Stargate SG1- Az új kezdet 2. fejezet
| -Üdvözlöm a Parancsnokságon, doktornő, - Hammond tábornok szélesen rámosolygott Dr. Janet Fraiserre, akit a Légierő Központi Kórházának orra elől sikerült elszipkáznia. A doktornő fiatal kora ellenére meglehetősen szép szakmai karriert futott be és minden ketten elég szép ajánlatot tettek neki. Szerencsére a Központi Kórházban „csak” beosztott lett volna, itt viszont az egész gyengélkedő csak az övé volt. Ráadásul mióta beindultak itt a dolgok, a költségvetésben 52-es körzet fedőnév mellett lévő számhoz hozzácsaptak egy nullát, és így nyugodt szívvel megígérhette a doktornőnek, hogy a kívánságlistáján szereplő összes tételt meg fogja kapni a kutatásaihoz. És a doktornőnek vastagon fogott a ceruzája! - Én is örülök, hogy itt lehetek – felelte a nő. - Kérek engedélyt távozni! Hammond biccentett, de gondolatai már a 10 órás találkozó körül jártak. Jack O'Neill ezredes. Fraiser szabályosan tisztelgett, csinált egy balra átot és elhagyta a helyiséget. Még 10 perc volt hátra 10 óráig, és a tábornok kihasználta az időt, hogy felhívja Sam Cartert. - Doktornő, hogy állnak az Írisszel? - Nemsokára kész lesz az első próbára, tábornok. Csak van egy kis gond a kapcsolótáblával, de megoldjuk – jött a magabiztos válasz a nőtől. - Rendben, lenne egy másik kérdésem is... - nem igazán tudta, hogyan is kérdezze meg. - Tábornok, - vágott a szavába a nő, aki pontosan tudta, hogy mire akart kilyukadni Hammond tábornok. - Igen, biztos vagyok benne, hogy Rodney McKay-t javaslom a tudósok felügyeletére. Lehet, hogy mint embert nem igazán kedvelem, de attól még nagyon is éles elme. És ami még fontosabb, amilyen idegesítő alak biztos, hogy lesz annyi vér a pucájában, hogy ha kell, megvédje az álláspontját. - Sam ezt már a saját bőrén is tapasztalta. - Azért némi limonádét bekészítenék az irodájába tábornok, csak a biztonság kedvéért, - javasolta nevetve Sam. A bázison McKay megérkezése után öt perccel már mindenki tudta, hogy allergiás a citromra. - Köszönöm a tanácsot, doktornő, - nevetett fel a tábornok is, és nagyot sóhajtva letette a kagylót. McKay, ismételte meg a nevet és lemondóan rázta meg a fejét. Kopogtatás hangja riasztotta fel a gondolataiból. Pontosan tíz óra van, állapította meg az órájára pillantva. - Igen, - szólt ki, és O'Neill ezredes lépett be az ajtón. Köznapi egyenruhájában feszített, cipője fényesre volt suvickolva, még az út pora sem látszódott meg rajta. - Tábornok úr, O'Neill ezredes jelentkezem, - az ezredes, olyan szabályosan tisztelgett, hogy a legkeményebb szívű kiképzők sem találhattak volna benne kivetnivalót. Akármilyen hibái is voltak az ezredesnek, az alaki szabályzatot nagyon is behatóan ismerte, állapította meg a tábornok. Márpedig hibái is akadtak bőven, erről az igencsak vaskosra sikeredett aktája is tanúskodott. A dics-feny lapja is tanulságos olvasmány volt. - Foglaljon helyet, - mutatott a székre az aktákkal telezsúfolt asztalával szemben. O'Neill ezredesé pont előtte feküdt és mivel a neve meglehetősen nagy betűkkel szerepelt rajta ezt az érintett is világosan láthatta. O'Neill már jóval kevésbé katonásan rogyott le a székre, kigombolva a gombokat a zakóján. Nagyot sóhajtott és várakozóan tekintett a tábornokra, közben ujjaival a keresztbe rakott lábain dobolt. - Ezredes, mint már az előzetes elbeszélgetésen is közöltük Önnel, ez egy szigorúan titkos létesítmény, bármi ami itt elhangzik nem hagyhatja el ezt a helyet. Gondolom az őrmester már aláíratta magával a titoktartási nyilatkozatot. - Igen, tábornok, - felelte az ezredes. - Rendben, akkor azt hiszem az lesz a legjobb, ha elolvassa ezt a tájékoztatót, - mutatott egy Csillagkapu Program feliratú aktára a tábornok, ami pont az ezredes előtt feküdt az asztalon. A Carter doktornő által összeállított jelentés mindenre kiterjedt, bár a tábornok ízlése szerint kissé túlságosan is, már ami a technikai részleteket illette. Az ezredes arcán is hasonló érzéseket látott tükröződni, mikor az alig pár perc után lerakta az aktát és mély levegőt vett, hogy megszólaljon. - Nem lehetne ebből valami kivonatot csinálni? Esetleg egy képregényt? Biztos nagyon izgalmas lenne, - jegyezte meg, és a tábornok nem állta meg, hogy egy pillanatra el ne mosolyodjon. Meg tudta érteni az ezredest, mert még Dr. Fraiser is, aki előzőleg futotta át ezeket a lapokat, feltűnően gyorsan a végére ért a jelentésnek, és még így is eléggé meg volt illetődve a benne foglaltaktól. - Majd felvetem a javaslatot Dr. Samantha