***

// Pegazus galaxis /M35-117 /Atlantisz /Központ /Parancsnoki iroda //

Az irodában Woolseyn kívül már a CsKA-6 négy tagja és egy Jan számára ismeretlen, civil nő is ott van. Az üdvözlési formaságok után a Város vezetője belevág a mondandójába.
- Az M5K-809-en kialakult járvány mostanra a teljes bolygó lakosságát sújtja. Már vannak ott orvosaink, de utánpótlásra van szükségük. - Ekkor az ismeretlen nő felé fordul és átnyújt neki egy mappát az asztaláról. - Dr. Almond, Zirion. Ez az összeállítandó utánpótlás csomag tartalmának listája. Kérem állítsák össze a felszerelést. A rendelkezésükre bocsátott hat kerekű szállítóeszköz berakodásra kész.
A nő szeme felvillan és goa'uld hangon szólal meg. - Rendben Dr. Woolsey.
Woolsey pedig a jelen lévő öt katonához fordul.
- Segítsenek a berakodásban a doktornőnek. Ha végeztek, mind a hatan indulnak az M5K-809-re és célba juttatják a szállítmányt. A helyieknek mondják meg, hogy a legutóbbi tájékoztatásuk óta nincs új információnk az S4Z-175-ről. Ha ezzel végeztek, menjenek vissza a kapuhoz és tájékoztassanak az aktuális helyzetről. Az M5K-809-ről egyenesen az S4Z-175-re menjenek és támogassák az addigra már ott lévő Sheppard alezredest és csapatát. Mivel a CsKA-6 ötödik tagja és egyben vezetője, Vallenbeerg százados egy sérüléséből lábadozik, a csapat ideglenes vezetője Templar százados lesz. Amennyiben nincs kérdés kezdjenek hozzá a felszerelés összeállításának. - Várakozón néz a csapatra.

Sheppard parancsára elhagytam lakosztályom és mivel időm engedte, a kantin felé vettem az útirányt. Egyedül, teljes magányban ettem az ebédem, mivel néhány embert leszámítva, senkit nem ismertem a bázison. Az utolsó falatoknál értesített a bázis vezetője, hogy fáradjak az irodájába, így sietve távoztam az étkezőből. Viszonylag gyorsan megérkeztem az irodába, ahol csak egy biccentéssel köszöntem, majd leültem egy székre. Érdeklődve hallgattam a parancsnok szavait, aki egy járvány sújtotta bolygóra küldött elsőként, s csak ezt követően mehettünk az alezredes után. A nő mely, szinte már férfias hangján szólalt meg, meglepődve hallgattam, de nem ijedtem meg tőle, hiszen csakis Tok'ra lehetett, akikről sokat hallottam a CSKP-n.
- Minden világos, uram.
Mondtam, majd elindítottam a csapatomat a jármű fele, melyet sietve megrakodtunk, s ezután az öltözőbe, illetve fegyvertár fele vettük az irányt. A katonákat itt utasítottam, hogy a P90-es helyett nagyobb kaliberű fegyvereket hozzanak, hiszen a lények ellen arra lesz szükségünk. Én magam egy M4-es gépkarabélyt vettem magamhoz, amelyet gránátvetővel, taktikai távcsővel szereltem fel. A combomra egy pisztolytokot erősítettem, amelybe egy berettát tettem. Taktikai mellényembe és a hátizsákomba a szokásos felszerelés mellé éjjellátót, füst, fény-hang es repeszgránátot, illetve C4-est helyeztem. Amint végeztem a felszerelkezéssel, az indítócsarnokba vettem az irányt.
- Mindenkit haza fogok hozni. - mondtam a katonákra nézve, hiszen tudtam, nem én vagyok a parancsnokuk. - Indulás.
Adtam ki a parancsot, majd elsőként átleptem a kapun. [Jan Templar]

