9. fejezet

-    Nos, Solan – nézett a fiatalemberre Hammond tábornok másnap reggel, mikor a CSK1 és a két tollan összegyűlt az eligazításon. – Mi a helyzet odaát maguknál?
-    Egyenes úton haladunk a totális káosz és anarchia felé – mondta nagyot nyelve Solan. A beteges sápadtsága, ami az este és az éjszaka folyamán egészen eltűnt, most hirtelen visszatért. 
-    Solan… pontosan tudnunk kell, hogy mire számítsunk – nézett rá Narim, és az idősebb férfi megingathatatlannak tűnő nyugalma, amit az éjszaka folyamán valahogy visszaszerzett, hatott Solanre is. 
-    Az emberek már nyíltan két csoportra oszlottak. 
-    Mi alapján? – kapta fel a fejét Sam. 
-    Az egyik csoport a fegyvereinket akarja minél előbb újrateremteni… állítólag azért, hogy megvédhessük magunkat…
-    Végre valakinek van egy csöpp esze – bólintott rá O’Neill.
-    Ezredes… ennek a fegyverkezésnek nem az önvédelem a célja – biztosította Solan. 
-    Hanem mi? – kíváncsiskodott Daniel. 
-    Azt nem tudom – rázta meg a fejét a fiú. 
-    És a másik csoport? – kérdezte Sam. 
-    A többiek a mindennapi életünket szeretnék egyenesbe hozni. A létfenntartáshoz szükséges eszközöket pótolni, a jól kiépített egészségügyi hálózatot, hogy használhassuk újra a…
-    Solan… - szakította félbe Narim, mire a fiú fejet hajtott. 
O’Neill megforgatta a szemét, de inkább szó nélkül hagyta a dolgot, és visszatért a korábbi témához. 
-    A fegyverkezős csoportról tudjuk, hogy állnak? 
-    Egyelőre a fegyverek készítéséhez szükséges gépeket próbálják felállítani. A mi fegyvereinket nem lehet néhány kéziszerszámmal előállítani. És ebben nem számíthatnak a noxok segítségére. A noxok segítenek nekünk a körülményeink javításában, az építkezésben, fejlesztésben, kutatásban, bármiben, de messzemenőkig elleneznek mindent, aminek a legkisebb köze is van a fegyverkezéshez és az erőszakhoz. És mióta látják ezt a tendenciát, teljesen elmaradtak. Nem akarják, hogy bármi közük legyen ehhez az egészhez.
-    Igen, ez a reakció várható volt a részükről – sóhajtott Daniel, aki talán a legjobban ismerte a noxokat. 
-    Vagyis azt kijelenthetjük, hogy fegyvereik még nincsenek? – terelte vissza a beszélgetést O’Neill az általa feltett kérdésre.
-    Igazából - töprengett el Solan -, mivel csatából menekültünk meg… szinte mindenkinek van egy sugárfegyvere, amivel harcolt, mielőtt… elbuktunk. Még a nőknek és gyerekeknek is. A Tollanán mindenki próbálta védeni magát és a családját az utolsó pillanatig. 
-    És a noxok nem vették el?
-    Amíg ott voltunk nem lehetett nálunk – válaszolt Solan helyett Narim. – A Noxon senkinek nem lehet fegyvere. 
-    Kivéve a goa’uldot – vetette közbe az ezredes, mire Narim rábólintott. 
-    De amikor elhagytuk a bolygót, mindent visszakaptunk – mesélte Solan. -  A noxok nem szívesen, de visszaadták.
-    Van a két csoportnak vezetője? – szólalt meg először a megbeszélés során Teal’c.
-    Nem tudom – rázta meg a fejét Solan. – Nyíltan azt hiszem, nincs. Senki nem vállalta fel. Mi együtt, összedolgozva próbálunk jutni valamire, de a másik csoportról nem túl sokat tudok. Jó ideje már, hogy nem is állnak szóba velünk, csak amikor valami összetűzésre vagy szóváltásra kerül a sor. 
-    Amikor egymásnak feszül a két csoport, nincs valaki, akit szószólónak nevezhet? – próbálta rávezetni Sam is. 
-    Nem, nem igazán. Mindenkiben egyformán ott vannak az indulatok. Egymás szavába vágva vitatkoznak.
-    Szóval, maga a béketűrőbb csoportba tartozik – fürkészte a vendéget Daniel. 
-    Nem szeretnék sehová tartozni, csupán a tollan néphez – nézett rá a korához képest komolyan Solan. – De ha választásra kényszerítenek, és nem tehetek mást… akkor sem a fegyvert fogom választani. 
-    Még egy naiv jótét lélek – forgatta meg a szemét az ezredes. 
