***

/ Pegazus galaxis » M35-117 » Atlantisz » [Központ] Parancsnoki iroda/

Atlantisz parancsnoka az irodájában vár. 
- Üdvözlöm főhadnagy. Dwighter őrnagy már tájékoztatott a bolygón történtekről. Remekül helyt állt. Nem véletlen, hogy Landry tábornok még a P9X-259-re indulása előtt felterjesztette önt előléptetésre.  A ceremóniára Londonban kerül sor öt nap múlva, reggel nyolc órakor.  Ön egy óra múlva indul haza a Földre, onnantól pedig szabadságon lesz egészen az előléptetését követő reggelig. A szabadsága lejártával jelentkezik a Parancsnokságon, ahonnan visszatér majd Atlantisza. Dwighter őrnagy tájékoztatása alapján ugyan is vissza kell majd térnie egy csapatnak az S4Z-175-re és szeretném, ha ön is része lenne annak a csapatnak. Landry tábornok elfogadta a kérésem,  így hamarosan viszont látjuk egymást. Ezen felül van még egy hírem. Megkerült a csapata. Dr. Brown sajnos életét vesztette a küldetés során, de a többiek épségben visszatértek. Fraiser hadnagy és Dr. Drew küldetésen vannak,  Hawkins őrnagy a Parancsnokság gyengélkedőjében piheni ki, hogy egy idegen tudat vette birtokba ideiglenesen a testét. Van kérdése?

Mr. Woosley fogadott engem.
- Parancsnok. - Köszöntöttem biccentéssel, majd folytattam. - Köszönöm, uram és értettem. - A csapatomról jött hír nagyon pozitívan érintett. - Ez jó hír, örülök, hogy szinte mindenki jól van. - Mosolyodtam el, majd lefagyott rólam a mosoly. - Dr. Brown... Ő nagyon jó ember volt. - Mondtam. - Nem uram, nincs kérdésem. Viszont látásra.
~ Azt hiszem jobb lesz nem megemlítenem, hogy idegen emlékek vannak a fejemben, még a végén karanténba záratna. ~
Mondtam és gondoltam, majd az egy órámat a Kantinban töltöttem el, ezután pedig a Midway állomáson vesztegeltem 24 órát. Itt megfürödtem, átöltöztem és kialudtam magam. A Parancsnokságon sem töltöttem rengeteg időt. A szobámba mentem, letettem a táskám és küldtem pár e-mailt az ősöknek, barátoknak, hogy haza utazom pár napra. Mikor ezzel végeztem, a kocsimmal Denverbe utaztam, onnan repülővel New Yorkba, majd Londonba mentem. Hosszú volt az út, de nem akartam magángéppel repülni a Petersonról, emberek között akartam lenni, nyüzsgésben, mert tudtam, hogy hamarosan megyek vissza a szörnyek közé... A hosszú utazással eltelt az idő. Birminghambe nem is mentem haza, egy londoni szállodában aludtam. [Jan Templar ]

*** 

/Pegazus galaxis » M35-117 » Atlantisz » [Nyugati szárny] Kantin/
 
Jennifer nemigen volt elragadtatva a kanadai ötletétől, néhány keresetlen szó kíséretében kitessékelte a gyengélkedőből, azzal a végszóval, hogy fél órát kap. Éppen ezért Rodney kapkodta a lábait és a tőle telhető legnagyobb sebességgel robogott a szobája felé. Ledobálta a földre a ruháit, gyorsan lezuhanyozott, tisztát vett, és a bűvös időpont letelte előtt egy perccel lélekszakadva megállta a kantin előtt.

