StargAte Intelligence



6. Fejezet
Ha lepereg előtted az életed filmje...

Antarktisz – Atlantus bázis >>>
- Legyenek szívesek! Segítsenek ezzel a ládával! – kiabált egy göndör hajú, angyal arcú szőke nő két éppen a liftből kilépő szabad kezekkel rendelkező katona felé a Föld antarktiszi ős bázisának rideg környezetében melynek légkörébe melegséget csupán az egyfolytában üzemelő számítógépek garmadája, na és persze az ott tevékenykedő tudósok, katonák vihettek.
- Mit képzel?! Úgy nézek én ki mint egy hordár?! – förmedt a nőre felháborodva Carmen Boavista alezredes az SGI első számú csapatának vezetője.
- Nyugalom, Alezredes! Majd én elintézem. – lépett előre a másik katona készségesen.
- Jól van, Őrnagy! Addig én megkeresem Abbott századost. Kíváncsi vagyok miért rendelt ide minket, mikor csak egy rutinvizsgálatra küldtük... – sétált el Boavista, mire társa a szőke nőhöz lépett.
- Üdv! Elnézést az alezredes miatt. Ilyen a természete. A nevem Lincoln Lipton őrnagy. Nemrég estünk be... – mutatkozott be a férfi, mire a nő a kezét nyújtotta és viszonozta a gesztust.
- Azt hiszem túlélem. Jeannie Miller. Örülök a találkozásnak Lipton őrnagy. – fogtak kezet, majd a nő folytatta.
- Tudja nem vagyunk éppen emberbőségben, ezért a katonák és a civilek itt kissé jobban egymás segítségére vannak utalva. Akár Atlantison. – markolta meg a láda egyik végét a nő, miközben Lipton hasonlóan cselekedett a másik végével.
- Óóó! Szóval ön Dr.McKay testvére. Hallottam már magáról. Többször megfordult Atlantison... – felelte a férfi miközben megemelték a tudományos felszerelésekkel teli ládát, majd egy szűkebb folyosón át egy másik helységbe vitték, ahol Lipton rögtön kiszúrta az ős széket, és körülötte pár sürgő-forgó tudósformát is. Már nagyon régen szerette volna megnézni a déli sarki bázist, de ezidáig sajnos nem volt rá lehetősége.
- Hűha... – csodálta meg a szerkezetet miután a láda a helyére került az egyik sarokba.
- Szuper mi?! – lépett mellé Miller.
- Egyszer ebből kéne meccset nézni! De pár párna elkélne még a komforthoz! Atlantison is mondtam, de nem hallgattak rám... – szólalt meg a háttérből egy Lipton számára ismerős hang. Az őrnagy megfordult.
- Üdv, Százados! – köszöntötte barátját, aki lazán tisztelgett neki.
- Őrnagyom! Látom összeismerkedett Jeannievel. Jól tette. Ő itt az egyik legokosabb! – állt meg a páros mellett vigyorogva Abbott.
- Ugyan már Abbott százados! Ön hajlamos túlzásokba esni! – jött zavarba a nő.
- Hát, ha Rodney McKay húga akkor tuti, hogy zseniközeli. – értett egyet Lipton, mire Miller mégjobban elmosolyodott és azzal párhuzamosan elvörösödött kissé, még a hideg levegő ellenére is.
- Ha befejezték a bájcsevegést, akkor a lényegre térhetnénk! – törte meg a kellemes pillanatot az Abbott után nem sokkal belépő Boavista goromba mondata.
- Értettem, Asszonyom! – felelte a skót egy apró fintorral az arcán, majd folytatta.
- Azért hívtam ide önöket, mert van itt valami érdekes. Jó persze itt minden érdekes, de ez valami más! Jeannie, kérem mutassa meg az alezredesnek és az őrnagynak amit két nappal ezelőtt feltártak!
- Rendben van. Bár még nem tudunk róla sokat, és ezt elmondtam az SGC-nek küldött jelentésben is. Igaz én is csak ideiglenesen vagyok itt az ő kérésükre, de azzal nem segítenek az előrehaladásban ha máris a nyakamra küldik a katonáikat. – zsörtölődött a nő, majd intett hogy kövessék. Útközben az egyik asztalról felkapott egy ott éktelenkedő tábla PC-t.
- Minket nem az SGC küldött, Kislány! Nem mintha bármilyen joga lenne beszámoltatni engem ittlétem céljaival kapcsolatban. – magyarázta útközben Boavista és szavainál, csak a felszíni jégpáncél lehetett fagyosabb.
- A Homeworld Security megbízásából ugrottunk be. – mondta Lipton barátságosan.
- Nincs oka aggodalomra, Jeannie! Csupán meg akarunk győződni róla, hogy ez az új felfedezés nem jelent veszélyt a Földre. Nem azért vagyunk itt, hogy sürgessük vagy hátráltassuk önöket. – fejtette ki a dolgok állását Abbott, mikor a bázis egyik hátsó kis helységébe értek. Mindenfelé állványok támasztották alá a frissen feltárt részleg rossz állapotban lévő mennyezetét és falait. Az egyik hátsó fal mentén valamiféle ős konzol helyezkedett el melyet ős írásjelek borítottak, még a terem középpontjában egy furcsa szerkezet állt.
- Elnézést, de idegenek ide nem léphetnek be! Mrs.Miller! Abbott százados. Kik ezek? – lépett be egy szemüveges férfi, vastag szürke-fekete North Face pulóverben egy jegyzetfüzettel a hóna alatt.
- Dr.Jackson! Carmen Boavista alezredes vagyok a Homeworld Securitytől! Bárhová jogom van itt bemenni! – lépett előre az SGI ügynök.
- A Parancsnokság küldte őket. – tette hozzá Jeannie.
- Jack O’Neill vezérőrnagy megbízásából vagyunk itt. A nevem Lipton őrnagy. – szólalt meg L.D. is. Abbott csak némán bólintott a dokinak, mert már volt szerencséjük egymáshoz az elmúlt napokban.
- Nos... Értem. Szóval Jack küldte magukat. Újabban érdeklik a tudományos felfedezések? Mert bizton állíthatom, hogy ez a szerkezet nem fegyver! Legalábbis nem abban az értelemben... Éppen azokon az írásjeleken dolgozom és meg kell hogy mondjam elképesztő! Hihetetlen! Ehhez foghatót már régen láttam. Talán akkor amikor az ős táblát fejtegettem, vagy mikor magán Atlantison voltam. Tudják...
- Köszönjük, Dr.Jackson! A lényeget! Mire jó ez az... Izé?! – torkollta le a szenvedélyesen hadaró archeológust Boavista, aki ezt egy csalódott pillantással honorálta, majd ismét megszólalt.