-    Ezredes, a háborúból még sosem sült ki jó, ezt maga is tudja – csóválta meg a fejét Narim. – Csak halál és szenvedés. 
-    Néha ez az ára a békének, ezt még nem mondták magának?
-    Emlékezzen a Saritára, ezredes! A háború semmilyen célt nem szolgál, csak a pusztulást – figyelmeztette Narim O’Neillt.
-    Uraim! – szólt közbe szigorúan Hammond. – Lassan mi is két táborra oszlunk, ezt ugye nem szeretnénk?
-    Nem, uram – húzta el a száját O’Neill. – Kérek engedélyt, hogy a CSK1-gyel átmehessek, és felmérjük, mi a helyzet odaát. 
-    Biztos benne, ezredes, hogy a jelenlétükre jól reagálnának? – vetette fel a tábornok ugyanazt, amit a múlt este Narim is, de ő végül pont Narimra pillantott, mintha tőle várná inkább a választ. 
-    Nem tudom, uram, hogy mire számíthatunk – rázta meg a fejét a férfi. - A helyzet akár tegnap este óta is romolhatott annyit, hogy kellemetlen fogadtatásra számíthatunk. De bízom benne, hogy ha nem lépünk fel egyből támadólag, még nem esnek nekünk, hanem lesz egy esélyünk békés úton változtatni a dolgokon. 
-    Szóval legrosszabb esetben negyven sugárfegyverrel nézhetünk szembe amint átléptünk a kapun? – kérdezte az ezredes. 
-    Uram, Solan azt mondta, hogy csak szinte mindenkinek van fegyvere. 
-    Igaz, akkor legyen harminchét – grimaszolt cinikusan az ezredes. 
-    Az emberek fele nem fogna ránk fegyvert – reménykedett Solan. 
-    Oh, ez mindjárt jobb érzés – játszotta meg a megkönnyebbültet Daniel. – Sokkal jobb kilátás tizenöt sugárfegyverrel szembenézni, mint harminchéttel. 
-    Ami azt illeti valóban jobb kilátás – nézett rá Teal’c.
-    Kösz, Teal’c, mindig sokat segít a taktikai érzéked – grimaszolt O’Neill, majd visszafordult Solan felé. 
-    Van még hasonló kaliberű jó híre? – kérdezte, de Sam inkább közbeszólt. 
-    Az a kérdés, hogy a béketűrőbb csoport, ahogy az ezredes fogalmazta, mennyire van megfélemlítve. 
-    Eléggé – ismerte be Solan. – Az ő természetük nem változott agresszívvé, és nem is igazán tudják kezelni a többiek dühkitöréseit. 
-    Szóval, nyílt segítségre nem számíthatunk.
-    Azt hiszem, nyíltan nem… hisz, ha nem jutunk semmire, nekik továbbra is együtt kell élniük amazokkal, és akár megtorlásra is számíthatnak – gondolkodott el Solan, és a hangjából hallatszott, hogy szinte maga sem hiszi el, hogy ki kell mondania ezeket a szavakat. Végül aztán vett egy nagy levegőt és felnézett. – De ha kitalálunk valamit, ami sikerrel kecsegtet, páran talán vennék a bátorságot, hogy mellénk álljanak. 
-    Hát, ez is jobb, mint a semmi – bólintott rá Sam, és lassan minden szem a tábornok felé fordult, hogy várják a döntését. 
-    Rendben, CSK1 – bólintott Hammond. – Három óra múlva indulhatnak, addig, ha minden jól meg, a CSK7 és 9 visszaérnek. Addig tudjanak meg minden szükséges információt tollan barátainktól – biccentett a két férfi fele, majd felállt, és kisétált. 

-    Nem tudom, mit segíthetnénk még – sóhajtott Solan. 
-    Rengeteget – mosolygott rá csöppet sem vidáman az ezredes. – Jó lenne tudni, milyen messze van a kaput a településtől, és hogy őrzik-e. Aztán nem ártana egy térkép a falujukról. Tudnunk kell, hogy hol vannak stratégiailag fontos pontok, amit esetleg védhetnek tőlünk. Ismernünk kell a környéket, hogy hol tudunk szükség esetén elrejtőzni, vagy, hogy ők hova rejtőzhetnek, hogy meglepjenek minket. Jó lenne valamivel pontosabb információ arról, hogy hogyan állnak a fegyvergyártás terén, nehogy valami kellemetlen meglepetés érjen minket. 
-    Azt is jó lenne tudni, hogy az emberek megoszlása területileg hogy alakul – gondolta tovább Sam. – Hogy az egyes csoportok területileg koncentrálódtak-e valahova, vagy szétszóródva elvegyülnek egymásban. Mesélhetnének arról is, hogy a fegyverkezők milyen érveket használnak fel a közvélemény befolyásolására, és hogy akiket nem tudtak meggyőzni, őket milyen érdekek vezérelhetik. Ismernünk kell a helyet, az embereket és az egyéb lehetőségeket is. 