- Meg fogsz ölni. - dohogta Jennifernek, aki jelentőségteljesen az órájára nézett, mikor a tudós megállt előtte.
A nő tett egy megjegyzést Rodney fizikai állapotára és edzettségére vonatkozóan, amit a férfi - mintha meg sem hallotta volna - elengedett a füle mellett. Holott az edzettségről vitatkozhattak volna, mert Jennifer sem volt az a kifejezett tornász.
~ Bár az alakja vetekszik bármelyik atlétáéval. ~ jegyezte meg magában, ahogy jólesően legeltette szemeit az előtte lépkedő nő kerek ülőgumóin.
Úgy elmerült a nő alakjának és szépségének elemzésében, hogy észre sem vette, hogy odaértek a pulthoz, csak Jennifer kérdő tekintetére figyelt fel. Értetlen tekintete láttán a nő megismételte korábbi kérdését, mely Rodney kívánságára vonatkozott az étkezést illetően.
- Mindegy, csak sok legyen és ne legyen benne citrom. - felelte a nőnek, majd fogott egy tálcát, evőeszközöket, és végignézte  a kínálatot.
Mikor utolérte Jennifert az asztalnál a nő rosszalló megjegyzést tett az ételnek a kanadai alakjára és koleszterinszintjére vonatkozó következményeit tekintve.
- Eddig még sosem mondtad, hogy magas a koleszterinszintem. - nézett vádló tekintettel Rondey a barátnőjére. - Így jár az, aki a kezelőorvosával jár. - tette hozzá, majd nekiállt belapátolni az ételt.
Egy dolgot rövid idő alatt megtanult Atlantiszon: gyorsan kell enni, mert az ember fiát legszívesebben a jól megérdemelt ebédje mellől rángatják el valami überfontos dolog miatt. [Dr. Rodney McKay]

Jennifer jóformán hozzá sem nyúlt az ételhez. Csak mosolyogva figyelte, ahogy élete párja eltakarítja a maga emberes adagját. Mikor Rodney végzett, Jen csipkelődve megtolta a saját tányérját is a férfi felé.
- Jól laktál? Éhen ne halj itt nekem.
Aztán komoly témára váltott.
- Ronon mondta, hogy kis híján meghaltál. Mi történt és miféle gyógykenőcs mentett meg? Talán el kellene kísérjelek a következő küldetésedre.

Rodney úgy evett, mintha az élete múlna azon, hogy milyen mennyiségű ételt tud a lehető legrövidebb idő alatt magába lapátolni. Érezte a kis iróniát Jen hangjából, de nem foglalkozott vele.
- Kösz. - morogta, és maga elé húzta a nő tányérját is. - Te miért nem eszek? Le fogsz fogyni, és én nem szeretem a csontbőr nőket. - somolygott.
Hizlalta a máját, hogy Jennifer láthatóan aggódott érte, és ezúttal örül Ronon látogatásának a gyengélkedőn. Egyébként általában kifejezett ellenszenvvel, sőt féltékenységgel viseltetett aziránt, hogy a satedai is átesik az előírásos orvosi vizsgálatoknak.
- Tudod, milyen Ronon, csak fecseg össze-vissza. - vigyorgott. - A tárcsázó nem működött, és míg megpróbáltam megjavítani ránk támadtak a szörnyek. Ráadásul volt ott egy barlang, amiben egy gyűrűplatform volt, aminek a másik fele a Tejúton van, és onnan idekerült egy földi katona meg néhány lucian, akik őt üldözték. - Rodney ezek után részletesen elmesélt mindent Jennek, majd rátért a nőt érdeklő kenőcsre: - Ott feküdtem, meg voltam győződve, hogy ezúttal tényleg eljött a vég, mikor megjelent egy csapat ember, mintha valami jelmezbálból szalajtották volna őket, és egy nő odajött hozzám, bekent valami gusztustalan trutyival és begyógyultak a sebeim. Biztosan valami gyógynövényes cucc lehetett. - fejezte be Rodney a tőle megszokott hosszúságú beszámolót. - Én oda vissza nem megyek. Te meg főleg nem. Majd hoznak neked mintát a kencéből, és elemezheted, vagy ha kiirtották a szörnyeket, akkor elmehetsz eszmét meg miegymást cserélni, de addig szó sem lehet róla. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon végül a kanadai.
~ Még az hiányzik nekem, hogy megsérüljön, vagy ami még rosszabb... Nem erre már gondolni sem akarok. [Dr. Rodney McKay]

Jennifer egy szót sem szólt, míg a vele szemben ülő férfi ki nem pucolta az elé tolt tányért is, hagyta szíve választottját nyugodtan enni. A férfi beszámolóját hallatva egyre feljebb szaladt a szemöldöke.
- Szörnyek és lucianok? Pedig úgy volt, hogy ez egy egyszerű küldetés lesz. - Rodney az S4Z-175-re vonatkozó tiltó mondatait elengedte a füle mellett, a meddő vita helyett inkább egy hírrel szolgált.
- A férfi akit visszaküldtetek a kapun, kétséget kizáróan Aiden Ford hadnagy. Nem klón, nem replikátor.  Ő maga az, az gazi, erről nincs kétségem. Még itt van Atlantiszon, talán jól esne neki, ha meglátogatnád.

Rodney fintorogva és szemforgatva nyelte le az utolsó falatot, majd válaszolt Jennek:
- Mindig úgy van, nem? Aztán beledobnak bennünket a levesbe, had főjünk a saját levünkben. - ivott néhány korty vizet, közben emésztette a hírt, amivel a barátnője szolgált. - Elmondta, hol volt eddig? Csak úgy csavargott a világban? - nézett kétkedve Rodney a nőre, de azért engedelmesen felállt.
Visszavitte a tálcákat, majd az ajtó felé mutatott:
- Csak ön után, hölgyem! - vigyorgott Jenniferre, majd elindult a nő után.  [Dr. Rodney McKay]

***

Rodney engedelmesen követte Jennifert a folyosón, és közben Ford hirtelen feltűnésén járt az agya. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg benne, de Jen utolsó mondata hatására inkább nem tette fel őket.
- Nekem ez akkor is gyanús még mindig. - jegyezte meg az orra alatt dünnyögve, mielőtt beléptek Ford kórtermébe.  [Dr. Rodney McKay]

Jennifer előre megy és az ajtó túloldalán bevárja Rodneyt.
- Elmondása szerint végig az M5K-809-en volt. De úgy is el fogja mondani neked is. - Mosolyodik el a nő.
A gyengélkedő egyik egyágyas kórtermében Ford hadnagy épp táplálkozik, mikor a szerelmespár belép hozzá. Aiden arca széles mosolyra húzódik.
- Örülök, hogy látom Doki. Elhiszi már, hogy nem vagyok replikátor? Na, meg klón sem. - Aztán eltűnik a mosolya, ahogy komolyabb témára vált. - Tudtak segíteni Onix népén? Én láttam az unokáját, egy fiatal lányt. Szörnyű, hogy mit tett vele az a járvány.
- Dr. Galron és Dr. Zoford urai a helyzetnek. A lány pedig mostanra teljesen tünetmentes. - Válaszol Jen, de újabb kérdést kap mosolygós és élénk betegétől.
Nézte a vigyorgó katonát, és tényleg nem tudta, mit is higgyen.
- A doktornő azt mondja, szóval biztosan úgy van. -  hagyta rá.
Figyelte a férfit, miközben Jenniferrel társalgott, és megállapította, hogy tényleg olyan, mint Ford. Vigyorgó, kedves, néha idegesítően kedves, de tényleg Ford-szerű. [Dr. Rodney McKay]
- Engem mikor enged ki innen? Teljesen gyógyult vagyok. Semmi bajom sincs. Vissza szeretnék menni a családomhoz, aztán újra munkába állni.
Most Dr. Keller komorodik el.
- Sajnálom, hadnagy. De a családját úgy tájékoztattuk, hogy ön életét vesztette egy akcióban. Természetesen közölni fogjuk a családjával, hogy ön él és egészséges. De előbb ki kell dolgozni hozzá egy megfelelő fedősztorit. Meg persze óvatosan kell a családja tudtára adnunk az ön megkerülését, tekintettel a korukra.
Ford lelombozódik.
- Értem én doktornő. De akkor legalább valami munkát adjanak.
- Munkát? Na jó. Előkerítek önnek pár jelentést a legutóbbi küldetésekről.  Hogy addig se unatkozzon, Dr. McKay majd elszórakoztatja. A doktor igazán társaságkedvelő. - Kuncog Jennifer, majd elhagyja a szobát.
Ford közelebb hajol McKayhez.
- Tudom doki, ön nem sokat ért a nőkhöz. De nekem elhiheti, maga tetszik a doktornőnek. Már mesélt magáról párszor nekem és ahogy beszélt, abból a vak is látja mi a helyzet. Kezdeményezzen doki. Rá fér magára némi női gondoskodás. Ugye már nem olyan savanyú természet mint mikor elmentem? - Ford az utolsó mondatán nagyot nevet.

Intett Jennifernek, mikor a nő kiment, Ford szavaitól azonban kővé dermedt.
- Látom, maga semmit sem változott. Mi lenne, ha nem azzal foglalkozna, mennyire értek a nőkhöz, hanem, elmondaná, hogy hol kujtorgott az elmúlt években, és miért épp most akart visszatérni. - nézett Fordra dacosan. - Egyébként nem vagyok savanyú, csak felelősségteljes és nem vagyok olyan szeleburdi és csélcsap, mint maga és Shep. [Dr. Rodney McKay]

Ford nagyot nevet Rodney szavain.
- Szóval még mindig ugyan olyan savanyú. Tényleg rá férne magára egy kedves női mosoly. - A jókedve elmúltával felsóhajt. - Szóval még mindig nem bízik bennem? Jellemző magára. - Mondja kissé rosszallóan.

Rodney elhúzta a száját Ford megjegyzésére, és magában elvigyorodott.
~ Ha tudnád komám, mi mindent kapok én...
- Nem, tudja, magamban sem, nemhogy másban. - válaszolta, majd végighallgatta Ford meséjét. [Dr. Rodney McKay]

A rosszallása nem is az iránta tanúsított bizalmatlanságnak, hanem Rodney gyanakvó természetének szól. Aztán elhallgat pár pillanatra, míg összeszedi a gondolatait.
- A szökés a kaptárról nagyon olajozottan ment. De a küldetés kudarcát feldolgozni már koránt sem volt ilyen egyszerű. Eleinte csak és kizárólag magukat okoltam érte. Meg voltam győződve róla, hogy önök szabotálták a küldetést, hogy csak azért se legyen igazam. Gyűlöltem Atlantiszt és megfogadtam, hogy soha többé nem jövök vissza, elfelejtem ezt a helyet. Magányos lidércvadász lettem. Bolygóról-bolygóra jártam és alkalomadtán megöltem pár lidércet. De ahogy teltek a hónapok, és egyre többet tudtam meg a lidércekről és a hajóikról, újra és újra átgondoltam magamban a tervet és a kivitelezését. Aztán felfedeztem pár hibát. Előbb csak a kivitelezésben, aztán magában a tervben is. Majd a hibák sokasodni kezdtek a tervben és végül rájöttem, hogy az egész tervem őrültség volt, egy lehetetlen küldetés. Végül, egy évvel az után, hogy megszöktem a kaptárról tudatosult bennem, hogy a csapatom halála egyedül az én hibám. Összeroppantam. Megundorodtam magamtól és attól amivé lettem. A haragom leginkább az enzimre irányult, így az összes meglévő enzimes fiolát összetörtem. Mire kitomboltam magam, addigra már eljött a következő adag beadásának ideje, és nekem nem volt következő adagom. Ahogy egyre nőtt a vágyam az enzim után, egyre inkább el is hatalmasodott rajtam. Enzimet akartam bármi áron. De túl messze voltam a kaputól és végül összeestem egy erdőben. Éreztem az enzim hiányát és tudtam, hogy semmi reményem új adaghoz jutni. Fájdalmamban üvölteni kezdtem, így talált meg pár arra járó vadász. Még emlékszem rá, hogy felemelnek és visznek, de aztán elájultam. Egy hófehér szobában tértem magamhoz, már a Galbator Birodalomban, Hrotgarban. Elmondták, hogy a vadászok, akik megtaláltak, egyenesen odavittek. De már annyira leromlott az állapotom, hogy közel jártam a halálhoz. Gyakorlatilag kómában voltam, és ebből a kómából alig három hónapja ébredtem fel. A gyógyvízzel kezeltek, annak köszönhetem az életem. Miután felébredtem, még gyenge voltam, beszélni sem tudtam. De akkor már nem volt szükségem a vízre, csak időre a gyógyuláshoz. Mikor volt elég erőm hozzá, elmondtam ki vagyok és honnan jöttem. Azt is elmondtam, hogyan kerültem abba az állapotba. Ők megértették min mentem keresztül és Onix végül üzent Atlantiszra. Aztán jöttek önök és a többit már tudja.