***

Az adrenalin szintem még mindig magas volt s a szívem is a tokomban dobogott, miközben arra vártam, hogy mi fog történni. Féltem, ezt nagyon jól tudtam, s szerintem ezt nagyon jól le lehetett olvasni rólam. A gépek újabb búgása meglepett. S az enyhe remegés, amit a talajból előtörő gépek működése keltett, kíváncsi félelemmel töltöttek el. 
~ Most megint jön egy erőtér, vagy talán a jelenlegi eszik össze? ~ suhantak át a gondolatok az agyamon és nagyon reméltem, hogy nem az utolsó válik valóra és leszünk újra védtelenek egy újabb szörnycsapat támadásával szemben.  [Emilia Von]
A szörny fel sem vette az újabb búgást, viszont ahogy Emi nekiszegezte a kérdéseit, a szörny nyugtalan lett. Körbe nézett, mint ha keresne valamit mert láthatóan épp valami olyat élt át amit nem tudott hová tenni. Majd ő is belenézett Emi szemébe és akkor úgy tűnt rájött, hogy a nyugtalanságát előidéző eseményt a nő generálja. Már nem volt olyan magabiztos, lassan óvatosan indult el ellenfele felé határozott gyilkolási szándékkal. De ahogy közeledett, vörös szemeiben mintha halványodni kezdett volna a vérszomj és önkénelenül is követte Emi pillantását balra, Dr. Geller felé.
A tovább is észlelhető búgás kissé megijesztett, és még nagyobb aggodalommal töltött el, de láthatólag a szörny ebből semmit sem vett észre. Sajnáltam, hogy nem reagál rá, de lehet nem is hallja. De amint beszélni kezdtem hozzá, mintha furcsán kezdett volna viselkedni, mint aki nem tudja mi történik vele. 
~ Talán érti amit mondok? ~ néztem rá kissé kérdőn, de tudtam, hogy ezt az arckifejezést nem nagyon értheti. 
Belenézett a szemeimbe, s ekkor egy másodpercig levegőt sem mertem venni. Ám cseppet sem úgy festett, mint aki beszélni szeretne, elindult felém, s egyre gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt. Ami meglepett, hogy miközben felém sétált, mintha a szemében a vörös borzongás csillapodni kezdett volna. S követte a tekintetem Dr. Geller felé is. Örömmel tapasztaltam, hogy talán sikeres munkát végezhet, mert Dr. Portman sérülése már jobb állapotban volt, amennyire fel tudtam mérni ezt ebben a helyzetben.
A lényt nem kötötte le a doktornő munkája, s ezt sajnos előre sejthettem. Beszédem közepette már nagyon közel értem hozzá. Félelmetes látvány volt, ahogy ennyire közelről szemléltem. A gépek elhallgattak és legnagyobb meglepetésemre a lény szemében értelmet véltem felfedezni. Meglepődtem és értetlenül álltam a dolgokkal szemben, s talán csak, mint messzi zajt hallottam a gépek újbóli moraját. Nem is igazán fogtam fel, hogy újra működnek. Szinte ledermedtem mikor meghallottam valaki gondolatait, s amit mondott csak még jobban kezdett összezavarni. [Emilia Von]
~ Menekülj, a gépek gonoszok. Fuss. ~
A következő üzenet pedig egy képsor volt, valamiféle figyelmeztetés: Az Emi agyában zajló képeken a szörny szeméből eltűnt az értelem, majd az újra állatiassá vált lény támadólag a feje fölé emelte a jobb karját. Emi erre a kardját védekezőn a feje fölé emelte, megakadályozandó a rá mért csapást. A szörny pedig jobb kezét a feje fölött hagyva,  bal kezét has magasságban vízszintesen elhúzva Emi előtt, karmaival kiontotta Emi beleit, mire a nő holtan rogyott össze.
A képsor véget ért és abban a pillanatban a gépek is elhallgattak. A szörny szeméből eltűnt az értelem, majd az újra állatiassá vált lény támadólag a feje fölé emelte a jobb karját.
Még fel sem dolgoztam a kapott üzenetet, mikor képek jelentek meg előttem. A szörnyről amely megtámadott és nem úsztam meg. Az ijedtségtől szinte megdermedtem egy pillanatig, de abban a következő pillanatban, mikor a szörny szemei elvesztették az értelem szikráit, amelyek eddig ott lapultak benne.  Ezután felemelte a jobb karját, nem tétovázhattam. Átvettem egy pillanatig a bal kezembe a kardot, bekapcsoltam a pukkancsot, majd újra két kézzel fogva a kardot akkora lendületet vettem, amekkorát tudtam s a szörny várhatóan bal keze irányába céloztam a karddal. A művelet végén, ebből a lendületből továbbfordulva még hátulról egy csapást mértem rá, melynek hatást, célját magam sem tudtam megállapítani abban a pillanatban. Csak reménykedtem, hogy nem következik be abból semmi, amit láttam.  [Emilia Von]
A szörny a vártaknak megfelelően cselekedett. A bal mancsa vízszintes ívben Emili hastájéka felé közeledett, de pályáját megtörte a katana. A kard és a végtag lendülete a találkozási ponton összeadódott és a pengeéles fém csuklóból levágta a szörny kézfejét. Vér áztatta el Emili ruháját hastájékon ahogy a megcsonkított végtag tovább lendült, miközben a kézfej messzire repült. A szörny fájdalmában és dühében felrikoltott, s a feje felett lévő jobb karjával lesújtott Emilire. De a nő ellentámadása megzavarta s nem tudott kárt tenni Emiliben ám Emili sem benne. Rikoltását az erőtéren kívül álló rémségek visszhangozták és a barlangot hamarosan fülrepesztő ricsaj töltötte be, mely még a vízesés moraját is elnyomta. Mindez a végsőkig korbácsolta az erőtéren belül lévő egyetlen talpon marad rettenet harci lázát. Kitátott pofával indult meg ellenfele felé. Torokra ment de nem bízta a véletlenre. Emili a szeme sarkából mozgást vett észre és bár a mozgás túl sebes volt semhogy szemmel követni lehessen, az adrenalinnal elöntött emberi agy kiszámította, hogy az Emili lába felé közeledő hosszúkás valami az a szörnyeteg farka.
S Emili ez úttal nem számíthatott ellenfele súgására a támadás folytatását illetően. A lényt hatalmába kerítette a harc és még a bal karjának súlyos sebe ellenére is egyszerre akarta eltörni Emili mindkét lábát és átharapni a torkát.
Erősen tartottam a kardot, ami a végén a "látomásban" megtörtént események elleni védőpajzs szerepét öltötte be. Sikeresen. A félelem és az adrenalin együttese miatt csak halványan vettem tudomásul, hogy a kéz nélküli lény vére a ruhámon elég nagy foltot hagyott. Az ellentámadásommal annyit értem el, hogy sikerült a csapása alól kibújnom. A lény őrülten sivított, talán még a gép zaján is túltett, amit nemrég hallatottunk.  A vízesést sem lehetett már hallani. Gyorsabban véve a levegőt az előbbi események hatására, néztem az előttem levő lényt. Elkezdett ordítani. A sivításhoz a kívül levő szörnyek is csatlakoztak, még nagyobb zajt csapva. Már fájt a fülem a rettenetes zsivajtól. Egy pillanatra ledermedtem. Álltam ott és néztem a sivító szörnyet. 
~ Istenem most segíts! Én ezt...mégis...~ ám nem volt idő további kétségbeesett rimánkodásra. 
Mint szürke surranást a levegőben, az agyamban zakatoló félelem és adrenalin hatására vettem észre valamit. A szörny be akarta fejezni azt, ami az előbb nem sikerült. Most vagy soha szituációban voltam, s fogalmam sem volt, hogy sikerül-e az újabb ellentámadás, hiszen nem katona voltam. Soha nem tanultam ilyet és életemben először egy karddal a kezemben, egy idegen szörny ellenem induló újabb támadását kellett volna megállítanom. Így összeszedtem minden erőmet, nekirugaszkodtam, remélve a farkának csapását a támadás hevében átugrom, sújtottam le a szörny fejére.  [Emilia Von]

