8. fejezet

Másnap reggel a CSK1 elindult a legújabb felderítő útjára, így Narim úgy döntött, hogy beveszi magát Sam laborjába, és átrágja magát néhány komolyabb fizikakönyvön is. Bár Sam ötlete, miszerint kezdje az alapoktól, hasznosnak bizonyult, így legalább megtalálta az átfedéseket az eddigi tudása és a földi tudományok között. Belátta, hogy a nőnek igaza volt, miszerint hiába hivatkozna a tudományos személyzet többi tagja előtt azokra a kifejezésekre, amiket a Tollanon használtak, nem igazán tudnák hova tenni a dolgot. Viszont a szótár, amit a tollan és a földi fizika közti fordítást tartalmazta, elég hosszúra sikeredett, így még azt is memorizálnia kellett. Persze ez neki nem tartott olyan sokáig, de azért időre volt szüksége hozzá.
Jócskán elmúlt már dél, mikor Hammond tábornok meglátogatta.
-    Helló! Reméltem, hogy itt találom – sétált be hozzá.
-    Csak próbálok felkészülni a feladatomra – tette le Narim a könyvét.
-    Nem hinném, hogy önnek bármire is fel kellene készülnie – rázta meg a fejét a tábornok. – Carter őrnagy mondta, hogy végeztek a védelmi rendszer megerősítésével.
-    Igen – bólintott rá Narim. -  A kapu most már biztonságban van. Az első gyanús jelre leválik a hálózat többi részéről, és hozzáférhetetlenné válik az ellenség számára. És igyekeztünk a többi számítógépet is annyira levédeni, amennyire lehetett.
-    Köszönjük a segítségét, Narim!
-    Tábornok, higgye el, Samanthának legalább annyi és legalább olyan hasznos ötletei voltak, mint nekem. És a kivitelezésben… az itteni lehetőségekben sokkal jobban otthon van, mint én.
-    Szóval jó kis csapatmunka volt? – nevette el magát Hammond.
-    Igen – bólintott rá Narim.
-    Helyes. De azért remélem… nem a közeljövőben kerül sor egy hasonló jellegű támadásra.
-    Ezt nem tudhatjuk, tábornok – sóhajtott Narim. – És bár O’Neill ezredes mindig azt hangsúlyozza, hogy a túlzott magabiztosság végzetes lehet, azért úgy érzem, amit megtehettünk, azt megtettük.
-    Ebben biztos vagyok – nyugtatta meg a tábornok, aztán tűnődve megcsóválta a fejét. – Tudja, Narim… nem igazán tudom, melyik verzióban reménykedjek…
-    Mire gondol, tábornok? – nézett rá értetlenül Narim.
-    Arra, hogy az a lehetőség lenne-e a jobb, hogy ez a támadás a Földről jött, a saját fajtánktól, ami azt jelenti, hogy magának igaza van, és a saját magunknak is ellensége vagyunk, de ugyanakkor az odakintről érkező fenyegetés pillanatnyilag valamivel kisebb… vagy az, hogy a fenyegetés odakintről jön, ami azt jelenti, hogy a közvetlen veszély sokkal nagyobb, mint gondolnánk, de okot adna a reményre, hogy ha igazán nagy a baj, akkor az emberek még képesek az összefogásra.
-    Mindkét lehetőségnek van előnye és hátránya is – gondolkodott el Narim. – De én mégis az utóbbira szavaznék.
-    Miért? – nézett rá kíváncsian Hammond.
-    Mert a belső ellenség elől nincs menekvés – sóhajtott Narim. – Nézzen csak meg minket… vagy a Saritát. De ha a fenyegetés kívülről jön, az valóban lehetőséget ad az összefogásra. Nem csak a föld népeinek, de… akár más világokkal is… ott vannak az asgardok, ott a Tok’ra… és még mások is.
-    Néha mindkettőről úgy érzem, csak fantomok – csóválta meg a fejét a tábornok. – Vagy mintha csak álmodtam volna őket. Ki tudja, épp merre járnak? Ki tudja, hogy ha egyszer tényleg szükségünk lenne a segítségükre, egyáltalán tudomást szereznek-e róla? Ideérnek-e időben? És különben is, az asgardok csak akkor avatkoznak közbe, ha tényleges támadás történt… akkor pedig a Földnek már valószínűleg mindegy lesz. Ha maguknak nem volt esélye egy közvetlen támadást kivédeni… akkor nekünk még annyi esélyünk sem lesz kitartani addig, míg az asgardok ideérnek.