El kellett ismernie, a történet hihetőnek hangzott. Szerencsére azonban ezen tény megítélése nem az ő feladata volt. Még egy dologra felfigyelt, a vízre. Ha abból a lestrapált állapotból, amiben Ford, saját elmondása szerint volt, visszahozta, akkor tényleg különleges lehet.
- Jól van, Ford, egész hihető a sztorija, de ezt nem az én tisztem eldönteni, szerencsére. A víz meg nagyon különlegesnek tűnik, nagyban megkönnyítené Jennifer... khm. Dr. Keller munkáját, ha tényleg gyógyító hatású. Találkozott már Woolsey-val? [Dr. Rodney McKay]

- Jennifer? - Somolyog az orra alatt Ford. - Na, talán még is csak lesz magából valami.
Aztán komoly témához komoly hangnemre vált.
- Mikor átjöttem a kapun, egy egész seregnyi fegyveres katona várt rám.  Persze ez érthető, nem sértődtem meg. Aztán a doktornő töviről hegyire megvizsgált és az eredmények alapján már nem vigyáznak rám fegyveres katonák. De a gyengélkedőt egyenlőre nem hagyhatom el. Valami bizottság döntése kell hozzá, hogy ismét hazatérhessek, aztán szolgálatba állhassak. Azóta már beszéltem Mr. Woolseyval is és ő meg mindenféle jelentéseket követel rajtam. Elhiszi ezt doki? - Válik kissé kétségbeesetté a hangja. - Attól visszamenőleg, hogy Atlantiszt megtámadták a lidércek, jelentést kell írnom mindenről, ami azóta történt velem. Mindenről doki. Azt mondja addig biztos nem enged haza, amíg a jelentések az asztalán nincsenek. De most komolyan doki, miért kell nekem regényt írnom?

A kanadai érezte, hogy ennek a kis pimasz hadnagynak sikerült zavarba hoznia. Persze, hogy lecsapott a névre...
- Én már most is vagyok valami, vagyis valaki, édes fiam! - húzta össze szigorúan a szemöldökét. - Elizabethet is számtalanszor szólítottuk a keresztnevén, és Sheppard-öt is szoktam, mégsem vont le senki messzemenő következtetéseket ebből. - részéről ezzel a téma le is volt zárva.
Megértette Ford felháborodását, igen, sokan voltak ezzel így. Igazság szerint Rodney tudta, hogy mind Elizabeth, mind Sam elkényeztette a társaságot, hisz elég laza rendet tartottak. Persze, jelentéseket kellett írni akkor is, de nem volt ekkora szigorúság, mint azóta, hogy Woolsey a főnök. Még Sam is elfogadott pár nap csúszást, pedig mindenki azt hitte, hogy ő - a katonai mivoltja miatt - sokkal szigorúbb lesz, mint Elizabeth, de Rodney kellemesen csalódott benne. Átsuhant egy vigyor az arcán, mikor visszagondolt a nő itt töltött idejére, aztán arca ismét komoly lett és megveregette Ford vállát.
- Vegye komolyan Woolsey-t, ő politikus, diplomata, igazi aktakukac, de azért nem rossz ember. Sokat csatáztunk vele eleinte a jelentésekkel kapcsolatban, maga legalább abból kimaradt. Mostanára ő is lazábban kezeli ezt, de a rendet megköveteli. No, írogasson szorgalmasan, én meg megyek a dolgomra. - azzal otthagyta Fordot. [Dr. Rodney McKay]

A hadnagy csak mosolyog Rodney szigorú szemöldökére, de nem szól semmit, ennyiben hagyja. Viszont a doki utolsó mondatai hallatán a hadnagy olyan képet vág, mint akit épp most ítéltek száz év szobafogságra.
- Hát rossz embernek tényleg nem rossz ember. Minden jót Doki, aztán csak ügyesen. - Toldja meg még egy félreérthetetlen célzással, miközben nagyot mosolyog.

A kanadai a fejét csóválva hagyja el a Gyengélkedőt.
~ Kis pimasz, amilyen volt. ~ gondolja Ford-dal kapcsolatban. [Dr. Rodney McKay]

***

Rodney a gyengélkedőt elhagyva belefut Zelenkába.
- Épp téged kereslek. Jutottál valamire a helyzetjelzővel? Woolsey üzeni, hogy vár rád az irodájában.
Elindult a folyosón, hogy a szobájába menjen, mikor alig néhány lépést követően Zelenka termett előtte.
- Mi van? - kérdezett vissza felháborodottan Rodney. - Hagyjál már békén, most jöttem vissza egy szörnybolygóról, alig ettem valamit, mikor lett volna időm foglalkozni vele? - dühöngött a tőle megszokott módon, majd legyintett egyet, és otthagyta cseh kollégáját a folyosón. [Dr. Rodney McKay]

***

Vége 
Megjegyzés: Egyes karakterek történeténetének folytatása a következő küldetés összegzésében található majd meg.