Stargate SG1- Az új kezdet 19. fejezet
| Jack maradéktalanul boldog volt. Üldögélt a nyaralója előtti kis stégen, egyik kezében a horgászbotjával, mellette egy doboz jéghideg sör. Ahogy oldalra nézett, Samet látta maga mellett, mosolyogva. Annyira szerette ezt a mosolyt az arcán, amit csak neki tartogatott. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát, de ahogy megérintette volna a bőrét, Sam hirtelen eltűnt és a tó is... A szarkofág! Már számon sem tudta tartani hányszor tért magához ebben az átkozott valamiben, és minden alkalommal ugyanezt álmodta és Sam mindig eltűnt, mielőtt meg tudta volna érinteni. Ez talán még a fizikai fájdalomnál is kínzóbb volt. A Mennyországból a Pokolba zuhanni a másodperc törtrésze alatt. Nem tudta, meddig lesz képes elviselni ezt a kínt. Ba'al minden egyes alkalommal tovább és tovább nyújtotta az elkerülhetetlent, egyre tökéletesítve a módszert, amivel megölte. Egyre több és több tőr fúródott a testébe, felhasítva a bőrét és a húsába mélyedve. A rendszerúr arra viszont nagyon vigyázott, hogy az utolsó, végzetes döfés a szívét érje. Minden más sérülése fájdalmas volt ugyan, de nem halálos. És csak egyetlen egy dologra volt kíváncsi. A Tok'rára. Minden kérdése velük volt kapcsolatos. Őket kutatta és erre O'Neill-t akarta felhasználni, mint információforrást. De arról fogalma sem volt, hogy Sam is a Tok'rával van. Jack tudta, hogy inkább meghalna... újra, és véglegesen, mintsem, hogy kockára tegye Sam életét. A Tok'ra az első halála után tűnt fel. Jolinar dölyfösen állt a rendszerúr mögött és szenvtelen arccal nézte az ezredes szenvedéseit. A pillantásuk gyakran találkozott. Már az első alkalommal felismerte a nőt. De mindketten pontosan tudták, hogy O’Neill nem fogja elárulni a kilétét. Ba'al végül megunta, vagy feladta. Jack nem tudta eldönteni, de nem is igazán érdekelte. Csak az számított, hogy rongyos ruhában és egy mély combsebből vérezve, a karjainál fogva bevonszolták a cellába, ahol a többieket is fogságban tartották. - Mennyi ideig voltam távol? - kérdezte fáradtan O'Neill a hátát a falnak vetve. - Majdnem 36 óráig, - felelte az órájára pillantva Kawalsky, de inkább csak megszokásból, mert egyébként is pontosan tudta, hogy mikor tértek magukhoz és fedezték fel O'Neill hiányát. - Hosszabbnak tűnt, - jegyezte meg az ezredes és nagy kortyokban inni kezdett a vizes edényből, amit Amedor nyújtott felé. - Mi történt? - kérdezte Amedor. - Volt szerencsém közelebbről megismerkedni a szarkofággal, többször is, - nyögte O'Neill. - Ba'al az utóbbi másfél napban többször megölt és újraélesztett... - De miért, uram? - kérdezte döbbenten Kawalsky. - Itt kissé máshogy értelmezik a vallatás fogalmát, mint otthon, - mondta elcsigázottan az ezredes, és óvatosan megmozdította a sérült lábát. - Meghagyták a felszerelésünket, csak a fegyvereket vették el, - mondta Amedor és már nyúlt is az elsősegély felszerelésért. - Milyen szerencse, - sziszegte összeszorított fogakkal O'Neill, miközben a kimoli bekötözte a sebét. - És most mi lesz? - kérdezte McKay, aki először szólalt meg, mióta O'Neill visszatért. - Várunk... - jelentette ki fáradtan O'Neill és a hátizsákjára hajtva a fejét mély álomba zuhant. SJSJSJ O'Neill az ajtó nyitására riadt fel és látta, hogy a többiek mind ébren vannak. Legnagyobb meglepetésére Jolinar lépett be az ajtón egy Jaffa kíséretében. Amedor és Kawalsky szeme tágra nyílt, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétük, hogy ne szólaljanak meg. Mindenki megkönnyebbülésére McKay-nek fogalma sem volt a Tok'ra kilétéről. - Hagyjon magunkra, - szólt határozottan Jolinar az őt követő Jaffának, aki egy pillanatnyi habozás után teljesítette a parancsot. - Jöjjenek velem, siessenek, nincs sok időnk - szólt halkan Rosha a gazdatest, mikor a Jaffa eltűnt a sarkon túl. Amedor és Kawalsky rögtön O'Neill-hoz léptek, hogy felsegítsék. Az ezredes nem igazán szerette, ha rászorul valakire, de most tudta, hogy a sérülése olyan súlyos, hogy segítség nélkül csak hátráltatná az embereit. - Most mégis mi van? - kérdezte