Carternek, aki a tájékoztatót összeállította. A CSK-1-el kapcsolatban, csak annyit, hogy a hiányzik még a negyedik tag. - Negyedik? És ki lesz a harmadik, uram? - kérdezett vissza O'Neill felvont szemöldökkel és rosszat sejtve. Bár már az is szép volt a tábornoktól, hogy Kawalsky-t bevette a csapatba, de már akkor is sejtette, hogy ez az engedmény nem lesz ingyen. - Dr. Samantha Carter lesz a harmadik tag, - jelentette ki a tábornok nyugodtan. - Az Isten szerelmére, tábornok! Egy tudóst akar a nyakunkba sózni? - O'Neillnak már a gondolattól is felállt a szőr a hátán, hogy egy tudóst pátyolgasson valahol a galaxis túlsó felén, már ha hinni lehet annak a jelentésnek, amit az előbb "átlapozott" - Aki ráadásul civil, arról nem is beszélve, hogy nőről van szó, - folytatta a panaszkodást, és ebben minden katona élen járt rendfokozattól és beosztástól függetlenül. - Ezredes, ezzel kapcsolatban nem nyitok vitát! - szögezte le a tábornok, és előre dőlt ültében. - Dr. Samantha Carter az egyik legnagyobb koponya, aki valaha is a Légierőnek dolgozott. Ő indította el a programot, többet tud a Csillagkapuról, mint bárki más ezen a bolygón. - De akkor is, tábornok, egy civil tudóst akar az első védelmi vonalban látni? - kötötte az ebet a karóhoz O'Neill. - Azt sem tudjuk, hogy mi vár ránk odakint, lehet, hogy nem is tudunk visszajönni! - O'Neill azért annyit ki tudott hámozni az előtte fekvő technikai blablából, hogy a visszaút részletei, bárhol is lyukadnak ki, még nincsenek egészen kidolgozva. - Éppen ezért kell Dr. Cartert is magukkal vinniük, mert ha valaki, akkor ő vissza tudja magukat hozni, és a viselkedése a függelemsértés határát súrolja, ezredes. - A tábornok a végére már felemelte a hangját, és már pontosan tudta, hogy miért is van annyi megrovás az ezredes aktájában. - Visszatérve a negyedik emberre, több jelöltem is van, de nem kell most döntenie, mert a dolgok jelenlegi állása szerint az sem biztos, hogy több út is lesz a kapun keresztül, ezért úgy döntöttem, hogy Makepeace ezredessel együtt mindegyikük Önökkel tart az első úton. - Makepeace ezredes? - kérdezett rá O'Neill. - Ön lesz a parancsnok, ezredes, - a tábornok pontosan tudta, hogy O'Neillt mi érdekelte. - Értettem, tábornok, - válaszolta O'Neill, ez volt a mai nap egyetlen jó híre. Bár személyesen még nem ismerte, de már sok jót hallott az ezredesről. Egyáltalán nem bánta, hogy ő fogja védeni a hátát, főleg, hogy sejtelmük sem volt róla, hogy pontosan mi vár rájuk odakint, már ha egyáltalán eljutnak bárhová is. A cinizmus a Légierőnél töltött évtizedek alatt szinte a vérévé vált, és ezen a magánéletében bekövetkezett tragédia nem sokat javított. - Akkor talán... - kezdte a tábornok, de a sziréna felharsanó hangja közbevágott. Hammond épp a belső telefonért nyúlt, mikor a hangszóróból egy hang hallatszott. - Egészségügyieket és tűzoltókat az indítócsarnokba, figyelem ez nem gyakorlat! A tábornok olyan gyorsan pattant fel a székéből, hogy levert egy halom aktát az asztala sarkáról és szélsebesen kiviharzott a szobából. O'Neill szorosan a sarkában loholt, keresztül a tárgyalón, le a vezérlőbe, és onnan egy folyosón át a "kapuszobába". A látvány megdöbbentő volt. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy meglátta. Hát ezért volt ez a nagy felhajtás. A kapu méltóságteljesen magasodott az alant rohangáló emberek fölé. O'Neill-nak eltartott pár pillanatig, míg le tudta venni róla a szemét és a szíve kihagyott egy dobbanást az elé táruló látványtól. Az ismeretlen nő, az étteremből, pont itt állt előtte. Kormosan és kissé kóvályogva, de ő volt az. Ezer közül is felismerte volna azokat a kifejező szemeket. A nő nem vette észre, jobb kezét védelmezően a mellkasához szorította, de a másikkal elszántan próbálta távoltartani magától a segélyhelyest, aki meg akarta vizsgálni. - Siler őrmester. Azonnal ellenőrizze le az Íriszt irányító rendszert. És futtassanak le egy teljes diagnosztikát, tudni akarom, hogy mi történt pontosan, - adta ki a parancsot a mellette álló, magas, szemüveges férfinak, akiben O'Neill az O'Malley-beli kísérőjét ismerte fel. Tehát csak munkatársak, a gondolat felszabadító volt, bár ő sem tudta pontosan, hogy miért, de a szíve most hevesebben kezdett el dobogni. Úgy, ahogy már évek óta nem. Egészen pontosan Sarah óta. - Mi történt? - szólalt meg a tábornok, némi aggodalommal a hangjában, ami érthető is volt a kapuszoba állapotát nézve. Bár a tűzet a tűzoltóegységek megérkezése előtt eloltották, még