Az elgondolás egyetlen hibája a szörny kitátott, pengeéles fogakkal teli pofája. Mivel Emi két karja a kardjával együtt a feje fölött van, semmivel nem tudja megakadályozni, hogy a lény átharapja a torkát s a nő ezt már csak későn veszi észre. A gyilkos fogazat és a védtelen nyak  túl gyorsan közelít egymás felé, Emilinek már nincs ideje maga elé rántani a kardot és mivel épp a levegőben van, kitérni sem tud. A nő már csak tehetetlen szemlélőként nézi tulajdon pusztulása közeledtét.
Egy örökké valóságnak tűnő pillanatig a halál elkerülhetetlennek látszik. S ez az örökké tartó pillanat a jelek szerint épp elég volt Emili őrangyalának, hogy védő szárnyaival eltakarja a nőt a halál elől. A védőszárny pedig igazából egy védőfarok. Emili ugyanis a halálfélelem hatására ugrás közben nem csinált sem sarok, sem térdemelést. Azaz térdből felugrott, de aztán kinyújtva hagyta a lábát. Ahhoz, hogy átugorhassa a lény farkát, ugrás közben vagy a térdeit kellett volna legalább hasmagasságba felhúznia, vagy a sarkát kellett volna fenék magasságig emelnie. De egyiket sem tette meg, mivel a torka felé közeledő fogsor miatt félbemaradt az ugrás lendülete. A lény farka ennek következtében boka magasságában jobb oldalról eltalálja Emi jobb lábát. Mivel a nő az ütés pillanatában épp a levegőben volt, így nem törnek el a bokái ahogy az Hatakeyama professzor térdeivel történt. Az ütés következtében Emili lábfeje balra, feje jobbra tér ki, azaz a nő teste - ha szemben állunk vele akkor az óramutató járásával ellentétes irányban, - elfordul kilencven fokot egy a szegycsontja magasságában lévő tengely körül és végül a jobb oldalára esve ér földet. 
Mivel a kardot még mindig két kézzel fogja a feje felett, így nem nagyon tudja tompítani a becsapódást. Földet érésének pillanatában csattan össze a lény állkapcsa Emili felett. A szörny meghiúsította a saját támadását, ráadásul a lendülettől megbotlik a lábai előtt keresztben heverő Emiliben és immáron csukott pofával keresztülesik Emilin. 
A nő a harc hevében nem érez fájdalmat és nincs is ideje gondolkodni. A barlang kellős közepén fekszik a jobb oldalán. Rá merőlegesen a szörny hever hason, két szőrös lába Emilire nehezedik. A szörny két bokája van Emili bal felkarján. De csak egy pillanatig, mert a szörny már pattan is felfelé, hogy kivégezze humanoid ellenfelét.

Az elgondolásom arról, hogy talán sikerülhet a támadás akkor válik szinte dermedt pillanattá, mikor rájövök, hogy ez így nem fog sikerülni. A szörny közelít felém és a fejem fölé tartott karddal a védtelenül maradt testem többi részét nem tudom megvédeni. Annyira félek, hogy talán el sem jut a tudatomig, hogy mi történik. Mintha ugrás közben lefagytam volna. Ott lebegnék, miközben a szörny egyre közelít felém. A pillanat ami körülvett, annyira végzetesnek tűnt, hogy szinte megszólalni sem tudtam. A gondolkodásom lassan csődöt mondott, s szinte lebegtem a semmiben. Ám hirtelen valami visszarántott. 
~ Nem adhatom fel... ~ s ekkor kaptam talán levegő után. 
Sajnos nem sikerült úgy elrugaszkodnom, ahogy azt meg kellett volna tennem. Ám a szörny egyre közeledő alakja és lendülete miatt, már nem tudtam befejezni a mozdulatot. S mikor kiolvadtam a rettegés jégbe fagyott burkából, az idő mintha felgyorsult volna. Egy csattanás közepette a földön találtam magam. Az elvágódásom után féloldalt fekve már nem jutott annyi erőm, hogy egy "Áu-t" kinyögjek. S időm sem, mert fel kellett vennem a történések mozzanatait. Épp meg akartam mozdulni, mikor az ellenfelem egyszerűen átesett rajtam. Lábai meg a bal karomon "pihentek". A pillanat gyorsan szertefoszlott, mikor is ellenfelem ismét magához tért, és felállni készült. Ám nekem már nem sok esélyem maradt, mivel egyre jobban érzem fáradtnak magam ebben a harcban. Hiába, tudós vagyok és nem katona. Ennyi. Ekkor vágódik át az eszemen valami, s feltápászkodásom közepette lendületet vettem, a kardot magam előtt vízszintesen megsuhintva - talán leírva egy félkört, vagy egy kört is - védekezésképp. Az adrenalin a fejemben már zúg, a szívem a félelemtől - amit már meg sem tudok különböztetni a többi rajtam eluralkodott ehhez hasonló érzéstől -, alig marad a helyén. Megpróbálok összpontosítani, mert szükség lesz az erőmre. Ezután a lehető legnagyobb erőkifejést kipréselve magamból egyenesen a szörny mellkasát célzom meg a karddal, döfő mozdulatsort utánozva. Még nem tudom, hogy egyáltalán sikerül-e a tervem, ám az előbbi "elméleti villámcsapás" következtében bennem zakatoló tervemre koncentrálok. Elengedem a kardot, ha benne marad a szörnyben, a gyűrűk felé veszem az irányt, miközben a nemrég bevillanó tervemre koncentrálok. Minden idegsejtemmel. 
~ Ide figyelj Te gép! Fogalmam sincs, hogy egyáltalán érted-e, amit most kérek, de két lehetőséged van. Az egyik az, hogy egy elektromos kisüléssel a kardon keresztül szépen kisütöd ezt az izét, vagy a gyűrűkkel elteleportálod. - Csak néztem magam elé, és próbáltam minden idegsejtemmel ráhangolódni a gépre, miközben szemmel tartottam a szörnyet. - Vagy van egy harmadik is...nem csinálsz semmit és nekünk annyi...
Fogalmam sincs, hogy nézhettem ki ebben a pillanatban, de vártam. Talán arra, hogy a gép talán megérti, hogy mit akarok. Ha pedig nem, akkor sürgősen ki kell találnom ismét valamit. A gond az volt, hogy már nem sok dolog volt, amivel támadhattam volna. Így álltam ott és vártam mi fog kisülni ebből...vagy mi nem fog kisülni. 

A kard beteljesítette rendeltetését, mert végre a szörny már volt olyan eleven, ami kissé megnyugtatott. A csend elég hátborzongató volt, de az ellenfél még mindig küzdeni akart. Pedig már inkább volt egy nagy darab szikla, ami épp leomlani készül, mint összeszedett küzdőfél.
~ Ne...ne...már...kérlek...~ gondoltam magamban. Egyre csak hátráltam, remélve nem esek el a túlzott igyekezettől, hogy átérjek átlóban a gyűrű másik felére. A szörny követett, aminek örültem. Bár akkor ezt az érzést, nem pont örömnek lehetett volna nevezni. Inkább a gépbe és a szerencsébe vetett remény elegye volt ez. A lény, úgy látszik nem tudván minek a közepén van, megállt. Lehet felmérni a következő támadása mozdulatait. 
~ Most! Gyerünnkkk! Teleportáld el!....Gyerünk már! ~ összeszorított szemekkel koncentráltam, hogy a gépre hangolódva bekapcsoljam a transzportgyűrűket. 
Akkor nyitottam csak ki a szemem, mikor a transzportsugár elvitte innen ki tudja hova a szörnyet, benne a karddal, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. 
~ Köszönöm...~ sóhajtottam.
A transzport sugár villanásnyi fénye bennem a remény fényét jelentette. Azét a reményét, ami talán a túlélésünket jelenthette. Már kezdtem bízni benne, hogy kikerülünk innen. Még fogalmam sem volt, hogy hogyan, de legalább nem akart egyetlenegy szörny sem szétkarmolni.  [Emilia Von]

***

//Pegazus galaxis /További bolygók /M5K-809 //

A tok'ra doktornő hamar összeválogatja ami kell és az öt katona segítségével a FRED hamar fel lesz málházva. A csapat kap némi időt a saját felszerelése összeállítására is. Majd következik a tárcsázás és Jan máris egy szavanna közepén találja magát, körülvéve a parancsnoksága alá rendelt öt emberrel. A nap épp felkelőben van, így a hőmérséklet pont kellemes, de napközben aligha nem forróság lesz. A domb tetején álló csapat már a csillagkapun átlépve megpillanthat egy tavat és az innenső parton egy nagyjából tízezer fős várost. Ebbe a városba vezet a Csillagkaputól induló több méter széles, kikövezett út.

A jól karbantartott úton a FRED-nek gyerekjáték végiggurulnia. A Város határában Spártai hoplitákhoz hasonló katonák sietnek a csapat elé. A vezetőjük egy harmincas férfi.
- Zeusz fiainak otthonából érkeztek igaz? - Úgy tűnik látott már Jan-ékhoz hasonló szerzeteket, mert még az önjáró szállítóeszköz sem lepi meg. - Ez pedig a társaiknak szánt felszerelés. Az én tisztem önöket a társaikhoz kísérni. Kérem kövessenek.

A csapat a bemegy a városba. A zsivajgó, hömpölygő tömeg utat nyit a fura karavánnak és a csapatot felvezető spártai hoplitáknak. Elérnek egy útkereszteződést. A négy egymásba futó, kikövezett út mellett egy ugyan csak kikövezett tér van, közepén egy női alakot ábrázoló szoborral és egy előtte térdelő férfivel. A csapat halad tovább, ki a városból és a kikövezett útról egy földútra kanyarodik, ami egy dombtetőre vezet. A domb tetejéről jól látható két óriási sátortábor. Mindkettőt az eddigiekhez hasonló katonák állják körbe. Jól láthatóan őrt állnak, hogy engedély nélkül senki ne mehessen se ki, se be. Kissé távolabb pedig több száz katona állomásozik. Az egyik sátortábor felől két piros folt indul el a domb teteje felé.
Amint átértünk a kapun felmertem a terepet, de ellenségnek nyoma nem volt, így társaimmal az utat követtük, ahol hamar megérkezett a fogadóbizottság nagy port hagyva maguk mögött.
- Igen, máris követjük magukat.
Feleltem, s a városig vezető úton, a táskámból kikerestem egy kendőt, hogy a fejemre kössem. A városban nagy volt zsúfoltság, elégtelen higiénia, amely a melegágya egy nagy fertőzésnek. Bár ehhez nem értettem sose, de azért megtartottam a távolságot az idegen lakossággal. Kiérve a városból már földúton haladtunk, bar szerencsére nem dagonyáztunk a sárban.
~ Ember legyen a talpán, aki a tűző napon kibírja őrségben órák hosszat. ~
Gondoltam, s elindultam a társaimmal a sátrak fele. Nem kellett elmennünk odáig, hiszen összefutottunk két társunkkal. [Jan Templar]

Már türelmetlenül várták az erősítést, hiszen sok eszköz hiányzott még a kihelyezett laborhoz, ahol jelenleg elég spártai körülmények voltak. Rachel izgatottan sietett a kollégájával együtt az érkezők elé, vállán már ott volt a táskája, benne a legszükségesebbekkel, elsősorban orvosi felszereléssel, és vizsgálati eszközökkel. Alig várta, hogy levehesse a védőruhát, ami bár nem volt kényelmetlen, úgy érezte magát, mint egy Z kategóriás kalandfilmben, ahol az ókorba földönkívüliek érkeznek tanulmányozni a fajt.  [Rachel Nathingale]

A foltok egy-egy HAZMAT-ruhás földi embernek bizonyulnak.
- Örvendek a szerencsének, Dr. Zooford vagyok, ő itt Dr. Rachel Nightingale . Köszönjük a házhoz szállítást. - Mosolyog, miközben átveszi az irányítást a FRED felett a járművet eddig vezérlő katonától. - Aztán tájékoztatja Dr. Almondot az aktuális helyzetről és végül kissé aggódva fejezi be.
- Jó napot, Jan Templar százados.
~ Bar tudnám, mi lehet annyira vicces. ~ [Jan Templar]

Ahogy találkoztak a katonákkal, gyorsan a FRED felé fordult, hogy ellenőrizze, mindent elpakoltak, amiket kértek. Hagyta, hogy Dr. Zooford tájékoztassa az újonnan érkezett erősítést, inkább tovább készülődött a kapu átlépésére. A helyiekkel együtt szkeptikus volt a gyógyvízzel kapcsolatos teóriával, de bizonyítékot kellett szerezni ahhoz, hogy ki lehessen zárni és a megvizsgálására az erős gyógyító hatása amúgy is elég okot adott. [Rachel Nathingale]

- Gyanúsak nekünk ezek a szörnyek odaát. Mivel a semmiből tűntek fel, könnyen lehet, hogy valamiféle DNS-manipuláción átesett állatok. Mivel nem tudunk semmi bizonyosat, arra jutottunk, hogy ésszerű lenne megvizsgálni az S4Z-175-ön lévő tavat, hogy biztonságos e még a fogyasztása. Épp ezért szeretnénk, ha Dr. Nightingale átléphetne arra a bolygóra. Ő tudja mit kell keresni a vízben, ha a feltevésünk helyes.
Mire végez, egy helyi férfi fut be. Sok testőrrel és még elkapja Dr. Zooford mondandójának végét.
- Köszöntöm Zeusz fiait. Onix vagyok, Hrotgar városának rektora. - Mutatkozik be az újonnan jötteknek majd Zooforhoz fordul. - Úgy vélik, hogy a gyógyító víz eltorzított valami állatot és abból lettek a szörnyek?
- Nem vagyunk bizonyosak benne, csak felmerült a gyanú. - Válaszol a járvány-ügyis férfi.
- De akkor eddig miért nem torzította el azokat az állatokat? Hisz az a tó már évezredek óta ott van.
- Ez csak egy teória Onix Rektor. Könnyen lehet, hogy semmi értelme, ettől függetlenül szeretnénk megbizonyosodni róla.
- Értem. Tehát át szándékoznak menni oda. Adok önök mellé kíséretet. - Jan-hoz fordul. - Van bármi fejlemény a szörnyekkel és a háromszáztíz katonával kapcsolatban?
Gondoltam, amíg a tudósok tudóskodtak, bar a rektor kérdésére észbe kaptam.
- Semmit nem tudunk. - ezután a dokik fele néztem. - Mielőtt belemerülnénk légből kapott teóriákba, illetve DNS-t vizsgálgatnánk, ugye figyelembe vettek Darwint? Illetve elhozták a bolygóról a korábban leölt lények testét? - Kérdeztem már a kapuhoz érve, ahol en ismét kiszorultam a beszélgetésből, így a katonák felé fordultam.  [Jan Templar]

A katona, vagyis Jan Templar kérdésére viszont már ő válaszolt:
- Ne aggódjon, figyelembe vettük Darwint, amit DNS vizsgálatnál eleve nem felejthetünk el, és nem, nem hoztunk át testet, mert nem voltak megfelelő körülmények és felszerelés a kellő elkülönítéséhez. Mivel még nem tudjuk, mitől alakultak ki, ugyanúgy fertőzés is állhat a háttérben, amit nem akarunk rászabadítani a városra. -
Magyarázat közben el is indultak a kapu felé, ahol szép díszkíséret várta őket. Szerencsére úgy tűnt, értik a dolgukat, szép sérüléseket gyűjtöttek már az évek során, rosszul összeforrt törött orrok, hegek mindenütt, szinte mindenki megfordulhatott már a helyi orvosnál. [Rachel Nathingale]

A kapunál két század hoplita várja a csapatot. Egyikük sem fiatal már, látszik rajtuk, hogy nem egy csatát jártak meg eddig. A vezetőjük, egy ötvenes évei elején járó férfi jó egy fejjel magasodik Jan fölé.

- Onix Rektor parancsára elkísérjük önöket a gyógyvízhez. A feladatunk, hogy bármi áron megvédjük önöket.
- Köszönjük, s Kharón legyen irgalmas a lelkünkkel.
Mondtam, tisztelet teljesen, majd folytattam.
- Amint átmentünk a kapun, vegyék fel a falanx formációt, de ha ezt nem ismerik, akkor alkossanak pajzsfalat.
Előbbi keresem teljesíthetőségében kételkedem, hiszen azt Alexandrosz alkalmazta sikeresen. [Jan Templar]

Dr. Almond tárcsáz és Rachel felé fordul egy mosollyal.
- Mr. Woolsey tőlem vár tájékoztatást az aktuális helyzetről, de ön ebben kompetensebb nálam. Ha nincs kifogása ellene, hagyom érvényesülni.
A Város vezetője csendben hallgatja végig a tájékoztatást és engedélyt ad, hogy a járvány ügyekkel foglalkozó doktornő is a csapattal tartson.
A hoplita-kíséreten meglepődik, de mivel a hopliták parancsnoksága Onix hatásköre, így nem emel kifogást.

Kicsit hirtelen jött Dr. Almond feladatátadása, gyorsan össze kellett szednie a gondolatait, mielőtt tájékoztatást tudott adni a Woolseynak az eseményekről a rádióján keresztül:
- Itt Dr. Rachel Nightingale. Az erősítés rendben megérkezett, készen állunk átlépni a bolygóra, ahol megvizsgáljuk a gyógytavat, hátha az okozza a szörnyek jelenlétét. Engedelmével én is a csapattal tartanék, hogy gyorsítsuk az eljárást. Emellett Onix rektor adott még mellénk kétszáz katonát is kíséretnek. Nightingale vége. - a szakzsargon részébe nem ment bele, mivel a diplomata úgysem értené, és azt már megtanulta, hogy a legtöbb laikus inkább végig se hallgatja a szakmai információkat.
Woolsey természetesen engedélyt adott, hogy a többiekkel tartson, úgyhogy izgatottan dobogó szívvel húzta erősebbre a táskája pántjait, ami a felszerelését tartalmazta. Nem ez volt az első utazása a kapun át, de egy gyors mentőakciót kivéve ez az első, ahol tényleg szükség is lehet rá orvosként és nem tudósként. Kétszáz ember, kétszáz potenciális sérült, ahogy munkatársai mondogatták, fel kell készülnie mindenre, remélhetőleg a felszerelése elegendő. [Rachel Nathingale]

A kapu lekapcsol, hogy hamarosan újabb féregjárat jöjjön létre, amelyen mind a kétszázhét ember átléphet.

A kapu kinyílásakor kapott észbe, és fordult a mellette álló Templar századoshoz:
- Kétszáz katona mellett fegyverre lesz szükségem? - ugyan az CSKP alapkiképzésen lőni megtanították, de nem volt mestere, nem is szerette a fegyvereket, de a "minden élet szent ezért inkább öljenek meg engem" mentalitás nem volt sajátja. Viszont orvosok esetén nagyon vegyes volt, hogy mikor viselnek fegyvert és mikor nem, úgyhogy inkább akkor kérdezi meg, amíg még hozzá tudnak vágni egy pisztolyt. [Rachel Nathingale]

Jan parancsára a Hoplita vezér bólint.
- Amíg egy is él közülünk, addig Zeusz fiai nem fogják látni a Sztüx folyót. - S láthatóan halálosan komolyan gondolja. S ez nem csodálatra méltó, hisz nagy szégyen lenne számára, ha a védelmére bízott emberek meghalnának.
Rachel kérdésére a CsKA-6 egyik tagja sem felel, láthatóan Jan-ra bízzák a döntést, hogy mer-e fegyvert adni egy civil kezébe.

A katonák vezérére, bólintottam, s köszönetet mondtam.
- Köszönjük.
Ezt egy meghajlás kísérte, majd újdonsült társunk felé tekintettem. Végignéztem rajta, szinte felmértem, majd a combomhoz nyúltam és kikapcsoltam a pisztoly tokom, s a szíjánál fogva átadtam a tárakkal együtt.
- Fogja, Dr. Nightingale. Remélem elboldogul vele.
Biccentettem egy apró mosollyal a számon.
- Akkor előre!
Kiálltottam, s megindultam a csapat élén a kapu túloldalára. [Jan Templar]

A pisztolyt tartva ambivalens érzései voltak, hiszen örült, hogy van mivel megvédenie magát, és egyszerre tartott tőle, hogy csak a baj származik belőle, hogy nála fegyver van. Nem volt mestere, szép szórást mutatott a lőtéri eredménye, de legalább a fegyvert tudta rögzíteni a combján, ezt már megtanulta. Úgyhogy elhatározta, hogy a legvégső esetben használja csak. Még frissnek számító utazóként nyelt párat, mielőtt átlépett volna a kapun a kétszázhét katona után, még gyorsan átgondolta, hogy pontosan mi fog történni a testével, de gyorsan el is söpörte a gondolatot, inkább megmarkolta a táskája fogantyúját és gyorsan belesétált az eseményhorizontba, Sophievel együtt. [Rachel Nathingale]

***

Az erőtér stabilan kint tartja az ott posztoló nyolc szörnyet. A barlangban végre nyugalom van ám a kép koránt sem békés. Emberek és szörnyek hevernek mindenütt és a mindent elborító vérfoltok között Dr. Geller küzd kitartóan Dr. Portman és Hatakeyama professzor életéért. Kissé távolabb tőlük a három elhajított katona hever. Nincs rajtuk külsérelmi nyom de ennek ellenére eszméletlenek. A találkozás a barlang falával aligha tett jót nekik. A három katona között az erőtér által levágott kezű szörny hever. Még lélegzik, de a vére már akkora tócsát alkot ami a mellette heverő Tromot százados egyenruháját is eláztatta. S a kis vérpatakok lassan Long őrmester felé folydogálnak. Preston főhadnagy a szörny másik oldalán fekszik arccal a padlón. A harctéri szanitéc az egyetlen akinek még a fegyvere is megvan. A másik két katona P-90-ese messze az erőtér által kettévágott szörny közelébe repült. A fél szörny az erőtér megjelenésekor azonnal kimúlt, ő már nem jelent veszélyt. Ugyan úgy veszélytelen a három katona által lelőtt három szörny és a Hatakeyama professzor által szemen döfött negyedik is. Tőlük kissé arrébb fekszik Dr. Norman szétvetett tagokkal és egy nyílt jobb felkartöréssel. 

