiszem, szereted ezt a színt, és nagyon… jól is áll neked.
-    Köszönöm! – hajtott fejet Narim. – De… mit szólnál mondjuk ehhez? – tartott maga elé egy élénk narancssárga pólót.
-    Fúúú, drasztikus lenne a változás – szörnyülködött nevetve Sam.
-    Igen, szerintem is – húzta össze a szemöldökét Narim, és visszatette a feltűnő ruhadarabot a helyére. – Azt hiszem, megvan minden, amire szükségem lehet.
-    Igen, mehetünk – egyezett bele Sam is, így fizettek, és visszasétáltak a kocsihoz, ez alkalommal azonban Narim gondolatai akadályozták meg őket abban, hogy elinduljanak.
-    Samantha…
-    Igen?
-    Amit fizettél ezekért a holmikért… az sok pénz?
-    Tulajdonképpen… nem olyan vészes – vont vállat a nő. – A hadsereg nem fizet rosszul, és mivel én szinte soha nem vagyok itthon, nem igazán van lehetőségem költeni a pénzem.
-    Meg fogom adni, ahogy tehetem – ígérte a férfi.
-    Ugyan! Narim, ne bolondozz! – tiltakozott Sam. – Tekintsd üdvözlő ajándéknak.
-    Köszönöm! – mosolygott Narim a nőre, de azért látszott rajta, hogy zavarban van. Sam szerette volna ezt feloldani, megsimogatta a karját.
-    Most hazamegyünk, gyorsan átöltözöl, aztán elmegyünk ebédelni. Mit szólsz? Én már farkaséhes vagyok.
-    Rendben – egyezett bele a férfi is, így beszálltak a kocsiba.

-    Tulajdonképpen… nem is tudom, hogy… ti tollanok mit esztek? Mikor először voltatok itt a bázison, biztos kaptatok valami ennivalót…
-    Igen. Leginkább zöldséget… párolva?
-    Igen, olyan van. És… ízlett?
-    Samantha… te is tudod… hogy ha egy idegen világba kerülsz, nem igazán van lehetőséged válogatni. Azt eszed, ami a rendelkezésedre áll.
-    Az udvariasságodat lefordítva a valóságra… szóval nagyon nem ízlett.
-    Nem mondtam ilyet – tiltakozott Narim.
-    De gondoltad.
-    Nem. Attól, hogy valami ismeretlen, vagy szokatlan, még nem feltétlenül rossz.
-    Feladod nekem a leckét – csóválta a fejét a nő. – És húst egyáltalán nem esztek?
-    Mármint az állatok húsára gondolsz?
-    Aha.
-    Azt hiszem, említettem már, hogy a Tollanon nem volt már állat…
-    Emberöltők óta – fejezte be a mondatot Narim helyett Sam. – És mióta eljöttetek onnan?
-    El tudod képzelni, hogy a noxok között elpusztíthattunk volna egy állatot azért, hogy megegyük?
-    Jó ég, nem – nevette el magát Sam. – Oké, akkor hús kizárva. Sajt?
-    Az mi?
-    Tudod mit, inkább majd prezentálom élőben, rendben?
-    Ahogy akarod - csóválta meg a fejét Narim. – És hova megyünk ebédelni?
-    Hát, vegetáriánus éttermekben nincs nagy választék, de van egy egész jó. Oda elmehetünk. Aztán sétálunk egy nagyot, mit szólsz?
Ez utóbbi lehetőség jobban felvillanyozta a férfit, mint az ebéd gondolata, így gyorsan rábólintott. Időközben aztán haza is értek, így Narim bevonult a szobájába átöltözni, és addig Sam is elheveredett az ágyán. Még mindig az járt a fejében, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán, ahogy kényelmesen nyújtózkodott egyet, a kezébe akadt az a kis berendezés, amit olyan féltve őrzött már évek óta. Csak úgy próbaképpen megnyomta rajta a gombot, és a legnagyobb meglepetésére az eszköz működött. Már épp átkiabált volna Narimnak, mikor a férfi feltűnt az ajtajában.
-    Hűha – ült fel Sam, és egy pillanatra mindent elfelejtett, amit mondani akart. Végtelenül jól állt a férfin a földi ruházat.
-    Reménykedem abban, hogy ez pozitív véleménynyilvánítás volt – tűnt fel egy halvány mosoly Narim arcán.
-    Abszolút – biztosította Sam. – Narim… ez máris feltöltődött? – mutatta felé a kérdéses eszközt.
-    Igen – bólintott rá a férfi.
-    De… legfeljebb öt percig lehetett az energiaforrásra csatlakoztatva.
-    Egész pontosan két perc tizenhét másodpercig.
-    Nekünk ehhez legalább négy óra kellett volna – csóválta a fejét Sam. – És akkor is legfeljebb három-négyszáz óráig bírja.
-    Most már újabb ötezer órára a rendelkezésedre áll – fojtott el egy mosolyt Narim, mire Sam egészen zavarba jött. Narim odasétált hozzá, és leült mellé az ágy szélére. – Bár szeretném azt hinni, hogy most már nem olyan gyakran lesz rá szükséged.
-    Nem, azt hiszem nem – értett egyet a nő. – De azért… örülök, hogy újra működik – mondta, miközben visszatette az éjjeliszekrénye fiókjába, aztán felnézett Narimra. – Nos… készen állsz egy gasztronómiai kalandra?
-    Nem – rázta meg a fejét a férfi. – De a tollanok mindig bátran néznek szembe azzal, ami vár rájuk.
-    Azért nem egy csatába indulsz, Narim – ugratta Sam, miközben kisétáltak az utcára.
Mikor Sam leparkolt a kis önkiszolgáló vegetáriánus étterem előtt, látszólag hezitált még valamin.
-    Narim…
-    Igen, Samantha? – nézett rá várakozón a férfi.
-    Tudom, hogy… millió kérdésed lenne majd az ételekkel kapcsolatban, de kérlek, inkább majd csak akkor, ha már leültünk.
-    Semmi feltűnés, igaz? – kérdezte mindent értőn a férfi.
-    Igen. Mindent elmondok, amit tudni akarsz, ígérem… csak elég furcsán néznének ránk, ha ezt a pultnál adnánk elő.
-    Rendben, Samantha, rád bízom magam – mosolyodott el Narim.
-    Hát, akkor, Isten nevében előre! – vett egy nagy levegőt a nő, de Narim értetlenül nézett rá. – Ezt mondták őseink, mikor csatába indultak – tette még hozzá Sam. – Nem érdekes. Menjünk és szerezzünk valami kaját – mondta és kiszálltak a kocsiból, és besétáltak.
Végül összeszedtek maguknak mindenféle ennivalót, mindenből egy keveset, hogy Narimnak legyen lehetősége mindent megkóstolni. Közben Narimnak többször is nehezére esett megállni, hogy kérdezősködni kezdjen, mindig az utolsó pillanatban fogta vissza magát, és későbbre napolta el a kérdést. Sam is látta ezt, és mire letelepedtek, már alig bírta visszatartani a nevetését.
-    Nem hittem volna, hogy sikerül – ugratta Narimot, mire a férfi megcsóválta a fejét. – Jól van na… most már kérdezhetsz.
-    Inkább meséld el, mi micsoda, rendben? – ajánlotta a férfi, így amíg falatoztak végig az előttük lévő ételekről beszélgettek.

-    Mindig ilyen helyekre jöttök enni? – kérdezte Narim, mikor kiléptek az étteremből.
-    Hát, ez egyénenként különböző - tűnődött el Sam. – Én csak elég ritkán járok étterembe. Vagy a bázison kapok be valamit kutyafuttában, vagy, ha otthon vagyok, akkor főzök magamnak valamit. De sokan, akik nem tudnak, vagy nem szeretnek főzni, ilyen helyen oldják meg.
-    És te szeretsz főzni?
-    Ha van időm, akkor igen. Majd megismerkedhetsz az én szakácsművészetemmel is. Mondjuk a következő szabadnapomon – nevette el magát. – De most sétáljunk egyet! Van egy park innen nem messze.
-    Mehetünk – bólintott rá Narim, így mindketten kicsit elmerülve a saját gondolataikba, végigsétáltak néhány utcán, míg kiértek a parkba.  

-    Jó dolog, hogy az ilyen sűrűn lakott területeken is van egy kis zöld – állt meg Narim a park szélén.
-    Még – fintorgott cinikusan Sam. – Tudod, ahogy az emberiség lélekszáma növekszik, a városok terjeszkednek. Egyre kevesebb a zöld terület, nem csak a városokban, hanem úgy általában a Földön.
-    Rájöttök majd, hogy ezt a folyamatot vissza kell fordítani – biztosította Narim.