értetlenül McKay. - Majd később elmagyarázzuk, - vetette oda O'Neill és óvatosan ránehezedett a sérült lábára elfintorodva a fájdalomtól. - Most indulás. A furcsa csapat elindult az egyelőre ismeretlen úti cél felé. Jolinar ment elől, majd McKay, őket O’Neill és Amedor követte. Kawalsky inkább csak megszokásból maradt leghátul, hisz fegyvere nem volt. Egy támadás esetén esélye sem lett volna. Útközben kétszer találkoztak össze Jaffa járőrökkel, de a folyosókon található oszlopok ismételten nagy segítségükre voltak. Az is segített, hogy a jelek szerint, még nem fedezték fel a szökésüket. Az alig negyedórás utat Jack egy örökkévalóságnak érezte. Nem magáért aggódott, hisz Ba'al nem túl sok minden újat tudott volna tenni vele, amit eddig nem tett meg. A gyenge láncszem most Jolinar volt... Jack biztos volt benne, hogy a Tok'ra inkább meghalna, mintsem elárulja a népét, de azért nem szívesen adta volna a goa'uld kezére a nőt. Mindegyikük meglepetésére nem a kapunál bukkantak ki, Jolinar a gyűrűszoba felé vezette a kis csapatot. A Tok'ra a gyűrűket irányító konzolhoz lépett... O'Neill annyira fáradt volt, hogy arra sem maradt ereje, hogy megkérdezze, hová is tartanak pontosan. De nem így McKay... - Elmondaná nekem is valaki, hogy tulajdonképpen mi is folyik itt? - kérdezte a fizikus értetlenül. - Most nincs idő erre, mennünk kell, - csattant fel Rosha. - Nem vagyok hajlandó egy tapodtat sem mozdulni, amíg valaki el nem magyarázza, hogy miért követünk egy goa'uldot? - jelentette ki McKay és mint egy durcás kisgyerek keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. - Nem vagyok goa'uld! - szólalt meg a szemeit villogtatva Jolinar. - Tok'ra vagyok, - folytatta kissé nyugodtabban, - és ha nem jön rögtön ide, akkor itt fogom hagyni. A vezérlőben már biztos jelzett a vészjelző, hogy valaki használni akarja a gyűrűket, és nem akarom kockáztatni a tel'tac-ot sem... - McKay, húzza ide a belét, most rögtön! - ordította O'Neill és minden erejével azon volt, hogy eltitkolja mennyire megviselte ez a kis kirándulás a gyűrűkig. A jobb combján lévő vágott seb őrült módon lüktetett. Bárcsak lenne nála egy zat... mit nem adna érte. - Jól van, jövök már, - motyogta McKay és odasomfordált a többiek mellé. Jolinar megnyomta az utolsó gombot és gyorsan csatlakozott a többiekhez. SJSJSJ A tel'tac pilótája, amint az érzékelők jelezték, hogy a gyűrűk aktiválódnak, megszüntette a hajó álcázását, hogy biztonsággal fogadni tudja az érkezőket. Szíve szerint azonnal odasietett volna hozzájuk, de tudta, hogy Ba'al hajóján is érzékelték az ő jelenlétét, és minden másodperc számít, hogyha épségben el akarnak menekülni. Az anyahajó fegyverzetét kezelő Jaffa sokkal jobb volt, mint számított rá. Alig pár másodperccel azután, hogy az álcázás megszűnt, már több lövés is becsapódott a tel'tac pajzsába, amit nem igazán hasonló megpróbáltatásokra terveztek. A pilóta kénytelen volt több kockázatos manővert is elvégezni, miközben a hiperhajtóműre várt. Arra sem volt ideje, hogy ellenőrizze pontosan ki is érkezett alig pár másodperce a hajójára. Csak remélni tudta, hogy azok, akikre már egy napja várt, türelmetlenül. Végtelen hosszúnak tűnt ez az egy nap, amióta megtudta, hogy pontosan milyen küldetés is vár rá. Önként jelentkezett és tudta, hogy ő a legmegfelelőbb erre a feladatra. Az elmúlt pár hónap most végre értelmet nyer... Mikor az ajtó kinyílt, nem fordult hátra, a figyelmét az elétáruló hiperűrablak kötötte le. Próbálta egy darabban átjuttatni rajta a tel'tac-ot. Csak akkor rezdült meg egy kissé, amikor egy ismerős férfi hang döbbenten a nevét kiáltotta. - Sam! A férje hangja, akit már hónapok óta nem látott. A keze megremegett az irányítókonzol felett, de a hivatástudat győzedelmeskedett. Már csak pár másodperc és a hiperűrben utazva lesz bőven idejük beszélgetni... - O'Neill, ülj le, a sérülésed elég súlyos... - hallatszott Rosha aggodalmaskodó hangja, és erre a mondatra Sam majdnem ott hagyott csapot-papot... de csak majdnem. Abban a pillanatban, mikor a kis hajó elérte a