Mikor végre "nyugalom" lett a barlangban, észrevettem, hogy nem vagyok túl jól. Fájdalmaim vannak, s miközben gyorsan szétnéztem az erőtér belsején, iszonyatos kép fogadott. Egy elég nagy fájdalom jutott el az agyamig, ami a bokám felől érkezett. Felszisszentem és hirtelen kerestem egy falat és nekitámasztva a hátamat leültem. Lehuppanva a barlang hideg kövére, fejemet nekitámasztottam a falnak és behunytam a szemem. Képtelen voltam még bármit is tenni, ám tudtam, hogy szükség lenne rám. Nem akartam önzőnek tűnni, de csak egy percet akartam. S ebben az egy percben az agyamig több más fájdalomból eredő érzés is eljutott. A bokámat meg sem néztem, anélkül is tudtam, csúnyán nézhet ki. A jobb oldalam és kézfejem is sajgott, attól az ütéstől, ami a megmenekülésemből eredt. A bal combomon levő seb még ott húzódott, s megállapíthattam, hogy a vörös tócsa nagy része a szörnyé. A fájdalom elég nagy volt, de a sírásig azért nem jutottam el. Egyrészt a félelem felülírta bennem a könnycseppek útját, s másrészt már képtelen voltam rá. Némán tűrtem a sajgó tagjaim lüktetését, és végre annyira sikerült összpontosítanom, hogy felmérjem a benti helyzetet. Az erőtér szerencsére nem engedte át a kint levő szörnyeket és ahogy megfigyeltem, bent már nincs egy veszélyes sem. Dr. Geller a munkáját végezte, nem akartam még zavarni. Biztos eléggé elfoglalt. A három katona, akik meg lettek bízva, hogy vigyázzanak ránk, a földön hevertek. Eszméletlennek látszottak és reméltem nincs nagy bajuk. Fegyverünk már nem nagyon maradt, ez alól csak Preston főhadnagy volt a kivétel. Dr. Norman nem úszta meg ennyivel. Láthatólag nyílt felkartöréssel hevert a barlang egyik felén, ő sem volt magánál. Most kezdtem ismét idegesebb lenni. Mi több megpróbáltam felállni. Igen, ez nem ment könnyen. A felállás elég nagy fájdalmakkal járt, s a jobb lábamra már rá sem tudtam állni. Újból szétnézve a barlangon csak azért nem hánytam el magam, mert már túl fáradt voltam és az adrenalin lüktetése még mindig érezhető volt. Nem néztem horrorfilmeket, de ez a mostani helyzet eléggé hasonlított egyre. Ezzel megfogadtam, nem is fogok nézni ilyet, csak jussunk ki. Próbáltam erős maradni, s egy lábon elvánszorogtam a barlang közepéig. Itt megszólaltam. 
- Dr. Geller! Jól van? Nem vagyok orvos, de tudok segíteni valamiben? - érdeklődtem. 
Még vártam a választ, eltöprengtem, hogy Dr. Normanhoz jobb, ha nem nyúlok, mivel fogalmam sincs mit kéne tennem. Így maradtak a katonák és az, amit Dr. Geller mondani fog.  [Emilia Von]
- Nézze meg a többi sebesültet. - Válaszol rezignáltan a doktornő. Lassan könyékig véres már, de Dr. Portman sebei lassan megszűnnek vérezni és már az öreg professzoron is több kötés díszeleg.
Megkaptam az utasítást, amit egy bólintással vettem tudomásul. A doktortőt hagytam dolgozni, mivel láttam, hogy talán vége sikerül neki megbirkóznia a két páciense állapotával. Így elsántikáltam a három katona eszméletlen teste felé. A fájdalmaim még nem enyhültek, de megpróbáltam nem észrevehetően kimutatni ezt. Mivel ahhoz, hogy az "alvó" társaságot felkelthessem, le kellett térdelnem. A bal lábamra helyeztem a súlyomat, próbáltam a jobb lábamat minél kevésbé terhelni. Így is elég leharcoltan nézhettem ki, de még élek és ez a lényeg. Letérdeltem tehát a legközelebbi katonához, aki Leila őrmester volt és megpróbáltam pofozgatással magához téríteni. Mikor kissé kábán magához tér és felül, kissé megnyugodva elmosolyodom. [Emilia Von]
Long őrmester megrökönyödve néz szét a barlangban és ijedten pillant az erőtér túloldalán álló szörnyekre. A helyzet láttán  kell neki néhány másodperc hogy összeszedje magát s közben ijedten néz Emilire.
- Mi történt itt? Mi történt Önnel?
Megvárom, hogy megeméssze az elé táruló látványt. 
- Rövid leszek. A szörnyek ránk támadtak. Magukat a falhoz vágták, a többiek - nézek a súlyosabb sérültekre -, nincsenek valami jól. Dr. Geller már dolgozik egy ideje, hogy megmentse a legsúlyosabb sérültünket. - Fáradtan elmosolyodom. - Nekem meg volt egy párviadalom egy szörnnyel, akit nemrég sikeresen elteleportáltattam a transzportgyűrűkkel. A többi lény kint rekedt az erőtéren kívül, amit azt hiszem ismét én indíthattam be... - magamra nézek egy pillanatra -, Van pár zúzódásom, karmolásom, s elég csúnyán festhet a bokám...de élek. Azt hiszem szerencsésnek mondhatom magam. 
Egy kicsit elmélázok az erőtér másik oldalán és bátorítóbb hangon szólalok meg újból Long őrmesterre nézve. 
- Nyugodjon meg. Akik ott kint vannak, nem jönnek be. Próbáljon meg minél előbb erőhöz jutni. Szükségünk lesz mindenkire. - Sóhajtok ahogy felállok. - Bocsásson meg, de megnézem a társait. 
Miután ott hagytam Long őrmestert, hogy legyen ideje felfogni az eseményeket, a következő katona felé indutam. Preston főhadnagyot ismét sikerült magához térítenem.  [Emilia Von]
 A mackós termetű férfi első szava egy nagy "Auuuuuu". Ez a jobb lábán lévő rusnya zúzódásokat látva nem is akkora csoda.
- Kell egy aszpirin. - Mosolyodik el, ám a barlangbeli helyzetet felmérve jókedve hamar szerte foszlik.
A fájdalmát hallva sajnálkozóan, de megértően mosolyogtam rá. A második mondatára helyeslően bólintottam. 
- Az nekem sem esne rosszul... - s közben felmértem, hogy talán ő is nagyjából rendben van, mint Leila. Így még csak futtában hozzátettem, már a csapat főnöke felé sántikálva. - Long őrmesterrel tudattam a helyzet állásást, amit már maga is láthat. Élünk, de súlyos sérültjeink vannak. Kérem mérjék fel a lehetséges katonai taktikát, mert én ebben nem vagyok otthon. - Egy pillanatnyi mosoly után még megszólaltam. - Addig megnézem a főnöküket. 
A százados is sikeres ébresztésen esett keresztül.  [Emilia Von]
Tromot mégis bambán pislog az őt eszméletre térítő Emilire.
Ám már az első pillanattól kezdve valami furcsát vettem észre rajta, ami aggasztott. Ez a reakció mondjuk egy átlag embertől nem lenne szokatlan, de egy CSK csapat tagjától és vezetőjétől - aki már rutinos rókának számít -, igen is aggodalommal töltött el. [Emilia Von]
- Üdv... - Mondja kissé bizonytalanul. Tanácstalanul körbe pillant  és a sebesülteket meglátva egyre ijedtebbé válik az arca. Segélykérően néz Emilire. - Mi folyik itt?
- Üdv! - bukik ki belőlem is a köszöntés, és bizonytalanul nézem a reakcióit.  [Emilia Von]
Közben Preston utasítására Long betársul Geller mellé életet menteni. Preston kissé sántikálva összeszedi a saját holmiját és kezelésbe veszi Dr. Norman nyílt törését.
Tromot néma félelemmel nézi a Brice karjából kiálló csontot és csak ekkor tudatosul a századosban, hogy az ő ruhája is csupa vér. 
A szemem sarkából észrevettem Preston hadnagy ténykedését, s a százados reakciói egyre aggasztóbbak voltak. Félt. Nagyon félt. S mikor a szörnyre pillantott eluralkodott rajta a rémület, amitől én ijedtem meg. [Emilia Von]
Oldalra pillantva Tromot meglátja a mellette heverő szörnyet és a körülötte lassan megalvadó vértócsát. A néma félelme ekkor válik határozott rémületté és könyörgőn néz Emilia szemeibe. 
- Kik maguk? Mik ezek az izék? Hogy jutunk ki innen? - Önkéntelenül is a barlang bejárata felé pillant.  Az erőtér túloldalán lebzselő nyolc szörny látványa belé fojtja a szót, miközben rémülete bénító rettegéssé fokozódik. A szája mozog, de egy hang sem jön ki rajta. Megbabonázva bámulja a szörnyeket miközben némán tátog. 
- Meg fognak enni. Ezek meg fognak enni. Megesznek. Meg fognak enni....
S a kérdéseiből rájöttem, hogy baj van. Azonnal Leila felé fordultam. 
- Long őrmester! Kérem jöjjön ide! - mondtam kissé rémülten a tehetetlenség első pillanatában. Még a nő meg nem érkezett, megpróbáltam nem túl sok, de nem is túl kevés információt adni a jelenleg rémültebbnél rémültebb férfinek. - Tromot százados! Nyugodjon meg! - a szemébe néztem. - Emilia vagyok. A társai vagyunk... - mutatok körbe -, egy idegen bolygóra jöttünk felderítés és kutatás céljából....- az erőtér felé néztem -, Azok a lények nem tudnak ide bejönni... - Észrevettem a ki nem mondott szavakat és le is olvasom őket a CSK csapat vezetőjének arcáról. - Nem fognak megenni! Hallja! Nyugodjon meg! 
Eléggé tehetetlennek éreztem magam. Egy kis reményt nyújtott az, hogy Leila közeledett. Felé fordultam és neki intéztem a szavaimat, miközben felálltam. 
- Nagyon úgy tűnik, hogy a századosnak részleges emlékezetkiesése van. Mivel engem még nemrég óta ismer, és én sem ismerem, ezért magának van a legnagyobb esélye, hogy talán segítsen neki emlékezni. Először is próbálja meg megnyugtatni, s utána idézzen fel emlékeket... - kilátástalanul néztem a rettegő férfi felé -, talán sikerül visszahozni az emlékeit.  [Emilia Von]
Gordon elég bambán néz Emilire miközben a nő beszél hozzá, de aztán felfogja, hogy a Tromot százados az ő neve. Ám ettől még nem nyugszik meg.
- Miféle bolygó? Honnan jöttünk ide? - Láthatóan egy mukkot sem ért Emili magyarázatából.
Long őrmester térdel le mellé.
- Eredetileg Te voltál itt a főnök. - Mosolyog a századosra.
- Én? - Néz nagyot a százados.
- Te bizony. Csak aztán az egyik szörny a falhoz csapott és most nem emlékszel semmire.
- De ugye fogok emlékezni?
- Szerintem igen. Az ilyen emlékezetkiesések maguktól el szoktak múlni.
- Mi van ha nálam nem fog? 
Long őrmester nevetve vállat von.
- Akkor majd megint a falhoz csapunk. Az hátha beválik.
Tromot savanyú mosollyal néz a két nőre. Megértette, hogy az őrmester nem gondolta komolyan a falhoz vágást. 
A Tromot százados és Leila közötti beszélgetésből csak hangfoszlányokat emésztettem meg. Az újból falhoz csapás említésére sajnálattal elmosolyodtam. [Emilia Von]