StargAte Intelligence



4. Fejezet
Újoncok

Pegasus-galaxis – PJ az M7R-227 koordinátáinak közelében >>>
Egy álcázott PJ vesztegelt a valaha volt replikátorbolygó törmelékeinek közelében. Fedélzetén egy satedai, és egy ember dolgozott. Méréseket végeztek, és persze percenként a távolsági érzékelőket fürkészték, nehogy meglephesse őket egy wraith kaptár vagy egyéb nemkívánatos elem. Szerencséjükre csak ők ketten tartózkodtak a Pegasus-galaxis végtelennek tűnő űrjének ezen, a mára eléggé elnéptelenedett részén. Pár nappal ezelőtt érkeztek az SGC-ről Atlantisra a Midwayen keresztül, és az Ősök városából egy PJ-vel utaztak a kapun át a replikátorok volt bolygójához legközelebb eső planétára. Onnan pedig a pusztulás romjai közé vetették magukat.
- Nem is értem minek kellett idejönnünk? A hideg kiráz ettől a helytől, na és persze a replikátoroktól! A bolygójuk felrobbant! Mit kéne még bizonygatnunk, hogy tutira elpusztult az összes Lego-robot...
- Nyugalom, Doktor! Ez a feladatunk. Elvégezzük, és szépen hazamegyünk. Én sem repesek az örömtől, hogy ilyen unalmas szarságot kell csinálnom. Amint a komputer elmentette az összes érzékelőadatot visszarepülünk Atlantisra. Ha szerencsénk lesz akkor alig több mint 24h alatt már személyesen számolhatunk be Mallory ezredesnek. Mellesleg mi az a Lego? – nézett értetlenül a mellette ülő kanadai-amerikai férfira Logan Whek. Csupán pár napja ismerte meg a pacákot, mikor Mallory ezredes közölte vele, hogy az ő csapatába helyezték. Valami tudósféle volt, de Whek nem nagyon jegyezte meg a szakterületét, bár a férfi többször is elmondta, és az aktájában is benne volt. A satedai viszont sosem szerette a kötelező olvasmányokat. Ami fontos volt, hogy az O’Neill által beígért SGI-3-om valóban körvonalazódni látszott, bár még csak egy tagot kapott de ígértek még minimum ugyanennyit. Micsoda előrelépés! Saját csapata van. Neki! Logan Wheknek a Satedaról. Ronon Dex sárgulna az irígységtől. Kár hogy sosem mondhatja el honfitársának, hogy milyen magasra jutott a tau’ri köreiben.
- Hogy a Lego? Őőő... Földi építőjáték gyerekeknek. Kicsi darabokat lehet összekombinálni mindenféle alakzatokká. Pont mint a replikátorcellák... – szakította félbe Whek magasröptű, és dicsőségben úszkáló gondolatmenetét a férfi válasza.
- Hmmm. Találó hasonlat Dr.Donovan! – vetette oda a valóságba visszarántott satedai, majd ismét laptopján kezdett pötyögtetni. Donovan pedig lázasan kezelte a PJ műszereit. Logan úgy látta jónak, ha a doktor most gyakorolja az ugró rendszereinek kezelését, mint egy harci helyzetben. A tudós még Atlantison szolgált, és ott kapott ATA génkezelést. Mellesleg minden az SGI-nál szolgálatot teljesítő személynek rendelkeznie kellett ATA génnel. Ha mégsem így volt akkor sürgősen alávetették őket a terápiának.
- Mit gondol Mr.Whek, látjuk még Dr.Weirt valaha? Szerintem igazán jó vezető volt. Atlantison eléggé elkenődtek az emberek mikor a halálhíre elterjedt. Bár én még hiszem, hogy előkerül. Rendkívüli nő. – elmélkedett Donovan miközben megigazította a szemüvegét. Ő maga is atlantisi szolgálatból került állandó tagként az SGI-hoz pár nappal ezelőtt. Szeretett az Ősök városában élni és dolgozni. Eredetileg azért helyezték oda, hogy a szerencsétlenül elhunyt Dr.Kate Heightmeyert helyettesítse, de ő sokoldalúbb feladatkört töltött be, mint régebben kollegínája. Bár Donovan szakterülete a szolciálpszichológia, és a kommunikáció elmélet volt, azért élvezte lantiszi munkáját is. Emberekkel dolgozhatott, és segíthetett nekik gondjaik egész sorainak felgöngyölítésében. Úgyis mindig szeretett gyakorlati tapasztalatot gyűjteni. Ám pár hónappal a Pegasusba kerülése után már meg is keresték a Homeworld Securitytől, és a Cheyenne-hegybe rendelték ahol O’Neill vezérőrnagy irodájában kellett megjelennie és megismerkedett William Mallory ezredessel is. Így került végül az SGI-hoz, mint első tudós, ügynöki státuszban. Amolyan úttörőnek érezte magát. Olyan szempontból is, hogy még lantiszi tartózkodása alatt írni kezdett egy tanulmányt a wraith mentális kommunikációjáról. Hihetetlen volt számára az egész amely az utóbbi időben történt vele. Végülis ő lett az első xenoszociológus vagy valami hasonló.
- Én is szerettem Dr.Weirt, és a barátom Abbott százados is. Valóban rontotta a város morálját mikor nyoma veszett. Abban az időben még mi Abbottal is töltöttünk hosszabb-rövidebb időket Atlantison. Nem is értem hogyan nem találkoztunk. – vigyorgott Whek.
- Nagy az a hely. Meg ahogy elnézem ön nem az a pszichodokihoz járó típus. – nevetett fel Chandler Donovan.
- Valóban. – csatlakozott hozzá Whek is, mikor csipogni kezdett a PJ egyik műszere. Mindkét férfi a konzolhoz ugrott.
- Mi történt?! – érdeklődött idegesen Donovan, mire Logan vizsgálódni kezdett a komputerben.
- Egy replikátor hajó nyomaira bukkantunk! Nemrég járhatott erre! – bökte ki elképedve a satedai.
- Micsoda?! Nem lehet igaz! Ezektől sosem lesz nyugtunk?! – merevedett le Donovan, majd visszaroskadt székébe.
- Ezt azonnal jelentenünk kell az SGI-nak! Bassza meg! – csapott az ős konzol tetejére mérgesen Whek. Közben Donovan magához tért a sokkból, és ügyködni kezdett a komputeren.
- Mit gondol nyomon tudjuk követni őket? – tette fel izgatottan kérdését próbálkozása közben.
- Nem hinnén. Sajnos nem! Főleg ha beléptek a hipertérbe. – szegte le a fejét Logan, majd visszaült a székébe.
- A nyomok túl régiek. Csak annyit tudunk, hogy itt jártak. Minden adatot elmentettem. – jelentette Chandler, majd utasítást várva a satedaira nézett.
- Akkor induljunk vissza a városba, és szerezzünk egy titkosított csatornát az SGC-re, de sürgősen! – kapta meg a választ pillanatokon belül, mire Dr.Donovan bólintott és már indította is a PJ hajtóműveit, mely akár egy földi F-117-es lopakodó máris hangtalanul, és láthatatlanul hasította a kozmoszt.