mindig füst gomolygott ki a kapu melletti egyik kapcsolótáblából. A szerkezet nem igazán volt jó állapotban, O'Neill tisztán látta rajta egy robbanás nyomait. A tűzszerész énje riadót fújt. Robbanóanyagról lehet szó? Esetleg szabotázsról? Megkerülve az előtte álldogáló tábornokot a szekrényhez lépett, hogy jobban szemügyre vehesse, de azért óvatosságból nem nyúlt semmihez sem. - Tábornok, felrobbant az Íriszt vezérlő kapcsolótábla, épp az egyik beállítást próbáltuk rajta végrehajtani - szólalt meg az ismeretlen nő, akit az egyik segélyhelyes sikeresen leültetett a kapuhoz vezető rámpára. Épp a pupilla reflexeit vizsgálta az esetleges agyrázkódás jelei után kutatva. - Még bele sem kezdhettünk igazán, mikor füst és lángok csaptak ki belőle, szerencsére időben ki tudtam iktatni, mielőtt kárt tehetett volna valamelyik másik rendszerben, de azért lefuttattunk egy teljes diagnosztikát. El fog tartani egy darabig, de... - nő ekkor látta meg őt, ahogy épp a robbanás nyomait tanulmányozta. O'Neill megérezte a rászegeződő tekintetét és megfordult. Egy örökkévalóságig tartó pillanatig csak bámultak egymásra, végül a tábornok hangja térítette őket magukhoz. - Doktornő, szeretném bemutatni Jack O'Neill ezredest, ő lesz a CSK-1 parancsnoka. Ezredes, ő itt doktor Samantha Carter, aki ezért az egészért felelős - mutatott a kapura nem kis büszkeséggel a tábornok. - Ezredes, - biccentett felé a nő, de az arcára kiülő fájdalomból ítélve, rögtön meg is bánta, ezt a meggondolatlan tettét. - Doktornő, - O'Neill azon is csodálkozott, hogy legalább ennyit sikerült kipréselnie magából. Szóval ő lesz a CSK-1 harmadik tagja. Hát ez nem jó, nagyon nem jó! Nagyot sóhajtott és félreállt az orvosi táskájával a kezében a terembe viharzó, fehér köpenyes nő elöl. - Elnézést tábornok, de még nem igazán ismerem ki magamat a létesítményben - szabadkozott a nő és minden további kérdezősködés nélkül letérdelt az egyetlen sérült mellé. Sam még mindig a rámpán üldögélt, és látszott rajta, hogy nincs túl jó bőrben. A jobb kezét még mindig a mellkasához szorította, O'Neill csak most nézte meg jobban, csúnya vágás és égési sérülések éktelenkedtek a kezén. Ez piszkosul fájhat, gondolta magában az ezredes és felvonta a szemöldökét. - Semmi gond, doktornő, a lényeg, hogy itt van, - mosolyodott el a tábornok, aki mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy nem történt nagyobb baj. Nem a felrobbant kapcsolótábla érdekelte, hanem az emberei, Carter doktornő ugyan megsérült, de már ő is jó kezekben volt. Még a hordágyról is utasításokat adott Siler őrmesternek, aki bőszen bólogatott. - Most már elég, indulnunk kell - szakította félbe a szóáradatot Fraiser doktornő és a két katona elindult a hordággyal a gyengélkedő felé. Sam tett még egy utolsó erőtlen kísérletet, hogy felüljön, de Fraiser mellette termett és visszafektette. - Ha nem marad fekve, benyugtatózom, - fenyegette meg mosolyogva és mindkét nő tudta, hogy ezt a lehetséges agyrázkódás miatt úgysem teheti meg. - Rendben, - dőlt vissza a hordágyra Sam és behunyta a szemét, de a gondolatai a baleset helyett Jack O'Neill körül forogtak. Tehát ez a neve és ezredes, ráadásul ő lesz a CSK-1 parancsnoka. Ez már rögtön két ok, hogy miért is nem kéne "ennyire" szimpatikusnak találnia őt. Nagyot sóhajtott és ezzel magára vonta a doktornő aggódó pillantását. - Minden rendben? - kérdezte tőle épp mikor megérkeztek a segélyhelyre. - Igen, csak elgondolkodtam, - felelte Sam, miközben a doktornő hozzákezdett a vizsgálatokhoz. A gondolatai most a Csillagkapu és az Írisz körül jártak, miközben automatikusan válaszolgatott a feltett kérdésekre. Mi lehetett a gond? Miért nem bírta el a terhelést a kapcsolótábla? Melyik volt az a rész, ami először mehetett tönkre? Történt-e valami a többi rendszerrel? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az agyában, mialatt egy ápolónő óvatosan kitisztította és bekötözte a kezén lévő sérüléseket. Remélte, hogy időben reagált és semmi más nem égett ki a rendszerben. - Sam, - szólította meg Janet, aki első pillantásra nagyon barátságosnak tűnt neki. - A kezén vágások és elsőfokú égési sérülések vannak, szerencsére nem kellett varrni és az égési sérülésnek sem lesz maradandó nyoma. Viszont, - folytatta a doktornő, - agyrázkódása van, ami elég komolynak tűnik. Szeretném, ha néhány napot itt töltene a gyengélkedőn... - De nekem... - Tudom, tudom, - szakította félbe Janet mosolyogva, teljesen megértette a nő érzéseit, ő is ilyen volt, ha épp