-    Ami történt, az az asgardok nézetei szerint kimerítené a támadás fogalmát. Így ha megismétlődik és be tudjuk bizonyítani, hogy goa’uld eredetű, értesíthetjük az asgardokat – mondta Narim, aztán bűntudatosan lehajtotta a fejét.
-    Narim – nézett rá mindent értőn a tábornok. – Nem fogom ezt kérni, csak, ha minden kötél szakad. De meg kell védenem a világomat…
-    Ez a világ már az enyém is, tábornok – nézett fel Narim. – És attól, hogy nem adom át a trínium titkát, vagy az ionágyú terveit… még mindent megteszek, hogy megvédjem. Ha szükségünk lesz az asgardok segítségére, tudni fognak róla.
-    Köszönöm, Narim! – bólintott rá Hammond. – Ez azért némi reményre adhat okot. Szóval… otthon érzi magát itt nálunk?
-    Tulajdonképpen igen.
-    Narim, tudom, hogy… - kezdett mentegetőzni a tábornok -, tudom, hogy ez nem a Tollan, és valószínűleg a mi életünkben még csak meg sem fogjuk közelíteni azt a szintet…
-    Tábornok, én nem azért jöttem a Földre, hogy a régi otthonomat találjam meg benne, hanem, hogy találjak egy új otthont. És ez nem azon múlik, hogy milyen eszközöket használnak, vagy milyen a technikai fejlettségük. Sokkal fontosabb, hogy itt… van valaki, aki fontos nekem, és akinek én is fontos vagyok. Ahol ezt megtalálja az ember… ott már otthon van. És talán… bízom abban, hogy Samanthán kívül is találtam barátokat a Földön.
-    Igen – nevette el magát a tábornok. – Nézzük csak… alig egy hét alatt hét barátot is szerzett… tudja, hogy ez több, mint amit sok ember magáénak tudhat?
-    Akkor úgy tűnik… máris megérte – mosolyodott el Narim is.
-    Remélem – bólintott rá a tábornok. – És most hagyom dolgozni – állt fel végül, még elköszönt Narimtól, és visszasétált az irodájába.

Mindeközben a CSK1 a P3R 342-n végzett felderítést. Első pillantásra nem látták nyomát emberi életnek, de O’Neill és Teal’c messzebbre elmerészkedtek, hogy körülnézzenek, közben Daniel és Sam abban a hatalmas csarnokban maradtak, ahova a csillagkapu hozta őket, hogy minden információt begyűjtsenek az ott található feliratokról és egyebekről. Már órák óta azon dolgoztak, hogy minden egyes részletet rögzítsenek, mikor végül Daniel egy fáradt sóhajjal leengedte a fényképezőgépét.
-    Tudja, Sam – sandított Daniel a nőre -, sosem mondtam el, de évek óta bűntudatom volt, hogy akkor régen… szóval, hogy beletenyereltem a búcsújukba.
-    Hát… lett volna még mit megbeszélnünk – nevette el magát Sam. – De nem volt rá időnk. Ha csak egy percet késlekedtünk volna… nincs az a hatalom, ami megmenti a tollanokat Maybourntól. És abba még belegondolni is rossz.
-    Ez igaz – hagyta rá Daniel is. – Kérdezhetek valamit?
-    Máris megtette – pillantott fel a nő a kamerája kijelzőjéről.
-    Bocs – nevette el magát Daniel. – Semmi közöm hozzá.
-    Kérdezzen – adta meg magát Sam.
-    Szóval az után többször is találkoztunk Narimmal… történt… akkor… valami?
-    Daniel, azokat a perceket, amiket valóban kettesben töltöttem Narimmal… hát, egy kezemen meg tudom számolni. Mindig ott volt legalább egy valaki a csapatból, de legtöbbször a fél tollan biztonsági őrség, vagy a kúria, és ezt maga is tudja. És különben is… amikor a triád alatt először a Tollanán jártunk… az én fejem még Jolinar emlékeivel volt tele… és ezt Narim is pontosan tudta. Megértette, hogy először magammal kell tisztába jönnöm. Omoc halála után pedig Narimnak volt kisebb gondja is nagyobb, mint ilyesmivel foglalkozni. Elvesztette a legjobb barátját, és hála a kúriának a körülmények olyanok voltak amilyenek. Ez eléggé lesújtotta abban az időben.
-    Igen, de járt a házában…
-    Ahogy maga is és a többiek is – forgatta meg a szemét a nő.
-    Jól van, oké – visszakozott Daniel. – Csak… szóval még így is… hogy nem történt semmi… na jó, azt a búcsúcsókot leszámítva, amibe belemásztam… szóval még így is szereti? Ennyi év után is?
Sam egy egészen kicsit elpirult, és elnevette magát.
-    Tudja, Daniel… Narimot életem végéig szerettem volna… még akkor is, ha nem tér vissza, és én abban a hitben halok meg, hogy ő meghalt a csatában a Tollanán. Mindig ott volt a lelkem mélyén… mindig gondoltam rá… talán tudat alatt tudtam, hogy nem halhatott meg. De most, hogy visszatért… ez valami olyan érzés, amire nincsenek szavak.
-    Tudom – bólintott rá a férfi, akit egészen meghatottak Sam szavai. – Én is ismertem ezt az érzést.
-    Tudom – sóhajtott Sam, ahogy látta, hogy a barátjának eszébe jutott a feleségével töltött időszak. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon neki valami vigasztalót, mikor az ezredes és Teal’c berohantak a csarnokba.

-    Daniel, azonnal tárcsázzon! – kiáltotta az ezredes már messziről.
-    Mi? Mi történt? De még nem is végeztünk – nézett rá összezavarodva Daniel, mert egy pillanattal korábban a gondolatai még teljesen máshol jártak, és még nem tért magához.
-    Engem nem érdekel, Daniel, hogy nem fotózott le minden egyes hieroglifát, de odakint van egy szép nagydarab állat, randa nagy fogakkal, és bár első ránézésre nem fér be az ajtón, vannak akkora fogai, mint egy markolónak, és én nem szeretném letesztelni, mennyi idő alatt bontja ki a falat, úgyhogy mozduljon meg! – utasította az ezredes, amire már Daniel is észbe kapott, és azonnal tárcsázta a föld koordinátáit.
Miközben a kapu megnyílt a csapat tagjai aggódva füleltek a bejárat felé, és már hallották is, ahogy a bejárat körüli fal egy darabja leomlik, így minden további gondolkodás nélkül átvetették magukat a kapun.
Mikor egymás hegyén-hátán kizuhantak a földi kapun, és a riadó szirénája elhallgatott, Hammond tábornok lezáratta az íriszt, és lesietett hozzájuk.
-    Mi történt?
-    Kellemes kis kirándulásban volt részünk – morogta O’Neill. – Sajnálhatja, hogy kimaradt a fogócskából.
-    Fél óra múlva eligazítás! – adta ki az utasítást a tábornok. – Addig menjenek Dr. Fraiserhez! Magukra fér.
A CSK1 tagjai összenéztek, aztán engedelmesen elindultak a gyengélkedő felé.
Dr. Fraiser egy fél óra alatt ellátta őket, aztán siettek az eligazításra. Túl sok mindent nem tudtak mondani Hammondnak, csupán azt, hogy emberi élettel nem találkoztak a bolygón, veszélyes élőlényekkel annál inkább. Daniel meg volt győződve róla, hogy a falon lévő írásokban mindent megtalál a bolygóról, de a többiek csak megforgatták a szemüket, és mikor engedélyt kaptak, szétszéledtek. Daniel azonnal elsietett, azzal az elhatározással, hogy még ma megfejti a bolygó titkát, míg a többi három még elment, hogy leadja a fegyvereit a raktárban, és közben jót mosolyogtak Daniel lelkesedésén.
Egy újabb fél órával később Sam a laborja fele sétált, és mikor belépett, elmosolyodott.
-    Már értem, miért mondtad, hogy szigorú vagy a munkában – állt meg Narim előtt. – Bár, nem biztos, hogy ez a legtalálóbb kifejezés.
-    Hanem mi? – nézett fel a férfi a könyvéből.
-    Nem is tudom… amikor így belemerülsz valamibe, akkor nem létezik semmi más a számodra, csak amivel foglalkozol. Semmi nem vonhatja el a figyelmed.