biztonságos, követhetetlen sebességet, átadta az irányítást a mögötte álló Jolinarnak és Jackhez sietett. O'Neill alig tudta elhinni, hogy átölelheti Samet. Örökké itt tudott volna maradni a hideg padlón üldögélve, a hátát a falnak vetve és a karjait Sam hozzásimuló teste köré fonva. Csak az a fájó lüktetés ne lett volna... - Sam, - szólalt meg kicsit később. - Annyira hiányoztál... - Te is nagyon hiányoztál nekem... - suttogta a fülébe Sam és a nyakába temette az arcát. Nem is próbálta elrejteni a feltörő könnyeit. - Ugye nem kell visszamenned? - kérdezte Jack. - Nem, nem kell visszamennem, - felelte a könnyeit nyelve, de mégis nevetve Sam. - Egeria alig pár napja új gazdatestet kapott. Hazamegyek, végre. - Ez volt hosszú ideje a legjobb hír, amit hallottam, - felelte Jack és szenvedélyesen megcsókolta Samet. A csóknak akkor vetettek csak véget, mikor Rosha megköszörülte a torkát. Mikor felnéztek rá, látták, hogy a Tok'ra szélesen mosolyog. - Lenne egy kis elintéznivalónk, - szólalt meg és felemelte a kezét, amiben egy goa'uld gyógyító eszközt tartott. - Hát, erre szakítok egy kis időt, - jegyezte meg fintorogva Jack. Nem igazán akaródzott neki elengedni Samet, de a nő sem akart eltávolodni tőle. Inkább csak leült mellé a földre és olyan szorosan hozzásimult, amennyire csak lehetséges volt. Jolinar szavak nélkül tette a dolgát, Jack még most is álmélkodva figyelte, ahogy a Ba'al tőre által ejtett mély seb lassan eltűnik. Mikor a Tok'ra végzett, szélesen elmosolyodott. - Ezt nagyon szeretem a Tok'rákban... - jegyezte meg és Sam felé fordította fejét és ismét megcsókolta. Amedor és Kawalsky tapintatosan elfordította a fejét. Rosha pedig a műszereket kezdte figyelni. McKay épp szólásra nyitotta volna a száját, de Kawalsky rávetett pillantása elhallgattatta. SJSJSJ Az O'Malley-ben semmi sem változott, jegyezte meg magában Sam. Ugyanolyan zsúfoltság és hangzavar volt, mint szokott lenni. És a steak... hát az továbbra is valami isteni volt. De még ennél is jobb volt a férje kezét fogva ülni egy asztalnál és fesztelenül beszélgetni a legjobb barátaival. Amedor és Kawalsky. A távol töltött két hónap rádöbbentette, hogy mennyire az élete részévé vált ez a két férfi. Hiányzott a társaságuk, de természetesen legjobban Jack hiányzott a száműzetése ideje alatt. Így gondolt a Tok'rá-nál töltött időre, annak ellenére, hogy a vendéglátói mindent megtettek a kényelme és a biztonsága érdekében. De a szeretteit nem tudták pótolni... Az apját, Markot, Kawalsky-t, Amedort, Janetet és természetesen Jacket. Oldalra pillantott a férjére és nem tudta megállni, hogy a szabad kezével meg ne simogassa az arcát. Mielőtt azonban Jack bármit mondhatott volna Amedor szinte felugrott a székéből... Mindhárman kiváncsian követték tekintetükkel a férfit. A kimoli furcsa viselkedését a terembe belépő Wood váltotta ki. Az őrnagy még mindig tanácstalanul álldogált a bejárati ajtónál, mikor Amedor odaért hozzá. Akkora volt a hangzavar, hogy Sam nem tudta kivenni, hogy pontosan miről is beszélgetnek, de még messziről is látni lehetett a feszültséget kettejük között. Aggodalmaskodni akkor kezdett el igazán, mikor azok ketten kimentek a parkolóba. Mire a CSK-1 többi tagja odaért a verekedés - már ha annak lehetett nevezni - véget ért. Amedor szinte fölémagasodott a földön ülő és a felrepedt száját tapogató Wood-nak. - Jack? - nézett tanácstalanul a férjére Sam, aki semmit sem értett az előtte zajló eseményekből, de legfőképpen azt nem tudta, hogy Jack és Kawalsky miért nem lépnek közbe. - Wood és Zira, hát hogy is fogalmazzam meg, összejöttek, - kezdte a magyarázatot Jack a sarkán hintázva, zsebre tett kézzel. - Wood őrnagy és Zira? - kérdezett rá döbbenten Sam. - Igen, csak elfelejtettek szólni Amedornak. McKay kotyogta ki nemrég, - folytatta Kawalsky fülig érő szájjal. - Ezt azért kaptad, mert még akkor sem mondtad el, mikor megkértelek, hogy vigyázz rájuk! - mondta lassan megnyugodva Amedor és feltűnő óvatossággal nyitotta szét az eddig ökölbe szorított ujjait. - Azt hiszem, eltörtem a kezem... - mondta