egy kutatás kellős közepén volt. - Nem azt mondtam, hogy nem dolgozhat, csak azt, hogy maradjon itt. Már intézkedtem, hogy hozzák ide a laptopját és Siler őrmester néhány óránként jelentést fog tenni a javítások állásáról. - Köszönöm szépen, - vigyorodott el Sam hálásan, és fáradtan hunyta le a szemét. - Most pihenjen, három óra múlva itt a laptopja, de előbb nem. - Rendben, - felelte az ultimátumra Sam, nem is bánta, ezt a pár óra pihenőt, legalább rendezheti a furcsa érzéseit magában, amik O'Neill-lal kapcsolatban törtek fel benne, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Elmélkedés közben elnyomta az álom. SJSJSJ - Nagy szerencsénk volt doktornő, - vágott a mondanivalója közepébe Siler őrmester, aki Sam betegágya mellett ült egy széken, kezében a nő laptopját szorongatta. Már 5 óra eltelt a baleset óta és a főnöke csak most ébredt fel, bár Fraiser doktornő szerint ez teljesen normális volt ilyen megrázkódtatás után. - Idejében meg tudta szakítani a kapcsolatot a többi rendszerrel és semmi más nem károsodott. Csak az Íriszt vezérlő rendszert kell kicserélni és azzal pár nap alatt végzünk. - Mi volt a gond? - Az egyik vezeték, ami 50 centbe ha került, zárlatos lett, valószínűleg gyári hibás volt. - A sors fintora, - mosolyodott el Sam. - Egy több milliós berendezést egy fél dolláros vezeték vágott majdnem tönkre. - Doktornő, - kezdte Siler és lehajtotta a fejét, mintha valami nyomasztotta volna. - Én, nagyon sajnálom... - Semmi gond, őrmester, én voltam közelebb hozzá, - próbálta megnyugtatni a férfit Sam. - De én is csak egy méterrel álltam távolabb... Nekem kellett volna megszakítani az áramkört, miattam sérült meg és ezt nagyon sajnálom, - a férfi bűntudata szinte kézzel fogható volt. - Nem a maga hibája volt, hogy zárlatos lett a vezeték, szerencsére időben közbeléptem, ha egy kicsit is távolabb lettem volna, akkor most fájhatna a fejünk rendesen. Bár nekem így is sajog, - mosolyodott el Sam, és sikerült kicsalnia az őrmesterből is egy félmosolyt. - Akkor is sajnálom, asszonyom, - sóhajtott nagyot az őrmester. - Mindenesetre már megkezdtük a hiba kijavítását, három-négy napig el fog tartani, de már beterveztünk egy megszakítót. - Jó ötlet, - felelte Sam és átvette a laptopját. Mivel a jobb keze be volt kötve, a bal kezét próbálta használni, elég suta lehetett, mert az őrmester felállt és a segítségére sietett. Az ágy fölé gördíthető kis asztalon helyezték el a gépet és Sam rögtön a balsorsú kapcsolótábla tervrajzát kezdte el tanulmányozni. - Átnézem még egyszer a tervrajzokat, hogy biztos nem hagytunk-e ki valamit, a többiek is tegyenek így, - kérte Sam. - Igenis, doktornő, - felelte Siler és vetett még egy utolsó bűnbánó pillantást Sam bepólyált kezére, mielőtt kiment. Sam egy perccel később már annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette az ágya mellett felbukkanó két főtisztet. - Doktornő, - szólította meg a tábornok, megijesztve őt, de a Hammond mellett immár gyakorlóban, zsebre tett kézzel álldogáló ezredes látványa sem tett igazán jót az egyébként is vadul dobogó szívének. - Elnézést, de nagyon elmerültem a munkába - szabadkozott és vetett egy gyors pillantást az órájára. Már két óra is eltelt, hogy az őrmester elhagyta a gyengélkedőt. Szerencsére sem fejfájása, sem hányingere nem volt és hála Janet gondoskodásának és piruláinak a keze sem fájt. - Semmi gond, doktornő, - nyugtatta meg a tábornok. - Siler őrmester már tájékoztatott a helyzetről. - Igen, meglehetősen sajnálatos eset, - válaszolta Sam, némileg lenyugodva. - Épp a terveket ellenőrzöm, nem hagytunk-e ki valamit és a többiek is ezt teszik. Úgy tűnik minden rendben van. A Siler őrmester által javasolt megszakítót viszont mindenképp be kellene építeni a rendszerbe tábornok, tudom, hogy nem nyújt százszázalékos biztosítékot hasonló esetekben, de jobb a semminél. - Az engedélyt megadom, doktornő, tegyen a belátása szerint, szólalt meg a tábornok. - Mikorra készülnek el a módosításokkal? - Siler őrmester szerint 3-4 nap és egyet kell, hogy értsek vele, és utána még hátra van az Írisz tesztje is. Ha minden rendben van, akkor 5 nap alatt feláll a rendszer, és beizzíthatjuk a kaput. - Rendben doktornő. Ezredes fel tudja készíteni a csapatát öt nap alatt? - fordult a tábornok O'Neill felé, aki épp az egyik tálcán fekvő orvosi felszerelést nézegette szórakozottan, de félfüllel a beszélgetést is figyelhette, mert a válasszal egy pillanatig sem késlekedett. - Elég lesz, tábornok, csak az a