Cheyenne Mountain Complex – SGC – 29. szint - Gyengélkedő >>>
Lincoln Lipton feldúltan üldögélt a 29. szint gyengélkedőjének egyik ágyán egy szál fekete boxeralsóban. Jobb vállán, és bal lábán kötésekkel, melyeket nemrég tettek fel neki miután az elmúlt órákban összetűzésbe került az NID-vel, és több sebesülést is szerzett. Történt még egyéb dolog is amire nem volt túl büszke, és mardosta is miatta a lelkiismeret rendesen, de akárhogyis nem akart rágondolni más sem járt a fejében, csupán Tiffany Galloway. Olyat tett amivel sehogy sem tudott kibékülni. Úgy viselkedett, mint egy barom. Nem a lövés volt az egyetlen választása, de ő mégis azt választotta. El is kaphatta volna a nőt, de sebei miatt nem merte kockáztatni, hogy elszúrja a dolgot. Pedig megérte volna a rizikót. Akkor legfeljebb a lába, vagy a válla fájt volna jobban, most meg belül fájt neki. Nagyon. Arra viszont nem volt kezelés. A fizikai sebekre azonban igen. Egy orvos lépett oda hozzá. Középmagas, rövid barnahajú férfi. Kezében egy goa’uld gyógyítóeszközt tartott, majd levette az őrnagy kötéseit és kezelni kezdte. Nem kérdezett, és nem mondott semmit, csupán némán végezte dolgát. Nem volt joga tudni, hogyan sebesült meg az SGI ügynök. Pár perc alatt végzett. Liptonnak persze örökkévalóságnak tűnt.
- Kösz, Doktor! – szólt a távozó orvos után aki vagy tok’ra lehetett, vagy volt tok’ra gazdatest, hiszen csak az tudta használni az eszközt akinek naquadah áramlott a vérében. Az őrnagy immár teljesen egészségesen kapta magára tiszta atlétáját, homokszínű pólóját, ACU BDU-ját, zokniait, és bakkancsait. A gyengélkedő kihalt volt. Az őt kezelő orvos is eltűnt valahová. A többiek még az NID-s ügy utómunkálatait végezték, így ők sem voltak a közelben. Persze a jelentésírást ő sem fogja megúszni, viszont most más dolga akadt. Vezekelni akart! Gyónni, és bűnbocsánatot nyerni. Lassan a szomszédos terembe sétált, és aggódó tekintettel figyelte a szoba közepén elhelyezett ciráldás goa’uld szarkofágot. Az egyszer csak egy halk szisszenés, és némi nyikorgás közepette feltárult. Lipton óvatosan közelebb lépett, hogy belelásson. Kapkodva vette a levegőt, és egy imát mormolt fogai között, mikor meglátta Tiffany Gallowayt fekvő helyzetben a szarkofág gyomrában. Olyan nyugodtnak tűnt. Lipton kicsit közelebb hajolt, és a nőt fürkészte aki egyszer csak kinyitotta szemeit, és pont az őrnagy arcába tekintett. A nő arcának nyugalma azonnal rémült vonásokat öltött. Szája mintha sikításra nyílt volna, de hang nem hagyta el.
- Nyugodjon meg Tiffany! Minden rendben. Ne nagyon próbáljon még beszélni. Hamarosan könnyebb lesz. – suttogta Lipton majd kissé feljebb emelkedett, hogy a nő ne érezhesse magát fenyegetve. L.D. egy pillanatra megfordult, és kiáltott.
- Doktor! Jöjjön gyorsan! – mondta félhangosan mire az előbbi fehérköppenyes beviharzott, és intett az őrnagynak, hogy most távoznia kell. Lipton némán bólintott majd kihátrált a teremből, és végül a folyosón kötött ki. Ott a falnak támasztotta hátát, zsebre vágta kezeit és a szürke plafont fürkészte miközben ezer meg ezre gondolat cikázott fejében. Mit mondhatna a nőnek? Hogy elnézést, mert súlyosan megsebesítette? Hogy bocs, mert hátba lőttelek mint egy kutyát? Hogy hazudtam? Talán azt, hogy csak a munkámat végeztem? Na az lett volna még a legszánalmasabb amellett, hogy csak a kötelességemet teljesítettem. Az őrnagy életében először úgy érezte nem fog megfelelő szavakat találni, melyeket Tiffany Gallowaynek mondhatna. Végül nem gyötörte magát tovább ezen. Gondolta majd csak lesz valami, és majd csak mond pár jelentéktelen mondatot. Lehet, hogy a nőnek nem fognak sokat jelenteni azok a szavak, de őszinték lesznek és szívből jövőek. Amég Lincoln a gondolataiba temetkezett, az orvos kilépett mellette a folyosóra, és megszólalt.
- Most bemehet, ha akar Őrnagy! De ne maradjon sokáig, és próbálja meg nem felzaklatni.
- Kösz, Doktor. – bólintott Lipton hálásan, majd visszatért a gyengélkedőre. Az orvos pedig eltűnt a folyosón. Valószínűleg a közeli irodájába távozott, hogy megírja a hivatalos jelentést Mallory ezredes számára.
Az újságírónő csendesen hevert egy ágyon, nem messze onnan, ahol nemrég még L.D. ült sebei kezelésére várva. Magánál volt, és szomorú tekintettel meredt a semmibe. Kislányos arcát könnyek szántották fel, melyek az álláról a nyakába potyogtak. Néha-néha szipogott egyet. Mikor az SGI ügynök belépett felé fordította a fejét. Szemei halványvörösek voltak, és üvegesek. Lipton megtorpant egy pillanatra, majd nagyot sóhajtott és odasétált a nő ágya mellé. Szájában keserű ízt érzett ahogyan Gallowayre vetette tekintetét. Egyenesen rá meredt, majd nagy nehezen szóra nyitotta száját.
- Üdv, Tiffany. Örülök, hogy jól van. Tudja én nagy... – nyögte volna ki az őrnagy de a nő félbeszakította.
- Takarodjon! – nyöszörögte halk, és rekedtes hangon.
- Én csak... – próbálkozott újra Lipton, miközben lesütötte tekintetét, de megint nem sikerült befejeznie.
- Takarodjon!!! – tört ki egyfajta hisztérikus zokogásban Galloway, és immár több hang jött ki torkán.
- Kifelé!!! – ordította még hangosabban, mire L.D. hátat fodított és kisétált. Kezei ökölbe szorultak amint hallotta a háta mögül Tiffany elkeseredett sírását. A gyengélkedő előtt homlokát a falnak nyomta, és mindkét kezével a ütni kezdte a betont. Egyszer csak abbahagyta, és karjait lassan leeresztette. Éppen elemelte fejét a faltól, és indult vonla mikor egy ismerős alakot látott meg aki többedmagával határozottan felé közeledett. Egy apró „bazdmeg” gondolat futott át az agyán, mert per pillanat nem volt kedve ahhoz a beszélgetéshez ami következett. Nem volt éppen abban a hangulatban.
- Lipton őrnagy! – köszöntötte az odalépő Boavista alezredes, aki köpcösen megállt előtte. Vele érkezett még két őr is akik bementek a gyengélkedőre. L.D. biztosra vette, hogy Tiffany Galloway szemmel tartására rendelték ide őket.
- Alezredes! – biccentett felé a férfi, majd megpróbálta a szokásos fapofát felerőltetni arcára, mert nem akarta hogy pont Boavista lássa kínját, és esetleg gyenge pontot találhasson rajta.
- Hallottam mi történt. Csoda, hogy eddig nem volt hasonló összeütközésünk az NID-vel. – kezdte a nő.