fájdalmas grimasszal az arcán. Sóhajtott egy nagyot, majd az ép kezét Wood felé nyújtotta, hogy felsegítse a férfit. - Nagyon sajnálom, de Zira ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk titokban, - mondta a sajgó állát dörzsölgetve Wood, miután Amedor felhúzta ültéből. - Én már jóval korábban el akartam mondani... - Mióta... - nyögte ki Amedor lehajtott fejjel. - Már majdnem egy éve... - felelte Wood és a biztonság kedvéért hátrább lépett egyet a kimolitól. - Már egy éve... és miért nem mondtátok? - nézett farkasszemet Amedor Wooddal. - Nem akarta, hogy azt hidd, hogy már kevésbé szereti Tamunt, - mondta Wood csendesen. - Miattad volt az egész, mert nem akart megbántani. Amedor, Zira mindig is emlékezni fog Tamunra és ott van Dena is, de az élet megy tovább. Szeretem őt és nemrég megkértem, hogy legyen a feleségem, de nemet mondott. - Nemet mondott? De hát miért? - kérdezte Amedor, aki lassan kezdett megbékélni az új helyzettel. - Amedor, ha jól belegondolsz, pontosan tudod a választ, - mondta Wood lemondóan, majd hátat fordított, hogy elsétáljon. - Wood! - kiáltott utána Amedor, majd mikor az őrnagy felé fordult, folytatta. - Ha bármikor is megbántod, akkor nem lesz a galaxisnak olyan szeglete, ahol meg ne találnálak, ezt jól jegyezd meg... - Nem fogsz csalódni bennem, - vigyorodott el Wood szélesen. SJSJSJ A faház az erdő mélyén bújt meg, a kis minnesotai tavacska partján. Sam és Jack már évek óta rendszeresen lejárt ide, ha idejük engedte, de mindig csak pár napra. Most viszont Hammond tábornok parancsba adta, hogy két hétig látni sem akarja őket. Csak Zira és Wood esküvője miatt késlekedtek pár napot. A szertartásra a bázison került sor és Vitol celebrálta, Amedor figyelő tekintetétől övezve. Zira és az őrnagy ragaszkodott hozzá, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elmondhassák az eskü szövegét. Így, amint Hammond tábornok megszerezte az Elnök külön engedélyét, Woodból házas ember lett. Amedor és Kawalsky vállalták, hogy másnap segítenek elhozni a Fény Földjéről Zira dolgait, miközben a házaspár nászútra indult a Bahamákra a kis Dená-val. Az idő nekik kedvezett, gyönyörűen sütött a nap, és az égen csak elvétve bukkant fel egy-egy felhőpamacs. Az idejük legtöbb részét ugyan a házban töltötték, főleg a hálószobában, gyakran megmártóztak a tóban is. Mikor Sam először előállt az ötlettel, Jack 'felháborodottan' tiltakozott, hogy elijesztik a halakat. - Ugyan már Jack, már majdnem két és fél éve járunk ide és még egyetlen egy halat sem fogtál! - kacagott Sam. - Én már abban sem vagyok biztos, hogy van-e benne egyáltalán hal... - Igenis van és... - kezdte volna a tiltakozást Jack, majd mikor Sam ledobálva magáról az összes ruháját anyaszült meztelenül a vízbe csobbant, gyorsan elhallgatott. Alig fél perc múlva már ruhátlanul tempózott ő is a nő után, aki egyetemi úszóbajnokhoz méltóan már valahol a tó közepén volt, és a férjére várt. Miután összesimult a testük, nem volt szükségük szavakra, a mozdulatok elmondtak mindent... - Hmmm, ez isteni, - nyögött fel Jack nem sokkal később már a hálószobában. - Hol tanultad ezt? - Örülök, hogy tetszik, - kuncogott a felesége és a mozdulatai még erőteljesebbek lettek. - Hát tudod, Rosha egy olyan kultúrából származott, ahol ezt minden lánynak megtanítják... - Hát, szeretnék én is ebben a kultúrában élni... - suttogta Jack és lehunyt szemmel adta át magát az élvezetnek, amit a felesége mozdulatai keltettek a testében. - Azt meghiszem, - nevetett fel Sam, - de azért a tó sem volt semmi... - Az biztos, de a hátmasszírozást se hagyd abba, - kérte Jack hason fekve. - Rendben, - nyomott egy csókot a férje meztelen hátára Sam és kezeivel tovább dögönyözve férfi izmait. - Mi mindent tanultál még Roshától? - kérdezte félóra múlva Jack Samtől mikor kényelmesen elhelyezkedtek a nagy ágyon. - Hát sok mindent, - mondta elgondolkodva Sam. - Ő és Martouf nagyon sokat segitett nekem az elmúlt két hónapban...De akárhányszor rájuk néztem, te jutottál az eszembe... Viszont a beszélgetéseink hiányozni fognak... - Biztos