-    Elkötelezettség?
-    Talán… de ez valami több…
-    Mindig szívvel-lélekkel csináltam, amit csináltam, Samantha. Most is így van.
-    Tudom – nyugtatta meg a nő, majd odasétált hozzá, és hátulról átölelte.
-    De ami azt illeti, hogy semmi nem vonhatja el a figyelmem – sandított hátra Narim Samre.
-    Hm… ez azt jelenti, hogy hagyjalak dolgozni? – kérdezte csalódottan a nő, mire Narim elnevette magát.
-    Egyáltalán nem. Örülök, hogy hamar visszajöttetek. És… lenne néhány kérdésem.
-    Mindig csak a munka – húzta el a száját Sam.
-    Igazad van… tényleg ráér – fordult Narim a nő felé, de abban a pillanatban Daniel rontott be a laborba.

-    Sam, rájöttem! – kiáltotta lelkesen, de Sam csak egy sóhajjal felállt.
-    Daniel, magát nem tanították meg kopogni?
-    Tessék? – lepődött meg a férfi.
-    Kopogni… tudja… az ott egy ajtó…
-    Jaj, Sam, ez az ajtó öt centi vastag acélból van, egészen nyugodtak döngethetném ítéletnapig - rázta meg a fejét. – De ez most fontos! Rájöttem!
-    Mégis mire?
-    Feketén-fehéren le van írva! Mondtam én, hogy ott lesz!
-    De mire jött rá, Daniel?
-    Dinoszaurusz!
-    Tessék? – nézett rá értetlenül Sam.
-    Az a valami, ami megkergette az ezredeséket, egy dinoszaurusz! Itt van, nézze? – tett le az asztalra néhány fényképet. – Itt minden le van írva. Évezredek óta, sőt, évtízezredek óta ott élnek ezek a lények! Vissza kell mennünk!
-    Mi? – szörnyedt el a nő. – Szó sem lehet róla.
-    De Sam, nem érti, hogy ez milyen fontos lelet? Talán megérthetjük a régi dolgokat… hogy miért haltak ki a dinoszauruszok…
-    Mert itt volt jégkorszak, ott meg nem – rázta meg a fejét Sam.
-    De akkor is… hát nem érti? Lehet, hogy ezek a lények nem innen kerültek oda… sőt, szinte biztos! Akkor még a goa’uld sem járt a Földön! Akkor teljesen önállóan fejlődtek ott ki, nem érti, hogy ez milyen fontos lehet?
-    De igen, Daniel, mindezt értem – sóhajtott Sam, de nem igazán ragadt át rá tudós kollégája lelkesedése. - De gondolom velem együtt látta a Jurrasic parkot, és el tudja képzelni, hogy nincs kedvem személyesen eljátszani! Másrészt pedig az a jószág, ha tényleg dinoszaurusz, egyedül is képes lehet az egész csarnokot ráborítani a kapura, és feltételezem, nem volt egyedül. Szóval… abból a kapuból már nincs semmi!
-    Sam, ugyan… - próbálta győzködni Daniel a nőt, de az hajthatatlannak tűnt. – Akkor legalább egy szondát küldjön át! Ha a kapu épségben maradt, én visszamegyek! Tudnom kell…
-    Nem megy sehova, amíg a tábornok nem engedélyezte! – szólt szigorúan Sam Danielre.
-    De a szondát átküldhetjük! – rimánkodott tovább a tudós.
-    Jó, rendben, küldünk egy szondát – adta meg magát Sam, majd egy elfojtott mosollyal Narimra sandított. – Jössz?
-    Persze – bólintott rá a férfi, így elindultak az indítócsarnok felé.
Fél órával később a szonda indulásra készen állt, míg a CSK1, Hammond tábornok és Narim az irányítóból figyelték az eseményeket. A szonda végül elindult, átment a kapun, de mikor meg kellett volna érkeznie, csak egy pillanatnyi jelet adott, aztán egy csattanással megszűnt a közvetítés.
Sam összeszorítota a szemét egy pillanatra, aztán felnézett tudós kollégájára.
-    Bocs, Daniel… ez ennyi volt – mondta neki, és látta az arcán a csalódást, de aztán azt is, ahogy Narim felé fordul a pillantása. A férfi azonban résen volt, mint mindig.