kérdés, hogy Carter doktornő felépül-e addig - nézett jelentőségteljesen Sam bekötözött kezére. - És nyugodtabb lennék, ha egy kicsivel több időnk lenne összekovácsolni a csapatot, uram. - Rendben, akkor legyen két hét a felkészülési idejük, kérem minél hamarabb beszéljék meg a részleteket a doktornővel, - mondta a tábornok és már indulni is akart volna elintézni tengernyi teendőjét, mikor az ezredes hangja megállította. - Uram, kérek engedélyt kérdezni. - Hallgatom ezredes. - A parancsnoki lánc nem teljesen világos számomra, uram. - Szerintem pedig egyértelmű. Maga a parancsnok, ezredes, minden tekintetben, de figyelembe kell vennie a doktornő javaslatait is, aki annak ellenére, hogy civil, köteles követni minden parancsát. - Köszönöm, tábornok. Erre voltam kíváncsi, - biccentett O'Neill, aki közben végig Samet bámulta meredten. A tábornok távozása után egy pillanatig egyikük sem szólalt meg és a feszültség szinte szikrázott kettejük között. - Ezredes, tudom, hogy mire akart kilyukadni azelőtt, - törte meg a lassan terhessé váló csendet Sam. - Lehet, hogy civil vagyok, de katonacsaládban nőttem fel és már évek óta itt dolgozom. Tisztában vagyok vele, hogy ha sikerül beindítanunk a kaput és tényleg egy lakható bolygóra nyitunk féregjáratot és odautazunk, akkor maga lesz a főnök. Van bennem annyi józan paraszti ész és életösztön, hogy tudjam mikor érdemes vitatkozni és mikor nem. Viszont a kutatással kapcsolatos kérdésekben köteles figyelembe venni a javaslataimat, természetesen, csak ha nem veszélyezteti a csapat biztonságát, - hadarta el Sam és várakozóan nézett az ezredesre, aki csak jóváhagyólag biccentett egyet és kezét továbbra is a zsebében tartva kisétált a gyengélkedőről. Sam hosszasan bámult utána. SJSJSJ Az elkövetkezendő két hét nagyon gyorsan eltelt, és ahogy közeledett a tábornok által megadott határidő, a bázis személyzete egyre feszültebb lett. A tudósok és a katonák közötti súrlódások is megszaporodtak és Sam döntését, miszerint McKay-t bízta meg a tudósok istápolásával, az élet is igazolta. A bázis működéséért közvetlenül is felelős Wood őrnaggyal számtalan csatát vívtak, de mindig képesek voltak mindkét fél számára megfelelő megoldást találni. Bár az igazat megvallva az őrnagy néha csak azért engedett McKay-nek, hogy végre megszabaduljon tőle, de szükség esetén a sarkára is tudott állni, és ezt az egész bázis tudomására is hozta mélyen zengő hangján, amit az egész szinten lehetett hallani. Kettejük vitáit az egész személyzet figyelemmel kísérte és még fogadásokat is kötöttek arra, hogy aznap kinyeri meg a több szócsatát. Még Hammond tábornok is elmosolyodott egyik másik cifra káromkodáson, ami az őrnagy száját elhagyta, mikor McKay előállt a legújabb eszement ötletével. Ezektől a kis csatározásoktól eltekintve a Parancsnokságon a felkészülés jól haladt. Sam pár nap múlva, miután Janet kiengedte a gyengélkedőről, csatlakozott a csapathoz, akik gőzerővel készültek a küldetésre, ami talán meg sem fog történni. Kiképzés, kiképzés hátán, hogy bármi is várja őket a túloldalon, meg tudjanak vele birkózni. Sam is tartott néhány előadást a Csillagkapuról és a bázison található egyéb berendezésekről, de az ezredes utasítására meglehetősen rövidre kellett fognia a mondanivalóját, ami némileg zavarta, mert ő diákokhoz volt hozzászokva, akiket elsősorban a részletek érdekeltek. - Az Isten szerelmére, maga azért van, hogy ezeket a problémákat megoldja, és nem hiszem, hogy túlságosan is jó lenne, ha én vagy bárki más belekontárkodna a maguk féltett programjaiba, - szögezte le az ezredes. -Én sem kérem meg magát, hogy rejtett figyelőt ásson, vagy rajtaütést szervezzen meg, mert nem a maga feladata. - De gondolom, azt szeretné, hogy legalább annyira tisztában legyek az alapokkal, hogy ne buktassam le az egész bagázst valami meggondolatlansággal, - vágott vissza a férfi kirohanására Sam. Az ezredes szólásra nyitotta a száját, majd egy hang nélkül be is csukta, és intett Samnek, hogy folytassa tovább. Sam próbálta annyira leegyszerűsíteni a dolgokat, amennyire csak lehetett, nem volt könnyű dolga, de a foglalkozás végére legalább annyit elért, hogy mindenki tisztában volt vele, hogy mihez nyúlhat és mihez nem. - Ezredes, kérem maradjon meg egy kicsit, - szólt O'Neillnek, miután szélnek eresztette a megkönnyebbült csapatot. - Van még valami, aminek a működését meg kell ismernie. - Előre szólok, doktornő, ha bonyolultabb, mint beprogramozni a videómat a Simpson családra, akkor rossz helyen