- Igen, Asszonyom. Várható volt, hogy előbb-utóbb megtörténik. – folytatta az őrnagy normális hangnemben és reménykedett a legjobbakban.
- Tudja egy dolgon gondolkoztam el. Miért én tudom meg ezt utoljára?! – szegezte a legnehezebb kérdést L.D.-nek az alezredes. Persze válasz létezett rá, de azért azt nem akarta a nő arcába vágni.
- Amég nem voltam biztos a dolgokban addig nem akartam az SGI-t belerángatni, Asszonyom. – ködösített a légidesszantos mint általában ilyen helyzetekben.
- Amég nem tud biztosat?! Ön egy SGI ügynök, és bármibe keveredik a kinti világban potenciálisan veszélyezteti a szervezet működését! Hogy lehetett ilyen idióta?! – emelte feljebb a hangját egy fokkal Boavista amely már elég volt ahhoz, hogy bántani kezdje az őrnagy fülét. A férfi el is húzta egy kissé a szája szélét, majd felelt.
- Alezredes! Éppen O’Neill vezérőrnagyot akartam hívni amikor ránktörtek az NID ügynökök. Már nem volt lehetőségem.
- Bezzeg Abbott századost tudta értesíteni! Legalább engem hívott volna fel, mivel én vagyok a csapatparancsnoka, és én tartozom felelősséggel mindkettejükért! Bármi hülyeséget csinálnak azt rajtam is leverik! Érti?! Engem vesznek elő! Nagy szerencséje, hogy Abbott századosnak volt annyi esze, hogy felhívta Mallory ezredest. – hajolt közelebb Liptonhoz Boavista. Tekintete hirtelen szúrósra, hangneme az alap nyugodt búgóból gorombává változott egy pillanat alatt. Pont ahogyan mindigis történni szokott. Hirtelen csapott le mint derült égből a mennykő, és mint általában Lipton őrnagy most sem tartózkodott védett helyen a vihar idején.
- Sajnálom, Asszonyom de hirtelen nem tudtam mitévő legyek. Már a Bombersnél lerohantak minket. Összezavarodtam. Rendeznem kellett a helyzetet! – mentegetőzött a férfi, és hátrébb húzódott mert nem szerette ha az arcába másztak.
- Összezavarodott?! Hazudik, mint a vízfolyás! Maga profi, Őrnagy. Nem jön zavarba mint egy elsőbálos! Ezt én is, és ön is tudja. Nem kell a rizsa! Azt hittem, hogy a múltkori beszélgetésünk a kantinban tisztázta az egymáshoz való viszonyunk, és a munkaviszonyunk elszeparálásának fontosságát! Ha ön ezt nem képes tudomásul venni akkor most azonnal velem jön Mallory ezredeshez, és kérvényezni fogom az eltávolítását az SGI-tól! Ezt akarja?! Talán erre vágyik, Lipton őrnagy?! – gesztikulált fenyegetően mutatóujjával Boavista a férfi orra előtt, hogy nonverbális kommunikációval is nyomatékosítsa mondandója súlyát.
- Nem, Alezredes! – válaszolta Lipton határozottan.
- Én is így gondoltam, Őrnagy. Többet ne forduljon elő! – vitte le újra normális erőre a hangját a nő.
- Nem fog, Asszonyom! – garantálta Lipton. Boavistát meglepte, hogy az őrnagy most nem nagyon ellenkezett vele, de persze ő sem most érkezett a 06:20-assal, így gondolta hogy a férfinak valami baja van, ám azt is tisztán látta hogy most az egyszer nem vele szemben. Ez alkalommal megkönyörült L.D.-n.
- Most menjen, és írja meg a jelentését Mallory ezredesnek! Aztán adja le! Délután érkezik pár újonc. Számítok önre is! 17:00-kor legyen az eligazítóban! Mallory ezredes a nap folyamán O’Neill vezérőrnaggyal, és Landry vezérőrnaggyal tart megbeszélést, így ezt a zöldfülű szállítmányt nekünk kell elrendeznünk. Leléphet! – biccentett fejével Boavista majd félreállt Lipton elől, aki vigyázzba vágta magát egy pillanatra.
- Alezredes! Ott leszek. – mondta majd elindult a körlete felé, hogy megírja a történteket. Carmen Boavista pedig benyomva maga előtt a duplaszárnyas lengőajtót belépett a gyengélkedőre, és MARPAT BDU-jában odasétált Tiffany Galloway ágyához. Ott megállt, majd méricskélni kezdte a nőt aki immár lehunyt szemmel feküdt, de nem aludt. Pár pillanattal az alezredes érkezése után megérezte hogy valaki figyeli, így kinyitotta szemeit.
- Kicsoda maga? – kérdezte halkan, miközben hunyorogva tekintett fel a félszemű katonára. Boavista elmosolyodott, majd lágyan megszólalt.
- Nem számít ki vagyok. Hívjon csak alezredesnek.
- Mit akar tőlem? – ült fel az ágyban Tiffany, és a párnájának támasztotta hátát. Kezével megfésülte kissé összekócolódott haját, és megdörzsölte irritált szemeit. A szája teljesen kiszáradt, így a mellette lévő éjjeliszekrényről leemelte az ott elhelyezett pohárnyi vizet és lassan belekortyolt, majd a poharat az ölébe eresztette.
- Semmit. Csak meg akartam nézni magát. – felelte Boavista majd sétálni kezdett a nő ágya körül, és folytatta.
- Tudja, ismerek egy jó katonát. Átkozott jó! A vérében van minden ami ehhez kell. Talán ezért nem jövök ki vele soha. Mert irígykedem rá. Vagy mert pont olyan mint én. – vigyorodott el az alezredes, majd mikor látta hogy Galloway nem kapizsgál semmit tovább beszélt.
- Most azonban megtört a jég. A jég amire azt hittem törhetetlen. Csupán látni akartam ki volt képes feltörni a páncélt. Gratulálok! – nevetett fel egy pár másodpercre az SGI első számú csapatának vezetője.
- Hogy? Szóval Liptonról beszél? Az egy hazug disznó! Akárcsak maguk mindannyian! – vágta oda Galloway felháborodottan, majd idegesen visszatette a poharát az éjjeliszekrényre. Boavista komótosan mellé ballagott, és lehajolt hozzá.
- Lipton őrnagy megmentette a maga nyomorult kis életét, és a rifke barátnőijét is! Kicsoda maga, hogy bírálni meri?! Egy nyomorult kis firkász aki csak a szenzációra hajt! Olyan aki feláldozza a nagy célt a kis jó érdekében és nem lát távolabb az orránál. Maga egyszerűen felelőtlen és ostoba. – dörgölt mindent Tiffany orra alá az alezredes. Sosem a finomkodásáról volt híres, de ezt az újságíró még csak most kezdte megtapasztalni. Ám ő sem volt rest.
- Az embereknek joguk van tudni mi folyik itt lent! Mert gondolom most is a Cheyenne-hegy alatt vagyunk. Itt őrzik a mocskos kis titkaikat, igaz?! Maguk csak önelégült egyenruhás bohócok akik ha nincs háború, hát csinálnak maguknak! A csótányok is nemesebbek maguknál! Maga, meg Lipton meg a többi! Mind elmehetnek a francba! – fröcsögte a tengerészgyalogos arcába véleményét jó véresszájú oknyomozó riporter módjára Galloway, majd arcba akarta köpni Boavistát de az alezredes időben hátrahőkölt így csupán az egyenruháját találta el.
