Kétségek között

Az irtóhadjárat intenzitása öt-hat hónap után enyhülni látszott. Az idegenek totális győzelmet arattak, és a Föld nevű bolygó Kresh'na birtokába került. Nem telt bele sok idő, és az emberek megismerték a nagy hatalmú „isten” nevét: szabaddá vált frekvenciák sokaságán közvetítették új uralkodójuk trónra lépését és katonafoglyok százainak kivégzését a tiszteletére megrendezett ünnepségeken világszerte. A mindennapok ezután egyre inkább az ő jelenlétének jegyében teltek, köszönhetően lépten-nyomon felállított szentélyeinek, és azok őrzőinek, a fanatikus jaffa-seregnek, amely minden véres elnyomás, hétköznapi atrocitás, és más „jóságos cselekedet” jogforrásául az ő bölcs intelmeit jelölte meg.
Az idegenek mondhatni könnyű győzelmet arattak, hiszen a sok százmillió legyilkolt emberrel szemben veszteségük alig ötvenezer harcos volt, akiknek helyére bőségesen akadt jelentkező az újonnan meghódított népek gyávábbik részéből. Sokan már a támadás után felesküdtek Kresh'nának, felajánlva minden tudásukat, tapasztalatukat számára, hogy mentsék életüket; ezek az új jaffák persze jóval puhányabb haderőnek bizonyultak, mint űrből érkezett társaik, és nagy részük valószínűleg nem is volt tisztában azzal, mivel fog járni az élet, amire oly lelkesen vállalkoztak. „Új nap virradt, más isten uralkodik!” - hangoztatták már-már büszkén, s az egész bolygón, kultúrától függetlenül közutálatnak örvendtek. Lakóhelyüket minden kontinensen a jaffák városaiban, kevés szavú mestereik közelében választották ki, bár, ha egyszer-egyszer távolabbi településekre kellett utazniuk kémkedni, gyakran előfordult, hogy meglincselték őket; persze azután a megszállók a gyilkosok városát porig rombolták.
Az idegenek a kezdeti sokk és megfélemlítés után a gyakorlott hódítók rutinjával kezdték az egyes közösségeket a lehető legjobban elszigetelni egymástól. Az infrastrukturális hálózatot sikerült teljesen szétroncsolni, megszűnt a légi és vasúti közlekedés, valamint a hadiipari termelés. Ezután, látva a benzinmotorok közlekedésben betöltött fontosságát, rövidesen beszüntették a kőolaj-kitermelést és világszerte minden fúrótornyot leromboltak, úgyhogy, ha valaki ezután birtokába került némi fekete aranynak, valóságos kiskirály lett lakóhelyének környékén; persze csak addig, amíg híre el nem jutott az arrafelé illetékes jaffa kapitányhoz, aki rövid úton végzett vele. Az államhatárok, katonai-politikai szövetségek hamarosan megszűntek funkcionálni, és a Föld egyfajta katonai igazgatás alá került. Kresh'na a fiait állította az egyes kontinensek élére, azok pedig legfőbb bizalmasaikat bízták meg egy-egy nagyobb régió irányításával. Alájuk osztották be a legrangosabb jaffa hadurakat családostul-követőstül, akik egy-egy kapitányságot szerveztek meg, és ott élet és halál uraivá váltak. Ők lettek az adóbehajtók, rendőrök és bírák egy személyben: élősködő szpáhik hada a legmodernebb fegyverekkel ellátva.
Időről-időre fellángolt még az ellenállás tüze, de a többnyire katonák által szervezett akciók végső soron mindig több kárt okoztak az emberi lakosságnak, mint az ellenségnek. Legismertebb példája ennek az indiai kormány támadásra adott válaszlépése volt, akik atomrakétákkal lövették az országuk területén állomásozó ha'tacot. A pusztulás minden előzetes várakozást felülmúlt: a sűrűn lakott országrészben százezrek vesztették életüket, de az erőtér által védett anyahajó sértetlen maradt. Kínában nyílt ütközetre került sor a hadsereg és a jaffák között, és az emberek már-már kiszorították a megszállókat a központi régióból, amikor megérkeztek a munícióval alaposan megpakolt gyújtóhajók, és a bátor katonák nagy része a harcmezőn maradt, iszonyatos égési sérülésekkel. Máshol, a hegyekben és az őserdők mélyén egy-egy vezér, hadúr vagy milliomos az elzárkózás politikáját választva egészen nyugalmasan berendezkedhetett, és ha jó viszonyt alakított ki a legközelebbi régióparancsnokkal, még az a szerencse is megeshetett vele, hogy mentesült a súlyos adók alól, és az életét is meghagyták. Persze ez ritkaságszámba ment; gyakoribb volt, hogy ezeknek az uraknak fejükbe szállt a dicsőség, esetleg valaki koholt vádakkal bepanaszolta őket a jaffáknál, és akkor semmi nem mentette meg őket a haláltól.
Az emberek többsége beletörődött sorsába. Miután a piacgazdaságok működésképtelenekké váltak, mindenki önellátásra rendezkedett be, hogy a megnehezedett körülmények ellenére életben maradhassanak és gyarapodhassanak. A jaffa családokat is ők látták el élelemmel, ruhának való szövettel és egyéb használati tárgyakkal, így viszonylagos békében élhettek, habár időnként - különösen lázadások idején, vagy hadgyakorlat gyanánt - minden előzetes figyelmeztetés nélkül rajtuk üthetett egy-egy jaffa osztag, pusztulást és ínséget hagyva maguk után. Az emberek, amennyire lehetett, próbáltak alkalmazkodni ezekhez a veszélyekhez, egy idő után megtanultak együtt élni velük, de azért a szívek legmélyén még hosszú ideig ott parázslott a szabadság utáni vágy, melyet az ellenség ugyan megpróbált elnyomni, a félelem és a józanság igyekezett elfojtani, kiirtani mégsem sikerült senkinek...
A lassanként formálódó új világban, rabszolga népek tömegeinek erejét eszközül használva a rendszerúr egyelőre háborítatlanul kezdhetett hozzá impozáns terveinek kivitelezéséhez.

*

Di'naia, a goa'uld királynő tűnődve szemlélte az űrhajója alatt elterülő, kékes alapon fehér felhőkkel tarkított bolygót, miközben személyes szolgája jelentéstételét hallgatta a printák körüli teendők végrehajtásáról. A háttérben ura trónolt egy díszes karosszékben, s hol a szolga szavait, hol pedig a terem esztétikus berendezését figyelte nagy megelégedettséggel. 
- A kiválasztás folyamata jó ütemben zajlik, már csak a megfelelő alanyokra várunk. Hamarosan készen állunk, hogy megkezdhessük a szállítás műveleteit... Nagyjából a telepesek megérkezésével egyidejűleg – sorolta a jaffa.
- Remek – helyeselt dallamos hangján a királynő, le nem véve szemeit a Földről. Karcsú, ránézésre fiatal nő volt, hosszú, fekete hajjal és szép metszésű, mélybarna szemekkel. Tartása királynői, arcvonásai határozottságról árulkodtak, öltözéke pedig nőiességét volt hivatva kihangsúlyozni. – Folytassátok az előkészületeket; egyúttal közöld a flottaparancsnokkal, hogy tájékoztatást akarok az áttelepülés részleteiről.
- Parancsára, úrnőm – felelte a szolga. Vigyázzba vágta magát, fejével biccentett, majd sarkon fordult és kiment.
- Odalent már minden elő van készítve, a családok hamar megtalálják a helyüket – szólalt meg Kresh'na, félig-meddig önmagának szánva e biztató szavakat.
- Mi alapján állítod, uram, hogy itt az ideje a beültetéseknek? - kérdezte királynője némi gondolkodás után, miközben megfordult, és mélyen férje szemébe nézett – Sokat hallok lázadásokról odalent, meg vérengzésekről, nyugtalanságról... Úgy vélem, várnunk kellene, hogy jaffáink berendezkedjenek, a Tau're pedig beletörődjön helyzetébe.
A rendszerúr legbelsőbb lénye, a goa'uld megérezte a nőből áradó kínzó kételkedést, és ez feldühítette. Megpróbált uralkodni magán, csak hogy ne élezze tovább a helyzetet, pedig legszívesebben ráordított volna. Mindig ez az akadékoskodás!
- Megmondtam már. Elszigetelt jelenségekről van szó, az uralmunkhoz kétség sem férhet. Enyém e bolygó mindenestől, s úgy ítélem meg, elég biztonságos a printák számára. Téged is csak azért tartalak még itt, mert odalent hiányoznak a feltételek a prentagi zavartalan lefolyásához. Tőled függ végső győzelmünk, nem engedhetjük, hogy bármi is utódaink nemzésének útjába álljon! Túl sokat veszítettünk már így is; a legkisebb esélyt sem hagyhatjuk meg az embereknek, hogy belerondítsanak terveinkbe.
Asszonyát nem győzték meg ezek a józan érvek. Gazdateste papnő volt tíz hosszú éven át, és mint ilyen, életét a printák – vagyis a goa'uld utódok – gondozására tette fel. És bár már száznál is több éve egyesült az istennővel, berögződései e téren alig-alig tompultak. Ez így is volt jól, hiszen ezért választották őt...
- Azt mondtad, földi időben legfeljebb fél év, és „jaffa-jelöltek hada fogja várni, hogy részesüljön istene legfőbb áldásából, a gyermekeivel való közösségből”! Ehelyett már hét hónap is eltelt, ez a gyülevész sereg mégsem volt képes megrendszabályozni azt a pár kétlábú vadállatot... Fiaimat meg ostobaságod és makacsságod fogja elveszíteni odalent, abban a veszedelmes, idegen világban!
- Sem a hely, sem az idő nem alkalmas biztonsági kérdésekről vitatkozni! – vágott vissza a rendszerúr, lezárván ezzel a témát – Most, hogy minden jaffa család áttelepült a Naprendszerbe, elérkeztünk tervünk következő felvonásához. A Földet megtisztítottuk minden valós fenyegetéstől;  tudom mit csinálok! És most vezess a printákhoz! Látni akarom, elég erősek-e, és ha készen állnak, az első teremtést be is ültethetjük új jaffáimba. Teljesítsd a feladatod, királynőm!
Felállt a székből, lassan lesétált az emelvényről levezető néhány lépcsőfokon és megállt a terem köze­pén. Most látszott meg csak igazán, milyen magas és erőteljes. Kegyesen a királynő felé nyújtotta jobbját: - Szolgálataidért pedig még ma éjjel megjutalmazlak! - tette hozzá gúnyos mosollyal.
Di'naia összeszorította száját, engedelmes mozdulattal meghajolt ura előtt, majd kecsesen ellibbent egy oldalsó ajtó felé. Ura szigorú arccal követte; mögöttük az egész helyiség sötétségbe borult.
Azon az ajtón túl pedig, hatalmas tárolókban, kígyószerű goa'uld lárvák százai nyüzsögtek.

*

Jó pár szinttel lejjebb, a piramishajó hangárjainak egyikében Barud irányítótiszt aggódva szemlélte az egymás után útnak induló halálsiklók raját. „Mire készülhetnek már megint?” - kérdezte magában, és reménykedve nézett most visszatérő társára, hátha az megtudott valamit. Nivash óvatosan elhelyezkedett az irányítókonzol mögötti falmélyedésben, ahol nem vehették észre az időnként fel-felbukkanó vadászgép-tesztpilóták, viszont gond nélkül átbeszélhették mesterével legújabb megfigyeléseiket. Már napok óta szemmel tartották a Föld körüli pályán maradt űrhajók megélénkült mozgolódását, de mindeddig nem jutottak sokra.
A két férfi a tok'ra nép tagja volt: testfelépítésük szerint a goa'uldhoz hasonló, embertestbe költözött idegenek – ez segített nekik észrevétlenül beilleszkedni a jaffák közé -, de az ő népük már vagy ezer éve elkötelezte magát ahhoz, hogy az „egyesülést” követően sem nyomják el a gazdatesteket. Ők kivétel nélkül szabad választás elé állították a kiszemelt embereket, hitük szerint ugyanis ennek a mindkét fél számára előnyös szokásnak a révén végső soron nagyobb hatalomra, és mélyebb tudásra tesznek szert, mint a goa'uld az áldozatai kihasználásával. Nézeteiket a lojalitást megkövetelő, az uralkodást pedig minden elv fölé helyező rendszerurak kezdettől fogva üldözték, így hát a Tok'ra is – önvédelmi célzattal – azon volt, hogy ügynökei által minden lehetséges módon keresztbe tegyen nekik. Jelen esetben itt, a Földön, Kresh'na legújabb, kissé váratlan hadszínterén.
- Díszkíséret – jelentette Nivash. Magas, világosbarna hajú férfi volt, kutató zöld szemmel, s az álca miatt szürke-vörös jaffa egyenruhában. - A betelepülők utolsó csoportja megkezdte a földre szállást.
- Még mindig nem világosak előttem Kresh'na szándékai – súgta hátra az ezüstös hajú, alacsonyabb, középkorúnak tűnő Barud. Véletlenül sem nézett társa búvóhelye felé, nehogy elárulja őt. – Ha minden harcosát családostul átköltözteti a Földre, ki fogja megvédeni a Shateket? 
A másik elgondolkodva nézett maga elé.
- Talán nem akarja megvédeni. Lehet, hogy így akarja kelepcébe csalni Dip'tar seregét... Vagy csak egyszerűen megfutamodik. Végül is, láttunk már rá példát.
- Igaz, hogy a Tau're elég messze van mindentől, de éppen ez a legnagyobb hátránya is... - folytatta magában barátja. - És sűrűn lakott, szegény bolygó, mostoha természeti adottságokkal... Dip'tar támadására pedig nincs közvetlen bizonyítékunk!
- Kresh'na mindig is a gyávább fajta goa'uld volt; szereti a kényelmet és kerüli a nyílt összetűzést. Talán tudja, hogy kevés ideje van. Hiszen ő az informátorai révén mindig hamarabb értesül a veszélyről. Meg aztán gondold el: ha megtöri a Földet, hatalmasabb rabszolgaseregre tehet szert, mint a Shateken valaha!
- Ez a szándéka bizonyos, hiszen mi másért hozná ide az összes jaffáját? Talán, majd ha lejutottunk a felszínre, a saját szemünkkel fogjuk látni, mire készül.
- Remélem, erre hamarosan sor kerül! Az osztagparancsnokom, úgy érzem, már gyanakszik a kimaradozásaim miatt... És a múltkori szóváltásunkat sem felejtette el, abban biztos vagyok. Ha élve akarjuk végigcsinálni, hamarosan tovább kell állnunk.
- Meg kell értened: a küldetés sikere sokban múlik azon, meddig tudunk tökéletesen rejtve maradni – csóválta fejét az idősebb tok'ra. - Ennek érdekében, amennyire tőlünk telik, lojálisnak kell mutatkoznunk vezéreinkkel!
Rövid hallgatás után hozzátette: - Abban viszont igazad van, hogy lassan eljár itt az időnk. Néhány hét, talán egy-két hónap, és lemegyünk a bolygóra; addig is igyekezzünk a lehető legtöbbet megtudni a goa'uld valós szándékairól!
A másik mintha mondani akart volna még valamit, de ekkor kürtszó söpört végig a hangáron, az ebédre hívás jeleként. A két tok'ra kis eltéréssel elhagyta az irányítót, majd „véletlenül” összetalálkoztak a folyosón, s együtt mentek tovább a jaffa katonák étkezője felé.
Ahogy az ablakon át még egyszer szemügyre vette a hatalmas szállítóhajókat, meg a körülöttük járőröző halálsiklókat, Barud gondterhelt arcára halvány félmosoly ült ki.
- Legalább ma nem kell tolakodni az ételért – szólt oda a mellette sétáló Nivashnak, és miután ezen mindketten jót derültek, folytatták útjukat a ha'tac törzsének irányába.

*
Peter Cavendish hadnagynak nem jött álom a szemére. Feküdt az egykori elemi iskola egyik termének padlóján, és a menyasszonyára gondolt. Utoljára még decemberben találkozott a nővel, amikor segített neki elköltözni a szüleihez Pennsylvániába, ami távolabb feküdt a Cheyenne-hegyi bázist elfoglaló ha'tactól, és így remélhetőleg biztonságosabb környék lesz számára. Azóta végig szolgálatban volt, egyszer meg is sérült, ezért nem adódott lehetősége meglátogatni őt.
A fiatal Monroe, aki mellette feküdt, nagyon forgolódott, hát odasúgott neki:
- Mi van, kölyök, tán bolhád van?
- Fenét; csak nem bírok aludni. Ha csak belegondolok, hogy itt vannak száz yardnyira...
- Hát ne gondolj bele; aludj!
Lassan egy hónapja, február végén szállták meg Kansas City Olathe nevű elővárosát kétszáz katonatársukkal, akik a téli vereségsorozat ellenére is együtt maradtak, és a további harc mellett kötelezték el magukat.
Tudták, nincsenek egyedül: országszerte több tízezer fegyvertársuk vonult vissza rendezett körülmények között egy-egy erődbe, városba, bányavidékre. Csak meg kell szervezniük valahogyan a kapcsolattartást, a hadmozdulatok egységes irányítását, és jól odapörkölnek a jaffáknak. Hamarosan eljön az idejük, ebben biztosak voltak. Csak ki kell tartani, ennyi az egész.
Odakintről járművek zörgése, emberi hangok, madárcsicsergés szűrődött be a csukott ablakon át. Őrségben voltak az éjszaka, és most próbálták kipihenni magukat, bár ez nem volt könnyű. Az általuk védelmezett több ezer ember számára, akik a várost lakták, most kezdődött a nappal, és ezzel együtt a munka. Védműveket kellett építeniük, minden ehetőt összeszedni, és raktárakba pakolni, gyakorolni a közelharcot... A katonák irányításával lassan kezdett működőképes közösséggé összeállni a lakosság, amire szükség is volt, mivel a jaffák kifejezett törekvése volt felszámolni az ilyesféle fegyveres csoportosulásokat, így várható volt a támadásuk.
- Jól felszereltek, de kevesen vannak – összegezte mindeközben Harris tábornok a polgármesternek, akivel az imént visszatért felderítők jelentéstételét hallgatták végig egy jól védett raktárban kialakított irányítóközpontban. – És ez a mi nagy esélyünk. A helybeli rendőrökkel, polgárőrökkel, veteránokkal, meg a felfegyverzett lakosokkal együtt csaknem ezren vagyunk harcképesek; az ellenség sem tud ennél több jaffát ideküldeni, mert ügyelniük kell az állam területén szétszóródott többi ellenállóra is. És a városi környezet jobb lehetőséget biztosít a védekezésre; tompíthatja a technikai fölényüket.
- Arról nem is beszélve, hogy ha Springfield-ben, Omaha-ban, meg St. Louis-ban hírét veszik a mieink, hogy a goa'uld erőkoncentrációt hajt végre itt, az talán kicsalogatja őket bunkereikből, hiszen rég várt alkalmunk nyílik az egész Közép-Nyugat felszabadítására – tette hozzá McKean őrnagy, aki a közelben állt és hallott minden szót. 
A polgármester nem tűnt túl lelkesnek a dolgok ilyetén állása miatt.
- Alkalom az ellenállásra a többieknek... Igen, de mi lesz velünk? Úgy értem, Kansas City lerombolása árán módot adni a többi ellenálló gócnak a támadásra, amivel talán nem is fognak élni... Nem tetszik ez nekem.  
- Bíznunk kell bennük! Különben is, ez a legnagyobb esélyünk a támadásra hosszú hónapok óta! - folytatta Harris - Nem szalaszthatjuk el! Szóljon az embereinek, hogy legyenek készen!
Vagy két napig tartott a várakozás, és közben tudták, hogy a felfegyverzett ellenség egy kilométerre állomásozik a várostól. Nem volt persze teljesen váratlan ez a késlekedés: a jaffák sikere a földi erőkkel folytatott harcban eddig is az alapos előkészítésben, magas fokú szervezettségben és a technikai fölényben rejlett, nem pedig a gyors cselekvésben vagy a számbeli túlsúlyban. Mindazonáltal a türelemjáték már nem ment olyan jól a téli nélkülözéstől legyengült katonáknak, mint egykoron.
Az elmúlt fél év a folyamatos „rendezett visszavonulás” jegyében telt, meg-megújuló harcokkal, rövid távú győzelmekkel, és elbátortalanító vereségekkel; és bár az ország területén még mindig úgy ötszázezer katona állt fegyverben, védve a lakosság kisebb-nagyobb csoportjait, egységeik egyre inkább szétszóródtak, utánpótlásuk elfogyott, s így mind többen húzódtak háttérbe, várva a csodát. Még egy kis idő, és az összes egyenruhás „leszerel”, hát nem késlekedhetnek visszavágni az idegeneknek, amíg elég harcosban ég a tűz.

Két nap múlva a McKean őrnagy idegesen tépte fel a szálló ajtaját, ahol feleségét és tizenhat éves lányát helyezte el, odalépett az asszonyhoz és megrázta:
- Laura, ébredj! Fogd Kathyt és irány az óvóhely; itt vannak...! - azzal kisietett.
A hajnali levegő csendjét éles sivítás töltötte be, távolról robbanások zaját hozta fülükbe a szél. Az asszony először nem tudta, mi történik körülötte, aztán, amikor kissé magához tért, odabotladozott egy másik földre terített matrachoz, de üresen találta.
- Kathy! Látta valaki a lányomat? - nézett körül rémülten a helyiségben. Eddigre a többi lakó is felriadt, és pánikszerű gyorsasággal kapkodták magukra ruháikat.
- Gyanítom, hogy Robert Duncanhez ment éjszakára – vetette oda neki egy fiatal nő – Láttam, hogy még az éjszaka kisurrant innen...
- Roberthez? De hát...
Nincs értelme a miérteken és a hogyan-okon gondolkodni. A fiú a West Park Roadon húzódott meg, a város nyugati részén, egy másik menekültszállón, így a lányát is ott fogja megtalálni! Lélekszakadva rohant ki az utcára, hiszen a jaffák is nyugat felé állomásoztak; csak azt remélte, hogy a fiataloknak volt idejük elrejtőzni.
Eközben a katonák elfoglalták állásaikat, élesítették a fegyvereket; tudták, hogy hosszú, talán napokig tartó harc vár rájuk, de elszántak voltak a küzdelemre, hogy ezzel is időt adjanak társaiknak a csatlakozásra – vagy a menekülésre.
- Archer! Hol a fenében kóborolt eddig? - fogadta őrhelyükön a századost Anthony McKeane.
- Maga szerint hol? Biztonságba helyeztem a családomat! - vágott vissza az ingerülten.
- Vigyáznak rá a többiek, itt meg mindjárt szükség lesz minden emberre... - morogta a másik.
- Ne ezzel foglalkozzon most; mi a helyzet?
- Halálsiklók, kézi vezérlésű energiaágyúk, füstgránátok... A szokásos. Ügyeljen a lőszerre!
- Tudom jól magamtól is! Peterék?
- A West Sheridan-enre osztották be őket. Ketten vagyunk.
A levegő megremegett, majd egy hatalmas, lebegő párnára emlékeztető alkesht vettek észre a házak felett. Erre senki nem számított; ilyen nagy tűzerőt megerősített támaszpontok ellen vetettek be eddig, nem vidéki lázadók megtörésére. McKean próbálta nyugtatni magukat.
- Nem baj, ez elől el tudunk rejtőzni, ettől még jók az esélyeink...
Társa csak egy kis idő múlva válaszolt. Hangja alapján kevésbé volt bizakodó, mint az őrnagy.
- Nekünk igen, de... A rohadékok! Nézze!
- Mit?
- A központ felé tart, ahol a kórház és az iskola van...
- Nee... Honnan veszi?
- Nem érti? A menekülteket támadják, nem minket! 
És már fel is pattant, hogy a helyszínre rohanjon, de McKean lefogta:
- Megállj, százados! Ez csak feltételezés, a parancs pedig ide szól! Ha elhagyjuk az őrhelyünket, hátba támadhatnak minket; nem megyünk sehova! Nézze, már jönnek is!
A legközelebbi utcasarkon öt páncélos idegen fordult be, tüzelésre készen tartva botfegyvereiket.
- Még ne...! - ingatta fejét némán az őrnagy. Várniuk kell, hogy közelebb érjenek.
Sötét árnyék suhant el fölöttük a reggeli napfényben, ellobbant egy lövés, a közelben kidőlt egy ház fala. Gépfegyverropogás kezdődött valahol, távolabbról jajkiáltások szűrődtek fülükbe; végtére őket is észrevették, és tűzharc bontakozott ki. A közeli óvóhely leomlott bejáratával senki nem ért rá foglalkozni.

Késő estig tartott a küzdelem. A katonák tisztes ellenállást fejtettek ki, a polgárok kemény harcosoknak bizonyultak; keveseket sikerült a jaffáknak élve elfogni. A hőalapú letapogató, a mélységi robbanótöltet, és egyéb technikai fejlesztések azonban meghozták a kívánt eredményt, és a szomszéd államokban állomásozó kontingensek is késve szereztek tudomást az olathe-i támadásról.
Peter Cavendish örült, hogy nem hozta ide magával a szeretteit: épphogy csak ki tudott csúszni a támadók kezei közül, a leszálló sötétség jótékony takarásában, és most a várostól nyugatra fekvő tó felé tartott. Remélte, hogy Archerék is emlékeznek az ott (vagy a másik ötven helyen) elrejtett vésztartalékra, amit azért készítettek össze, hogy ha nem is sikerült visszaverni a támadást, a túlélők vizet, élelmet és kötszereket szerezhessenek, mielőtt elkezdenek a szélrózsa minden irányába menekülni. Sajnos – mint tapasztalták - az elővigyázatosságnak volt valóságalapja.  
Hideg lett az éjszaka, zord szél fújt keresztül a síkságon, és apró, alig látható hullámokat kavart a tó felszínén. Bár a környék sötét és kihalt volt, élénk nyüzsgés, halk duruzsolás lengte be a levegőt: állatok motoszkálása, a győzelmüket kipihenő jaffák nem túl távoli ricsajával vegyest. A hadnagy a rejtekhely közelében keresett magának egy széles fatörzset, lekuporodott a tövébe, és úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa a bágyadt holdfénnyel megvilágított partot.
Összerezzent. Madárhang ütötte meg a fülét. Kicsit élesen, erőltetetten, de egyben természetesen is: elég élethűen ahhoz, hogy az ellenség ne ismerje fel a hívójelet. Hasonló kurrogással válaszolt.
Pár perc múlva Archer százados már a víz mellett növekvő bokrok takarásában kúszott az elrejtett tartalék irányába, felesége és két kisgyereke előtt járva, görcsösen szorongatva kezében pisztolyát.
- Pszt! Archie!
- Pete! Te vagy?
- Nem követtek?
- Tiszta; mindegyik bement a városba.
- Ostobák! Ha lenne elég emberünk, meg légi támogatás, most kifüstölhetnénk őket...
- Ne álmodozz! A férgek a szükségszállásokat bombázták le először; szerencsére Liz gyorsan kimenekítette a gyerekeket... Gyere, kicsim, ülj le ide! Nézd, Rosie, itt van Pete bácsi; most már biztonságban vagyunk.
- Mi újság, kicsi Jim? - paskolta meg Cavendish a másik gyerek fejét, de az szótlanul kapaszkodott az anyjába.
Nem nagyon volt kedvük beszélgetni. A gyerekek nyafogtak, hiába próbálták csitítani őket szüleik, miközben szemük előtt az elmúlt nap egyes mozzanatai villantak fel újra meg újra. Hol hibáztak a védelemben? Min múlott a győzelmük? Merre tovább most, és vajon mi van a többiekkel? Mrs. Archer egyre csak azt hajtogatta, elég volt az ellenállósdiból, és ideje, hogy a férje végre apaként kezdjen gondolkodni, meg hogy délre kell menniük... 
Nem sokat aludtak az éjszaka. Mire a nap felkelt, már a gyerekek is talpon voltak, szüleikkel együtt elmajszoltak pár kekszet, majd az egész csapat elindult dél felé. Szívesen benéztek volna a városba, hogy meglássák, túlélték-e barátaik, s különösképpen bajtársaik a CSK-4-ből, de biztosra vehették, hogy ott most fosztogatást és halottégetést tartanak a jaffák, vagy további bunkerek után kutatnak, így minél távolabbra kellett kerülniük. Pár mérföldre egy másik túlélőkészlet volt elrejtve; ha még senki nem ment érte, magukhoz veszik, aztán... Azt majd akkor kitalálják.