-    Daniel, ha több méter törmelék van a kapun, az még nekem is gondot okoz – rázta meg a fejét. -  Arról nem is beszélve, hogy ha a szilárd anyagban jelenünk meg, azt sem tudjuk megállapítani, merre van a felfele és a lefele. Ha pedig a kapu a rossz oldalára dőlt, a gravitáció visszaránt minket az egyirányú féregjáratba, ami tudja, mit jelent…
-    Persze – húzta el a száját Daniel csalódottan, és kiballagott a szobából.
Már-már a többiek is azon voltak, hogy mennek a dolgukra, mikor mozgásba lendült a kapu, és megszólalt a riadót jelző sziréna is.
-    Mi történik? – kérdezte Hammond a technikust.
-    Nem tudom, uram, a kaput kívülről aktiválták.
-    Várunk vissza valakit?
-    Nem, uram!
-    Íriszt bezárni! – adta ki a tábornok a parancsot, így pár pillanattal később az erős fém védőfelület eltakarta előlük a kaput, és csak a padlón végigfutó remegés jelezte, hogy mögötte megnyílt a féregjárat.
-    Érkezik valamilyen jel? – nézett a technikusra a tábornok.
-    Nem, uram! – jött a határozott válasz, de Narim szeme összeszűkült, ahogy látta, hogy az írisz anyaga egy pillanatra instabillá válik. Érezte magán a többiek pillantását, de nem vette le a szemét a kapuról, és csak akkor engedte ki a bent tartott levegőt, mikor a fiatal férfi átsétált az íriszen.
-    Tábornok – nézett Hammondra.
-    Barát, vagy ellenség? – fordult felé az idősebb férfi.
-    Barát – állította határozottan Narim.
-    Biztos? – kérdezte mögötte némi cinikus hangvétellel O’Neill.
-    Igen, biztos – bólintott rá Narim. – Lemehetek?
-    Menjen, de a katonák maradnak – rendelkezett a tábornok, mire Narim rábólintott, és lesietett az indítócsarnokba.

-    Solan! – sietett oda Narim az érkezőhöz, de az nagyon meg volt szeppenve a rá szegeződő fegyvereknek köszönhetően. Arról nem is beszélve, hogy megviseltnek, és halálosan fáradtnak tűnt. Csak akkor lélegzett fel egy kissé, mikor Narim odaért hozzá.
-    Narim, hála az égnek, hogy megtaláltalak!
-    Mi történt?
-    Odahaza a helyzet egyre rosszabb… - rázta meg a fejét a Solan. – Szükség lenne a segítségedre!
-    Solan, te is tudod, hogy miért jöttem el, és azt is, hogy a döntésem végleges – ellenkezett Narim, és erővel próbálta távol tartani magától az aggodalmat. Tudta, hogy ez eleve kudarcra ítélt kísérlet, de azzal is tisztában volt, hogy ha megint belefolyik a tollaniak dolgába, az alaposan fel fogja kavarni az életét. Megint. Nagyon nem vágyott erre, még akkor sem, ha egyenként aggódott mind a negyvenegy tollan túlélőért.
-    Narim, napról napra rosszabb a helyzet, én már… sötétedés után nem szívesen megyek ki a házból. Csinálnunk kell valamit! Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen! Csak a te józanságod és határozottságod segíthet!
-    És mégis mit tehetnék, amit eddig még nem próbáltam? – nézett Narim a másikra, és a tekintetében ugyanaz a reménytelenség volt, mint az övében.
-    Nem tudom – látta be lehajtott fejjel Solan.

-    Narim – szólt közbe Sam, aki közben szintén lesétált. – A barátod kimerült, és feltételezem, hogy éhes is. Töltse nálunk az éjszakát, reggelig mindannyian lehiggadunk, és nyugodtan átgondoljuk, hogy mit tehetnénk – ajánlotta a nő. Narim eltűnődött, végül fejet hajtott.
-    Ez igazán nagylelkű tőled, Samantha.
-    Persze – mosolyodott el a nő. – De tudod, ez most pont az a helyzet, mikor nem érünk rá udvariaskodni.
-    Az nem én lennék – ellenkezett Narim, mire összenevettek, és csak Hammond tábornok érkezésére kapták fel a fejüket.
-    Nem gondolják, hogy engem sem ártana megkérdezni erről? Nem engedhetném ki őt a bázisról.
-    Uram – ellenkezett Sam, de Narim közbevágott.
-    Kezeskedem érte, tábornok. Nem fog… elcsavarogni – sandított Samra, és mindketten elmosolyodtak.
-    Ne éljen vissza a bizalmammal, Narim! – figyelmeztette a tábornok.
-    Nem fogok.
-    Jól van, menjenek! De csak miután Dr. Fraiser megnézte!– egyezett bele végül Hammond. – És ne keltsenek nagyobb feltűnést, mint amekkorát muszáj! – szólt még utánuk, ahogy azok kisétáltak a csarnokból.
Úton hazafelé mindhárman elmerültek a gondolataikba, így egy szó sem hangzott el közöttük. Mikor hazaértek elküldték Solant fürödni, miközben Sam és Narim készítettek valami vacsorát. Közben a férfi a konyhapultra támaszkodva reménytelenül sóhajtott. Sam letette a kést, odasétált hozzá, és megsimogatta a hátát.
-    Jól vagy?
-    Persze – bólintott rá Narim.
-    Segíthetek valahogy?
-    Én sem tudom, mit kellene tennem, Samantha – rázta meg a fejét Narim. – Most fejezzük be a vacsorát.
-    Rendben – hagyta rá nehéz szívvel a nő, így gyorsan készítettek még valami salátát, aztán megetették az időközben előkerült Solant. A férfi eddig szó nélkül engedelmeskedett nekik, de mikor megpróbálták ágyba tenni, megmakacsolta magát. Egészen addig próbált ellenkezni, míg Narim le nem ült mellé az ágya szélére.
-    Solan, mennyire kritikus a helyzet otthon?
-    Még nem… annyira – nézett rá kétségbeesetten a férfi. – De néhány nap és… végleg elszabadul a pokol.
-    Akkor ezen az éjszakán még pihenhetsz. Gyűjts erőt, és reggel kitalálunk valamit, ígérem!
-    Köszönöm, Narim – adta meg magát végül az ifjú tollan, mire Narim rábólintott, de Sam látta az arcán, hogy halvány fogalma sincs, mit találhatnának ki holnap. Végül magára hagyták a fáradt vendéget, és egy gyors fürdés után visszavonultak a saját szobájukba.

-    Neked is pihenned kell – ült le Narim mellé Sam. – Nagyon észnél kell lenned holnap.
-    Tudom – értett egyet Narim. – De ettől még nem hiszem, hogy tudnék aludni.
-    Szeretnél visszamenni?
-    Samantha… még ha visszamennék is… fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Szálljak be én is a csetepatéba, és válljak olyanná, mint ők? Én erre képtelen vagyok. Nem tudok és nem is akarok kivetkőzi magamból. Pontosan ezért jöttem el. Az én lelkem békére vágyik végre.
-    Tudom. De talán, ha veled mennénk, segíthetnénk valamit.
-    Talán… vagy talán még jobban elmérgesítené a helyzetet, hogy odaállítotok fegyverrel. Nem tudom… nem tudom, mi lenne a helyes megoldás. De… tényleg eljönnétek? – nézett fürkészőn a nőre.
-    Ha bármit is tehetünk, ott a helyünk – bólintott rá határozottan Sam.
-    És ezt a többiek is így gondolják?
-    Igen. De majd az eligazításon ezt is megbeszéljük. Most próbálj pihenni… és ne azon agyalj, hogy mi lehet… tudod, az emberi agy sokszor rémesebb képeket vetít maga elé, mint a valóság… gondolom ezzel ti is így vagytok. Várjuk meg, míg megtudunk valami konkrétat, aztán kitalálunk valamit.
-    Ez egy bölcs tanács, Samantha – nézett fel Narim a nőre. – De te meg tudnád tenni?
-    Nem – látta be Sam is. – De azt már megtanultam, hogy tiszta fejjel hatékonyabb vagyok, ez sokszor húzott már ki a bajból. Szóval… tegyünk meg mindent, hogy holnap minél többet segíthessünk.
-    Rendben – adta meg magát Narim, így végül bebújtak az ágyba, és bár abban mindketten biztosak voltak, hogy azon az éjszakán nem sokat fognak aludni, tudták, hogy meg kell próbálniuk.