- Még nem vagyunk benne teljesen biztosak. A szöveget fordítom, de még értelmeznem is kell. Tudják legtöbbször egyfajta rébuszokban fogalmaznak. Vagyis másképpen szerkesztik a mondatokat. Bonyolult!
- Mit tudott meg, Doki? – kérdezte Lipton miközben a konzolhoz sétált, hogy vessen rá egy közelebbi pillantást. Jackson azonnal utána rohant.
- Ne nyúljon hozzá! – förmedt a katonára, mire L.D. mindkét kezét felemelve hátralépett.
- Bocs. Eszembe sem jutott, csak megnéztem. – felelte a tudósnak aki idegesen megigazította szemüvegét.
- Nos... Az áll itt, hogy „Ha a múltnak árnyai kísértenek...” vagy lehet hogy „Ha a múltnak árnyai már elhalványodtak...” még nem tudom pontosan. Pár jel többértelmű. Szóval „akkor az elméd itt megvilágosodásra lel...” vagy „az elméd felszabadulhat...” „hiszen ahhoz hogy békében élhesd jelened és jövődet, múltadnak rendezettnek kell lennie...” „békében kell lenned a múltaddal.” ezeket fejtettem meg eddig. – mutogatta Dr.Jackson a jeleket végig az ujjával.
- Ez valami vicc?! – fintorgott Boavista, mire Jeannie előlépett.
- Nem vicc! A Meredithtől látott technika segítségével sikerült összekötnöm egy tábla PC-t az ős konzollal és rácsatlakoznom a rendszerre. Igaz az energiánk korlátozott, de sikerült megtudnom, hogy ez valamiféle elmevizsgáló technológia. Pontosabban emlékeket vizsgál.
- Ez így van! Hasonló lehet mint a tok’ra memória analizáló technológiája! De ki tudja lehet, hogy transzferre is képes, nem csupán az emlékek megmutatására. Akár az a galaran – goa’uld technológia. De mindez ős kivitelben? Elképesztő lehet ennek a gépnek a tudása! Még rengeteg dolgot meg kell tudnunk róla. – magyarázta kezeivel gesztikulálva a nyelvész - archeológus.
- Értem, Doktor. – mondta szárazon Boavista, majd elindult kifelé és intett társainak hogy kövessék. Lipton és Abbott értetlenül összenéztek, majd elindultak.
- Elnézést! Egy pillanat és jövünk. – vetette oda Abbott a két tudósnak.
Követték Boavistát a szomszédos helységbe ahol a nő bevárta őket, majd Abbotthoz lépett.
- Ezért rángatott ide engem az Antarktisz jege alá ahol a seggem befagy?! – szúrta le a férfit, majd Liptonhoz fordult.
- Őrnagy! Hazamegyünk! – de mielőtt L.D. felelhetett volna Abbott közbevágott.
- Asszonyom! Ez igenis fontos dolog! Gondoljon bele mennyi potenciált rejt ez a technológia! Ha például az újonc SGI ügynökök fejébe át lehetne másolni a veteránok tapasztalatait. Ez nagy lehetőség! Hatékony, és hasznos! Vagy mint a tok’ra memória analizáló! Lehetne használni kihallgatásokon. Biztos vagyok benne, hogy mindent ki lehetne szedni a gyanusítottakból. Szerintem ez igenis hasznára válhat a Csillagkapu Programnak! Ugyanakkor épp veszélyes is azok miatt a dolgok miatt amikre képes lehet. Ezért kell felügyelnünk, nehogy rossz kezekbe kerüljön! Tudja, hogy az ördög sosem alszik. – érvelt az SAS-es.
- Alezredes! Szerintem érdemes maradnunk egy keveset. Megvárjuk, hogy a zsenigyerekek mit tudnak meg. Ha már idejöttünk, legalább nézzünk szét. Szánkózzunk vagy valami... – próbálta oldani a feszültséget Lipton.
- Nagyon vicces, Őrnagy! – sóhajtott fel Boavista, majd folytatta.
- Rendben van. Kapnak pár órát, de ha nincs eredmény akkor elhúzunk innen a búsba! Leléphetnek! Én hazaszólok Mallorynek. – adta be a derekát a nő, majd elsétált.
- Értettem, Asszonyom! Köszönöm! – tisztelgett Abbott vidáman.
- Gyere Ryan! Menjünk fel a felszínre. Van nálam pár jó szivar! Az Antarktiszon még úgysem gyújtottam rá! – ajánlotta fel Lipton.
- Én sem! Irány a felvonó! A dokik majd csak ellesznek valahogy nélkülünk... – egyezett bele Abbott, majd elindultak.



Antarktisz – Atlantus bázis - Felszín >>>
Szürke felhők tornyosultak a déli kontinens felett, így Lincoln Lipton és Ryan Abbott nem távolodott el túlságosan az Atlantus bázist fedő kupolaszerű központi épület biztonságot jelentő bejáratától. A felszínen mindent jeges hó borított, és hideg szellő ostorozta a kimerészkedők arcát. Ameddig a szem ellátott csak kietlen fehérség uralt mindent, egy-két szürke sziklaszirtet kivéve. Ryan Abbott enyhén dideregve emelte fejére kék North Face kabátjának szörmés szegélyű kapucniját. Lipton megmaradt fekete kötöttsapkájánál melyet teljesen füleire húzott. Mindkettejük szemét gleccserszemüveg óvta a hóvakságtól, és a légmozgások által hordozott portól, és porhótól. Szájukban vastag vaníliás szivar füstölgött. Mikor éppen nem hamuztak kezeiket mélyen kabátjuk zsebeibe csúsztatták.
- Csodálatos ez a hely. Olyan végtelen nyugalmat áraszt magából... Távol a világ zajától. – merengett a tájban gyönyörködve Abbott.
- Nem is tudtam, hogy újabban költő lett. De teljesen igaza van. Ez borzalmas! – vigyorgott rá Lipton fogai közt szivarjával, majd gyorsan pöfékelt egyet és élvezte az aromát. Abbott felnevetett.
- Az. Sosem tudnék itt dolgozni. A magunkfajtának ez túl ingerszegény.
- Őrnagy! – lépett egy afroamerikai férfi az SGI-osokhoz. Fekete termonadrágot, és oliv pilótadzsekit viselt, fejét fekete sapka fedte.
- Üdvözlöm, Százados! Bemutatom Ryan Abbott századost! – köszöntötte Lipton a jövevényt.
- Örülök, hogy megismerhetem, Uram! Dominic Ventura százados vagyok. Amerikai Légierő. – nyújtotta kezét a skót felé a férfi.
- Részemről a szerencse. Ryan Abbott. Brit Hadsereg. – fogadta a kézfogást Abbott.
- Ventura százados tegnap csatlakozott az SGI-hoz, és ha már légierős akkor megkértük, hogy legyen a pilótánk ezen az úton. – világosította fel társát Lipton.
- Értem. Elképzelem amint Boavista alezredes megkér valakit. – válaszolta az SAS-es ironikusan.
- Ez volt a parancs, hát ezt tettem. – bólintott kötelességtudóan Ventura, majd hozzátette.
- Egy kis repülésre mindig kapható vagyok...
- És hogy érzi magát itt a karácsonyi kontinensen, Százados? – kérdezte Abbott.
- Az igazat megvallva, mint a jamaicai bobcsapat a téli olimpián. Nem való ez az én afroamerikai seggemnek... – felelte a férfi viccesen mire mindannyian nevetésben törtek ki.
- Látod, Századosom jó gyereket kaptunk megint! Kér szivart Ventura? – mondta L.D. Ryannek majd a másik férfihez fordulva felé nyújtott egy szivart.
- Köszönöm, Uram! – markolt rá a füstölnivalóra a férfi, majd kibontotta nylon tokjából és végihúzta az orra alatt.
- Hmm... Remek illat! – vette a szájába a szivart Ventura. Lipton egy Zippoból tűzzel kínálta.
- Köszönöm, Őrnagy! Szép tűzcsiholó! – gyújtott rá a százados, közben az SGI-os gyújtójára utalva.
- 82-esek mindörökké! All American. – forgatta meg tenyerében a Zippot L.D. melynek oldalába a 82. Légidesszant Hadosztály logója volt belegravírozva.
- Még szivarozni is szeret! Azt hiszem közénk való! Decker örülni fog! – bökte oldalba barátját Abbott, majd ő maga is szivarjába szippantott.
- Lipton őrnagy! Abbott százados! – lettek figyelmesek egy női hangra, mely a bejárat felől érkezett. Mindannyian megfordultak. Jeannie Miller volt az egy kék polár pulóverben.
- Probléma Mrs.Miller? – kérdezte Lipton.
- Megfázik, ha nem vesz fel valamit! – tette hozzá Abbott.
- Jöjjenek gyorsan! Történt egy kis baj! Gyorsan!!! – sürgette őket a nő, és a kezeivel még gesztikulált is hozzá, mire a férfiak elindultak.
- Ventura! Rendezze el a koptert aztán jöjjön le utánunk! Úgy tűnik tovább maradunk mint terveztük. – hadarta Lipton.
- Értettem! – nyugtázta a férfi, majd elsietett a nem messze parkoló fekete színű OH-58-ashoz.



2005. 12. 01. – Iraq – Fallujah [Falludzsa] >>>
- Mozgás, emberek! Járműre! Még két hét van a választásokig és azt akarom, hogy nyugalom legyen az utcákon! – osztogatta parancsait Adrian Holewsky alezredes, mikor ismét járőrbe küldte „fiait” az 1. Tengerészgyalogos Hadosztály, 1. Tengerészgyalogos Expedíciós Erőjének fallujahi bázisáról.
- Uram, úgy tudom ma kijön velünk valaki a kettesektől is! – kiabálta túl a beinduló Humveek motorjainak zaját Daniel Clay őrmester.
- Jól tudja! Már jön is! Egy őrnagy! Boavista. – felelte az alezredes, mire mindketten a nő érkezésének irányába tekintettek. Carmen Boavista, csakúgy mint a többiek sivatagi MARPAT BDU-t viselt. Fején ugyanolyan mintázatú huzattal ellátott sisakot, még hátán rohamzsákot cipelt. A Humveekban elhelyezkedett katonák az ablakokon kitekintve kissé meglepetten konstatálták, hogy ma bizony egy náluk sokkal magasabb rangú tiszt tart velük egy másik hadosztálytól, aki ráadásul nő volt. A járművekben csendes zúgolódás támadt az őrnagy megjelenésére.
- Alezredes! – tisztelgett Holewskynek Boavista, mikor a két férfihez ért.
- Őrnagy! Ő itt Clay őrmester. A járőr vezetője. – viszonozta a szalutációt az alezredes, majd bemutatta a mellette álló férfit, aki tisztelgett Boavistának.
- Asszonyom!
- Őrmester! Ha az emberei készen állnak, felőlem indulhatunk! – vetette oda a tiszthelyettesnek a nő.
- Vigyázzanak magukra, és maximális éberséget kérek! – jegyezte még meg Holewsky alezredes, majd elindult vissza a nem messze lévő parancsnoki sátorba.
- Mi készen állunk, Őrnagy! Jöjjön! Ott hátul még van egy hely! Én az elsővel megyek! – mondta az őrmester mire Boavista bólintott majd mindketten beszálltak egy-egy Humveeba, és a menetoszlop kigördült a bázis viszonylagos biztonságából. Pár perccel később a négy katonai jármű már Fallujah utcáin dübörgött végig.
A közel-keleti napsütés még december ellenére is perzselte mind a felszínt, mind pedig a levegőt, mely szinte lüktetett a forróságtól. A tengerészgyalogosok fekete Oakley napszemüvegeik mögé bújtak a vakító sugarak elől. Más esélyük nem lehetett, hiszen az égbolt olyan tiszta volt akár egy ma született kisded lelke. A poros utakon néhol egy-két megvadult fuvallat táncoltatta meg a homokszemeket és azt a kevés útszéli elszáradt fűcsomót melyek ezt a pokoli helyet szemelték ki lakhelyüknek, de alul maradtak a harcban.
- Nem bánja, ha beteszek egy kis rock’n’rollt, Őrnagy? – nézett a mellette ülő Boavistára egy pillanatra a sort záró Humvee söfőrje.
- De bánom. – vetette oda a nő miközben továbbra is az előttük haladó járművet, és a jobbján elsuhanó házakat fürkészte. Nagyon is jól tudta, hogy ezen a hadszíntéren bármelyik pillanatban rosszra fordulhat minden. A zene és egyéb szórakoztató eszközök pedig csak elvonnák a figyelmüket, és elnyomnák az érzékeiket.
Az utak eléggé kihaltak voltak az utóbbi idők összecsapásainak következtében. Néhol kiégett autóroncsok, vagy a sorból kidőlt fa villanypóznák állítottak akadályokat a konvoj útjába. Egyes helyeken az útszéleken emberi tetemek hevertek, melyek napégette húsán döglegyek, esetleg kóbor állatok lakmároztak.
- Hát, láttam már ennél derűsebb helyet is... – jegyezte meg keserűen a hátsó ülésről Anthony McElveen tizedes, mikor az előttük haladó kocsi lassítani kezdett, hogy meg tudjon kerülni egy mindenféle lomokból összetákolt úttorlaszt.
- Csak tartsa nyitva a szemét, és nem lesz semmi baj! – fodult hátra egy pillanatra Boavista és megint csak azt szűrte le mint az utóbbi időben többször is mikor a frissen behajózott Marineokkal találkozott. Nagyon fiatalok voltak, olyan húsz év körüliek, szinte még gyerekek akiknek otthon kéne csajozni, bulizni és egyetemre járni. Ugyanakkor még emlékezett azokra az időkre mikor ő volt zöldfülű. Ő is ennyi idős volt! Tele becsvággyal, tettre készséggel és kételyekkel. Néha még félelemmel is.
- Igenis, Asszonyom! – erőltetett némi magabiztosságot az arcára McElveen, majd balra fordította a fejét és Fallujah romos házait kezdte figyelni, melyek egyre alacsonyabbak lettek.
- Üdv a külső negyedekben! Elcseszett egy hely! – jegyezte meg ironikusan Scott Modeen őrvezető a Humvee sofőrje, majd hirtelen a fékbe taposott, mert az előtte eddig egyenletesen haladó kocsisor megállt.
- Boavista hívja Clay őrmestert! Vétel! – kapott azonnal a rádiójához az őrnagy, hogy megtudakolja a fennakadás okát.
- Miért álltunk meg?! Nem kéne itt sokáig baszakodni! Ezek csak arra várnak... – mérgelődött hátulról a McElveen mellett helyet foglaló Andrew Patten őrvezető aki tizenkilenc évével az egyik legfiatalabb volt a járőrben.
- Itt Clay őrmester! Teljes úttorlasz előttünk! Vétel! – érkezett a baljóslatú válasz az első HMMWV-ből.
- Micsoda?! A ma reggeli műholdfelvételeken még nem volt erre semmi?! Visszafelé nem tudjuk megkerülni valami mellékutcán? Vétel! – felelte bosszankodva Boavista.
- Errefelé eléggé szűkek azok az utcák, Asszonyom. – mondta halkan Modeen.
- Negatív, Őrnagy! Több kilométert kéne visszamennünk, és a fél várost megkerülnünk. Ezekkel a dögökkel nem férünk el akárhol. Utat kell törnünk. Vétel! – jelentette Clay.
- Rendben van, Őrmester! Ha nincs más mód, akkor csinálják! Vétel, és vége. – tette vissza taktikai mellénye zsebébe adó-vevőjét Boavista majd megszólalt.
- Most kiszállunk! A motor járva marad! Modeen, és McElveen! A bal oldali épületeket figyeljék! Patten! Maga és én a jobb oldaliakat! Keressenek fedezéket, de ne túl messze a kocsiktól! Megértették?! – osztogatta parancsait az őrnagy miközben a szélvédőn át látni lehetett, hogy az előttük lévő két Humveet már elhagyták a többiek. Az első utasai Clay őrmester vezetésével hozzáfogtak a torlasz szétszedéséhez. A második jármű legénysége Andy Stevens őrmester vezénylete alatt bevette magát, egy az út bal oldalán lévő összedőlt ház romjai közé.
- Várjanak! Visszavonom! Mi mindannyian a jobb oldalt keresünk fedezéket. Így teljes lesz a biztonsági zóna! Már ami kitellik tőlünk! Indulás! – módosította utasításait Carmen Boavista, majd kicsapta a HMMWV ajtaját és kilépett a kietlen utcára. Arcát meleg, száraz fuvallat csapta meg. Az enyhe szellőben szelíden hajladoztak a sarki pálmafák törzsei. Pár háztömbbel odébbról fekete füstfelhő csapott az egek felé. Valószínűleg gumikat égettek.
Az őrnagy és csapata az út jobb szélén lévő egyik kisebb ház, derékig érő fallal körülvett előkertjét szemelte ki magának fedezék gyanánt.
- Oda mindenki! – kiáltotta a nő, mire McElveenék nekiiramodtak és futólépésben, felemelt M4-eikkel megközelítették a helyet.
- Tiszta! – jelentette ki Modeen, majd beugrott a fal mögé, és a többiek követték.
Mikor Boavista is elhelyezkedett, maga mellé dobta rohamzsákját, majd elővette a rádióját.
- Itt Boavista őrnagy! Pozícióban vagyunk Délnyugatra Stevens őrmesteréktől egy kiskertben. Mi van a torlasszal?! Vétel!
- Itt Stevens őrmester! Mi is rendben vagyunk! Tisztán látjuk önöket, Őrnagy! Vétel! – intettek át a másik rajtól forgalmazás közben vizuális megerősítés gyanánt, mire Patten visszajelzett.
- Itt Clay! Néhány dolgot sikerült elpakolnunk az útból, de vannak itt nagyobb darabok is. Lehet, hogy robbantanunk kell egy kis C4-el. Vétel!
- Csinálják amit kell, Őrmester! Mi fedezzük magukat! Boavista vége! – eresztette le a rádiót a nő, és kinézett Clayék irányába, mikor hirtelen hatalmas robbanás rázta meg a környéket, és mindent elborított a homok és a füst.
A tengerészgyalogosok nyakába kő, és egyéb törmelék zúdult. Néhányakat hanyatt döntött a detonáció ereje, és csak másodpercekkel később eszméltek fel ismét. Ám voltak akik rosszabbul jártak.
- A kurva életbe! – szitkozódott Patten, mikor nagy nehez feltápászkodott és újra kezébe vette M4-esét.
- Mindenki megvan?! – kérdezte a fullasztó füsttől krákogva McElveen tizedes.
- Felcser!!! – érkezett a tőle pár méterre térdelő Modeentól a válasz, artikulátlan női ordítások kíséretében.
- Az őrnagy megsérült! – egészítette ki magát Modeen őrvezető miközben leemelte a mellette a földön heverő és a fájdalomtól rángatózó Boavista sisakját. A nő arcát vér borította és egy repeszdarab állt ki a jobb szeméből.
- Semmi baj, Őrnagy! Minden rendben lesz! Itt vagyunk! – mondta kétségbeesett hangon Modeen miközben remegő kezekkel próbálta megtartani a nő fejét.
- Tegyél alá valamit! Nesze itt a zsákom! – ugrott oda hozzájuk Patten, miközben McElveen rádiózótt.
- Itt McElveen tizedes! Az őrnagyot találat érte! Felcsert ide azonnal! Vétel! – hadarta a készülékébe miközben olyan gyorsasággal kapkodta a levegőt, mint aki több kilométert futott. Az adrenalin ködbe burkolta az agyát. Minden érzékszerve tűéles lett.
- Itt Stevens őrmester! Nyugodjanak meg! Mindjárt küldünk valakit! Minden medik Clayék csapatához ment! A bomba az úttorlaszban volt! Telibe kapta őket! Tartsanak ki! Vétel, és vége! – érkezett a válasz.
- Bassza meg! – mondta a rádióba McElveen, de nem nyomta le az adás gombot. Gyorsan elpakolta, majd felkapta M4-esét és Boavistáékhoz sietett akik pár méterre helyezkedtek el tőle a fal tövében.