kopogtat. - Az Önmegsemmisítő Rendszerről lenne szó, ezredes, - ezekre a szavakra, mintha csak kicserélték volna O'Neillt, feszült figyelemmel hallgatta Sam magyarázatát a szerkezet elhelyezkedéséről, beindításának, leállításának legkülönbözőbb módjairól és a hatóerejéről. Sőt mi több, még kérdéseket is feltett, amivel igencsak meglepte Samet. - Szeretek felrobbantgatni dolgokat, - jegyezte meg O'Neill vigyorogva. - Miért is nem lepődök meg ezen, - mosolygott rá vissza Sam. Egy pillanatig csak nézték egymást némán, majd O'Neill nézett félre először és zavartan köszörülte meg a torkát. - A csillagászat is érdekelt - szaladt ki a száján és nem tudta, hogy Sam vagy ő maga döbbent-e meg jobban ezen a kijelentésén. Végül egész jól elbeszélgettek a teleszkópokról útban a lift felé, majd mindketten visszatértek bokros teendőikhez. Jack a MALP-on tárolt felszereléseket állította össze, Sam pedig szokás szerint eltűnt a laborjában. SJSJSJ O'Neill katonaként próbált minden eshetőségre felkészülni és minden időjárási helyzetnek megfelelő ruházatot és felszerelést összeállítani a csapatnak. Szerencsére a pénz nem volt akadály, és ezért mindenből a lehető legjobbat és legújabbat tudta beszerezni. Elsősorban a bakancsok és a fegyverek tekintetében volt nagyon körültekintő. Szerencsére a bázis fegyvermestere egy öreg főtörzs volt, aki igencsak értette a dolgát. Mindenkinek egyedileg állította be a fegyverét és több ezer lőszert el is lőttek közben a közelben kialakított és most sebtében feltuningolt lőtéren. Még Sam Carter is kapott egy kézifegyvert, amivel Kawalsky felügyelete alatt kimondottan imponáló eredményeket ért el a lőtéren. Bár abból, amilyen gyorsan és szakszerűen szerelte szét és össze a fegyvert, O'Neill sejtette, hogy nem először van a kezében. Természetesen, az ezredes ragaszkodott ahhoz is, hogy a csapatoknak rendszeresített összes fegyver kezelését elsajátítsa a nő, sohase lehet tudni felkiáltással, de ezt a feladatot is Kawalskyra testálta. Az őrnagy jó munkát végzett, szögezte le magában, mikor látta a doktornő lőeredményeit. A nő, ahhoz képest, hogy tudós, elég jó kondiban volt, és a második hétvégére meg velük együtt rótta a köröket az erdőben. O'Neill csodálta a kitartását, a nő saját elhivatottságára emlékeztette. Még mikor volt családja, élt a fia és Sarah otthon várta minden veszélyes küldetése után. Azután a nap után minden megváltozott. Kezdetben még megpróbálták fenntartani a látszatot és Jack egész életében hálás lesz a támogatásért, amit akkoriban Sarah nyújtott neki, de természetesen ez viszont is igaz volt, de az emlékek túlságosan is fájdalmasak voltak, végül elváltak. Akkorra már vége volt köztük mindennek. Egy évvel később, alig pár hete Sarah felhívta, hogy megismerkedett egy férfival és nem akarta, hogy valaki mástól tudja meg. Gratulált neki, és őszintén örült a boldogságának. Jack tudatosan választotta a magányt, és a maga köré emelt védőfalat most valaki komolyan veszélyeztette. Dr. Samantha Carter, az elméleti asztrofizika doktora, egyetemi tanársegéd, a CSK-1 tagja és neki volt a legkifejezőbb kék szeme, amit valaha látott. Még azt is szerette, mikor azt a sok, érthetetlen technikai maszlagot magyarázta, jó volt hallani a hangjában a lelkesedést, még ha a mondandójából egy kukkot sem értett. Az elmúlt két hétben szokásává vált minden este meglátogatni Samet a laborjában. Azzal nyugtatta magát, hogy ő is a csapata tagja, méghozzá talán a legértékesebb, tekintettel a szaktudására. Rápillantott az órájára, már fél nyolc volt, péntek este, a nő már biztosan hazament, gondolta, de azért csak megszokásból arra sétált. Legnagyobb meglepetésére a labor ajtaja tárva-nyitva volt. Kíváncsian bekukucskált. Sam a bekapcsolt monitor előtt az asztalra borulva aludt. Jack jó pár másodpercig csak állt ott, és nézte az alvó nőt. Megfordult a fejében, hogy egyszerűen a karjaiba kapja és átviszi a szállására, de ha közben felébredt volna, biztos zavarban érezte volna magát. Ráadásul a pletyka, még fénysebességnél is gyorsabban terjedt bármilyen katonai bázison, és ez alól ez sem volt kivétel, még akkor sem, ha már a létezése is a Légierő valaha volt legnagyobb titkának számított. Mélyűri Rádiócsillagászai Kutatóállomás és Kiképző Központ. Ez utóbbi elnevezést Jack javaslatára biggyesztették a létesítmény "hivatalos" nevéhez, hogy legyen mivel megmagyarázni a sok fegyvert és egyéb felszerelést. A katonák viszonylag magas számáról és a képzettségi szintjükről nem is beszélve. - Carter, ébresztő, - szólalt meg végül, és finoman megfogta a nő vállát, az megrázkódott, kinyitotta szemét és kábán felnézett. - Ó, elszundítottam, - szólalt meg és mikor meglátta Jacket maga mellett, tűnődő mosoly jelent meg az arcán. - Elkísérem a szállására, mielőtt még újra dolgozni kezd, - nyújtotta kezét a nő felé, aki habozás nélkül elfogadta és még kissé imbolyogva felállt. Sam tudta, hogy a szükségesnél picit tovább fogták egymás kezét, mielőtt mindketten hátráltak volna egy-egy lépést. - A tábornok parancsba adta, hogy hétfő reggelig mindenki kapcsolódjon ki és pihenjen, - szólalt meg Jack. - Tudom, ezredes, de ezt még be kellett fejeznem, - válaszolta a nő gyorsan átfutva a monitoron megjelenő eredményeket. - Már készen is vagyok. Most nem a szállásomra megyek, hanem haza. - Nem is tudtam, hogy van lakása, - vigyorodott el O'Neill. - Igen, van, - mosolygott vissza rá Sam. - Bár tényleg nem sokat vagyok ott. - Vacsorázott már? - kérdezte O'Neill, maga sem tudta, hogy mire akart ezzel kilyukadni. - Még nem, de a kantin már bezárt, majd rendelek valamit otthonról. - A többiekkel nyolckor találkozunk az O'Malley-ben, van kedve csatlakozni? - Igen, nagyon szívesen, - Sam tényleg meglepődött a meghíváson. A "fiúkkal", ahogy magában a többieket hívta, eddig csak bent a munkahelyen találkoztak, és semmi jelét nem látta annak, hogy maguk közé fogadták volna. - Majd ott találkozunk. SJSJSJ Egyszerre értek a bár elé és együtt is mentek be az ajtón. A többiek már ott ültek. Sam maga számára is meglepő természetességgel ült le O'Neill mellé az üresen álló székek egyikére. A vonzalma a férfi iránt lassan és biztosan egyre erősebb lett az eltelt hetek alatt. A többiekkel is nagyon jóban volt, de az ezredes különleges helyet foglalt el a szívében. Ez még nem volt szerelem, de érezte, hogy nem sok kellene hozzá, hogy teljesen belebolonduljon ebbe a férfiba. Abban viszont teljesen biztos volt, hogy nemcsak a fennálló helyzet miatt érzi mindezt, hisz a nevét sem tudta, mikor alig több mint két hete, először meglátta épp itt, az O'Malley-ben. Gondolataiból O'Neill hangja riasztotta fel. - Nem akarok nagy szavakat használni, és mindannyian tudják, hogy érzek a klisék iránt, de azért ki kell mondanom. Nem lesz gyerekjáték ez a küldetés, tudom, hogy mindannyian jó katonák és a lehető legtöbbet hozták ki magukból a felkészülés alatt. Ennek ellenére, ha bárki úgy gondolná, akár most, akár a hétvégén bármikor, hogy kétségei vannak, akkor szóljon vagy hívjon fel, a számomat mindenki tudja. Erről ennyit és most együnk valamit, - mondta, és kezébe vette az étlapot, egyértelműen jelezve, hogy a témát részéről lezártnak tekinti. Az este további része jól telt, viccelődtek, sztorizgattak, közös ismerősökről beszélgettek, olyanok voltak, mintha csak egy baráti társaság tért volna be egy üveg sörre és egy finom vacsorára munka után. A Csillagkapu szóba sem került, mintha nem is létezett volna. Sam végignézett az asztal körül üldögélő, viccelődő és a teremben lévő csinos lányokat mustráló férfiakon. Mind a hatan annyira különböző egyéniségek voltak és mégis milyen egyformák. Gondolkodás és tétovázás nélkül kockáztatják az életüket, csupán az ő kutatásaira alapozva. Ez eléggé rémisztő érzés volt. Az elmúlt hetekben sok időt töltöttek el együtt és elég sok mindent megtudott róluk. Itt volt először is Makepeace ezredes, a tökéletes úriember és katonatiszt megtestesítője. Nem volt olyan alkalom, amikor vétett volna az udvariasság szabályai ellen. Abszolút megbízható volt. Egyáltalán nem vette fel, hogy egy vele azonos rendfokozatú katona lett a parancsnoka. Haynes százados, Thomson százados és Williams főhadnagy, a három testőr, ahogy magában hívta őket. Az életét is rájuk bízta volna, és ahogy a dolgok álltak, meg is fogja tenni alig pár nap múlva. És itt volt még Kawalsky, aki talán hatuk közül a leginkább a barátjának tekintette. A lövészetek és a fegyverpucik végtelennek tűnő órái közben sokat beszélgettek, viccelődtek. Nagyon élvezte a férfi társaságát. Érezte, hogy ez egy életre szóló barátság kezdete is lehet. Nem olyan, menjünk-el-együtt-valahová barátság, hanem olyan rám-bármikor-számíthatsz barátságé és ezt Sam sokkal jobban értékelte. Büszke volt rá, hogy kiérdemelte ennek a férfinak a bizalmát. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban itt volt még az ezredes. Bár nem volt az egyetlen, akinek ez volt a rendfokozata, de szinte mindenki és ő is így utalt rá. Ő volt az Ezredes. Nagy kezdőbetűvel és még Makepeace is így beszélt róla. Sam rengeteg történetet hallott a férfi katonai múltjáról és ha csak a fele igaz, az is nagyon tiszteletre méltó teljesítmény. És Sam nem tudott ellenállni a férfi kisugárzásának, szinte mágnesként vonzotta. Elég későre járt, mire hazaindultak. Sam már nagyon fáradt volt, és mikor az ezredes felajánlotta, hogy hazaviszi, élt a lehetőséggel. Dobogó szívvel ült be a kocsijába. Nagyot sóhajtott, miközben a férfi kezét nézte, ahogy elindítja a motort. A rádió is megszólalt szinte abban a pillanatban, és Sam hálás volt érte, hogy nem néma csendben kellett egymás mellett ülniük. Eléggé zavarban volt a helyzet miatt, és el is bizonytalanodott, hogy tényleg jó ötlet volt-e, hogy O'Neill vigye haza. - Minden rendben, Carter? - kérdezte az ezredes, akit még magában sem szólított Jacknek. - Igen, csak eléggé fáradt vagyok. Sok minden történt a héten, és... - Megértem. Amit az előbb mondtam a bárban, az magára is vonatkozik. Ha kétsége lenne... - Nincsenek kétségeim, ezredes, - jelentette ki Sam. Remélte, sikerült elég magabiztosan kimondania ezeket a szavakat. - Gondoltam, - mondta nevetve O'Neill, majd komolyra fordította a szót. - Carter, nyugodjon meg, az teljesen természetes, hogy fél. A félelem jó dolog, ez tesz minket óvatossá. Nem az a bátor, aki nem érez félelmet, hanem az, aki úrrá tud lenni rajta. - Akkor a többiek is... - Persze, csak nem mutatják... Hogy is nézne az ki, - nevetett fel O'Neill. - de az az egy teljesen biztos, hogy olyat, aki nem fél, nem is vennék be a csapatomba. Nem bíznék benne, mert nincs veszteni valója, - a hirtelen beálló csendben Jack elgondolkodott, hogy neki vajon van-e veszteni valója. Mert az szép és jó, hogy a többieknek volt. Ő volt a kivétel. Még most is szóról szóra fel tudta idézni azt a beszélgetést, ami még aznap délután hangzott el, mikor az a tűz volt a kapuszobában. Ő volt jelen és a tábornok. Eltemetni örökre a kaput, ez volt a feladata abban az esetben, ha bármi veszélyt is felfedeznének, ami a Föld felé irányul. A parancs egyértelmű volt. Ha lehetséges, küldjön vissza minél többet az emberei közül, de ha mégsem, akkor... Katona volt, tudta, hogy a parancs, az parancs. Számtalanszor vezetett már embereket veszélyes küldetésekre, voltak akik visszatértek, és voltak akik nem. Mindegyikük nevére pontosan emlékezett. Sajnos legtöbbjük családjának sem mondhatta el, hogy milyen nagy szolgálatot tettek az elvesztett szeretteik a hazájuknak. De ez most más volt, Carter miatt. Valahogy az volt az érzése, hogy meg kell őt védenie, bármitől. - Carter... Ha meggondolta volna magát, akkor... - Nem gondoltam meg magam. Különben is szükség van rám. Velem sokkal több esélyünk lesz a visszatérésre. - Ebben igaza van, de csak ezért ne érezze úgy, hogy mindenféleképp velünk kell jönnie. - De én menni akarok, ez az én kutatásom és vigyen el az ördög, ha engedem, hogy valaki más arassa le a babérokat, - jelentette ki Sam elszántan, saját magának is bizonyítani akart, de a többiek sorsa sem hagyta nyugodni. Végül is ő volt az, aki megfejtette a Csillagkapu titkát, és közvetve ő is felelős, azért, hogy ezek a derék katonák kockára teszik az életüket. A legkevesebb, amit megtehet értük, hogy javítja az esélyeiket. - Rendben, de meg kellett kérdeznem, - felelte O'Neill és meredten figyelte az utat maga előtt. Csendbe burkolózva érkeztek meg Sam lakásához. Egy társasház első emeletén lakott, és ilyenkor éjjel már senki nem volt az utcán. - Köszönöm, hogy hazahozott, ezredes, - szállt ki a kocsiból Sam. - Nagyon szívesen. Megvárom, még bemegy az ajtón, - mondta Jack. - Nem szükséges. - De igen, soha nem bocsátanám meg magamnak, ha történne magával valami, - jelentette ki O'Neill, és tudta, hogy nem csak erről a pár száz méternyi sétáról van szó a ház előtti parkosított részen keresztül. - Rendben. Köszönöm, - mondta Sam és mélyen egymás szemébe néztek. A bensőséges pillanatot egy autó fényszórója törte meg. Kawalsky érkezett meg Sam autójával. Leparkolt és átadta a kulcsot Samnek, majd beült O'Neill mellé a kocsiba. - Jó pihenést, doktornő. - köszönt el az ezredes, Kawalsky rámosolyodott és szó nélkül búcsút intett a kezével. Sam elindult a ház felé, és miután becsukta maga után a lépcsőházba vezető ajtót, megfordult és figyelte, ahogy az autó elhajt. Egészen addig nem mozdult, amíg ki tudta venni a hátsólámpák pislákoló fényeit.  | |
|
| |
| Megtekintések száma: 488 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |