4. fejezet

Egy jó fél órával később Narim megállt Sam hálószobájának az ajtajában, és halkan megkopogtatta. A nő lassan kinyitotta a szemét, és letette a kezében tartott kis berendezést.
-    Most már jobb? – kérdezte a férfi egy halvány mosollyal, miközben besétált, és leült az ágy szélére.
-    Igen – bólintott rá Sam. – De tudod, közben gondolkodtam, és… szóval lehet, hogy egy kicsit Omoc viselkedése is oka ennek a kisebbrendűségi érzésnek, ami bennem van… vagyis volt –helyesbített a nő. – Az elején úgy kezelt bennünket, mintha… - kezdett bele, de ahogy látta Narim szemébe visszaköltözni a szomorúságot, nem folytatta. – Ne haragudj! – simogatta meg a karját. – Nem akartam feltépni egy régi sebet.
-    Omoc a barátom volt – hajtotta le a fejét Narim.
-    Tudom.
-    Nem, Samantha, nem tudod – nézett fel végül a férfi. – Te csak azt láttad, hogy Omoc a vezetőm, akinek fenntartás nélkül engedelmeskedtem. És valóban így volt. Soha nem kérdőjeleztem meg az utasítását, és egyetlen egyszer sem kellett csalódnom benne. De ezen túl… ő a barátom volt. És miután… - kezdett bele valamibe, de aztán hirtelen elhallgatott. Sam már biztos volt benne, hogy nem fogja befejezni a mondatot, de végül összeszedte magát. – Miután a testvérem meghalt a Saritán… ő maradt az egyetlen, aki igazán fontos volt nekem. Rajtad kívül, persze.
-    Sajnálom, hogy így kellett elveszítened – fogta meg Narim kezét a nő. – És a testvéredet is.
-    Mikor a Saritán kitört a háború, próbáltuk közbelépni. Néhány önkéntes odament, hogy mentse, ami még menthető. Őket, és minket is. Én is menni akartam, de a bátyám nem engedett.
-    Nagyon helyesen tette.
-    Omoc is mindig ezt mondta – sóhajtott Narim.
-    Ő is a barátjának tartott téged – szorította meg a férfi kezét Sam.
-    Remélem, igen.
-    Így volt hidd el. Mikor itt voltatok… te voltál az egyetlen, akinek adott a szavára… és csak veled osztotta meg a gondolatait. Bízott benned. És tudta, hogy megérted… az álláspontját.
-    Igen, így volt. A szívem egy része szeretett volna nektek segíteni… de láttam, mi történhet, és…
-    És a személyes veszteség még fájóbbá tette az emléket – bólintott rá Sam. – Így már mindkettőtöket megértelek.
-    Köszönöm, Samantha! Tudod, amikor nem egész huszonnégy órája elindultam hozzád…
-    Narim, mindent megköszöntél ma vagy tízszer – nevette el magát a nő. – Semmi szükség arra, hogy még tízszer megtedd. Szívesen. És nagyon örülök annak, hogy itt vagy.
-    Kihúztál a mocsárból, akkor, amikor már összecsaptak felettem a hullámok.
-    Ha korábban jössz, előbb kihúztalak volna.
-    Nem jöhettem.
-    Tudom. De most… ideje pihenned egy kicsit. Most már talán… békésebb lesz az álmod.
-    Igen. Hála neked.
-    Ugyan – hárította el Sam. – És ezt visszaadom neked – nyújtotta végül át Narimnak a legutolsó felvevőt.
-    Már három van nálad, igaz? – tűnődött el a férfi. – Hol is van a másik kettő?
-    Pillanat - mondta Sam, és előhalászta a régit a fiókból, majd elment, hogy a táskájából is behozza a harmadikat. – Itt van.
Narim egymás mellé tette a hármat, majd megnyomott rajtuk néhány gombot, és várt pár másodpercet, aztán a régit odanyújtotta a nőnek.
-    Most már mindhárom ezen van.
-    Nem kérdezem meg, hogy csináltad – nevette el magát Sam.
-    Rendben – nevetett vele a férfi is, aztán megcirógatta Sam arcát. – Nem tudom, mit mondjak – idézte egy halvány mosollyal Sam régebbi szavait. A nő vette a lapot, és elmosolyodott.
-    Nálunk van egy szokás… ami többet mond minden szónál – súgta neki.
-    Ezt a szokást mi is ismerjük – bólintott rá Narim, majd odahajolt a nőhöz, és gyengéden megcsókolta.
-    Jó éjt, Samantha! – súgta neki végül, mikor elhúzódott tőle.
-    Jó éjt neked is – mosolygott rá a nő, aztán még eszébe jutott valami. – Boldogulsz a takaróval?
-    Azt hiszem, igen – bólintott rá Narim.
-    Rendben. De szólj nyugodtan, ha kell segítség… vagy ha bármire szükséged van.
-    Úgy lesz, köszönöm – mosolyodott el Narim, és bár látszott rajta, hogy nagyon nehezen szakad el Samtől, végül lassan rászánta magát. Az ajtóból még visszanézett, összemosolyogtak, aztán visszavonult a szobájába.
Narim még nagyjából egy órát fent maradt. Tudta, ha nem várja meg, hogy olyan fáradt legyen, hogy szinte elájul, akkor a sötétben csak visszatérnek a kínzó gondolatai. Ezért inkább fogott egy könyvet a földi geológiáról, és belemerült. Közben hallotta, hogy Samantha is elment fürödni, aztán visszament a szobájába. Végül úgy gondolta, hogy talán sikerül az elmúlt nap történéseibe kapaszkodnia, így lekapcsolta a lámpát, hogy megpróbáljon aludni.
Közben Sam is bebújt az ágyába, de Narimhoz hasonlóan nem jött álom a szemére. Az elmúlt nap történései pörögtek a szeme előtt, mintha egy kaleidoszkóp vetítené elé, a legkülönbözőbb sorrendben. Az egész olyan álomszerű volt. Hiába állította a férfi, hogy nem álmodik, Sam még mindig úgy érezte, hogy mindez nem történhet meg. Még mindig élénken élt benne annak a pillanatnak az emléke, mikor meghallgatták Narim üzenetének töredékét, és biztosak voltak benne, hogy a tollanok közül senki nem élhette túl a goa’uld csapást. Nem túlzott, mikor azt állította Narimnak, hogy a következő három napban csak a férfi rögzített érzelmei tartották benne a lelket. Még most sem igazán tudta elhinni, hogy Narim életben van, és visszatért hozzá. Végül a kétségek olyan mélyen gyökeret vertek benne, hogy felkelt, kiosont a nappaliba, és megállt a vendégszoba ajtaja előtt hallgatózni. Az ajtó alatt nem szűrődött ki fény, és csendes volt a szoba, mintha valóban nem lenne benne senki. Néma csendben próbálta kinyitni az ajtót, és végtelen megkönnyebbülés ömlött végig rajta, ahogy látta, hogy Narim békésen alszik az ágyában. Egy percig csak nézte, aztán próbált ugyanolyan csendben visszavonulni, de Narim halkan megszólalt.
-    Samantha, ne menj el!
-    Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! – mentegetőzött a nő. – Én csak… olyan rossz volt, hogy végre itt vagy, ilyen közel, és mégis olyan messze. Látni akartalak.
-    Gyere ide! – nyújtotta felé a kezét Narim. Sam végül elmosolyodott, odasétált hozzá, és leült az ágy szélére.
-    Tényleg nem akartalak felébreszteni.
-    Nem tudtam még aludni – sóhajtott Narim. – Szerettem volna csak rád gondolni, mielőtt elalszom, de… ha lehunyom a szemem, csak a kétségeim térnek vissza.
-    Narim, te mindent megtettél, amit csak lehet - próbálta megnyugtatni Sam a férfit. – Még többet is.
-    Nem tudom, Samantha – rázta meg a fejét a férfi. – Talán, ha…
-    Narim, ők hoztak egy döntést… és te is.
-    Igen, de…
-    Attól félsz, hogy rosszul döntöttél?
-    Már akkor rosszul döntöttem, mikor annak idején elhagytam a Földet – sandított Narim Samre.
-    Akkor nem tudtalak volna megvédeni Maybourntól. Omoc minden jóslata valóra vált volna.
-    Tudom – bólintott rá Narim. – És a népemnek is szüksége volt rám. Ezért mentem el. De talán most is szükségük lenne rám.
-    Narim, ha nem hallgattak rád… ha nem is próbáltak megérteni… nem tehettél semmit.
-    Igen, tudom, csak…
-    Engedd el a múltat, Narim!
-    Ez nem így működik, Samantha.
-    Tudom. Tudom, mit kérek… az otthonod, az egész eddigi életed… a testvéred és Omoc… az egész múltad… de ha nem tudod elengedni, ami elmúlt, akkor nem tudod beengedni az életedbe a jelent. A jelent, amit talán jobb lehet, mint az elmúlt hat év.
-    Idővel talán sikerülni fog – sóhajtott Narim.

-    Samantha, kérdezhetek valamit?
-    Persze – bólintott rá a nő.
-    Mi a helyzet a tokrával, aki a részeddé vált? – kérdezte óvatosan Narim. Sam halványan elmosolyodott, mert érezte a férfi kérdése mögött a másik, kimondatlan kérdést is, amire talán még sokkal jobban érdekelte a válasz.
-    Jolinarnak hívták – merengett el Sam a régi dolgokon. – Ő… az emlékei, a gondolatai egy része bennem vannak… tudok nagyon sok mindent, amit ő tudott… ez sokszor hasznos, volt már, hogy megmentette az életünket. Néha látom azokat a dolgokat, amiket ő látott… ez olyan… mint egy látomás… de már tudom, hogy… hol érek véget én és hol kezdődik ő. Most már tudom… felismerem a saját érzéseimet – fejezte be lesütött szemmel a nő, aztán félénken felnézett.  – Szeretlek, Narim!
A férfi gyengéden megcirógatta az arcát. – Én is szeretlek téged, Samantha. De ezt már régóta tudod. Az első pillanattól szeretlek, amikor ott a Tollanon kinyitottam a szemem, és megláttalak.
-    Mikor még azt hitted, angyal vagyok – nevette el magát Sam.
-    Angyal vagy – biztosította a férfi. – A leggyönyörűbb angyal…
-    Túlzol.
-    Egyáltalán nem – tiltakozott Narim. – Samantha…
-    Igen?
-    Itt maradnál velem? – kérdezte Narim, de amikor a nő arcán látta a meglepődést azonnal visszakozott. – Nem akartam tolakodó lenni, ne haragudj!
-    Nem, szó sincs erről – nyugtatta meg Sam. – Csak tudod… én azt hittem… hogy neked több időre lenne szükséged. Nem tudom miért… csak ez volt az érzésem.
-    Újra és újra megerősítesz abban, amit rólad gondolok. Végtelenül bölcs vagy – mondta csodálkozva a férfi. – Valóban nekem több időre van szükségem. Csupán úgy éreztem, hogy… ha átölelhetnélek… az távol tartaná a rémképeket.
-    Akkor maradok – mosolygott rá Sam, és a férfi egy megkönnyebbült mosollyal beljebb csúszott az ágyban. Sam bebújt mellé, kényelmesen elhelyezkedett, Narim vállára hajtotta a fejét, és elmosolyodott, ahogy a férfi átölelte. – Narim, a tollanok szoktak álmodni?
-    Igen, előfordul.
-    Akkor álmodj valami szépet!
-    Most már biztosan úgy lesz – szorította magához egy pillanatra gyengéden a nőt Narim. – Bár ennél a pillanatnál szebbet még álmodni is nehéz – mondta, mire Sam elnevette magát, felemelte a fejét, és adott neki egy puszit.
-    Most már aludj!
-    Rendben – egyezett bele Narim, így lassan elcsendesedtek.
Egy kis idővel később Sam óvatosan felsandított.
-    Igen, Samantha? – nyitotta ki a szemét Narim, aki még mindig nem volt képes elaludni, bár ez alkalommal sokkal kellemesebb gondolatok tartották ébren, mint az elmúlt időszakban bármikor.
-    Csak… gondolkodtam… valamin.
-    És elmondod?
-    Nem tudom… nem akarok olyat mondani, amivel megbántalak – szabadkozott a nő.
-    Nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani.
-    Csak a… viselkedéseden gondolkodtam…
-    Tettem valami rosszat? – kérdezte óvatosan a férfi.
-    Nem, dehogy… földi szemmel nézve teljesen oké veled minden – könyökölt fel Sam. – De épp ez a furcsa… legalábbis… most, hogy így elgondolkodtam rajta.
-    Nem értem, mire gondolsz.
-    Arra, hogy ti tollanok mindig… szóval… igaz, hogy mindig végtelenül kedvesek és udvariasak vagytok… de mégis mindig volt ebben valami… szertartásosság, valami merevség. Egy kis távolságtartás. Mármint… nem csak velünk, idegenekkel szemben, hanem egymás között is így viselkedtek. Jártam a Tollanán néhányszor, és mindig ezt tapasztaltam. De te olyan más vagy… mindig volt… egy kedves mosolyod a számomra. Még akkor is, mikor szó szerint égett a ház a fejünk felett…
-    Ezt csak te váltod ki belőlem – nevette el magát a férfi. – De komolyan véve a kérdésedet… amit a Tollanán láttál, az csupán egy abszolút hivatalos viselkedési forma. A látogatásaid alkalmával csak a protokolláris viselkedést ismerhetted meg. Sosem volt lehetőséged betekintést nyerni a hétköznapi életbe.
-    Szóval… azt mondod, hogy baráti vagy… családi körben… ti is fel tudtok engedni?
-    Igen.
-    Nehéz ezt elképzelnem – könyökölt fel Sam.
-    Tudod, sokszor együtt ebédeltem vagy vacsoráztam Omockal, és… ha éppen nem munka témában ültünk össze, mindig nagyon kellemesen elbeszélgettünk.
-    Hát, ha rólad nehéz ezt elképzelnem, akkor Omocról még inkább.
-    Nem ismerted őt. Igaz, hogy a munkában mindig szigorú volt, de emberként sokkal közvetlenebb és kedvesebb volt. Tulajdonképpen… én is ilyen vagyok.
-    Szigorú a munkában? – nevette el magát Sam.
-    Igen.
-    Láttalak már munkában. Inkább szertartásos voltál, mint szigorú.
-    Nem, Samantha… amikor közvetítettem a tollan kúria és a csapatod között… az nem munka volt… csak egy helyzet szülte feladat. Inkább kulturális, mint bármi más. De te is tudod, hogy tervezésben vagy kutatásban nincs helye lazaságnak vagy szétszórtságnak.
-    Ez igaz. De… megnéztelek volna titeket Omockal, mikor… lazultok – nevette el magát Sam, és az arcára volt írva, hogy még mindig képtelennek tartja az ötletet.
-    Kedvelted volna őt, ha lett volna lehetőséged megismerni.
-    Biztosan. Tudod… Daniel azt hiszem, kedvelte…
-    Omoc is kedvelte Danielt. A szívébe lopta magát azzal az ötlettel a Noxról, és nem utolsó sorban a makacsságával – mosolyodott el Narim. – Nagyon jó ötlet volt.
-    Ennek örülök – bólintott rá Sam, de aztán sóhajtott. – Annyira hihetetlen ez az egész. Tudod, min gondolkodtam el már többször is? Hogy mi lett volna, ha még akkor tévedünk a Tollanra, amikor még nem következett be mindez a katasztrófa?
-    Akkor talán nektek adtuk volna át a technológiánkat, és ti jutottatok volna a Sarita sorsára.
-    Te soha nem tudsz egy kicsit optimista lenni? – csóválta meg a fejét Sam.
-    Ne haragudj! – sóhajtott a férfi. – Régen az voltam. De sok éve már, hogy semmi olyasmi nem történt velem, ami derűlátásra adott volna okot.
-    Semmi?
-    Tudod, hogy nem úgy értettem – visszakozott bűntudatosan a férfi. - De… ha végiggondolod a… kapcsolatunkat… Háromszor veszítettelek el, és mindháromszor azt hittem örökre. Szóval… ez sem az optimizmusomat erősítette, hidd el!
-    Tudom – simogatta meg Narim karját a nő. – De most már nem fogsz elveszíteni. És én majd visszatérítlek az optimizmus útjára.
-    Rendben – adta meg magát a férfi, aztán felfigyelt valamire. – Mi ez a hang?
-    Harangszó – mosolyodott el Sam, ahogy hallgatózni kezdett.
-    Harang?
-    A harang… hú, ezt most bonyolult lenne elmagyarázni. Napoljuk el máskorra. Most jelentsen annyit, hogy éjfél van, és ideje aludnunk. Majd máskor elmesélek mindent a harangokról.
-    Jól van, próbáljunk meg újra aludni – nevetett Narim.
-    Ezúttal tényleg nem foglak többet nyaggatni – nevetett Sam is. – Aludj jól!
-    Te is, Samanta! – súgta Narim, és magához húzta a nőt még egy rövid csókra, aztán újra kényelmesen elhelyezkedtek, és ezúttal minden várakozásukkal ellentétben hamar el is aludtak.