- Clayéket elvitte! Az torlaszban volt az IED! A dokik egyenlőre őket nézik meg, de mind tudjuk mi van... Azt a robbanást senki nem élhette túl! – osztotta meg az információkat a társaival.
- A francba! Azok a rohadékok! Az őrnagyot egy repesz kapta el. Az arcába ment! Az elsősegélyemből adtam neki morfiumot. Két löketet kapott! Elvesztette az eszméletét. – jelentette Modeen.
- Ha nem jön gyorsan ide valaki lehet nagy baj lesz! Eléggé komoly az a seb! – tette hozzá Patten mikor AK-47-esek jellegzetes hangja csapta meg a fülüket.
- Fedezékbe mindenki!!! – hallattszott át tisztán Stevensék rajától.
- Ugye csak viccelnek! – pattant fel Modeen majd a falhoz tapadt és felemelte fegyverét.
- Patten, vidd magaddal az őrnagy fegyverét is és fedezd a hátunkat. Bárhonnan jöhetnek! Figyeljetek a háztetőkre! Én az északi oldalt nézem! Sok szerencsét! – adott utasítást McElveen, majd mindenki elhelyezkedett és felkészültek a tűzharcra.
- Itt Stevens! Északról jönnek a házak között a mellékutcákból! Rengetegen vannak! Clayék mind odavesztek! Hívtunk erősítést, de kell jópár perc mire ideérnek a kopterek! Lőjetek mindenre ami nem mi vagyunk! Semper Fi!!! Vége! – érkezett a rádión helyzetjelentés pár másodperccel később.
- A fenét! Nyugatról is jönnek ezek a gecik! – kezdett kerepelni szavaival egy időben Patten M4-ese. McElveen gyorsan átszaladt a tőle pár méterre lévő őrvezetőhöz.
- Nyugatról, ismétlem nyugatról is ellenséges erők közelednek! Vétel! – záporoztak szavai a rádiójába, majd ő is tüzelni kezdett. Viszont az adó-vevőből válaszként csak statikus zörej érkezett.
- Őrmester, ott vannak még?! – forgalmazott saját készülékén Modeen, de nem reagált senki.
- Hagyd a francba! Fedezd az északi irányt, Scott! Mi feltartjuk a nyugat felőlieket amég tudjuk! A lőszerünk viszont fogytán! – kiabálta túl a két zakatoló M4-est McElveen, mire Modeen az északi falhoz sietett és tüzelni kezdett.
- Itt is sokan vannak! Stevensék pozícióján nem látok mozgást! – ordította a nagy lövöldözés közepette, majd csak a következő tárcserénél vette észre, hogy társai holtan hevernek a nyugati fal tövében.
- Itt Scott T. Modeen tizedes az 1. Tengerészgyalogos Hadosztály, 1. Tengerészgyalogos Expedíciós Erőjének fallujahi kettes járőréből! Veszi valaki az adást a járőrből, vagy a bázisról?! Iraki lázadók rajtunk ütüttek! Már csak ketten vagyunk életben, azt hiszem! Azonnali kivonást kérek! Ismétlen azonnali kivonást kérek! Vétel! – habogta a rádióba a férfi, majd a földre tette a készüléket, és kibiztosította az M4-ét.
A lázadók AK-47-eseinek kerepelése és ordítozása már egyre közelebbről hallattszott. Modeen egy pillanatra behunyta a szemét. Nagy levegőt vett, majd felállt és tüzelni kezdett.
- Megdöglötök mind! Ezt a társaimért kapjátok! Semper Fi! Áhhh!!!
- Itt Adrian Holewsky alezredes! A segítség mindjárt odaér! Tartsanak ki, Fiam! Bármi történik, csak maradjanak életben! Veszi az adást Modeen tizedes?! Tizedes?! Ott van még, Fiam?!?



Antarktisz – Atlantus bázis >>>
- Neee!!! – tért magához a padlón heverő, izzadtságban úszó Carmen Boavista. Tőle pár méterre az ős emlékvizsgáló gép ugyanebben a pillanatban deaktiválódott.
- Semmi baj, Alezredes! Már vége! – mondta a mellette térdelő Lipton őrnagy.
- Ez elképesztő volt... – nyögte ki Abbott, miközben Lipton és Mrs.Miller felsegítették az SGI-1 vezetőjét.
- Hihetetlen! Mintha a moziban ültünk volna! Hogy hologrammként kivetíteni az emlékeket akár egy filmet... És mindezt ős technológiával! – hitetlenkedett Dr.Jackson, miközben lázasan véste újabb és újabb sorait jegyzetfüzetébe.
Közben Lipton és Abbott átkarolták a még kissé kába Boavistát, és elcipelték az egyik szomszédos helységbe ahol egyfajta orvosi szoba állt rendelkezésre az itt dolgozók számára.
- Vajon hogyan aktiválódhatott a szerkezet? – hallották még kifelé menet amint Mrs.Miller az SG-1 tudós tagjának szegezi kérdését.
- Fogalmam sincs! Nem hinném, hogy csupán az ATA gén elég lenne hozzá! Már mások is jártak a gép közelében ős génnel... – temetkezett ismét füzetébe a doktor.
- Hogy történhetett ez, Dr.Jackson? – érkezett vissza pillanatokkal később Abbott.
- Mi a helyzet az, Alezredessel? – érdeklődött Jeannie, miközben Jackson az ős szerkezet körül vizsgálódott.
- Most vizsgálja az egyik orvosuk. Lipton őrnagy ott maradt vele. Szerintem rendben lesz.
- Nem hinném, hogy ez a gép bármilyen károsodást okozna az alanyoknak. Viszont tudnom kell, hogy rendelkeznek-e ATA génnel? – kérdezte Daniel.
- Igen. Az alezredes és az őrnagy természetes hordozói, jómagam pedig kezelést kaptam. De ez esetben most miért nem aktiválódik? Hiszen itt vagyok, és tegnap hozzá is értem! – felelte az SAS-es, majd ismét megérintette a szerkezetet de nem történt semmi.
- Értem. Nos, ha az ősök kidolgozták ezt a szerkezetet akkor valószínűleg használni nem csak ATA gén birtokos tudja. Aktiválni, kezelni viszont valószínűleg csak az tudja. Na, de hogyan aktiválható?! Ez itt a kérdés!
- Miután önök mindhároman kimentek, mi Dr.Jacksonnal odamentünk ahhoz az íróasztalhoz és a tábla PC-men átnéztünk pár fájlt. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük az alezredesük visszaérkezését. Aztán csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szerkezet aktiválódott...
- És Boavista alezredes a földre esett! Nem láttuk mit csinált. – torkollta le Dr.Jackson Mrs.Millert.
