11. fejezet

Egy hónap telt el Malek távozása után, mire Janet nagy nehezen áldását adta arra, hogy Sam visszatérhet a munkába. A csapat többi része örült neki, hogy végre újra teljes a létszám, és lelkesen várakoztak az első közös munkájuk előtt az indítócsarnokban, hogy megnyíljon a kapu. Bár a létszám mégsem volt egészen teljes, hisz csapatuk legújabb, önjelölt tagja, Vala épp távol volt, ahogy ő fogalmazta, üzleti ügyben.
-    Vallja be, hogy hiányzott! - ugratta Mitchel Samet. 
-    Nem is kicsit - ismerte be a nő nevetve. 
-    Hát akkor… ne várjunk tovább - biccentett a férfi, és elindultak a kapu felé. 
Mikor a másik oldalon kiléptek, vettek egy mély levegőt, és körülnéztek. 
-    Elég kihaltnak tűnik a környék - nézett körül Mitchel, de Teal’c megrázta a fejét. 
-    Nincs igazad, Mitchel alezredes. 
-    Miből gondolod? 
-    Abból a két lábnyomból - mutatott a botfegyvere nyelével a földre. - Egyik elvezet a kaputól, a másik visszafelé tart. Úgy tűnik, ugyanaz az ember hagyta, és nem sokat időzött ezen a bolygón. 
-    Ez nem jó jel - rázta meg a fejét Daniel. 
-    Valóban - hagyta rá Teal’c. 
-    Kövessük a nyomot - nézett Sam Mitchelre, mire az rábólintott. 
Jó húsz percet gyalogoltak, mikor találtak egy földön fekvő férfit. Talán épp a csillagkapu fele tarthatott, mikor összeesett az úton. Sam odasietett hozzá, és próbálta kitapintani a pulzusát, de aztán csak megrázta a fejét. 
-    Halott - nézett fel a többiekre. - Külsérelmi nyomok nincsenek rajta, nem tudom megállapítani a halál okát.
-    Ez nagyon nem jó jel - erősítette meg saját korábbi állítását Daniel. 
-    Menjünk tovább! - rázta meg a fejét Mitchel, és ahogy továbbcsörtetett, a többiek követték. 
Mindenkiben csak gyűltek a rossz érzések, és amikor egy falu közelébe értek, csak tetőzött a balsejtelmük. A környékén semmi mozgást nem láttak, és ahogy besétáltak a házak közé, döbbenten torpantak meg, ahogy felfedezték az embereket. Úgy tűnt, mind meghaltak. A központ a falu főterén lehetett, sokan ott feküdtek pokrócokon, vagy csak a puszta földön. A csapat végül szétvált, hogy ellenőrizzék, valóban mindenki halott-e.
-    Mitchel alezredes, ez a nő itt még életben van! - hallották pár perccel később Teal’c hangját, így mindenki odarohant. 
Sam ért oda először, de amikor meglátta a lányt, kihagyott a szívverése, aztán térdre rogyott mellette. 
-    Syria! - fogta meg a kezét, de ahogy a lány szeme felizzott, helyesbített. - Nion! Mi történt?
-    A hírnök - sóhajtott erőtlenül a tok’ra. - Mindenki… meghalt.
-    Elviszünk a Földre és segítünk Syriának! - szorította meg a kezét Sam. - Van gyógyszerünk a hírnök betegsége ellen. 
-    Már késő - húzta vissza Nion, ahogy fel akart állni. - Syria már… csak azért van életben… mert én életben tartottam. Már csak… percei vannak hátra. És… utána nekem is - mondta kimerülten, aztán felnézett Samre. - Samantha… kérlek… segíts! Vigyél haza! - nézett esdeklőn a nőre. - Nem kérek többet… csak kérlek, vigyél haza!

-    Carter, eszébe ne jusson! - szólalt meg mögöttük Mitchel, de Daniel elkapta a karját, és nem engedte közelebb menni. A parancsnok értetlenül nézett rá, de Daniel határozottsága végül maradásra bírta.