találkozni fogsz majd még velük... - Remélem... SJSJSJ A hívás az éjszakai szolgálat viszonylagos csendjébe hasított bele. Az ügyeletesek ennek ellenére azonnal reagáltak rá. Amint a Csillagkapu forogni kezdett rögtön lezárták az Íriszt és várták, hogy az Ügyeletes Parancsnok a helyszínre érkezzen. A rádió akkor kezdett el sisteregni, amikor O'Neill ezredes a hajnali órákat meghazudtolva, vidáman dudorászva lesietett a fém lépcsőn. Sam már több mint egy hónapja ismét velük volt, és ez a tény sokat javított a hangulatán. Még az egyénként eseménytelen éjszakai szolgálatok is sokkal kevésbé voltak nyomasztóak, mint korábban. Mire a sarkán hintázva, zsebre tett kézzel megállt Walter őrmester mögött, a technikus már a rádiót hangolta. - ... segítséget kérünk, ismétlem, segítséget kérünk, - hallatszott egy izgatott férfi hangja a hangszórókból. Jack-nek furcsán ismerősnek tűnt a hang, de nem igazán tudta hová tenni. - Polne parancsnok vagyok a Jestan-ról, veszélyben vagyunk, segítséget kérünk, ismétlem, segítséget kérünk... - Tudunk válaszolni? - szólalt meg a torkát köszörülve O'Neill. Bár az emlékei nem igazán voltak kellemesek a parancsnokkal kapcsolatban, tudta, hogy nagyon komoly dolognak kellett történi-e ahhoz, hogy Polne éppen az ő segítségüket kérje. - Igen, tudunk válaszolni, uram, - jelentette a technikus Walter mellett. O'Neill akkor sem tudta volna megmondani a nevét, ha fegyverrel fenyegették volna. - Beszélhet… - Itt O'Neill ezredes, a CSK-1 parancsnoka, miben lehetünk a segítségükre... és honnan a pokolból tudták meg a címünket? - Lenard Polne parancsnok vagyok, segítséget kérek az embereim és magam számára... - Mégis mi a gond? Nem találtak valamilyen alkatrészt a hajójukhoz és kéne egy fuvar hazafelé? - Valami hasonló... Kényszerleszállást kellett végrehajtanunk ezen a bolygón... - Ne is mondja tovább... - szakította félbe a szóáradatot O'Neill. - Nem gondolja, hogy nem igazán tőlem kéne segítséget kérnie... tudja a fejem még mindig sajog... - Nagyon sajnálom, de ami történt, az megtörtént. Hajlandóak-e segíteni, vagy keresünk valaki mást? - csattant fel Polne. SJSJSJ Amedor hirtelen riadt fel a sötét szobában. Először nem is igazán tudta, hogy mi ébresztette fel, majd meghallotta, ahogy a vihar egyre erőteljesebben csapkodja az ablak üvegéhez a ház előtt álló tölgyfa ágait. Mélyet sóhajtott és az előző estén gondolkodott. Azért indult el, hogy moziba vigye Cassie-t, meglepetésnek szánta, de mire ideért, Sam már itt volt, hogy elvigye magával a kislányt éjszakára. Sam magyarázott valamit a bolygók különleges együttállásáról és Jack legújabb szerzeményéről, egy csillagászati távcsőről, meg arról, hogy Jack szolgálatban van éjszaka és csapnának egy csajos estét Cassie-vel, de Amedor nem igazán figyelt oda. Inkább Janetet figyelte, aki épp jó tanácsokkal látta el a nevelt lányát... és próbált nem Amedorra nézni. Miután a páros elindult a 'csillaglesre', Amedor megköszörülte a torkát és épp el akart köszönni, mikor meghallotta Janet hangját... - Nem kérsz egy pohár bort? Szó, szót követett, és tett tettet. Most pedig itt fekszik Janet ágyában, ismét. Már évek óta nagyon jó barátok voltak, mindig számíthattak egymásra. Janet hozzá fordult, mikor gondjai voltak Cassie-vel és ő is vele osztotta meg a Zirával kapcsolatos gondolatait. Gyakran mentek el együtt moziba vagy egy kiállításra, és bár vágyott rá, álmában sem gondolta volna, hogy valaha is több lesz köztük. Bár a Kimolon eléggé tágan értelmezték a szerelmi kapcsolatokra vonatkozó szabályokat, Amedor mégsem tudott csak úgy pontot tenni a történtek végére. Ráadásul már az első látogatásakor felfigyelt a fényképekre, amik Janet házának falán lógtak. Pár évvel korábban készülhettek, Janet volt rajta és egy férfi. Eltartott egy ideig, míg rávette magát, hogy rákérdezzen Samnél, és nem igazán a kapott válaszra számított. Robert Foster Janet férje volt. Az egyetemen ismerkedtek meg és a diplomaosztás után össze is házasodtak. Az idillnek egy autóbaleset vetett végett, nem sokkal a második házassági