-    Sokan rájöttünk már, de amíg bizonyos érdekek nem így kívánják…
-    Eljön a pillanat, mikor ők is megértik, hogy a pénzt és a hatalmat nem lehet belélegezni – csóválta meg a fejét Narim, de aztán valami elvonta a figyelmét. – Mi ez a hely?
Sam követte a férfi tekintetét, aztán elmosolyodott.
-    Úgy hívjuk játszótér. Arra szolgál, hogy a gyerekek tudjanak egy kicsit rohangálni, játszani, hintázni… Főleg az olyan gyerekek szeretik, akik nem kertes házban nőnek fel. Sajnos elég sok ilyen van. Nekik csak ez a lehetőségük van friss levegőn lenni.
-    És nincsenek iskolában?
-    Még túl fiatalok hozzá.
-    Nálatok milyen idősen kezdik a gyerekek a tanulmányaikat? – nézett értetlenül Narim a nőre.
-    Úgy hat éves koruk körül. Miért, nálatok korábban?
-    Nálunk a gyerekek hat éves korukra már túl vannak egy alapfokú képzésen.
-    De ezzel nem veszitek el a gyerekkorukat?
-    Az oktatás természetesen a szintjüknek megfelelő.
-    Várj, várj… mit lehet tanítani egy négy-öt éves gyereknek? Nálunk is járnak óvodába, de ott csak mondókákat meg játékokat tanulnak… inkább képességfejlesztés, mint képzés.
-    Nálunk négy évesen a gyerekek már megértik az alapfokú tudományokat.
-    Aha, persze – csóválta a fejét Sam. – Várj, egy tollan… hány százalékát használja ki az agykapacitásának?
-    Úgy háromszor annyit, mint ti – ismerte be kelletlenül Narim, tudta, hogy Sam ettől megint ki fog akadni.
-    Legalább ezt megtaníthatnád – ráncolta a homlokát a nő.
-    Samantha… ez nem tanítható, ez így alakult. Genetikailag.
-    Hát persze – húzta el a száját Sam. – Szóval annyi idős korodban, mikor én ledoktoráltam, te már kismillió tudományágban profi voltál.
-    A millió azért egy kicsit túlzás.
-    Narim! – szólt rá szigorúan Sam. A férfi egy halvány mosollyal lehajtotta a fejét, aztán visszatért a figyelme a gyerekekhez, miközben válaszolt.
-    Tizenöt évesen fejeztem be az építészeti tanulmányaimat, és ezután kezdtem fizikát tanulni. Aztán néhány évvel később párhuzamosan biokémiát és exobiológiát is, bár ez utóbbit csak… hogy is mondjátok ti… hobbiszinten.
-    Az olyasmi, mint a xenobiológia? – kapta fel a fejét Sam.
-    Attól függ, te mit értesz ez alatt.
-    A xenobiológia a földönkívüli élet lehetőségét, eredetét és evolúcióját kutatja.
-    Igen, de ez csak részben fedi le az exobiológia területét. Mi inkább a földi vagyis… a Tollanon lévő élet máshol való fennmaradásának lehetőségét kutattuk.
-    Már a katasztrófa előtt?
-    Igen… tudod… a népesség növekedése mindig is… a szemünk előtt tartotta ezt a lehetőséget. Bár akkor… a katasztrófa előtt, ahogy te fogalmaztál, nem annyira folytam bele, inkább az energiakutatás volt a fő területem.
-    De már van kifogyhatatlan energiaforrásotok… mit kutattál még azon?
-    Ezt az energiát is kell tárolni, szállítani… a te vesszőparipád a hatékonyság – sandított a nőre, mire az vágott egy grimaszt. – A szállítás vesztesége még nálunk sem érte el a nullát, szóval, lett volna még mit fejleszteni. Nem beszélve arról, hogy nálunk is az volt a cél, hogy a korlátlan energia forrását minél kisebb szerkezetben valósítsuk meg. Ami pedig a Tollanon töltött utolsó négy-öt hónapot illeti… leginkább Omocnak segítettem. A mi feladatunk volt az áttelepítés megszervezése és koordinálása.
-    Hát az nem lehetett egyszerű - sóhajtott Sam.
-    Nem, tényleg. De megoldottuk. Csak az… utolsó napokkal számítottuk el magunkat, de akkor már csak mi voltunk a bolygón, hogy eltemessük kaput. És szerencsére jöttetek ti, és megmentettetek.
-    Szerencsére – mosolygott rá Sam, aztán egy percig mindketten a hangosan nevető gyerekeket figyelték.

-    Szereted a gyerekeket – állapította meg Narim a nőre sandítva.
-    Igen – mosolyodott el Sam. – Tudod… van egy… fogadott kislányom. Pontosabban… hivatalosan Fraiser doktornő fogadta örökbe, de hozzám is nagyon közel áll. Cassandrának hívják. Bár… már nem is olyan kislány, hisz több mint hat éve ismerem. Csak én látom még mindig annak a riadt kislánynak, aki akkor volt, mikor megismertem. Ha szeretnéd… majd bemutatom neked.
-    Nagyon szeretném – bólintott rá Narim lelkesen, és egyben kíváncsian.
-    Tudod, Cass… hát, majdnem hasonló cipőben jár, mint te. De ő tényleg az egyetlen túlélője egy eltűnt népnek.
-    Szóval… őt is te mentetted meg? – ámult el a férfi.
-    Hát… nem egyedül csináltam. Azt sem. Ahogy a Tollanon sem egyedül voltam, csak te erről hajlamos vagy megfeledkezni. Szóval Cassnek és nekem voltak… kemény pillanataink, de most már rendben van. Ha a következő hétvégét sikerül itthon töltenem, esetleg összehozhatnánk egy találkozót.
-    Ez nagyon jól hangzik.
-    Oké, akkor beszélek majd a doktornővel. De most… - nézett körül a nő -, beborult… lehet, hogy hamarosan esni fog. Az esőt ismered? – nézett bizonytalanul Narimra.
-    Igen, Samantha, az esőt ismerem – bólintott rá a férfi. – A Tollanon is esett az eső.
-    De fogadjunk, hogy csak akkor, ha úgy akartátok – ugratta Sam.
-    Persze. Csak csettintettünk egyet az ujjunkkal, mikor csapadékra vágytunk, a szomszéd pedig még egyet, mikor megunta – bólintott rá Narim, de Sam nem igazán tudta eldönteni, hogy mennyire beszél komolyan.
-    Menjünk inkább, és keressünk valami beltéri elfoglaltságot!
-    Mire gondolsz?
-    Mondjuk, elmehetnénk vásárolni – javasolta a nő. – Így beszereznénk valami vacsorának valót, és közben tovább faggathatnál az ételekről. A boltban legalább látod is, mi micsoda, egy kicsit életszerűbb, mintha képeket mutogatnék.
-    Rendben, mehetünk – egyezett bele Narim, így visszasétáltak az autóhoz.
Sam és  Narim jó két órával később értek haza, de az eső még akkor is szakadt, így a kocsitól a bejáratig is bőrig áztak.
-    Valami olyan szerkezeted nincs, ami erőteret képez fölénk, hogy ne ázzunk el?
-    Pillanatnyilag nincs, de ha szeretnéd, tervezek egyet – sandított rá Narim, mire elnevették magukat.
-    Szavadon foglak – fenyegette meg tréfásan a nő Narimot. – De most menj, öltözz át, mielőtt megfázol. Aztán készítünk valami vacsorát – ajánlotta, így gyorsan elvonultak mindketten megszárítkozni, és száraz ruhába bújni.
Nem sokkal később kisétáltak a konyhába, és Narim a rá jellemző kíváncsisággal nézett körül. Amikor az éjszaka közepén kijöttek, hogy készítsenek egy teát, nem éppen a környezetével volt elfoglalva. Sam látta ezt, így szinte mindenről mondott néhány szót, hogy mire való, és hogy működik. Mikor a mikróhoz ért, Narim elkomorodott.
-    Ezt ne használd! – szólt a nőre tőle szokatlan szigorúsággal.
-    De miért? – csodálkozott el Sam. – Jó, persze, nem kifejezetten egészséges, de…
-    Samantha, kérlek!
-    Jó, oké, nem fogom használni – adta meg magát a nő, mikor látta, hogy Narim komolyan aggódik érte. – Úgysem túl sűrűn szoktam bekapcsolni.
-    Akkor jó – könnyebbült meg Narim, de aztán Sam inkább a vacsorakészítés fele terelte a figyelmét.

-    Tudod, mi itt a földön még elég sok olyan eszközt vagy anyagot használunk, ami… kisebb-nagyobb mértékben káros az egészségre – fintorgott, mikor egy jó fél órával később az agya egy része még mindig azon töprengett, amit Narim mondott.
-    Ha nem muszáj, ne tegyél ilyet! – kérte ez alkalommal már a megszokott udvariassággal a férfi. – És ezt a berendezést nem muszáj használni.
-    Rendben, megígértem – nyugtatta meg a nő. – Nem fogom használni.
-    Köszönöm!
-    Hát, nincs mit – vont vállat Sam. – De tudod mit? Ma egész nap te faggattál engem, most te jössz! Most te mesélsz nekem valamit – mondta, és mikor látta Narim rosszallását, megforgatta a szemét. – Nyugi, nem az ionágyú terveit szeretném kiszedni belőled. Sőt, még a trínium felhasználási módjai sem érdekelnek… most, pillanatnyilag – tette hozzá vigyorogva. - De azt mondjuk elmondhatnád, hogy milyen kaját ettetek, vagy milyen volt a Tollanon egy konyha. Ez csak nem hadititok.
-    Teljesen automatizált – vont vállat Narim.
-    Az nem jó – rázta meg a fejét Sam. – Én szeretek főzni.
-    Neked lehet, hogy nem lenne jó… de egy hozzám hasonló egyedülálló férfinak ideális volt.
-    Szóval a főzés a Tollanon is kifejezetten női tevékenység volt.
-    Tulajdonképpen igen – töprengett el Narim. – Bár éppen azért, mert teljesen automatikus volt minden, a főzés a nőkre sem hárított túl nagy feladatot. Addig tudtak más dolgokkal foglalkozni.
-    És mit ettetek? Jó, sok zöldséget, ezt már tudom. De… szénhidrátot? Fehérjét? Egyáltalán szükségetek van ilyesmire?
-    Samantha – nézett rá végtelen türelemmel a férfi. – Az emberi eredetű fajoknak nagyjából azonos a tápanyagszükséglete. Lehet, hogy más formában jutnak ehhez hozzá, bár ez inkább csak az adott bolygó helyi adottságaitól függ, de az összetétel hasonló, mert a testfelépítésünk és a testünk működése nagyjából azonos. És nem kell aggódnod, nem vagyok túlságosan válogatós – tette még hozzá egy mosollyal.
-    Oké… csak tudod… ettem már elég… fura dolgokat szerte az univerzumban, és némelyik inkább visszafele szeretett volna jönni… De nem sérthettem meg a házigazdákat, úgyhogy megettem, és utána egy hétig rémálmaim voltak tőle. Szóval csak szeretném, ha tudnád… hogy én nem sértődök meg, ha valami nem ízlik.
-    Rendben – nevette el magát Narim, de aztán észrevétlenül fordított a beszélgetésen, és újra ő faggatta Samet a földi főzési szokásokról.
Egészen estig el is foglalták magukat a főzéssel és a beszélgetéssel, de ahogy besötétedett, Sam észrevette, hogy a férfi kezd fáradt lenni. Nem volt ez meglepő, ahogy Narim maga is beismerte reggel, jó ideje nem tudott már igazán pihenni. Végül Sam belátta, hogy igaz, hogy ő a fél éjszakát is szívesen átbeszélgetné Narimmal, ideje ágyba parancsolnia a férfit. Végül gyorsan rendbe tették a konyhát, aztán kisétáltak a nappaliba.
-    Narim…
-    Igen? – nézett rá kíváncsian a szólított.
-    Nem tudom, hogy ti a Tollanon hogy oldottátok meg a tisztálkodást… mi még a primitív meleg vizes tusolásnál tartunk.
-    Samantha – csóválta meg a fejét Narim.
-    Bocs – sandított a férfira Sam.
-    Néha nem tudom eldönteni – sétált közelebb hozzá a férfi -, hogy ugratsz, vagy komolyan gondolod. Mert ha ugratsz, akkor vigyázz, mert előbb-utóbb visszacsípek… de ha komolyan gondolod, akkor meg kellene beszélnünk ezt a dolgot.
-    Nem, semmi gond, tényleg… - jött végtelenül zavarba Sam.
-    Én nem így érzem - fogta meg a kezét a férfi.
-    De, komolyan… csak egy beszólás volt, felejtsd el!
-    Samantha! Mondd el, kérlek!
-    Csak… néha úgy érzem… áh, butaság, tényleg nem is érdemes beszélni róla – erősködött a nő.
-    Hogy érzed? – faggatta tovább szelíden Narim, de Sam csak egy fintorral lehajtotta a fejét. – Úgy érzed, felsőbbrendűnek tartom magam nálad?
-    Narim, nem! – tiltakozott a nő, de a másik nem igazán vette figyelembe.
-    Ha volt is bennem valaha ilyen érzés… bár szeretném azt hinni, hogy sosem volt… de ha korábban lett is volna… mindaz, ami azóta történt bebizonyította, hogy semmi jogom így érezni.
-    Narim, a hiba nem benned van, hanem bennem – húzta el a száját Sam, de még mindig nem nézett fel a férfira. – Nem te tartod többre magad nálam… hanem én érzem magam sokkal kevesebbnek nálad – ismerte be nagy nehezen. Ahogy óvatosan felnézett, látta, hogy Narim egy pillanatra lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét. Sam kis híján elmosolyodott, ahogy eszébe ötlött, hogy ez ugyanaz az arckifejezés, amit Lya arcán látott nem is egyszer. De Narim nem hagyta neki mindezt végiggondolni.
-    Samantha, semmi okod így érezni – szorította meg végül a kezét. – Kiváló tudós vagy…
-    Persze. Földi keretek között – húzta el a száját Sam.
-    Olyan dolgokat akarsz számon kérni magadon, amiket nem volt lehetőséged sem megtanulni. Nem szabad egy másik világhoz hasonlítanod magad, ahol mások a lehetőségek. És különben is… nézd meg a példánkat, hova jutottunk? Egy magasan fejlett világ volt a miénk, és mégis elbuktunk.
-    De akkor is sokkal többet tudtatok, mint mi… mindig tiszteltelek titeket ezért. Míg mi mindig tévúton járunk.
-    Mi is végigjártuk ugyanezeket az utakat. Minden egyes zsákutcát, és tanultunk belőle. Ti is tanulni fogtok. Samantha… tudom, nem szereted ezt hallani, de sokszor mondtam már, hogy te egy nagyon bölcs ember vagy… és komolyan gondolom – előzte meg a nő tiltakozását. – Samantha, én nagyon tisztellek téged… mint tudóst, mint felfedezőt és… tollanként nem lenne szabad ilyet mondanom, de tisztellek, mint harcost. De mindezek felett tisztellek, mint nőt… és mint a mentőangyalomat.
-    De ez nem…
-    Jó, akkor közelítsük meg máshonnan – győzködte tovább Narim kedves, türelmes hangon. – Nézd meg a tollanokat… nagyra voltunk a fejlett technológiánkkal… de végül kis híján több tucat világ pusztulását okoztuk volna, egyszerűen gyávaságból, ha ti nem léptek közbe. Míg itt vagytok ti, primitívnek mondott földi emberek… ahol te és a társaid ki tudja, hány világot mentettetek már meg ezer veszélytől… A goa’uldtól, a replikátoroktól, vagy természeti katasztrófáktól. Samantha… melyik a fontosabb igazán… ülni egy laborban és az atomok állapotát méricskélni… vagy életeket menteni? Gondolj bele, hány olyan bolygó, hány olyan nép van az univerzumban, amelyik csak neked és a társaidnak köszönheti, hogy még létezik? Én sosem vittem véghez ekkora dolgot, szóval soha… soha egy pillanatra se gondold azt, hogy akár csak egy hajszálnyival is kevesebbet érsz nálam. Sőt. Csak felnézhetek rád. Ezt tudnod kell.
-    Ezt csak azért mondod, mert elfogult vagy – tiltakozott Sam, aki végtelenül zavarba jött attól, amit a férfii mondott neki.
-    Gondoltam, hogy így érzel – mosolyodott el Narim, és a szabad kezével kivett egy ismerős kis műszert a zsebéből.
-    Szóval mégsem mindent adtál oda – húzta össze a szemöldökét Sam.
-    Csak ezt az egyet nem – nézett rá bocsánatkérőn Narim. – És lám, jól tettem. Nézd meg!
-    Erre semmi szükség, Narim, én… elhiszem neked…
-    De én azt szeretném, ha tudnád. Biztosan. Hogy soha többé ne kelljen kételkedned benne. De… előtte megmutathatnád nekem azt a primitív fürdőszobát.
-    Oké – adta meg magát végül a nő egy halvány mosollyal, és átvette az aprócska kis tárgyat Narimtól, aztán bevezette a fürdőszobába. Egy gyors eligazítás után magára hagyta a férfit, és visszavonult a szobájába.