Sam lehajtotta a fejét, és az agyában egymást kergették a gondolatok, de egy sem volt képes igazán a felszínre bukkanni. Miután hosszú ideig hallgatott, Nion erőtlenül megszorította a kezét. 
-    Semmi baj, Samantha! - súgta neki. - Megértem - próbálta megnyugtatni Samet. - Akkor… csak legyél itt velem! - kérte, de Sam felkapta a fejét. 
-    Nem! Nem fog több tok’ra meghalni miattam - mondta határozottan. 
-    Carter!  - förmedt rá Mitchel, de Daniel ezúttal sem engedte beleavatkozni.
-    Samantha - nézett fel reménykedve Nion. - Komolyan mondod?
-    Hazaviszlek - szorította meg a kezét Sam, aztán nyelt egy nagyot, mint aki maga sem mer belegondolni abba, amit tenni készül. - Oké… essünk túl rajta! - mondta végül, és közelebb hajolt Syriához, és kinyitotta a száját. 
Nion sem késlekedett sokat, tudta, hogy talán már csak másodpercekig tudná életben tartani Syriát, és ő maga is az ereje határait feszegeti, így sajgó szívvel, de elhagyta a gazdatestét, és átugrott Sambe. 
Samnek egy pillanatra elakadt a lélegzete, aztán, ahogy a pillanatnyi fájdalom elmúlt, és a sebei összeforrtak, fellélegzett újra. 
-    Carter! - hallotta meg már harmadszor a felettese hangját, ezúttal némi csalódottsággal vegyülve. 
-    Nem hagyhattam meghalni, Cam - rázta meg a fejét a nő, de nem mert hátrafordulni, nem akarta látni, hogy a többiek mit gondolnak ebben a pillanatban. 
-    Persze - fintorgott Mitchel, aztán elsétált. 
Daniel még vett egy nagy levegőt, aztán odament Samhez, aki még mindig Syria mellett guggolt, és a vállára tette a kezét. 
-    Jól vagy? - kérdezte aggódva.
-    Igen - bólintott rá Sam. 
-    És… ő?
-    Nion gyenge és fáradt - próbált ráérezni Sam a szimbióta állapotára, de csak a végtelen kimerültséget érezte. - Nagyon kimerítette, hogy életben tartsa Syriát az utolsó pillanatig. Pihennie kell. 
-    Oké - bólintott rá Daniel, majd egy sóhajjal felállt, és ő is körülnézett, hol tehetné hasznossá magát. 

-    Samantha! - hallotta meg végül Sam Nion hangját a fejében. Egy pillanatra összerezzent, de semmi fenyegetőt nem érzett a szimbióta jelenlétében, így el is lazult. - Köszönöm! Elmondhatatlanul hálás vagyok. 
-    Nem kell megköszönnöd - mondta neki Sam. - Pihenj! Nyerd vissza az erődet!
-    Rendben - egyezett bele Nion, és elcsendesedett. 
Sam még egy kis ideig nézte Syria bájos arcát, aztán gyengéden lezárta a szemeit, és ő is felállt. A társai szanaszét voltak a faluban, de mindenhol csak halottakat találtak. Ezek szerint egy újabb világot irtottak ki a hírnökök az Ori nevében csak azért, mert ellenszegültek a térítésüknek. Szívfájdító és egyben kegyetlenül dühítő érzés volt. 
Egy órával később gyűltek össze újra a falu főterén. 
-    Itt már nem tehetünk semmit - rázta meg a fejét dühösen Mitchel. - Menjünk haza!
-    Uram! - szólt közbe Sam. 
-    Mi van, Carter? - nézett rá türelmetlenül a férfi. 
-    Nekem csak felesleges kitérő lenne visszamenni a Földre. Elviszem Niont az övéihez, aztán majd később hazamegyek. 
-    Veled tartunk, Carter alezredes - lépett közelebb hozzá Teal’c, de Sam megrázta a fejét. 
-    Felesleges, Teal’c. Segíteni nem tudtok, csak unatkoznátok az alagutakban. Nionnak kell most egy kis idő, míg elég erős lesz, hogy...
-    Jól van, jól van, nem akarom hallani! - intette le Mitchel. - Biztonságban lesz? 