évfordulójuk után. Kapcsolata Janettel Sam és Jack esküvőjének éjjelén változott meg egyszer és mindenkorra. Cassie még a szertartás előtt kikönyörögte, hogy Hammond tábornokkal tarthasson, akinél épp akkor voltak látogatóban az unokái. Élete legszebb éjszakája volt, pedig volt már dolga egy-két nővel galaxisszerte. Másnap reggel viszont látta Janeten, hogy mennyire zavarban van a történtek miatt, ezért felajánlotta, hogy felejtsék el ezt a kis 'botlást'. Janet kapva-kapott az ajánlaton. Úgy tettek, mintha az az éjjel meg sem történt volna. Továbbra is barátok maradtak, bár Amedor nem tudta kiverni a fejéből a történteket, de egyszer sem hozta szóba. Nem akarta kockáztatni a barátságukat, az egyetlen lehetőséget, hogy közel lehessen a nőhöz, aki lassan, de biztosan befészkelte magát az álmaiba. Nem tudta az évek folyamán mikor változtak meg az érzelmei, hogy mikor szeretett bele a nőbe, de az érzés ott hömpölygött a szívében már egy ideje. És most itt feküdtek egymás mellett, egy varázslatos éjszaka után és csak remélni tudta, hogy Janet nem lesz olyan elutasító vele, mint előző alkalommal. De most nem akart ezzel foglalkozni, még nem kelt fel a nap, ki akart használni minden egyes percet, amit Janettel tölthetett. Óvatosan az oldalára fordult és finoman megsimogatta Janet arcát. A nő elmosolyodott álmában. Máskor talán megelégedett volna ezzel, de most nem. Fel akarta ébreszteni a nőt és szeretni addig, míg csak a nap első sugarai be nem világítják a szobát. A telefon szinte késként hasított bele az éjszaka bársonyába. Amedor mély sóhajjal figyelte, ahogy korábbi tervei szertefoszlanak, amint Janet félálomban a telefon után tapogatózik az éjjeliszekrényen és ahogy az éjszaka történtek lassan eszébe jutnak. Janet teste megfeszült és mielőtt szóra nyitotta volna a száját, Amedor megelőzte... - Vedd fel a telefont, addig kimegyek és csinálok egy kávét... - mondta és amilyen gyorsan csak tudott, kiszállt az ágyból, magára kapta a nadrágját és kiment a szobából. Útban kifelé még hallotta, hogy Janet beleszól a telefonba. - Itt Fraiser doktornő, - majd pár másodperccel később. - Azonnal indulok... Mikor Janet felöltözve megjelent a konyhában, a kávé már lefőtt... Amedor felöntötte egy kis tejjel, pont ahogy a nő szerette... A gőzölgő ital a konyhapulton várta a ház úrnőjét. - Amedor... - szólt először hozzá Janet ma reggel, Amedor most nem akarta, nem tudta végig hallgatni, ezért a szavába vágott. - Tudom, hogy rohannod kell, majd máskor megbeszéljük, - mondta és megakadályozandó, hogy bármi butaságot mondjon a szerelemről, vagy folytatásról, nagyot kortyolt a saját csészéjéből. Janet kerülte a tekintetét, és ez mindent elmondott. Miután megitta a kávét, Janet felállt, hogy kisétáljon, de mielőtt megtette volna, Amedor legnagyobb meglepetésére odalépett hozzá, szorosan átölelte és megcsókolta. Mint fuldokló a mentőövbe, úgy kapaszkodott Amedor a nőbe, mélyen beszívta bőrének illatát, és karjaiban tartotta egészen addig, míg az ki nem bontakozott az öleléséből és egy szó nélkül ki nem sétált a konyhából. Amedor csak remélni tudta, hogy az életéből nem... A mobilja csörgése szinte megváltásként érkezett... legalább elterelte a gondolatait. - Igen, - szólt bele Amedor. - Vészhelyzet van... - kezdte a mondandóját Jack O'Neill. - Tudok róla... - vágott közbe meggondolatlanul Amedor. Amint kimondta, majdnem a homlokára csapott. Hogy lehetett ekkora marha! - Mégis honnan? Még csak Fraiser doktornő tud róla, a többieket ezután akartam hívni... Ó, már értem... SJSJSJ A bolygó eléggé kietlen volt. A növényzet szinte elenyésző, így nem volt nehéz megtalálni a lezuhant tel'tac roncsait. Az a pár fűszál, ami megélt a bolygó felszínét beborító homoksivatagban, inkább csak megerősítette azt, hogy nem igazán lenne jó ittragadni hosszútávon. Bár a nap még épp csak felkelőben volt, de a forróság szinte elviselhetetlen volt. A Fraiser doktornő egészségügyi csapatával kiegészített CSK-1 egy óra alatt érte el a baleset helyszínét. A helyzet elég feszült volt. Polne és emberei