A titokzatos férfi
- Vajon ki lehet az? – tanakodott magában a gyengélkedőben ülve Jennifer, miközben az előtte heverő, még halomban álló dokumentumokat rendezgette. – Washingtonban él a fickó, nem szenátor, és mégis magas rangú ember. Talán egy milliomos? Vagy mégis szenátor, csak nem akarta Rodney előtt elárulni? – mormolta magában egyre jobban a belemerülve a kérdésbe. Aztán, mintha villám csapott volna belé, nem gondolkodott, hanem egyenes a központ felé viharzott.
Az irányítóközpont előtt idegesen fel-alá járkált, miközben próbálta kigondolni, hogy mit is akar kérdezni. De sajnos ebben nem igazán segített maga a tudat, hogy pont férfiügyekről akarjon társalogni Carter alezredessel – Sammal. Végül is barátok, és mivel tudja milyen nehéz egy másik galaxisban vezetőként, főleg nőként ilyen dolgokról beszélgetni… Hát talán mégsem lesz annyira kínos a dolog… Vagy mégis.
- Istenem – mondta ki hangosan, majd Chuck kérdő tekintetétől hirtelen felbátorodva elindult a keskeny kis folyosón.
Kopp… kopp… kopp…
- Üdv Jennifer, miben segíthetek?– szólalt meg Sam egy barátságos mosollyal az arcán.
- Üdv, alezredes. Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de tudja, valami nem igazán hagy nyugodni napok óta és arra gondoltam… öhmm, huhh – nem, talán mégsem volt ez egy jó ötlet, sajnálom Sam a zavarásért. – Ugrott fel a doktornő.
- Jennifer, várj egy kicsit – mosolygott az alezredes – Mondd, el kérlek, mi az, ami nem hagy nyugodni?
- Semmi, tényleg, butaság az egész. Megyek, van még éppen elég dolgom – azzal ki is viharzott az alezredes irodájából, magára hagyva a döbbent nőt.
- Belé meg mi üthetett? – nézett a doktornő után Sam.
Néhány óra múlva, miután végzett a napi teendőivel, nem hagyta nyugodni a doki furcsa viselkedése és úgy gondolta, meglátogatja a gyengélkedőn, hátha sikerül kiszednie belőle, mi lehetett az az igencsak fontosnak tűnő kérdés. A transzportálóból kilépve egyenesen Jennifer irodája felé vette az irányt, ahol rövid keresgélés után, sikerült is megtalálni kedvenc dokiját, amint épp Rodneyt próbálta kipaterolni.
- Rodney, elég legyen már! Ez nem vészhelyzet! – próbálta visszafogni magát.
- De igen! Súlyos vészhelyzet! Mi van, ha épp most romlik el valami és nem tudom használni a kezem, vagy ha a ZPM elromlik? Van, fogalma mekkora baj történhet? És miért? Mert elküldött anélkül, hogy megvizsgált volna!
- McKay, ez csak egy szálka! Már kiszedtem, bekötöttem, mégis mit akar még? Szkenneljem az ujját? Tudja mit, felejtse el, és menjen szépen vissza a laborjába. Zelenkának már biztos hiányzik.
- Rendben, de ha bármi történik, és nem tudom ez miatt megmenteni a bolygót, a maga lelkén szárad a halálunk! – azzal, mint egy sértődött gyerek, kiviharzott a szobából, kishíján fellökve az épp belépő Samet.
- Üdv, Rodney. Minden rendben?
- Hogyne persze! – morgott a tudós, és két lépéssel már kint is volt az ajtón.
- Ennek meg mi baja?
- Hagyja csak, csak a szokásos Rodney-féle „súlyos balesetek” egyikének volt épp szem-és fültanúja – mosolygott vissza Jennifer. – Mi járatban van erre? Esetleg valami baj van?
- Nem, dehogyis. Egyszerűen nem hagyott nyugodni a délutáni látogatása és gondoltam, ha már úgyis végeztem a dolgaimmal beugrok és megpróbálom rávenni, hogy árulja el, mi is foglalkoztatja napok óta – mosolygott Sam, miközben helyet foglalt az egyik széken.
- Öhm..tudja…tényleg semmiség, szimpla butaság. Hisz tudja, milyen vagyok. – próbálta magát leplezni Jennifer, igencsak kevés sikerrel.
- Ugyan már! Látom, hogy igenis valami zavarja, látszik a szemén, és én bizony addig nem mozdulok innen, amíg el nem árulja, hogy mi is az! – állta a sarat továbbra is az alezredes.
Miután látta, hogy nem fogja eltántorítani semmiféle kifogás Cartert, úgy döntött, összeszedi minden bátorságát, és kipuhatolja, ami már napok óta fúrja az oldalát. Végülis kétféle kimenetele lehet a dolognak, vagy mindenki magánélete csak magára vonatkozik, dologgal villámgyorsan lerázza, vagy még esetleg meg is tudja, amire annyira kíváncsi.
- Rendben, de tényleg nem akarom, hogy az higgye, hogy kíváncsiskodni akarok, vagy bármi hátsó szándék lenne is a dologban, de hát, tudja… -
- Okké…
- Nos, tudja, ott a Genii bányában, mikor próbáltunk kijutni, játszottuk azt az ostoba játékot és utána, szóba kerültek a férfiak, meg kinek, milyen férfi jön be…- hirtelen nem tudta, hogyan is folytassa a dolgot –
- Iigen? –
- Hát tudja, mikor rákérdeztem Önnél, hogy van e valakije, azt válaszolta, hogy „ez bonyolult”, és tudom, hogy nem az én dolgom, de mégis érdekelne, hogyan is értette ezt pontosan?
Sam érezte, mire is megy ki a játék, és ami azt illeti, nem is bánta a dolgot, mert akármilyen is jó a munkája, fantasztikus, amit csinál, egy barátnő, valaki, akivel megbeszélhet dolgokat, nagyon hiányzott neki. Janet halála után, nem igazán volt olyan, akivel az ügyes-bajos dolgait megbeszélhette volna. Persze ott volt Cassie, de neki is megvan a saját élete – saját legjobb barátnővel, és Samnek ez hiányzott. Egy barátnő, akivel bármilyen dolgot megbeszélhetne, és még számára is hihetetlen tűnt, de Jennifer Kellert azóta kedvelte, hogy átvette a város irányítását, és talán itt lenne az ideje valakivel megosztani bizonyos dolgokat.
A hirtelen beálló csendben, dr. Keller úgy érezte, mégis hiba volt ezt az egészet szóba hoznia, hisz Sammel alig ismerik még egymást, néhány hónapja dolgoznak csak együtt és hát nem éppen egy süti receptről akarta pont kifaggatni.
- Sam, sajnálom. Tényleg nem akartam olyanba beleszólni, amihez semmi közöm. Jobb lesz, ha inkább elfelejtjük az egészet – próbálta kicsit enyhíteni a kínos helyzetet.
- Nem, dehogyis! Öhm…ne értsen félre Jennifer, csak tudja régen volt, hogy valakivel őszintén megtudtam volna beszélni ilyesfajta dolgokat. Igazából, nem is annyira bánom, hogy rákérdezett, mert jó lenne már valakivel, úgy igazán, tudja, olyan „csajos” beszélgetést tartani. – mosolygott vissza, és érezte, a mai este hosszúra fog nyúlni.
|