Narim végül rábólintott, és Solannal együtt elég információt összeszedtek ahhoz, hogy két órával később az ezredes is viszonylag elégedetten állt fel a helyéről. Végül a CSK1 összeszedte a felszerelését, és pontosan a megbeszélt időpontban felsorakoztak az indítócsarnokban.  
-    Hát akkor… - nézett végig a csapatán az ezredes. 
-    Isten nevében előre – sóhajtott Narim.
-    Ezt kitől tanulta?
-    Ezt kivételesen nem magától – sandított rá Narim, mire az ezredes megcsóválta a fejét, és elindult felfele a rámpán, a többiek pedig követték. 
Néhány másodperccel később aztán kiléptek a kapu másik oldalán, és ahogy számítottak rá, ha nem is tizenöt, de azért jó néhány sugárfegyver szegeződött rájuk. A kapu környékén jó néhányan voltak, páran a háttérben maradtak, de néhányan körbeállták az érkezőket, így O’Neill szinte száz százalékos pontossággal meg tudta volna mondani róluk, hogy ki melyik táborhoz tartozik.
-    Kik magunk? – kérdezte szigorú hangon az egyik férfi, de mielőtt az ezredes válaszolhatott volna, Solan előlépett a háta mögül. 
-    Tedd le a fegyvert, Telen! Ők barátok.
-    Na persze – kételkedett amaz, és esze ágába se jutott letenni a fegyvert. – Miért kellett idehoznod őket?
-    Mert szükségünk van a segítségükre. 
-    Senki nem hatalmazott fel erre! Mégis hogy képzeled? És őt miért kellett visszahoznod? – intett a fejével Narim fele. 
-    Narim a testvérünk. 
-    Igen, persze… a testvér, aki cserbenhagyja a népét.
-    Mert senki nem hallgatott rá! – ellenkezett Solan, de Narim odalépett mellé, és nyugalomra intette. 
-    Senkit nem hagytam cserben. Ha bárki a legkisebb hajlandóságot mutatta volna arra, hogy legalább meghallgasson…
-    Azt képzelted, mindenkinél jobban tudsz mindent! – szólt bele a vitába egy másik férfi. Messziről sütött belőle az indulat, látszott rajta, hogy csak nehezen fékezi magát, hogy többet is mondjon.
-    Gondolom most is azért jöttél, hogy megmondd nekünk, mi a helyes! – kontrázott rá egy idősebb nő, és körülötte egyre újabb és újabb emberek bukkantak fel a házak közül. 
-    Csak próbáltam rámutatni arra, hogy letértünk a helyes útról. 
-    A szerinted helyes útról – vágott közbe egy negyedik személy. 
-    Hé – unta meg O’Neill. – Nem lehetne, hogy ezt a parttalan vitát elhalasszuk holnapra? Addig egy kicsit lecsillapodik mindenki, és józanul végig tudjuk gondolni…
-    Mégis mit? – vette vissza a szót az első férfi. – Narim azt gondolja, hogy ha ragaszkodik ahhoz a régi, Omoc féle elgondoláshoz, akkor majd ő lehet a közösségünk vezetője. Mivel szavakkal nem ért el semmit, szépen csendben lelépett, hogy egy rakás fegyveressel térhessen vissza – nézett végig a CSK1-en.

-    Békés szándékkal jöttünk – szállt be a vitába Sam is, de ahogy O’Neill ránézett, látta, hogy a nő vészesen sápadt, verejtékezik a homloka, és a szeme nyugtalanul rebben ide-oda a jelenlévők között. Jól ismerte Samet, számos meleg helyzetet éltek már meg együtt, így tudta, hogy az adott szituáció egyáltalán nem olyan kemény, hogy ezt a reakciót váltsa ki belőle. Gyanítani kezdte, hogy más van a háttérben. Innentől kezdve fél szeme mindig a nőn volt, és egyre inkább meggyőződött róla, hogy a megérzése Sam reakcióit illetően helyes, de azért a másik szeme a vita alakulását figyelte. 
-    Hát persze, azért van maguknál fegyver – mondta cinikusan Telen. 
-    Azért van nálunk fegyver, mert számítottunk erre a fogadtatásra – mondta Daniel, és O’Neill megforgatta a szemét, mikor látta, hogy a férfi a békés szándéka jeléül eltette a pisztolyát. 
-    Telen, figyelj rám! – kérte a férfit Narim. – Azért jöttem vissza, hogy valahogy megpróbáljak segíteni. 
-    Nincs szükségünk segítségre! – kiabált közbe valaki a tömegből.
-    Egyesek szerint van – erősködött Narim. – Tudnod kell, tévedsz, mikor azt hiszed, azért jöttem vissza, mert bármiféle pozíciót szeretnék betölteni a közösségben. Csak addig maradok, amíg felmérjük tehetünk-e valamit. Az én helyem már nem itt van, még akkor sem, ha ezt sokan közületek cserbenhagyásnak értékelik. Otthont találtam a Földön, és csak azért vagyok itt, mert aggódom értetek. Nem kell tartanod tőlem, bárhogy is alakulnak a dolgok, nem fogok itt maradni. 
-    Akkor minek jöttél vissza?
-    Mert néhányakban még él a remény, hogy fennmaradhatnak a régi eszmék. Néhányan még hisznek abban, hogy az a helyes út. 
-    Maradi bolondok – morogta egy fiatal nő. – Az idő túlhaladta már a konzervatív eszméket. Meg kell védenünk magunkat!
-    Egymástól? – szúrta közbe cinikusan Daniel. 
-    Ha egyesek a fejlődés útjába állnak, akkor igen, egymástól is.
-    A tollanok sosem fordultak egymás ellen – csóválta meg a fejét Narim. – Tudtuk, hogy ennek milyen következményei lennének!
-    Mert egy álomvilágban éltünk, ahol nem volt szükség arra, hogy megvédjük magunkat – torkolta le Telen. – De ez most megváltozott. 
-    És nem úgy tudnák legjobban megvédeni magukat, ha összefognak? – vetette fel az ezredes.
-    Mi összefognánk, ha a többi nem lenne olyan ostoba, hogy homokba dugja a fejét! Nem képesek megérteni, hogy a fennmaradásunkért küzdünk.
-    Csak nem mindegy, milyen eszközökkel – csóválta meg a fejét Sam. – A fegyver sosem szolgálta a fajfenntartást. 
-    Maguk sem különbek… azt hiszik, mindent jobban tudnak – rázta meg a fejét az idősebb nő. – Azt hiszik, megmondhatják nekünk, mit tegyünk. De számunkra csak egyetlen helyes út van, ha megtanuljuk megvédeni magunkat minden ellenséggel szemben! És egy ilyen primitív faj, mint maguk, nem fognak letéríteni minket erről az útról.
-    Tudja, a kevésbé fejlett kifejezést még mindig jobban szeretem – szúrta közbe az ezredes. 
-    Maguknak fogalma sincs arról, mi folyik itt! – háborgott egy fiatal férfi. – Ha nem készülünk fel arra, hogy megvédjük magunkat, egyszerűen lesöpörnek minket a színről! Ahogy a Tollanán meg is próbálták.
-    És ezt nem lehetne esetleg párhuzamosan a többi fejlesztéssel? – érdeklődött Daniel. 
-    Ez sokkal fontosabb – vágta rá Telen. – Ők azt hiszik, hogy majd a chipjükkel megvédhetik magukat. Hatalmasat tévednek! Fegyverekre van szükségünk!
-    Komolyan mondom, mint egy elakadt lemezjátszó – morgott O’Neill. – Tudják egyáltalán, mi az a lemezjátszó? Dehogy tudják… Szóval tudnak valami újat is mondani, vagy csak ismételgetik magukat? Mert ha nem, akkor szerintem térjünk nyugovóra, aztán holnapig talán kitalálnak valami új érvet, ami talán meggyőzőbb lesz. 

-    Mégis miért maradnának itt? Miért kéne megengednünk?
-    Mert Narim meghívott minket az otthonába – nézett rá kérdőn Daniel. – Vagy már őt is kitiltották?
-    Nem szívesen látjuk azok után, hogy az éj leple alatt eltűnt. 
-    Nem hagytak neki más választást – rázta meg a fejét Sam. – De ettől még Narim is tollan…
-    Már máshol van az otthona, ő maga mondta.
-    Tényleg nem értik? – nézett Daniel Samre. 
-    Úgy tűnik – sóhajtott Sam, aztán visszafordult az emberek fele. – Valóban békés szándékkal jöttünk, senkinek nem akarunk ártani. Csak eltöltenénk itt néhány napot, körülnéznénk, Narim megmutatná esetleg a környéket... Ki tudja, lehet, hogy a végén egyszerűen belátjuk, hogy magának van igaza, és semmi szükség a segítségünkre. Ha nincs semmi titkolnivalójuk, akkor nem értem, miért elleneznék, hogy itt maradjunk néhány napot?
-    Menjenek! – dörrent rájuk végül Telen. – De ha a legkisebb jelét is mutatják ellenséges szándéknak… ne feledjék, hogy meg tudjuk védeni magunkat. 
-    Majd észben tartjuk – morogta az ezredes, és lesétált a csillagkapu előtti kis emelvényről, a többiek pedig követték.