- Mégis, hogy merészeled ez te?! Te kis... – dühödött fel Carmen mert ezzel meggyalázták, és akkora pofont lekevert Tiffanynak, hogy az egész gyengélkedőben visszhangzott a csattanás. Galloway ijedtében azonnal az arcához kapott, mely olyan vörös lett mint a paradicsomleves szokott. A fájdalomtól még a könnye is kicsordult.
- Legszívesebben kitekerném a nyakadat te kis kurva! Kussolj, és húzd meg magad azt ajánlom! Jobb lesz az neked, és mindenkinek! – tett pontot az ügy végére az alezredes majd sarkon fordult, és egyenruháját törölgetve távozott a helységből.
- Le ne vegyék róla a szemüket! – vetette még oda a két ott strázsáló katonának, mielőtt becsapódtak volna mögötte a lengőajtók szárnyai.



Cheyenne Mountain Complex – SGC – 29. szint - Folyosók >>>
- Aggódom Lincoln miatt Bec! Nem tetszik ez nekem! Még sosem láttam ilyennek. Mikor az a lövés eldördült ma hajnalban, és én felsiettem a tetőre. Valahogy nem olyan volt a tekintete mint szokott. – magyarázta gondterhelten Ryan Abbott a mellette sétáló magas, szőke rövidhajú hadnagynak.
- Lipton őrnagy majd összeszedi magát. Biztos vagyok benne! Én inkább amiatt aggódnék, hogy a nagy elkeseredésében kifecsegi hogy mi együtt voltunk az éjjel. Nem hiányzik nekem, hogy magyarázkodnom kelljen. – felelte szárazon van der Sharke, mire Abbott csalódott tekintettel ránézett és megállt. A nő is megtorpant.
- Te komolyan mondod, hogy azt hiszed L.D. elárul minket? – kúszott egy kínos vigyor a skót arcára miközben a fejét csóválta.
- Azt mondta a telefonban, nem? – kérdezett vissza Rebecca ártatlanul.
- Sosem árul be minket! A legjobb barátomnak tartom, és most látom hogy szenved! Én segíteni akarok neki, nem csak magamra gondolok mint egyesek! – emelte fel hangját egy pillanatra az SAS-es, amin a hadnagy jelentősen meglepődött, mert még sosem látta Abbottot ilyennek.
- Nyugi, nyugi! A te érdeked is, hogy... – kezdte, de a százados letorkollta.
- Elég, Hadnagy! Mikor megtettük tisztában voltunk a kockázattal. Nincs helye a rinyálásnak! – váltott hivatalos stílusra Ryan, majd tovább indult faképnél hagyva a légierőst, aki felháborodva utána sietett, és elé állt.
- Az ágyban jó vagyok, mi Százados?! Bezzeg ilyenkor meg hadnagy! – mondta hangosan, mire Abbott felemelte a kezét csendre intve ezzel a nőt. Halkan megszólalt.
- Hé, tudtommal nem nagyon ellenkeztél. Sőt! Viszont most szolgálatban vagyunk, úgyhogy ezt majd később megbeszéljük!
- Később?! Nem lesz semmilyen később! Százados... – vetette oda sértődötten van der Sharke, majd elviharzott.
- Bezzeg amikor Liptonnak könyörögtél a halál torkában, hogy vigyen haza akkor jó volt neked! Most meg magasról teszel rá! ... Leléphet, Hadnagy! – kiabált utána Abbott mérgesen, majd normál hangnemben tovább morgott az orra alatt miközben folytatta útját az SGC 29. szintjének egyik folyosóján.
- Számító nőszemély! Egoista némber! És egy ilyennel álltam össze... Yankeek.
- Üdv, Haver! – csatlakozott hozzá az egyik sarkon Decker.
- Lance! Mi a helyzet? – kérdezte a férfit haladás közben.
- Hogy mi a helyzet? Te kérded?! Hallottam mi volt hajnalban. Durvaság már megint! Lipton meg szokás szerint a közepében. Hé, te is kantinba tartassz? Reggeli? Mi van veled, paprikás vagy?! – magyarázta Decker lelkesen, és nagyon kíváncsi volt mi történt Colorado Springsben, majd rákérdezett Abbott lelkiállapotára, mert látta rajta előbbi beszélgetésének nyomait.
- Ja, a kantinba. Asszem Lipton kikészült! Ez nem jó. Nagyon nem! – jelentette ki baljósan Ryan és komoran a bajtársára tekintett menet közben.
- Hogy kikészült? Lipton? Várj egy kicsit! Ugyanarról az emberről beszélünk?! – kérdezte Lance, mert a skót állítása egyszerűen hihetetlennek hallattszott.
- Most melyik részét nem érted? Igen, Lincoln Liptonról van szó! – mondta Abbott idegesen, majd beléptek az étkezdébe, és a pulthoz sétáltak. Elvettek egy üres tálcát, és megpakolták pár szendviccsel meg egy-egy palack szénsavmentes ásványvízzel.
- Lazíts! Felfogtam, csak nem olyannak ismertem meg aki besokallna. Majd helyre rázódik. Csak idő kell neki! Hidd el. – bizonygatta Decker, mert tapasztalt már katonai karrierje során hasonló jelenséget. Van olyan, hogy valaki kiég akár egy villanykörte. Az erősebbek újat tesznek be és ismét fényleni kezdenek, de vannak olyanok is akiknek sosem sikerül és örök sötétség köszönt rájuk. Biztosra vette, hogy Lipton tud körtét cserélni, és meg is fogja tenni. A két százados letelepedett egy üres asztalhoz, majd folytatták a beszélgetést.
- Oké, bocs! Csak ez nekem is betett. Mármint nem a történtek, hanem ami L.D.-vel van. Sokmindent megéltem vele. Tudod úgy érzem az adósa vagyok, vagy valami. A barátja. Elvesztettem már éppen elég barátomat. Nem akarok többet elengedni! – vallotta be legmélyebb érzéseit Abbott, miközben kibontotta szendvicsét. Hiszen 2007-ben ő is megváltozott amikor egy londoni banképületbe mentek SAS-es bajtársaival túszszabadításra, de az akció balul sült el. Liptonon is hasonló változást vélt felfedezni, és nem akarta hogy az esetleg negatív irányba történjen.
- Semmi gáz, Ryan. Megértem, és igazad van. Figyelj! Szemmel tartjuk az őrnagyot, és ha kell akkor közbelépünk. De adjunk neki egy kis időt mielőtt beszélünk vele. Most ne járjunk a nyakára. Hagyjuk emészteni. – mondta bölcsen Lance, és a skót beleegyezően bólintott, majd enni kezdett.
- Ez az! Most kajáljunk, aztán mindent más színben fogunk látni! – mosolyodott el Decker, és ő maga is a szendvicsét kezdte majszolni.



Cheyenne Mountain Complex – SGC – 29. szint - Eligazító >>>
Lincoln D. Lipton egy fokkal jobban festett mint korábban, mikor egy rövid kopogás után belépett az eligazítóba. Legalábbis a már jelenlévő Carmen Boavista határozottan úgy látta, hogy a férfi kissé összeszedte magát.
- Alezredes! – köszönt L.D.