elég rossz bőrben voltak. Többen szenvedtek súlyos sérüléseket... Fraiser doktornő és emberei tudásuk legjavát nyújtották, de még így is egy órai munkájukba került, míg a sérülteket szállítható állapotba hozták. - ... a goa'uldok rajtunk ütöttek. A tűzharcban tönkrevágták a hiperhajtóművet és a létfenntartást. Alig tudtunk elmenekülni... Az utolsó pillanatban találtuk meg ezt a lakható bolygót, ha negyed órával később érünk ide, akkor mindannyian megfulladtunk volna a hajóban. Higgyjék el, hogy ha lett volna más megoldás, akkor nem hívtuk volna magukat... - jegyezte meg végül Polne, miközben az egyik felcser a törött vállát próbálta rögzíteni. - Az érzés kölcsönös, - felelte vigyorogva O'Neill, de a tekintete nem volt vidám. Ez velük is bármikor megeshetett volna. Nem lett volna szívesen Polne helyében... - Ő mit keres itt!? - kiáltott fel hirtelen Polne, meredten Samre bámulva, aki bár nem orvosdoktor volt, igyekezett minél jobban kivenni a részét a sebesültek ellátásában. Amedor és Kawalsky nem voltak ennyire emberbarátok, ők inkább a fegyvereiket készenlétbe helyezve, kicsit távolabbról figyelték az eseményeket. Nem mintha az eléjük táruló látvány bármi kétséget adott volna a helyzet komolyságával kapcsolatban. - Kire gondol? - adta az ártatlant faarccal O'Neill. - Rám, - lépett oda hozzájuk Sam. Hosszú szőke haját összekötötte és a többiekhez hasonlóan már rég megszabadult a zubbonyától. - Ő egy goa'uld... mit keres itt! - sziszegte a fogai között Polne. - Nem vagyok goa'uld és soha nem is voltam, - szögezte le Sam, állva a parancsnok tekintetét. - Láttam, amit láttam... Engem nem tud becsapni, - kiáltotta dühösen Polne és vádlóan nézett O'Neill-ra. - Azt hittem, hogy bízhatok magukban, és erre ide hozzák ezt! - Az Isten szerelmére, ez, ahogy maga nevezte, a feleségem és az egyik legnagyobb koponya a Földön, úgyhogy ha kérhetem, válogassa meg a szavait, - csattant fel Jack. - A felesége? - csodálkozott Polne és értetlenkedve nézett egyikükről a másikukra. - Akkor maga is? - Nem, egyikünk sem goa'uld, - vette át a szót Sam. Fáradt volt, a pólójából pedig csavarni lehetett volna a vizet, olyan meleg volt és szeretett volna minél hamarabb hazakeveredni. Még azt kellene, hogy ezek ketten itt összevesszenek. - Hallott már a Tok'rá-ról? - kérdezte Polne-tól. - A népem legendáiban szerepnek, de még senki sem találkozott velük közülünk... Valóban olyan goa'uldok, akik csak önkéntes gazdatesteket foglalnak el? - kérdezte gyanakodva Polne. - És ha akarják, el is hagyhatják a korábbi gazdatesteiket, ahogy az én esetemben is volt. Egyébként, az a goa'uld, akit elkaptak... ő is tok'ra volt, - fejezte be a magyarázatot Sam, és indult is vissza sérültekhez. - Tok'rák? Ki gondolta volna, hogy tényleg léteznek... - sóhajtott fel Polne. - Tulajdonképpen egészen jó fejek, - jegyezte meg Jack és így is érzett. A Tok'rákkal kapcsolatos kezdeti bizalmatlansága szinte szertefoszlott, mikor ígéretükhöz híven Sam épen és egészségesen visszatért hozzá. De csak szinte. A gyanakvás annyira a lénye részévé vált a Légierőnél eltöltött évtizedek alatt, hogy képtelen volt megszabadulni tőle. - Ha maga mondja, - felelte Polne megvonva a vállát, de mikor a kapott gyógyszerek ellenére belehasított a fájdalom, azonnal meg is bánta meggondolatlan tettét. SJSJSJ - Ezredes, a sérülteket felkészítettük a szállításra, - jelentette nem sokkal később Fraiser doktornő. - Uram, nem szívesen mondom ezt, de egyikük sérülése olyan súlyos, hogy a szállításba biztosan belehalna... a tel’tac belsejében beszorult az egyik konzol alá, súlyos belső sérülései vannak. Semmit sem tehetek azon kívül, hogy könnyebbé teszem neki a hátralévő óráit... - Polne tudja már? - kérdezte O'Neill megköszörülve a torkát, de meg sem kellett várni a doktornő válaszát. Polne ott térdelt az embere mellett, aki a morfium miatt alig volt magánál. Azt ugyan nem hallotta, hogy miről beszélgetnek, de Jack-nek nem is volt szüksége rá. - Polne parancsnok itt akar maradni, de én ezt nem javaslom, mert annak ellenére, hogy nem mutatja