-    Igen, uram! A Keralán nem fenyeget semmi veszély - bólintott rá Sam. - Térjenek haza, és számoljanak be Landry tábornoknak, hogy mit találtunk. 
-    Oké - bólintott rá Mitchel. - Induljunk. 
-    Daniel! - hívta vissza Sam a barátját még egy szóra, aki amúgy is vonakodva akart csak elindulni. - Megkérhetlek valamire? 
-    Persze - mosolygott rá a férfi. - Mit szeretnél?
-    Biztosítanál nekem egy hetet, míg nem jönnek utánam?
-    Megpróbálom - ígérte sóhajtva Daniel. - Sam… figyelj…
-    Daniel, nem kell aggódnod - próbálta megnyugtatni Sam a másikat. - Nem lesz semmi baj. 
-    Tudom, csak… szóval bármit is tervezel… gondold meg háromszor, oké? És ne feledd, amit annak idején mondtam. 
-    Hé, én mindig a barátod leszek - nyugtatta meg Sam. - Menj, mielőtt Mitchel leharapja a fejedet. 
-    Oké - sóhajtott Daniel, és végül a többiek után sétált. 
Sam tűnődve nézte végig, ahogy a társai átsétálnak a kapun, majd amikor a féregjárat megszűnt, a tárcsázóhoz lépett, és elkezdte beütni a koordinátákat. 
-    Hova megyünk? - kérdezte gyanakodva a szimbióta, akinek feltűnt, hogy nem a Kerala kódját adja meg a nő. 
-    Egy gyönyörű szép világra, ami a profán P4J-379 nevet viseli. 
-    És miért megyünk oda?
-    Egy kicsit… gondolkodni. Ha te sem bánod - mondta Sam, és Nion némi töprengés után beleegyezett, így átsétáltak a kapun. 
Sam nem túlzott, mikor azt állította, hogy csodálatos a világ, ahova tartanak. A kapu egy gyönyörű zöld fűvel borított fennsíkon állt, ami úgy ötvenméternyire onnan meredeken zuhant a tengerbe. A langyos szél virágillatot hozott valahonnan a távolból, ami keveredett a tenger felől érkező enyhén sós illattal, az ég kék és felhőtlen volt, amerre csak a szem ellátott. Sam már akkor beleszeretett ebbe a világba, mikor először járt itt, de mivel nem találkoztak itt értelmes élettel, hamar odébb álltak, és azóta sem volt lehetősége visszatérni.
-    Samantha… valamit tudnod kell - szólította meg óvatosan Samet Nion, mikor lesétáltak a kapu emelvényéről.
-    És mi lenne az? - kérdezett vissza a nő gyanakodva.
-    Semmi olyasmi, amitől félned kellene - próbálta megnyugtatni Nion, mikor érezte Samben felébredni a feszültséget. - Csak… bizonyára észrevetted, hogy nem egyesültünk teljesen…
-    Éreztem, hogy valami nem olyan, mint Jolinarral - töprengett el a nő. 
-    Valóban. De tudnod kell, hogy a teljes egyesülést legfeljebb hetvenkét óráig tudom késleltetni, utána menthetetlenül bekövetkezik. Ezután is képes vagyok elhagyni a testedet, de sokkal jobban megviselne mindkettőnket. Fizikailag és mentálisan is.
-    Értem - sóhajtott Sam. - Köszönöm, hogy elmondtad. Ha megkérlek… figyelmeztetnél minden tíz óra után?
-    Természetesen, Samantha. 
-    És hívj Samnek, rendben?
-    Rendben, Sam.
-    Oké, akkor… neked pihenned kell… nekem pedig átgondolni néhány dolgot. Mit szólnál, ha elterülnénk itt a fűben, és számolnánk a bárányfelhőket?
-    Felemelően hangzik - egyezett bele Nion, így Sam közelebb sétált a part széléhez, ahol már a hullámok hangját is hallhatta, aztán keresett egy szimpatikus helyet, és elfeküdt a fűben. 
Csak vett egy mély levegőt, ahogy belegondolt abba, hogy mit tett. Megtette azt, ráadásul önként és dalolva, amitől sok éve ódzkodott, egyesült egy tok’ra szimbiótával. Megtette, csak azért, hogy segítsen neki. Pedig erre még a múltkori súlyos sérülése sem tudta rávenni. És most itt van, a fejében egy szimbiótával, és érthetetlen módon azon tűnődik, hogy talán jól van ez így. Talán még jól is kijöhet belőle. Malek szavai csengtek a fülében, mikor azt mondta neki, hogy őt végtelenül boldoggá tenné, ha Sam egyesülne egy szimbiótával. Lehet, hogy mindezt a sors akarta így? Hisz ha nem így lenne, nem értek volna oda az utolsó pillanatban, hogy megmenthesse Niont. Akkor pedig ki is ő, hogy szembeszálljon a sors akaratával? És mindez talán segít Maleknek is. Segít áttörni a korlátait, segít neki belátni, hogy őket egymásnak teremtették. Hisz Maleknek mindig az volt a félelme, hogy ő rontaná el Sam életét. Hogy ő fosztaná meg mindazoktól a dolgoktól, ami egy normális ember életét jelentik. De most, hogy úgy alakult, hogy Sam tőle függetlenül gazdatest lett, talán nem a saját felelősségének érezné a dolgot, és belátná, hogy a szerelmüknek végre semmi nem áll az útjába. 
Sam sok órája merült már el a gondolataiba, amik lassan egyre optimistábbak lettek, mikor észrevétlenül valami érthetetlen szomorúság lopakodott be közéjük. Először nem is igazán tudta hova tenni, de végül beazonosította a forrását, Niont. És ahogy ezt megértette, eszébe jutott mindaz, ami a bolygón történt. Hisz Nion elveszítette Syriát. A gazdatestét, akihez valószínűleg mélyen kötődött, azt a kislányt, aki olyan büszke volt rá mindig, hogy Nion gazdateste lehet. Ahogy belegondolt mindebbe, egyre kézzelfoghatóbban érezte a szimbióta gyászát. 
-    Nion! - szólította meg végül gyengéden. 
-    Igen, Sam?
-    Én… nagyon sajnálom Syriát. 
-    Köszönöm, Sam! 
-    Olyan kedves, életvidám kislány volt. 
-    Igen, az volt - hagyta rá Nion, de aztán folytatta. - Tudod, soha… soha nem hasonlítgattam össze a gazdatesteimet…
-    De Syria volt a kedvenced - fejezte be Sam egy halvány mosollyal. 
-    Ez így olyan csúnyán hangzik - ellenkezett Nion. - És tiszteletlenül a többiekkel szemben. 
-    De igaz, nem?
-    Igen - ismerte be Nion. - Olyan energikus, olyan felhőtlenül vidám volt mindig. Bearanyozta az elmúlt húsz évet. Nagyon… nagyon fog hiányozni - mondta szomorúan. 
-    Sajnálom, hogy nem jöttünk korábban - mondta bűntudatosan Sam. 
-    Nem a te hibád, Sam.
-    Tudom, csak… még így is, hogy nem… egyesültünk… így is érzem, hogy neked mennyire fáj. 
-    Sajnálom, Sam, majd… figyelek rá. Nem akartalak az én érzéseimmel terhelni.
-    Nem, dehogy… semmi baj! Nem azért mondtam - tiltakozott Sam. - Csak… nem segíthetek valahogy?
-    Átölelnél? - kérdezte hezitálva Nion, mire Sam egy pillanatra meglepődött. 
-    Azt hogy kell?
-    Csak gondolatban… gondolj rám úgy, mintha átölelnél. 
-    Hát, megpróbálhatom - állt rá Sam, de egy kis ideig nem tudott elvonatkoztatni a szimbióta valós formájától, de azért lassan sikerült neki. Inkább önmagával együtt próbálta elképzelni Niont, és vigasztalón átölelni. Egy idő után úgy tűnt, működik a dolog, mert érezni kezdett egy visszafelé áramló kedves érzést. Ahogy elmosolyodott, ez az érzés csak felerősödött. Olyan volt, mintha puha, meleg szeretet venné körül, biztonság, amiben elmerülhet. 
-    Ez nagyon jó érzés - mosolygott Sam. 
-    Igen, nekem is. Köszönöm, Sam! - mondta Nion, és mintha a hangja kevésbé lett volna szomorú. Végül az érzés elenyészett, és egy kis időre mindketten elmerültek a saját gondolataikba. 

-    Sam, kérdezhetek valamit? - törte meg a csendet Nion egy órával később. 
-    Persze. 
-    Mivel nem egyesültünk, nem látom a gondolataidat, így lehet, hogy tévedek… de valamiért úgy érzem… fontolóra vetted a lehetőséget, hogy… hogy velem maradj. 
-    Valóban - ismerte be Sam. 
-    Elárulod, hogy miért? - kérdezte Nion nem kevés meglepett kíváncsisággal a hangjában.
-    Elég, ha egy nevet mondok? - kérdezett vissza egy halvány mosollyal a nő.
-    Sam, annyit osztasz meg velem a gondolataidból, amennyit szeretnél. 
-    Oké.
-    Szóval?
-    Malek - ismerte be Sam, és bár küzdött ellene, érezte, hogy elpirul. 
-    Ez sok mindent megmagyaráz - mondta tűnődve Nion, és Sam úgy érezte, hogy közben mosolyog. 
-    Mit? 
-    Például azt, hogy miért akartál akkorát sikítani, hogy megrepedjenek a kristályok. 
-    Oh - jutott Samnek is eszébe az az emlék. - Akkor utasított el először. És azóta még számtalanszor. 
-    És úgy véled, én lennék a kulcs a szívéhez? - kérdezte szelíden Nion. 
-    Ez megint olyan csúnyán hangzik. Mintha ki akarnálak használni. 
-    Ezt csak addig éreznéd így, amíg nem egyesültünk - vetette ellen Nion, de ahogy érezte, hogy Sam zavarba jön, inkább nem folytatta, hanem visszatért a korábbi témára. - Elmeséled nekem, mi történt köztetek?
-    Semmi kedvem végigmondani az egészet - húzta el a száját Sam. - Nem tudnád inkább… megnézni… vagy ilyesmi?
-    Megengeded nekem, Sam? - kérdezte Nion megint csak meglepődve. 
-    Miért ne? - vont vállat a nő. 
-    Ígérem, csak azt fogom megnézni, ami Malekhez kötődik - nyugtatta meg Nion.
-    Van még egy beszélgetés… apámmal beszélgettünk Malekről, mielőtt meghalt… megnézheted azt is. 
-    Biztos vagy benne? - kérdezett vissza Nion. - Nem szeretnék tapintatlan lenni. Ezek nagyon személyes emlékek…
-    Könnyebb, mintha el kellene mondanom. 
-    Rendben. Köszönöm, Sam - egyezett bele Nion. 
Sam előtt néhány másodperc alatt lepergett a Malekkel való több éves ismeretsége, olyan sebességgel, hogy csak egy-egy villanásnyi képet volt képes felfogni belőle. Egy képet arról, mikor a Pangaron elbúcsúztak, egy apró villanást a menekülésükből Káli bázisáról, egy képet a goa’uld nyelvű beszélgetésből Malek és Daniel között. Mikor vége lett, Nion mintha sóhajtott volna. 
-    Malek, te bolond - mondta kedvesen. - De tudod, Sam… megértem őt is. 
-    Tudom. Én is. Tudom, hogy csak engem félt - grimaszolt Sam. - És mit gondolsz, ha…
-    Egyesülünk… - mondta ki Nion, amihez Samnek még mindig nem fűlt a foga.
-    Igen, ha egyesülünk… gondolod, hogy ez átbillenti végre a kétségein?
-    Ezt nem tudom neked megígérni, Sam, de több mint valószínű, hogy igen - gondolkodott el Nion is. - A félelmeinek jó része értelmét vesztené. Szinte az összes. 
-    Igen, én is erre gondoltam - bólintott rá Sam. - De… te…
-    Én?
-    Te tudnád őt szeretni?
-    Sam, én nagyon-nagyon régóta ismerem Maleket. Sokkal régebb óta, mint te. Sokkal régebb óta, mint ahogy te egyáltalán megszülettél. Tudok róla olyan dolgokat, amiket te nem. 
-    Hát ez eddig lehet jó is meg rossz is - vonta fel a szemöldökét a nő. 
-    Abszolút pozitív értelemben gondoltam. Én… nem biztos, hogy ezt el kellene mondanom…
-    Nion! Ha már belekezdtél… 
-    Rendben. Szóval… én láttam régen Thyliával. Láttam, hogy milyen odaadó és gyengéd tud lenni, ha igazán szeret valakit. Láttam a szemében a féltést, ahányszor csak elszakadtak egymástól egy küldetés erejéig.
-    Nagyon szerette Thyliát, igaz? 
-    Igen. Mikor meghalt… Malek sokáig csak árnyéka volt önmagának. És azóta csak a munkájának élt. De ez már nagyon rég volt, Sam.
-    Tudom. Szóval? Még nem válaszoltál a kérdésemre.
-    Igen. 
-    Tényleg?
-    Tényleg. 
-    És… Loran? Róla mit gondolsz?
-    Tudod, én… nem túl sokat beszélgettem Lorannal. Syria mindig túl pörgős, túl nyüzsgő volt neki. Syria mindig szeretett csicseregni, és ettől Loran is és Malek is… hogy is mondanád… falra mászott. De amit az emlékeidben láttam… Loran kedves és jószívű… 
-    Igen, az - mosolyodott el Sam.
-    Ez bíztatóan hangzik - mondta Nion, aztán egy kis időre megint elhallgattak. Sam jó ideig Maleken töprengett, aztán a gondolatai visszatértek a jelenbe. 

-    Nion - szólította meg a szimbiótát. 
-    Itt vagyok, Sam - jött a fáradt válasz.
-    Oh… ne haragudj! Nem hagylak pihenni. 
-    Nem baj. Kérdezz csak!
-    Lehet, hogy ezt nem kéne… így is épp elég szomorú vagy. 
-    Mit szeretnél tudni?
-    Hogy kerültetek oda a bolygóra? - kérdezte Sam, de már érezte is, hogy Niont elönti a szomorúság. 
-    Syria meg akarta menteni a népét. Ő ott született, és ott élt, míg Hórusz el nem rabolta a családjával és még sokakkal együtt, hogy rabszolgává tegye őket  - mondta végül. - Gyanítottuk, hogy előbb vagy utóbb ezt a világot is megtalálják a hírnökök. Mindent megtettünk… de nem sikerült megmentenünk őket. 
-    Nem tehettetek semmit - vigasztalta Sam. 
-    Próbáltuk gyógyítani az embereket. Eleinte úgy tűnt, sikerrel…
-    Aztán visszaestek és meghaltak - fejezte be Sam. - Igen… mi is átmentünk ezen egy másik világban. Mi is ugyanilyen tehetetlenek voltunk. 
-    De azt mondtad, nektek van gyógyszeretek…
-    Igen, azóta már van. Tanultunk belőle. Hiába volt velünk Vala, és próbálta gyógyítani az embereket a kristállyal, ahogy te is… akik másodszor estek vissza, villámgyorsan meghaltak. És akkor mi is ugyanolyan tehetetlenek voltunk, mint ti. 
-    Hagytam, hogy Syria szenvedélyessége belerángasson egy őrültségbe. Annyira meg akarta védeni a népét - sóhajtott Nion. - Nem lett volna szabad megengednem. Jobban kellett volna vigyáznom rá. 
-    Segíteni akartál neki - vigasztalta Sam. - Jót akartatok mindketten. 
-    Igen - hagyta rá Nion, de Sam hallotta, hogy nem győzte meg teljesen. 
-    Nion… hagylak pihenni. Lehet, hogy rám is rám férne egy kis alvás. Utána mindent jobb színben fogunk látni. 
-    Rendben - egyezett bele a szimbióta is, így bár a délutáni nap még magasan járt az égen, lassan mindketten álomba merültek.