- Akkor ezt már csak tőle tudhatjuk meg, amint jobban lesz! – konstatálta Ryan Abbott.
- Mindenesetre mi tovább vizsgáljuk ezt a masinát! – jelentette ki Jeannie.
- Akkor, ne is vesztegessük az időt! – dörzsölte össze tenyereit Daniel, majd megigazította szemüvegét, és az ős konzolhoz sietett. Mrs.Miller pedig a tábla PC-jén kezdett pötyögtetni.
- Rendben, akkor én nem is zavarok. – nézte őket pár másodpercig a skót, majd megérezte hogy feleslegessé vált, így halkan kisomfordált.
Eközben az orvosi szobában Carmen Boavista kezdte visszanyerni éberségét, és páratlan temperamentumát is.
- Elég már, Doktor! Jól vagyok! – ült fel az ágyon miközben ráförmedt a körülötte sürgő-forgó egészségügyi tisztre.
- Rendben, Asszonyom! Ahogy kívánja, de amint visszatér az SGC-re csináltasson egy teljes kivizsgálást. Mindenképpen szükséges, mikor idegen technológiával érintkezik valaki. – vágott vissza a hadnagy.
- Én is tudom mi az eljárás. Köszönöm! – húzta a száját Boavista.
- Azért a biztonság kedvéért személyesen küldök egy e-mailt Dr.Lamnak. – egészítette ki magát orvosi szigorral a hangjában a férfi. Az SGI-1 vezetője erre már csak egy szúrós tekintettel reagált.
- Köszönjük Doki, de arra semmi szükség! Nem kell fáradnia. Majd én közbenjárok az ügyben! Az Alezredes ki lesz vizsgálva! Garantálom önnek. – veregette vállon a hadnagyot a mellette álló Lipton őrnagy, mire a férfi beleegyezően bólintott majd visszatért egyéb teendőihez.
- Látom élvezi a helyzetet Lipton! Lépett le az ágyról Carmen Boavista majd büszkén megállt a férfi előtt.
- Ugyanmár, Asszonyom! Csupán aggódom a felettesem egészségéért. Ön is ugyanezt tenné a helyemben. – felelte mesterkélt vigyorral az arcán L.D.
- Ne tegye rá a gatyáját, Őrnagy. Hideg lenne itt anélkül... – vetette oda hetykén a nő, majd felhúzta MARPAT BDU-ja zippzárját, és roham léptekkel elindult kifelé a szobából. Lipton utána sietett.
- Most mi legyen? – kérdezte.
- Most, meg akarom tudni mit tett velem az az átkozott szerkezet! – torpant meg az ajtóban Boavista, majd folytatta.
- Azt akarja mondani, hogy mindannyian látták amit én újra átéltem? – szegezte Liptonnak a kérdést.
- Igen, Asszonyom. – érkezett a szűkszavú és együttérző válasz, mire az alezredes kissé idegesen a hajába túrt, és kerülte Lincoln tekintetét.
- Nem kell szégyellnie semmit! Én is voltam ott! Abbott is volt ott. Mi ugyanúgy tudjuk, hogy a háború pokol. Nekünk nem kell magyarázkodnia. – tette a nő vállára a kezét L.D.
- Senkinek nem kell magyarázkodnom! – jelentette ki az alezredes, majd elviharzott. Lipton csak nézett utána, majd egy gondterhelt sóhaj és egy fejcsóválás után elindult Abbottékhoz.
Némi bolyongás után végre rálelt két társára, akik az egyik nagyobb helységben beszélgettek néhány felszerelés tárolására alkalmas ládán üldögélve.
- Szóval itt vannak! Már bejártam maguk után az egész környéket! – lépett oda Abbotthoz és Venturához az őrnagy.
- Otthagytam Jacksonékat. Nagyon belemerültek a kutatásba. Tiszta megszállott az a pasas. – mondta a skót fejével az ős szerekezet helysége irányába biccentve.
- Az alezredest meg mi lelte? Abbott százados szerint nem esett semmi baja attól a ketyerétől. – kérdezte értetlenül Ventura.
- Ja. Ennek ellenére úgy söpört itt végig pár perce, mint a Katrina hurrikán Louisianan. – magyarázta Abbott.
- Csak a szokásos. Teljesen kikészült, mert ismét megtudtuk hogy neki is van emberi oldala. Mert láttuk egy gyenge pillanatában. Úgy nézem ezt képtelen elviselni. – felelte szárazon Lipton, majd ő is letelepedett a többiek mellé.
- Nem kéne valami pszichológiai vizsgálatnak alá vetni? Talán valami trauma érhette, amit azóta sem tud feldolgozni. Ez veszélyes! Mikor elvesztettem a társaimat abban a bankos robbantásban 2007 elején Londonban... Azok után nekem is segített az agyturkáló. Ha magában tartja az ember a kínt, és keserűséget azok belülről emésztik fel! – említette meg Ryan élete egyik legnagyobb tragédiáját mely katonai karrierje során érte.
- Igen! Lehet hogy kéne! De erre csak három kérdésem van! És ki mondja meg neki? És ki cipeli el a vizsgálatra? És ki éli túl mindezt?! – vágott vissza L.D. mert lehetetlen küldetésnek vélte Abbott százados javaslatát.
- Tudom, hogy én még újonc vagyok és nem egészen értem mi folyik itt a maguk csapatában, meg úgy általában nem ismerhettem még meg jobban az SGI ügynökeit, de értelemszerűen ilyen esetben Mallory ezredesnek kéne szólni. Vagy nem? – fejtette ki apró köntörfalazással Dominic, mert nem akart kioktató hangnemet megütni.
- Ott a pont a századosnál! Mallory teljesen jó arc! Igazat adna nekünk, ha ésszerűen érvelnénk! Elrendelné a vizsgálatot! És Lipton őrnagyom! Visszakapná azt a posztot amely önt illeti! Az SGI-1 vezetője címet! – értett egyet teljes mértékben az SAS-es. L.D. összefűzte ujjait, és lesütötte a tekintetét, majd Abbottra nézett.
- Nem! Nem döfjük hátba a saját vezetőnket, és társunkat! Ha segíteni akarunk neki, és segíteni akarunk rajta, akkor először hozzá megyünk! Nem kerüljük meg hátulról, mint a partizánok! Bár lehet, Abbott maga csupán ürügyet keres a félreállítására...
- Hogy mi?! Miket beszél, Őrnagyom?! Mi lelte?! Mióta lett Boavista rajongó? Hát maguk ketten utálják egymást a legjobban! Nem is értem, komolyan mondom… Egyfolytában marakodnak! Az Isten szerelmére! – tört ki Abbott, és annyira izgalomba jött hogy fel is állt. Lipton is hasonlóan cselekedett. Arcuk majdnem összeért, annyira közel voltak egymáshoz.
- Nyugalom, Százados! Ne feledje hol a helye! Egyenlőre itt én döntök, ha az alezredes nincs a közelben, és azt mondom hogy nem szól senki Mallorynek! Az megint más kérdés, hogy miért rajongok és miért nem, mint az hogy mit teszek és mit nem! De nem hiszem hogy ezt pont önnek kellene magyaráznom, Századosom! Megértettük egymást?! -  vágta a skót arcába szavait Lipton és a „századosom” szót jó ironikusan kihangsúlyozta.
- Nyugalom, Uraim! – állt közéjük Ventura kissé bizonytalanul, mert nem tudhatta a feszültég fokának mértékét. Nem tudhatta, hogy itt akár barátságok dőlhetnek most dugába. Szövetségek bomolhatnak fel. Csapatokat zilálhat széjjel a Boavista ügy. Abbott csak némán fortyogott magában. Nem tudta mit gondoljon, vagy mondjon. Lipton büszkeségről és becsületről papolt, erre a saját barátja ellen beszélt. Ryannek eszébe jutott az atya esete aki bort ivott és vizet prédikált.
- Merre ment az alezredes? – kérdezte Lincoln. Szeme szikrákat szórt a felháborodástól, és sértettségtől amit érzett. Abbott még sosem látta az őrnagynak ezt az arcát, és vice versa.
- Felfelé ment. – mondta Ventura százados, mire Lipton sarkon fordult és a lift felé indult.



Antarktisz – Atlantus bázis - Felszín >>>
Carmen Boavista egyedül álldogált az Atlantus bázis felszíni kupolája előtt fekete Oakley szemüvegén keresztül nézve farkasszemet a kietlen, és zord antarktiszi tájjal, melyet éppen aranysárgára festettek a horizonton lebukó Nap erőtlen sugarainak utolsó képviselői. A nőt vastag fekete North Face kabátja és hasonló színű kesztyűi védték a jóval fagypont alatti hőmérséklet ellen. A déli sarki rövid nappal pillanatok alatt fordult alkonyatba, és a naplemente elillanásával hamarosan a félhomály lett az úr a legridegebb kontinens felett. Viszont a korábbi felhők elvonultak, és tiszta csillagos égbolt tekintett le a Földre, megvilágítva azt a mosolygós Hold ezüstös sugarai által. Az alezredes nem viselt sapkát, így a hideg esti szellő megtáncoltatta tincseit, de ő ügyet sem vetve a természet erejére csak bámult a messzeségbe. Gondolatai máshol jártak, mintha lelke elhagyta volna porhüvelyét.
- Jól van, Asszonyom? – rántotta vissza a valóságba a mellé érkező Lincoln Lipton kérdése. Boavista nem nézett a férfira, csak lassan levette szemüvegét.
- Daniel J. Clay őrmester, 27 éves. John M. Holmason őrvezető, 20 éves. David A. Huhn őrvezető, 24 éves. Adam W. Kaiser, és Robert A. Martinez őrvezetők, 19 és 20 évesek. Anthony T. McElveen tizedes, 20 éves. Scott T. Modeen és Andrew G. Patten őrvezetők, 24 és 19 évesek. Andy A. Stevens őrmester, 29 éves. Craig N. Watson őrvezető, 21 éves. Ők mind az 1. Tengerészgyalogos Hadosztály, 1. Tengerészgyalogos Expedíciós Erőjének, 7. Tengerészgyalogos ezredének, 2. zászlóaljának tengerészgyalogosai. Tudja mi a közös még bennük, Őrnagy? – fordította fejét a férfi felé az SGI-1 vezetője. Válasz helyett azonban Lipton csak némán nézett rá. Úgy látta, mintha a nő szeme könnybe lábadt volna.
- Az, hogy mindannyian 2005. december 1.-jén vesztették életüket Fallujah-ban. Az, hogy akkor a 2. Tengerészgyalogos Hadosztály, 2. Tengerészgyalogos Expedíciós Erőjéhez voltak rendelve. Az én alakulatomhoz. Én ott voltam velük... Én megmenthettem volna őket! Ehelyett sebesülten feküdtem az ájulás határán amég ezeket a fiúkat lemészárolták! Annyira fiatalok voltak, még előttük állt az egész élet! – magyarázta elkeseredetten Carmen Boavista és arcán könnycseppek gördültek le.
- Nem tehet róla. Nem tehet róla, hogy megsebesült. – felelte Lipton halkan, és komoran.
- De arról tehetek, hogy az egész megtörtént! Nem kellett volna kiszállunk! Vissza kellett volna mennünk, és kikerülnünk azt az átkozott barikádot!!! Arról is tehetek, hogy én nem haltam meg ott, velük! Megérdemeltem volna! Ez járt volna nekem!!! – tört ki sírásban Boavista, majd az ég felé fordította fejét, és elkiáltotta magát.
- Semper Fi!!! Miért?!? Miéééért?!? Bocsássatok meg!!! – esett térdre a tengerészgyalogos.
- Nyugodjon meg, Carmen! – lépett közelebb az alezredeshez L.D. mire az felállt, felé fordult és két kézzel megmarkolta a férfi kabátjának gallérját majd megrángatta.
- Miért... – halkult el a hangja majd fejét Lincoln mellkasába nyomta, és elfojtva zokogott tovább.
- Ők már egy jobb helyen vannak. Megszolgálták idejüket a pokolban, így bebocsájtást nyertek a Mennyországba... – bökte ki Lipton halkan, majd átölelte a nőt.
- Semper Fi... – suttogta Boavista, és ő is átkarolta az őrnagyot.



Cheyenne Mountain Complex – S.G.C. – 29. szint – William Jay Mallory ezredes irodája >>>
- Lipton őrnagy, Abbott százados! Pihenj! – köszöntötte a két belépő tisztet William Mallory az SGI parancsnoka. Szavaira a két férfi leengedte kezét a tisztelgésből, majd kisterpeszbe helyezkedtek.
- Nos, mi volt Atlantuson? Hogy van Boavista alezredes? Eléggé zavarba ejtő volt a hívása, Őrnagy. – kérdezte íróasztala mögül a férfi.
- Uram, jelentem az alezredes éppen orvosi kivizsgáláson van a gyengélkedőnkön. A Déli- sarkon lévő frissen felfedezett ős szerkezetet pedig Dr.Jackson és csapata tovább tanulmányozza, de semmiképp sem érezzük szükségét az 51-es körzetbe vagy az ide való szállításának. Az alezredes elmondása alapján neki semmi köze nem volt a gép működésbe lépéséhez. Csupán passzív szerepe volt az ATA, és a szerkezet egyes károsodott rendszerei miatt. De mindent részletesen megtudhat az írásos jelentésemből. – lépett előrébb Lipton majd egy barna színű mappát helyezett az ezredes asztalára.
- Értem, és köszönöm Őrnagy! Mindent meg fogok beszélni O’Neill vezérőrnaggyal. Van még valami jelentenivalójuk? – felelte Mallory.
Lipton egy komor tekintettel Abbottra nézett aki bosszúsan visszanézett rá, majd megszólalt.
- Nincs semmi más, Uram! – mondta keserűen, mire az SGI vezetője egy gyanakvó pillantást vetett rájuk, majd megszólalt.
- Rendben van, ha nincs akkor leléphetnek!
Lipton és Abbott egy pillanatra ismét vigyázzba vágták magukat, majd egy hátraarcot követően elhagyták a helységet. Amint becsukták maguk mögött az iroda ajtaját összenéztek, majd ellentétes irányba indultak el a folyosón.
L.D. a következő sarkon megtorpant mert egyenesen belefutott Anastacia Corellybe.
- Üdv, Őrnagy! – szólalt meg kissé zavartan a nő, hisz még nem találkoztak azóta a mútlkori kis incidens óta.
- Alezredes! Hogy van? – tisztelgett Lipton.
- Köszönöm, már jól. Mármint testileg. O’Neill vezérőrnagy épp most zárta le az ügyemet, úgyhogy Malloryhez tartok szolgálatra jelentkezni. A lelki gondjaim azok már egészen más lapra tartoznak. – felelte Corelly csendesen, és gondterhelten.
- Örülök, hogy vége lett. A sok meghallgatás, meg minden. Az egész olyan abszurd...
- Igen, pontosan. Szeretnék mindenért elnézést kérni! Nem is tudom mit tennék, ha... – vágott a férfi szavába az SGI-4 vezetője.
- Nincs rá szükség, hisz nem volt önmaga. Dr.Donovan jól van, Boavista alezredes rendben van, és én is megvagyok... – mondta bizonytalanul Lincoln.
- Örülök! Nos, én nem is tartom fel tovább. Látom siet. – akart a kínos találkozásnak mielőbb véget vetni Corelly.
- Rendben, majd még beszélünk. – értett egyet Lipton, mert ő is kényelmetlennek érezte a helyzetet. Itt volt ez a nő, aki a felettese volt, de sok éve ismerte már. Ez a nő akivel annyira közvetlen volt a kapcsolata. Ez a nő aki legutóbb meg akarta ölni, de mégsem tehetett semmiről. Elképesztően nehéz ügy volt. Őrület. Hogyan lehet ilyesmi után újra felvenni a normális élet fonalát, és ott folytani mindent ahol abbamaradt?!
- Igen, majd beszélünk. Viszlát! – válaszolt Corelly, mire a férfi elsietett ő pedig egy nagy levegővétel után szomorúan folytatta útját William Malloryhez.



Cheyenne Mountain Complex - S.G.C. - Felszín >>>
- Én nem tudom mi üthetett Lincolnba, de teljesen átfordulni látszik... Nem értem én ezt! – panaszkodott Ryan Abbott mikor beült Rebecca van der Sharke mellé a nő ezüstszürke Chevroletjének anyósülésére.
- Én mindig mondtam neked! Hálátlan! Bezzeg te meg aggódtál érte amikor mélyponton volt meg minden. Erre tessék! – dörgölte a skót orra alá a barátnője, miközben beindította a motort, majd elindultak a Cheyenne-hegy kijárata felé. Az egyik colorado springsi rádió halk aláfestő zenét adott a beszélgetésnek.
- Boavista pártját fogta, érted?! Pedig visszakaphatná a vezetői posztját! Csak jelentenünk kéne, hogy az alezredes pszichikailag instabil! Yankeek! – mérgelődött tovább az SAS-es, mintha meg sem hallotta volna Bec szavait.
- Hát figyelj, ha tényleg olyan rossz a helyzet akkor jelentsd! Kötelességed! Emberéletek múlhatnak rajta, ha egyszer egy meleg helyzetben bekattan. Én nem akarnék ott lenni az tuti! – tett rá mégegy lapáttal a hadnagy, miközben áthaladtak az ellenőrzőponton és kifordultak az országútra.
- Áhh, nem lehet. Lipton megtiltotta. – túrt a hajába tehetetlenül Abbott.
- Jajj, ugyanmár! Lehet, hogy te is lehetnél csapatvezető! Jó vagy! Nagyon jó! De meg kell tanulnod meglépned a magad által helyesnek gondolt döntéseket! Ilyen helyzetekben válik el ki igazi rátermett vezető egyéniség. Többet érdemelsz! – fejtette ki van der Sharke, és csepett sem szemérmeskedett gondolataival kapcsolatban.
- Viccelsz?! Ha ilyesmit csinálnék, akkor meghazudtolnám a saját lényemet! Van becsület is a világon! Nem! Nem csinálom! – nézett mereven a nőre egy pillanatra Ryan.
- Vannak a csatatéren kósza golyók is...
- Na ezt most fejezzük be! – emelte fel a kezét és hangját is a skót.
- Nem én kezdtem. Viszont már rég megtanultam, hogy bármi áron el kell érni a célunkat! Bármi áron. Tudom sokszor sokkoló, hogy én kimondok olyat is amit más nem mer, de ez van. Az igazságot hallani sosem könnyű.
- Komolyan megijesztessz! Nem akarom, hogy kicsússzon a kezünk közül ez az egész ügy! Az senkinek sem tenne jót az SGI-nál! – érvelt bölcsen Abbott.
- Oké, oké! Én csak elmondtam a véleményem. A döntés rajtad áll. Tedd amit jónak látsz! De akkor viseld is a következményeit. Akkor nekem ne panaszkodj! – adott ultimátumot a hadnagy.
- Rendben, rendben! Csak gondoltam az együttjárás egymás problémáinak meghallgatásából, és egymás segítéséből is áll! És nem csak a szexről szól! De meg se szólalok többet! Sőt, tudod mit inkább hagyjuk a munkát! Elegem volt az elmúlt napokból! – tett pontot a beszélgetés végére az SAS-es.
- Hé! Sajnálom! Lazíts, Százados! Mindannyian feszültek vagyunk. Ez a munkánkkal jár. Néha kimondunk olyasmit is amit nem gondolunk komolyan. – válaszolta lágyan Becca, és egyik kezét a férfi combjára tette.
- Ja, és ezt minden este elmondjuk magunknak, hogy aludni tudjunk. – fordította fejét az ablak irányába Abbott és az elsuhanó esti tájat kezdte bámulni, miközben gyengéden megfogta a hadnagy kezét.

[Ezt a fejezetet a 2005. 12. 01.-én Iraqban, Fallujah városában elesett Tengerészgyalogosok emlékének ajánlom! Neveik fentebb olvashatóak. Nyugodjanak békében! Semper Fi!
- Lazlow J. Lockhart]