- Őrnagy! Hamarosan kezdünk. A friss hús nemrég érkezett meg. Már úton vannak ide. Egyenként fognak bejönni egy rövid interjúra. – mondta a nő miközben régebben megszokott helyén az lcd monitornak háttal ült az asztalfőn. Előtte mappák sorakoztak, mindegyik két példányban. A légidesszantos odasétált hozzá, majd letelepedett a jobbján elhelyezett székbe.
- Mi lesz a feladatom, Asszonyom? – tekintett felettesére.
- Hogy jelen legyen, és ha az újoncok bármi kérdést feltesznek esetleg segít nekem válaszolni, ha én nem tudnék. Végülis ön többet dolgozott a terepen, mint én. Mióta ide kerültem nem is voltam küldetésen, de remélem ez hamarosan megváltozik. Dehát a részletekkel ön is tisztában van. – ecsetelte Boavista, mire mindkettejüknek eszébe jutott a múltkori folyosós kis összezörrenésük. Látták egymás szemében, hogy ugyanazok az emlékek bukkantak felszínre elméjükben. Liptonnak még az arca is bizseregni kezdett egy pillanatra ott ahová a pofont kapta a nőtől a minap.
- Értem, Alezredes. Állok rendelkezésére. – felelte készségesen az őrnagy, ami még a tengerészgyalogost is meglepte.
- Ezt már szeretem hallani Lipton. – mosolyodott el kéjesen a nő, majd mikor L.D. szóra nyitotta volna a száját egy kézmozdulattal megállította.
- Ne! Ne mondjon semmit. Ne rontsuk el most az egyszer. – mondta mire a férfi beleegyezően bólintott. Ebben a pillanatban kopogás hangja törte meg az éppen kínossá váló csendet. Hamarosan egy katona nyitott be, és Boavistához szólt.
- Alezredes! Megérkeztek. – hajolt be a félig kitárt ajtón a férfi.
- Küldheti az elsőt! – nyugtázta a nő, majd egy pillantást vetett Liptonra aki biccentett, hogy tőle kezdhetik.
- Értettem, Alezredes! – felelte a katona majd eltűnt az ajtóból, és hamarosan egy alacsony, rövid sötéthajú nő lépett be rajta. Megállt az asztal másik vége mögött, vigyázzba vágta magát és szalutált.
- Wesselenyi, Anine S., százados! Szolgálatra jelenkezem, Alezredes! – mondta kissé tört angolsággal. Lipton az akcentusából, és a felcktarn BDU-jából azonnal tudta, hogy egy német katonával van dolguk. Maga elé húzta az egyik mappakupacot, és csendben kikereste belőle a megfelelőt. Közben Boavista fogadta a köszönést.
- Pihenj, Százados! Foglaljon helyet! – mutatott a nő előtti székre aki némán bólintott majd le is ült bele, de olyan mereven akár egy seprűnyél. Pontosan szemben volt az alezredessel. Mire végrehajtotta a mozdulatsort a mappája már a tengerészgyalogos kezében is ottvolt. Na nem mintha Boavista nem tudta volna kívülről az összes érkező újonc anyagát, de azért csak idegesítésképpen lapozgatott bele párat. Néha-néha elégedetlenül megcsóválta a fejét is közben, hogy fokozza a szívbajt. Pár üres pillanat után végül megszólalt. Wesselenyi addigra már izzadt is. Lipton látta apró mozdulatait amint tenyerét a combján dörzsölte nadrágjába.
- Nos Wesselenyi százados! A német különleges erőktől érkezett hozzánk, ha nem tévedek. A KSK-tól. Volt a Közel-Keleten is a NATO misszióban. Aztán egy keveset Atlantison. – nézett fel az aktából az alezredes.
- Igenis, Asszonyom! – érkezett a határozott papírforma válasz.
- Ez a Wesselenyi miféle név, Százados? Nekem nem tűnik németnek. – kérdezte kíváncsian Boavista.
- Az apám osztrák, de magyar származású. Anyám német. Én már Hanoverben születtem, Asszonyom. – felelte szárazon a nő, s közben Liptonra pillantott aki még mindig az ő anyagát lapozgatta.
- Értem. Magyar? Ja az a kis ország ott Ausztriától keletre. – gondolkodott hangosan az SGI-1 vezetője.
- Igen, Alezredes. – erősítette meg a nőt Wesselenyi.
- Jól van, Százados! Az SGI harmadik számú csapatába fog kerülni. A két másik társa most éppen a Pegasus-galaxisban teljesít küldetést, de ha minden jól megy holnap már találkozhat is velük. A csapatparancsnoka Logan Whek a satedáról. A másik társa pedig Dr.Chandler Donovan lesz. Van esetleg kérdése? – világosította fel a németet Boavista, miközben letette az aktáját az asztalra és becsukta. Lipton is hasonlóan cselekedett, majd felnézett a századosra.
- Nincsen, Alezredes!
- Akkor leléphet, Százados! A körletét majd megmutatják önnek.  – mondta végül a tengerészgyalogos, mire Wesselenyi felállt, vigyázzba vágta magát, tisztelgett és egy balra átot követően az ajtóhoz lépett, majd távozott.
- Jól jön egy kis német precízitás. – jegyezte meg Boavista.
- Aki nagyon merev, az nem hajlik hanem törik. – kontrázott Lipton, de a nő nem szólt semmit csupán egy apró mosollyal reagált. Másra nem is volt idejük mert már érkezett is az újabb delikvens. Egy középmagas, szőkehajú férfi lépett be, majd vigyázzba állt és tisztelgett pont ott ahol korábban Wesselenyi.
- Crocker, Gunner J., hadnagy! Szolgálatra jelentkezem! – mondta, majd leeresztette a kezét.
- Üljön le, hadnagy! – vetette oda Boavista aki máris a pasas mappáját bújta. Lipton meg pár bíztató, és megnyugtató pillantással támogatta a fiatalembert. Ugyanis eléggé idegesnek látszott. Mikor beletekintett a személyi anyagába meglepődött. Crocker hadnagy ugyanis nem máshonnan, mint a USS Kitty Hawk repülőgép hordozóról érkezett pár hónapja az SGC-re majd most az SGI-hoz. Lipton húga Gillian is ott teljesített szolgálatot, csak ő Seahawk helikoptert vezetett, még Crocker F-18 Superhornetet. Talán ismerik is egymást. Milyen kicsi a világ! Gondolkozott el L.D. pár másodpercre, és már alig várta hogy személyesen beszélhessen a hadnaggyal.
- Úgy látom maga kiváló pilóta hadnagy! Ahogy itt olvasom F-302-esre is kiképezték mikor az SGC-re került, és ATA génnel is rendelkezik a természet jóvoltából. – elemezte a férfi képességeit az alezredes.
- Valóban, Asszonyom! Jó kis gép az az F-302. Volt szerencsém repülni pár kört a Snakeskinners osztaggal is. Azok a fiúk aztán tudnak bánni a vákuummal. Eszméletlen volt! Nemrég egy PJ-t is ki tudtam próbálni. Alezredes. – lelkendezett Crocker akár egy kisgyerek, és L.D. tetszését el is nyerte a szenvedélyes férfi, amit egy mosollyal jutalmazott. Most Boavista sem tűnt házisárkánynak. Arcán nem volt nyoma semmiféle negatív vonásnak, vagy gondolatnak.
- Szóval az ön anyja Svédországból származik, de a család Alaszkában él. Gondolom a keresztnevei is svéd eredetűek. – faggatózott tovább a nő.
- Pontosan, Asszonyom! Anyám vakációzni utazott Alaszkába, és ott megismerkedett apámmal aztán pár hét múlva összeházasodtak. A Gunner név katonát, harcost jelent. A Jant nem tudom pontosan. – mesélte a hadnagy.
- Értem. Kérdése van? – nézett a férfira Boavista.
- Igen, van! Úgy tudom, hogy csapatokba leszünk beosztva. Talán azokkal kerülök össze akik itt várnak az iroda előtt? Asszonyom!  - könyökölt egy kicsit felszabadultabban az asztalra Crocker miközben ujjait összefonta maga előtt.
- Valószínűleg igen! Mindent időben meg fog tudni! Azon is gondolkoztunk, hogy az újakat már régebbi ügynökökkel keverjük, hogy tőlük tanulhassanak, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem bontjuk meg az összeszokott csapatokat. Majd kezdetben lesznek olyan missziók amikor egy újakból, és egy veteránokból álló csapat együtt megy küldetésre éppen segítő célból. Hiszen önök kiváló katonák, másképpen ide sem kerülhettek volna, és még idegen bolygókon is teljesítettek már szolgálatot, de azért itt sokszor szélsőségesebbek a körülmények és másképpen kell kezelni a helyzeteket. Diszkrétebben. Egyes feladatok más megközelítést igényelnek, mint amit eddig megszoktak. – adott minden téren kielégítő választ az alezredes.
- Értem, és köszönöm Asszonyom! Nincs több kérdésem. – egyenesedett ki székén a hadnagy indulásra készen.
- Köszönjük Crocker hadnagy! Távozhat! – engedélyezte Boavista, és mialatt a férfi távozott Lipton már kezdte magát nagyon feleslegesnek érezni. Csak ült ott mint egy tök. Arra gondolt, hogy a tengerészgyalogos csak azért rendelte ide, hogy szemmel tarthassa. Bár érdekelték az újoncok, azért halálra untatással is lehetett embereket kínozni. Az SGI első számú csapatának vezetője pedig jól értett a sanyargatáshoz. Valószínűleg a nő is megérezte, hogy L.D.-nek kezdett elege lenni, mert amikor Crocker kilépett megszólalt.
- A következő a magáé. Nehogy nekem elaludjon itt.
- Köszönöm, Alezredes! – élénkült fel Lipton, hogy kiléphetett az ingerszegény szellemi környezetből, és alig hogy kicsit aktivizálta magát már be is toppant egy magas, rövid feketehajú atletikus testalkatú férfi. A szokásos testi illemadások közben szavalta a kötelező verbális mondókát.
- Fierro, Johnny Q., Őrnagy! Szolgálatra jelentkezem!
- Üdvözlöm, Fierro őrnagy! Ő itt Boavista alezredes, én pedig Lipton őrnagy vagyok. Helyezze magát kényelembe. – kezdte a légidesszantos, és elő sem vette a férfi mappáját. Nem érdekelte. Nyomtatott formában legalábbis nem.
- Köszönöm, Uram! Alezredes! – ült le Fierro, majd Liptonra szegezte tekintetét, mert látta hogy tőle várhatja a kérdéseket melyek már érkeztek is. Boavista csak bólintott egyet, és ezzel le is tudta a köszönés viszonzásának gesztusát.
- Hol szolgált mielőtt az SGC-re került, Őrnagy?
- Amerikai Hadsereg, 101. Légiszállítású Hadosztály, 506. ezred, 1. zászlóalj Fort Campbell, Uram! – osztotta meg Fierro az információt akár egy gép.
- Valóban? A nagyapám is az 506.-osoknál volt a maga idejében. Remek alakulat. És mondja hány éve szolgálja a hazáját Fierro őrnagy? – folytatta a beszélgetést az SGI ügynök. A szobában a légkör kissé oxigéndúsabb lett, hogy nem Boavista ügyködött. Nála nem sok különbség volt az újoncok interjúja, és a kihallgatás között. Most csak csendben figyelte felváltva Liptont, és Fierrot. Kényelmesen hátradőlt székében, és csemegézve méregette a két férfit maga körül.
- 16 éve, Uram! A gimnázium után egyből beléptem, mert mindigis ezt akartam csinálni. Később meg felvételiztem West Pointra. Aztán pár évre rá jött Afganisztán, és Irak. – kezdett Fierro bőbeszédűbb lenni, mint korábban. Oldódott, mint cukor a kávéban.
- Az igazán szép teljesítmény! Akkor van rendesen harctéri tapasztalata, ha nem tévedek. Családja van Fierro őrnagy? – haladt szépen a személyesebb kérdések felé L.D.
- Igen, Uram kerültünk párszor nagy slamasztikába, de szerencsére a legtöbben mindig egyben másztunk ki belőle. A szüleim Puerto Ricoban élnek. Amikor van időm meglátogatom őket, Uram. Nőkre meg nem nagyon volt időm az elmúlt években. – nevetett egy kicsit Fierro, és Lipton is csaltakozott hozzá. Még Carmen Boavista szája sarkában is megjelent valami mosolyféle, de hamar el is illant.
- Értem, Őrnagy! Ismerős a helyzet. Köszönöm. A csapatbeosztását majd később kézhez kapja. Van esetleg valami kérdése? Ha nincs akkor mehet is. Végeztünk. – dőlt hátra Lipton elégedetten, és mozdulat közben kezeit az asztalról az ölébe húzta.
- Nincs kérdésem, Uram! Asszonyom! – állt fel Fierro, majd egy tisztelgést követően kisétált.
- Mi a szösz Lipton őrnagy! Lehet, hogy még nagyobb karriert csinált volna, ha személyzetisnek megy? – hajolt oda a férfihez Boavista.
- Ez is csak olyan mint a jó bor, Alezredes. A sok megárt. Egész nap begolyóznék az irodában. – felelte Lincoln félvállról.
- Van még egy alezredesünk! Ő az enyém! – jelentette ki a nő, mire Lipton némán bólintott, és belül nevetni kezdett, mert tudta ki fog bejönni.
- Ahogy gondolja, Asszonyom! – mondta ki mikor belépett egy középmagas, hátul lófarokban összefogott szőkésbarna hajú nő. A formalitásokat ő sem hagyta el.
- Corelly, Anastacia N., alezredes! Szolgálatra jelentkezem. – mondta szárazon tisztelgés közben. Lipton végig a nőt figyelte. Szemmel kommunikáltak egymással. Azt mondták „hello, örülök, hogy látlak”. Vagy valami ilyesmit, de Boavista ebből nem vett észre semmit.
- Alezredes! Üljön le! – vetette oda Corellynek a nő. Hangjában érződött az ellenszenv hisz a nő ugyanabban a rangban volt mint ő, így potenciális vetélytársnak számított. Legalábbis a tengerészgyalogos így fogta fel a dolgokat. Mindig, mindenkivel rivalizálni akart.
- Köszönöm! – foglalt helyet az ACU BDU-s tiszt, majd mindkét kezét az asztalra tette, és magabiztos arckifejezéssel várta mit mondanak neki. Idegességnek, vagy izgalomnak mégcsak a legkisebb jeleit sem lehetett felfedezni rajta.
- Corelly alezredes! Ön az egyetlen új ember az SGI-nál aki nem az SGC-ről, vagy Atlantisról került át hozzánk hanem egyenesen a „kinti világból” érkezett. Mit gondol miért esett önre a Homeworld Security, és O’Neill vezérőrnagy választása? – adta meg az diskurzus alaphangját in medias res Boavista.
- Hogy miért? Talán mert elég jól értek a rosszfiúk seggbe rúgásához. Ezt bebizonyítottam a 82-esekkel Afganisztánban, és Irakban is. Minden ott van az aktámban, és nyilván ezt O’Neill vezérőrnagy is látta, és úgy gondolta kell neki egy ilyen tiszt az SGI kötelékébe. – adta vissza a szervát könnyedén a légidesszantos, de az SGI-os tengerészgyalogos nem kínálta fel ilyen könnyen a meccset.
- Úgy érzi alkalmas lesz egy csapat vezetésére? Az ön alá beosztásra kerülő emberek érdekében remélem, hogy tényleg olyan jó mint amilyennek állítja, és ami itt ál az aktájában.
- Igen, Alezredes! Vagyok olyan jó! Maga lesz olyan jó? Hallottam hírét odaát Keleten. Ennyiben kvittek vagyunk. Mindketten tudjuk, hogy a másik állítólag jó. O’Neill vezérőrnagy mesélte nekem, hogy még ön sem vezetett idegen világra csapatot. Sőt még csak át sem lépett a kapun! Nem értem milyen jogon egrecíroztat itt engem! Mallory ezredesnek kéne eligazítania, nem magának! Az ön alá beosztott emberek érdekében remélem, hogy eleget tesz a hírnevének mikor először vezeti ki őket az ismeretlenbe. – csapta le a labdát kegyetlenül Corelly. Boavista csak nézett, és életében nagyon régóta először kispadosnak érezte magát egy pillanatra. Ám ledöbbenése szokás szerint fénysebességgel dühvé kovácsolódott. Lipton ismét jót vidult magában, hiszen nagyon régóta várt arra, hogy a Carmen Boavista nevű nagyra dagadt USMC lufit valaki kipukkassza végre. Természetesen próbálta nem kimutatni érzéseit, inkább csendben lapított, mint a magas fűben a növényevők szoktak mikor nagyragadozók ólálkodnak a közelükben.
- Egyenlőre itt én teszem fel a kérdéseket Corelly alezredes! Amikor Mallory ezredes nem elérhető akkor az egész SGI nekem felel! – állt fel, és tenyerelt két kézzel az asztallapra Boavista. A szoba zengett a hangjától. Liptonnak az jutott eszébe az előtte elhelyezett ásványvízes palackokban lévő folyadék fodrozódásáról, mikor a T-Rex közeledett a Jurassic Parkban. Anastacia Corelly viszont nagyon jó vadőrnek bizonyult.
- Akkor élvezze ki Boavista alezredes, mert már nem sokáig lesz így! Nem elég, hogy egy érzékszervi fogytékos katonát csapatvezetőnek tesznek meg, ráadásul még forrófejű is! Felettébb rossz párosítás, nem gondolja?! Azt hiszem hamarosan le kell váltanom az SGI vezető- helyettesi posztjáról. Úgy gondolom kérvényeznem kell Mallory ezredesnél akivel egészen véletlenül régi jóbarátok vagyunk. – közölte higgadtan, hidegvérrel Corelly miközben hátradőlt székében. Boavista kissé lihegve a méregtől lassan kiegyenesedett. Lipton őt fürkészte, és türelmesen várta a robbanást.
- Majd meglátjuk, Alezredes! Azt majd meglátjuk! Lipton őrnagy!
- Igen, Alezredes? – kérdezte a férfi.
- Kérem fejezze be az „eligazítást”! Dolgom van! – nézett egy pillanatra L.D.-re a nő, majd kiviharzott a teremből, és úgy bevágta maga mögött az ajtót hogy az majd kiesett a keretből. Lipton csak nézett utána egy darabig, majd Corellyre tekintett, és megszólalt.
- Hát csak te tudsz valakit így kihozni a sodrából!
- Meg te. – felelte mosolyogva a nő mire mindketten felnevettek, majd Lipton felkelt és odasétált az alezredeshez.
- Rég találkoztunk Anastacia! – mondta Corellynek aki szintén felállt, és szorosan megölelte az őrnagyot.
- Jó téged újra látni Lip! – válaszolta majd adott egy puszit a férfi arcára, és elmosolyodott. Ezek után lassan elengedték egymást, és leültek két szomszédos székre.
- Úgy tudom te leszel az SGI 4-es számú csapatának vezetője. Alád lesz beosztva Johnny Fierro őrnagy, és Gunner Crocker hadnagy. Rendes fickóknak tűntek. Képzeld Crocker a Kitty Hawkról jött!
- Mi a fene?! Talán ismeri Gilliant! – csillant fel Corelly szeme amint Liptont hallgatta.
- Én is pont erre gondoltam. Majd megkérdezem tőle. Fierro meg egy eléggé laza pasas, de jó értelemben. Biztos jó csapat lesz! Főleg a te vezetéseddel. – beszélt tovább a férfi.
- És veled mi lesz ennek a dilinyósnak a parancsnoksága alatt? Aggódom érted! – jelentette ki a nő, és tekintete is szavait igazolta.
- Nyugi! Abbottal majd megoldjuk valahogy! Húú, őt meg kell ismerned! Állat egy srác! – nevetett Lincoln miközben barátjáról mesélt.
- Ő van az SAS-től, ha nem tévedek. Biztos jól nyomja! – nyugtázta Corelly csendesen miközben L.D. arcát fürkészte.
- Átkozottul profi! Mi van? – nézett vissza rá a férfi.
- Valami nyomaszt. Látom rajtad Lip! Baj van? – puhatolózott óvatosan a nő, mert túl jól ismerte Liptont ahhoz, hogy ne vegye észre ha valami nem stimmelt barátja lelkében.
- Áhh, megoldom. Semmiség! A legutóbbi akció utózöngéje. Hamarosan túlleszek rajta. – legyintett Lincoln, és egy hamis mosolyt erőltetett az ajkaira.
- Rendben. – sóhajtott Corelly anyáskodó tekintettel, majd hozzátette.
- Ha beszélni akarsz róla tudod hol találsz!
- Tudom... Most viszont mennem kell! Van még egy kis dolgom! Vacsoránál összefuthatnánk a kantinban! Előkerítem Ryan Abbottot és bemutatom neked. Bírni fogod, majd meglátod! – tett pontot a beszélgetés végére a férfi, majd lassan felkelt a székből.
- Menj csak! Én is mindjárt indulok és megkeresem a körletemet. Berendezkedem kicsit vacsora előtt.
- Viszlát később! – búcsúzott L.D., majd a nő vállára tette bal kezét egy pillanatra, és kisétált az eligazítóból. Az ajtó ez alkalommal szelíden csukódott be a távozó mögött.
- Szia! – szólt még utána Anastacia Corelly, majd hátradőlve székében fújtatott egy nagyot, és elmosolyodott.



Cheyenne Mountain Complex – SGC – 29. szint - Folyosók >>>
Lipton őrnagy éppen a gyengélkedő felé sietett mikor kiabálást hallott, melyhez bakkancsok dobogása is párosult.
- Azonnal álljon meg!!! – harsogta a közeli sarkon túlról egy erős férfi hang, és Lipton pont fordult volna be rajta mikor Tiffany Galloway rohant egyenesen a karjaiba. Mögötte pár lépéssel meg is érkezett az őrzésére még korábban kirendelt két katona.
- Eresszen el! – rángatta karjait a nő, mikor L.D. megfogta.
- Huhh, köszönjük hogy elkapta Őrnagy! Éppen egy körletbe akartuk kísérni, mert kiengedték a gyenguszról erre meg akart pattanni. Uram. – lihegett az egyik férfi.
- Nem megmondtuk magának, hogy ne ugráljon! – tett fenyegető gesztust a másik Galloway irányába.
- Nyugalom, Uraim! Majd én átveszem. Önök menjenek előre a kijelölt szobához. Én majd odakísérem a hölgyet. – lépett Galloway és a katonák közé Lipton, de egyik kezével még mindig a nő karját fogta aki továbbra is próbált kiszabadulni.
- Engedjen mááár!!! – nyavajogta.
- Ahogy parancsolja, Őrnagy. A 4-es folyosó 12-es körletébe kell vinnie. Mi ott fogjuk várni. – mondta az elsőként megszólalt katona, mire Lipton bólintott és mindketten erőltetett menetben elsiettek. A tiszt ekkor vette észre, hogy Tiffany arcának egyik oldala vörös.
- Valaki bántotta magát? – kérdezte a nőt aki viszont nem felelt semmit, de legalább már nem próbálta magát kitépni a férfi szorításából. Tekintetét a padlóra szegezte, és arcát hajtincseibe temette akár egy sértődött kislány.
- Tiffany! Figyeljen rám! Meg kell értenie, hogy én csak a legjobbat próbáltam kihozni a dolgokból. Nem akartam, hogy az NID eltűntesse a Föld színéről, vagy hogy agymosásnak vessék alá magát. Az ön oldalán állok! Ezt meg kell értenie! – magyarázta L.D. szenvedélyesen, és őszintén.
- Eléggé furcsán mutatta ki ott a tetőn! – mormogta Tiffany Galloway majd felnézett a férfira, és szabad kezével lekevert neki egy hatalmasat.
- Maga lelőtt, maga szemét! – ordította Lipton arcába, és odacsapott neki mégegyet, majd mégegyet. Közben sírni kezdett.
- Tönkretette az életemet! Szemét disznó!!! – kiabálta, és ütni-vágni kezdte Lipton mellkasát, de a férfi nem tett semmilyen védekező mozdulatot. Csupán leszegett fejjel csendben tűrte a dolgot. Vezekelt. Pár pillanat után szorosan magához ölelte a nőt aki erre nem mért több ütést rá, csupán csendben zokogott tovább.
- Bocsásson meg! Kérem bocsásson meg Tiffany! – nyögte ki Lipton keservesen miközben a nő fejét az álla alá szorította a mellkasára, és lassan simogatni kezdte.
- Nem lesz semmi baj! Minden rendbe fog jönni! Ígérem! – súgta Lincoln Galloway fülébe. Így álldogáltak pár percig a folyosón, de senki nem látta meg őket mert már estefelé járt az idő így minden eléggé kihalt volt. Legalábbis nem jött arra egy árva lélek sem. Közben a nő viszonozta Lipton ölelését, és a könnyei is elapadtak. Lassan felnézett a férfira, majd megszólalt.
- Most nem hazudik? – szipogta vörös arccal.
- Soha többé nem hazudok magának! – garantálta Lincoln, és komolyan is gondolta.
- Egy félszemű nő bántott. Pofon vágott, és megfenyegetett. Valami alezredes. Félelmetes volt. – érkezett kicsit megkésve az őrnagy első kérdésére a válasz. L.D.-ben egyből felment a pumpa. Úgy érezte egy vulkán tört ki benne. Kezei majdnem ökölbe szorultak, de valahogy fékentartotta dühét.
- Majd én elrendezem. – nyögte ki fogcsikorgatva majd elengedte Tiffanyt, és gyengéden megfogta az egyik kezét.
- Jöjjön! Ideje menni. – vezette el a számára kijelölt körlet irányába. Szépen, lassan sétáltak végig a folyosón, majd eltűntek az egyik sarkon. Ryan Abbott ekkor lépett oda Liptonék előző tartózkodási helyéhez, és boldogan elmosolyodott ahogy utánuk tekintett az üres folyosórészre.
- Százados! – szólította meg hátulról egy ismerős női hang. Abbott lassan megfodult. Rebecca lépett oda hozzá.
- Hello! Hogy-hogy még nem a kantinban vacsorázol? – kérdezte lágyan a férfi, mintha korábban misem történt volna kettejük között.
- Volt egy kis dolgom. Mallory ezredes asztalára helyeztem a jelentésem. Ő még mindig O’Neillékkal tárgyal. Lipton őrnagyról tudsz valamit? – kérdezett vissza van der Sharke kíváncsian, és hasonló hozzáállással.
- Minden rendben lesz vele. – jelentette ki derűsen Abbott.
- És velünk? – érdeklődött csendesen a hadnagy miközben közelebb húzódott Abbotthoz, és megfogta az egyik kezét.
- Hááát! Azt hiszem talán lehet még valami... – fogott rá gyengéden a nő kezére Ryan mosolyogva.
- Menjünk, és beszéljük meg vacsora közben! Mit szól, Százados? – javasolta van der Sharke nyájasan.
- Igenis, Hadnagy! – felelte Abbott viccesen, majd az étkezde irányába kezdte húzni a nőt, de pár lépés után elengedték egymás kezét nehogy valaki megláthassa őket.



Cheyenne Mountain Complex – SGC – 29. szint – Női öltöző >>>
A szobában sötétség uralkodott. Körben a fal mellett fém öltözőszekrények sorakoztak némán, és így tekintettek a helység közepén elhelyezett hosszú fapadra melynek egyik végében hátát a falnak vetve Carmen Boavista kuporgott csendesen. Lábait felhúzta maga elé, és karjaival átbilincselte őket. Csak ült ott és hangtalanul meredt maga elé, akár egy szobor. Ha lehetett volna hallani egy ember gondolatait akkor most az öltözőben akkora hangzavar lett volna, mint egy baseball meccsen. Mert Carmen Boavista agyában össze-vissza cikáztak mindenféle dolgok, és érzelmek. Háború zajlott a fejében! Egyszer csak erős fény vágódott az arcába, ahogy a szoba ajtaja hirtelen feltárult. Egy férfi alak sziluettjét tudta csak kivenni, miközben egyik kezét maga elé emelve próbált árnyékot vetni szeme elé.
- Hoppá! Őőő... Elnézést, Asszonyom! Mindig eltévesztem az ajtót. Bocsánat! – hallotta Marshall Maguire hangját, aki mondatai után már csukta is vissza az ajtót ám félúton megállt, és visszanyitotta.
- Minden rendben van, Alezredes? Talán rosszul érzi magát? – kérdezte érdeklődve.
- Nem... Semmi baj... Pihenek kicsit. – nyögte ki nagy nehezen a nő.
- Akkor... Viszlát, Asszonyom. – távozott végre Maguire, és Boavista újra élvezhette a sötétség magányának varázsát. Érezte, hogy valami langyos borítja el arcát. Egyik kezével nyomban odakapott. Tenyere nedves lett a letörölt könnyektől. Szájában sós ízt érzett ahogy egy-két csepp ajkaira csorgott. Fejét lassan térdeire hajtotta, majd elfojtva zokogni kezdett.