McKean-ékre egy bozótosban akadtak rá. Láthatóan egy kisebb vita közepén voltak, ami annak okán tört ki férj és feleség között, hogy egyikük sem emlékezett az elrejtett készlet pontos helyére, és mindketten a másikra akarta hárítani a felelősséget. Lányuk unottan ténfergett pár méterre tőlük, kisírt arccal, sápadtan, már-már veszélyesen nyílt terepre tévedve.
- Szia, Kathy! - szólt oda neki Cavendish fojtot hangon – De jó, hogy ti itt... Gyere fedezékbe!
Intésére a lány közelebb ment, bár látszott rajta, hogy nem nagyon törődik a biztonsággal.
- Hadnagy! Nahát... Ez igazán... - hebegte fölegyenesedve az őrnagy. A vita elakadt, még Mrs. McKean is döbbent örömmel lépett közelebb az érkezőkhöz. Archer feszült arccal állt felettese elé.
- Hova a francba tűnt, Tony? Azt hittem, összeszedjük a családot, aztán találkozó a tónál... Nem így volt megbeszélve?!
- Mit tudom én, hogy volt már... Különben meg nem is tudtunk volna eljutni oda, utunkba álltak. Robert... Kathy barátja... Szóval...
Megrázta a fejét, majd lányára sandított. Bár kicsit arrébb volt, az biztosan tudta, miről beszélnek, mert egyszer csak megmerevedett jártában, majd sarkon fordult és gyors léptekkel kiment az útra.
- Alig bírtuk elvonszolni onnan... - vette át a szót Laura McKeane – Mondjuk, meg tudom érteni. A szeme láttára lőtték le a fiút.
- Te jó ég...! - ingatta fejét együtt érzően Archer.
Kis idő elteltével a százados felesége törte meg a tűnődő csendet.
- Folytatni kellene az utat,  minél messzebb a várostól... Nem gondoljátok?
- Mindenképpen! - Cavendish abba az irányba nézett, amerre az előbb ment el a lány. - Csak hová? Úgy értem, van erre a helyzetre valami terv? 
- Tényleg! Mi van a tábornokkal? És hát Monroe-ról sem feledkezhetünk meg...
Archer és Cavendish várakozásteljesen nézett a csapat vezetőjére, aki kifejezéstelen arccal meredt egy pontra az aljnövényzetben.
- Harrist kivégezték. Egy pillanatra láttam, ahogy őt, meg pár másik tisztet egy falhoz sorakoztatják... Nem hinném, hogy tőle bármilyen parancsot is kapnánk.
- Akkor most maga a rangidős köztünk... Mit csinálunk?
- Fedezékbe vonulunk... Aztán megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot más túlélőkkel.
- Liz javaslata most kézenfekvőnek tűnik... Délen talán nincs annyi jaffa; ott betársulhatnánk egy farmerhez, segítenénk a gazdálkodásban! - vetette fel John.
Mielőtt válaszolhattak volna, hang ütötte meg a fülüket... Valahonnan az út felől jött.
- Hú de jó, hogy rátok találtam... Apád is itt van valahol?
- James, te vagy az? - futott ki a bozótosból Cavendish, hogy csitítsa a fennhangon ujjongó törzsőrmestert, de elkésett. Egy kanyarban három jaffa tűnt fel, akik alighogy meglátták őket, már tüzeltek is. Botfegyvereik tűzgömbjei felégették a zsenge füvet, letördelték a fák ágait mindenütt, ahová becsapódtak.
- Vissza mindenki! Nincs elég tűzerőnk... - vezényelt volna a hadnagy, ekkor azonban egy sistergő energialövedék telibe kapta Kathy McKeane-t, aki ettől vagy négy métert repült, majd tompa puffanással vágódott a porba.  A törzsőrmester levetette magát a földre és társa felé kúszott.
- A rohadt... Erősítést! - Peter tudta, hogy ilyen távolságból fegyvereik csak nagyon kis valószínűséggel tesznek kárt a könnyű páncélba öltözött támadókban, de remélte, hogy megfelelő viszontválasszal talán meghátrálásra késztethetik őket, s így időt nyernek.
Így is történt. Ő és Archer leadott egy-egy gyors sorozatot, így az idegenek fedezékbe vonultak. A rövid szünetet kihasználva visszatértek a hátramaradottakhoz és egyre sürgették értetlenkedő társaikat, hogy vegyék be magukat a közeli erdőbe. Ott talán elrejtőzhetnek, hiszen a jaffáknak nincs arra kapacitásuk, hogy magányos fegyvereseket üldözzenek... Remélhetőleg.
- Hagyja őt! - vetette oda John az őrnagynak, aki halott lányát próbálta épp a nyakába venni. Felesége a kezét tördelve toporgott mellette, és némán könnyezett.
- Nem hagyom itt...!  - McKeane szinte hörgött tehetetlen fájdalmában.
- Lelassítja, értse meg! És nem tudja miatta használni a fegyverét! - mutatott rá Peter.
- Figyelj, Tony, majd visszajövünk érte... De most mennünk kell; neki már vége!
- Nem... nem... - fújtatott az apa, jócskán lemaradva társaitól. „Nem hagylak itt. Archerék is kézben viszik a gyerekeiket. Minden rendben lesz.” Egy darabig szótlanul loholt vele a durva talajon, majd hirtelen megtorpant. Érezte, hogy valami végigfolyik a nyakán. Vér, igen. A lány keze ernyedten lógott le az őrnagy jobb oldalán, hullafehéren.
Otthagyta végül, egy fának támasztva, nyirkos fűcsomóval betakarva. Nem lélegzett, ebben biztos volt.

Fél óra múlva álltak meg, egy kidőlt fa mögé kuporodva, ahol a lejtő miatt észrevétlenül el tudtak rejtőzni. Kimerülten kapkodták a levegőt, a gyerekek pityeregtek, feltámadt a szél.
- Követték, Monroe! - támadt neki McKean a törzsőrmesternek – Nem volt elég körültekintő, és ezt a lányom élete bánta!
Kipirosodott arccal, izzó tekintettel magasodott a fiatal katona fölé. Cavendish az utolsó pillanatban le tudta fogni, csak ezért nem ütötte meg fáradtságtól földre roskadó társukat. James Monroe egész éjjel nem aludt, reggel óta futott az életéért, háromszor tért ki sikeresen jaffa őrjáratok elől, de persze ezt az őrnagy nem tudhatta. 
- Elég, Tony! - A hadnagy hangja kemény volt és rideg, akár az acél.
- Nem! Ezért büntetés jár, egy katona ilyet nem tehet, ez megbocsáthatatlan...!
- Hé! Őrnagy! - lépett hozzájuk Archer is – Állítsa le magát. Elvesztette a fejét!
- Többször is leráztam őket; nem is engem követtek, csak erre jártak... - mentegetőzött szánalomra méltóan a fiatalember. Bántotta is, ami történt, mert tényleg lehet, hogy az ő hibája volt a támadás, de fel is háborította a vád, mert nem érezte magát felelősnek a lány halála miatt. Minek ténfergett ott, nyílt terepen... 
- Na ne mondja! És maga szerint csak tréfaképpen kezdtek tüzelni?! Ha már arra jártak?
- McKeane! Nyugalom! - John Archer kezdett dühbe jönni. Nem bírta sosem, ha személyes ellentét keletkezett a csapaton belül, pedig legtöbbször ő maga volt azok egyik szereplője. A másik meg rendszerint az őrnagy. Most azonban tudta, hogy igaza van: a katonának meg kell tanulnia kezelni a veszteséget, veszélyhelyzetben nem engedheti át magát a fájdalomnak.
- Ne dirigáljon itt nekem, százados! Maga mindig okosabb akar lenni... Ha a kicsi Jimet, vagy mondjuk Rosie-t lövik le a szeme láttára ennek a szerencsétlennek a hibájából, akkor is így beszélne?! - A gyerekek ijedten bámulták a kiabáló férfit; hadonászó karjai elől anyjukhoz menekültek.
- Ember! Maga ott se volt...! - Cavendish felháborodásában alig kapott levegőt. Monroe felpattant, keze ökölbe szorult. Végül Laura McKeane mentette meg a helyzetet.
- Anthony, kérlek! - Óvatosan közelebb lépett férjéhez – Ne bántsd! Ez már nem segít...
Elcsuklott a hangja. Férje még mintha mondani akart volna valamit, aztán meggondolta magát. Lehajtott fejjel, fáradtan masszírozta a nyakát, de keze valami ragadósat ért. Alvadt vér. Kathy-é.
Az őrnagy a nadrágjába törölte tenyerét, aztán sóhajtva leült, kicsit messzebb a többiektől. Felesége aggodalmasan nézett utána; ismét elöntötte a könny az arcát. Végtelenül magányosnak tűnt.
- Üljön vissza, James! Úgy tűnik, felhagytak az üldözéssel, hát pihenünk egy kicsit... - vette át önhatalmúlag a kis csapat vezetését Archer – Utána továbbmegyünk, dél felé.
Senki nem szólt, de mindannyian egyetértettek a tervvel. Pár na­pig a közelben maradnak, keresnek még túlélőket... Aztán eltűnnek, legalábbis egy időre. Ez volt a legbiztonságosabb megoldás, a jelenleg megvalósítható legjobb taktika. Az ellenállásnak befellegzett. De nem örökre...
Ha eljön az idejük, majd visszavágnak. 
Mindenért.