belső sérülés nyomát, megfelelő felszerelés nélkül nem tudom kizárni... - folytatta a doktornő nagyot sóhajtva. - Értem, őrnagy, - biccentett felé Jack és nagyot sóhajtva elindult Polne felé. Nem lesz egyszerű meggyőznie róla, hogy az utolsó csoporttal tartson. - Tudom, mit akar mondani, ezredes, - állt fel nehézkesen Polne. - De nem hagyom itt egyedül meghalni a társamat... - Polne, kérem, ne nehezítse meg a helyzetet, a doktornő elmondta, hogy akár belső sérülése is lehet... El kell mennie az utolsó csoporttal... Ha kell elvezetettem... - Jack nem volt a diplomácia híve, főleg nem miután egy órát álldogált egy forró sivatagban. - Polne parancsnok, - lépett oda melléjük Fraiser doktornő is. - Én itt maradok vele... - jelentette ki mindenki legnagyobb meglepetésére. - Én itt maradok vele az utolsó óráiban. - Megtenné? - nézett rá reménykedve Polne. - Itt maradna vele... - Igen, végülis ez a dolgom. De cserébe maga elmegy az utolsó csapattal... - Lenard, menned kell... - hallatszott a haldokló gyenge hangja, mintha csak a végakaratát suttogta volna el. - Felelősséggel tartozol... a többiekért is... - Ha a doktornő itt marad, akkor... - vett egy mély lélegzetet Polne, majd folytatta. - Elmegyek az utolsó csoporttal. - Na ezt megbeszéltük... - csapta össze a tenyerét O'Neill, de az elégedettsége nem tartott sokáig. - Szó sem lehet róla, hogy itt maradj! - jelentette ki Amedor, mikor értesült a tervről. - Neked is velünk kell jönnöd! Nem maradhatsz itt egyedül! - Amedor! Haldoklik... nem hagyhatom egyedül meghalni... - válaszolta az örökké nyugodt doktornő majdnem kiabálva. A többiek szinte szájtátva bámulták, még Sam is. Bár a legjobb barátnője volt, de még ő sem látta így ki fordulni magából. Talán csak akkor, mikor Cassie elesett a biciklijével és eltörte a karját. - Nem érdekel... túl veszélyes lenne itt maradnod egyedül... - kötötte az ebet a karóhoz Amedor. Az ő legendás nyugodtsága is a múlté volt már. - Ezért is maradok itt vele, - szólalt meg nyugodtan O'Neill és mosolyogva nézte, ahogy a kimoli feszengve próbálja visszanyerni a nyugalmát. - Én maradok itt vele... - jelentette ki elszántan Amedor. - Amedor, azt hiszem egyértelmű parancsot adtam, - O'Neill hangja egyelőre nyugodt volt, de a tekintetét meredten a beosztottjára szegezte. - Én maradok itt, és a vita lezárva. Nem lesz semmi baja, ígérem, - folytatta halkan O'Neill, hogy csak a kimoli hallhassa. - Azt hiszem ideje indulni, - folytatta hangosabban és jelentőségteljesen az egyre magasabbra emelkedő napra tekintett. A legsúlyosabb eseteket már elszállították a bázisra, már csak a járóképes katonák voltak a hajónál. Az ő csoportjuk Kawalsky vezetésével O'Neill intését várta, hogy megkezdhessék hosszú útjukat a forróságban. Sam és Amedor is velük tartott. A kimoli többször is hátrapillantott, és Janet hosszú percekig nézett az elvonulók után, némán. - Minden rendben, doktornő? - kérdezte tőle Jack halkan. - Igen, minden rendben, ezredes... SJSJSJ - ...Ezredes... kérem jelentkezzen! O'Neill ezredes... kérem jelenkezen! - Walter mindig nyugodt hangjába most némi izgatottság vegyült, de olyan lehetnyi, hogyha Sam nem ismerte volna évek óta, észre sem vette volna. - Mióta nem jelentkezett... - kérdezte halkan. - A protokoll szerint egy óra késésben van, - felelte Walter hátrafordulva a székében. - Bár a szabályzat az írja elő, hogy még egy órát várjunk, de azt hiszem a mostani helyzetben... - Jelentse a tábornoknak kérem... - szólt közbe Sam. - Én addig előkészítek egy AUV-t. SJSJSJ - Biztosak az adatokban doktornő... - kérdezte alig fél órával később Hammond tábornok Samtől. Az eligazítóban voltak, Amedor és Kawalsky némán bámulta az üres helyet... - Igen, tábornok. A bolygón felkelt még egy nap és rettentő nagy a forróság... és erős a sugárzás is... - felelte Sam, feltűnő nyugodtsággal, falfehér arccal. - Egyetlen esélyük, ha behúzódtak a sérült tel'tac-ba... ha nem, akkor már halottak...  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 668 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |