Stargate SG1- Az új kezdet 6. fejezet
| - Orvosi személyzetet a kapuszobába! Orvosi személyzetet a kapuszobába! - hallatszott a hangszóróból alig egy perccel azután, hogy Kawalsky, vállán Makepeace eszméletlen testével átlépett a kapun. Hammond tábornok már az irányítóban volt, mire megérkezett az azonosító. Ő adta ki az utasítást az írisz kinyitására. A biztosító csapatok jól vizsgáztak, mire ő leért az irodájából, ők már felsorakoztak odalent csőre töltött fegyverrel. Nem akart semmit sem a véletlenre bízni és mivel a megbeszéltek ellenére O'Neillék nem jelentkeztek be, kezdett aggódni. Mikor az első kósza lövések megérkeztek, ösztönösen hátrább lépett egyet, annak ellenére, hogy tudta, nem sok minden képes áttörni az irányító helyiséget a kapuszobától elválasztó ablakot. Épp parancsot akart adni a kapu lezárására, mikor még hárman átléptek a kapun. Amilyen gyorsan csak tudott odasietett, mire leért, a féregjárat bezárult. - Jelentést, - fordult Kawalsky őrnagyhoz, aki épp Makepeace-t fektette le az ápolók által betolt hordágyra, akik egy pillanatot sem vesztegettek, mikor meglátták az ezredes sérülését. - Uram, vissza kell mennünk. Sam és O'Neill ezredes még ott maradt a kapunál, ha azonnal indulunk, akkor még lehet esélyünk, - mondta az őrnagy és a beleegyezés biztos tudatában már indult is, hogy lőszert vételezzen az egyik őrtől. - Negatív, őrnagy, - jelentette ki a tábornok, miközben nézte, ahogy a négy épen és egészségesen visszaérkező katonája lőszert pakol a málhamellényébe. A szavaira négy tágra nyílt szempár nézett rá döbbenten. - De tábornok, - Kawalsky hangja remegett a visszafojtott feszültségtől. - Az ezredes és Sam pont ott voltak mögöttünk. Vissza kell mennünk értük! - Uram, - lépett mellé Haynes, akinek kezei egy pillanatra sem álltak meg, tovább pakolta a teletárakat a mellényébe. Egy pillanatig sem hitte el, hogy nem engedik őket vissza. - A doktornőt eltalálták. Pont a hátán. Alig másfél-két méterrel a kapu előtt. - Mennyire volt súlyos a sérülése? - kérdezte a tábornok látszólag higgadtan, mintha csak az aznapi reggeli kávéjáról érdeklődne, de a lehetőség, hogy az asztrofizikus esetleg meghalt, légkalapácsként dübörgött az elméjében, és majdnem elnyomott minden egyéb gondolatot. De csak majdnem. - A hátán találták el, semmi biztosat nem tudok mondani, csak annyit láttam, hogy összecsuklik, - mondta Haynes, majd lehajtotta a fejét és vett egy mély lélegzetet a folytatás előtt. - Megmentette az életemet. Ha nem lök meg, akkor most én feküdnék ott. - Mi történt?- Kawalsky volt az, aki feltette a kérdést, és miután kiszaladt a száján, fordult csak bocsánatkérően a tábornok felé, aki most egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy ki is tette fel a kérdést. - Az egyik támadónk valószínűleg az oszlopok takarásában előrelopakodott és épp mikor elindultam a kapuhoz rám célozhatott, mert a doktornő felkiáltott, hogy figyelmeztessen, de ha nem lök arrébb biztos, hogy eltaláltak volna. Nem lett volna időm reagálni - mondta Haynes. Kettős érzés kerítette hatalmába. Egyrészt nagyon örült, hogy ép bőrrel úszta meg ezt a kis kalandot, de másrészt túl nagy ára volt. A doktornő és az ezredes. Ki tudja, mi lehet velük. Nem hitte, hogy az idegenek időt és energiát fecsérelnének egy "szolgálólány" megmentésére. Az ezredes sorsa is biztos megpecsételődött. - Lehet esélye a doktornőnek? - most a tábornok volt az, aki feltette a kérdést. - Nem tudom, uram, de pont telibe találták, - mondta elcsukló hanggal Haynes. - Értem, - felelte Hammond. Jó ideje volt már állományilletékes parancsnok, meg sem tudta számolni, hányszor küldött már embereket veszélyes küldetésbe, ahol akár meg is halhattak. Voltak, akik nem jöttek vissza és neki kellett eleget tennie annak a fájdalmas kötelességnek, hogy közölje ezt a hírt az itt maradottakkal. De hogy ez pont egy olyan ember legyen, akit személyesen is ismer, tisztel, sőt a barátjának tart: Jacob Carter tábornoknak, akinek ráadásul fogalma sem lehet róla, hogy a lánya miért is áldozta az életét. - És az ezredes? - Jack O'Neill ezredes mindent egybevetve profi katona volt, aki egy pillanatig sem tévesztette szem előtt a feladatát. Hammond biztos volt benne, hogy a bombára vonatkozó parancsát, ha törik, ha szakad, végre fogja hajtani. Akár az élete árán is. Ezzel Hammond tökéletesen tisztában volt. - Ő még tartotta magát, fedezte a visszavonulásunkat, - jelentette Kawalsky. Az idegességtől és az adrenalintól szinte remegtek a kezei, már most indult volna vissza. Az ezredesért és Samért. - Rendben, - mondta Hammond, de látszott az arcán, hogy nyomja még valami a lelkét, de nem tudta, hogyan is kérdezzen rá. - Ha azon a kis szeretetcsomagon gondolkodik, amit abban a csinos kis dobozban vittünk át, - kezdte Kawalsky a teremben tartózkodók miatt virágnyelven, - akkor megnyugodhat. El fogja érni a célját, mintegy másfél óra múlva. - Igen, őrnagy erre voltam kíváncsi, és ez a másik dolog, ami miatt nem engedhetem, hogy visszatérjenek. - De tábornok, bőven lenne még időnk felkutatni őket, és vissza is érhetnénk, - heveskedett Haynes, és a társai egy emberként sorakoztak fel mögé. Hátra sem nézett, úgyis tudta, hogy ott vannak. - Vállaljuk a kockázatot. - Százados, a döntésem végleges! Nincs mentőakció, nem kockáztathatok még több életet, - Hammond ellentmondást nemtürő volt, de Haynest nem hatotta meg. - Uram, tisztelettel, de a doktornő megmentette az életemet, és lehet, hogy meg is halt értem! - Haynes hangja halk volt és elkeseredett. Érezte, csakúgy, mint a többiek, esélytelen, hogy a tábornok meggondolja magát, de akkor is meg kellett próbálniuk mindent. - Tartozom neki és az ezredesnek annyival, hogy mindent elkövetek, hogy megmenthessem őket, vagy ha mást nem is, akkor legalább bizonyosságot szerezhetnénk. Hammond tábornok, aki maga is számtalan akcióban vett részt korábban és pontosan tudta, hogy milyen erős lehet az a kötelék, ami összeköti harcosokat, szíve szerint maga is fegyvert ragadott volna, hogy átlépjen a kapun, ha csak egy fikarcnyi esélyt látott volna arra, hogy ezzel nem rontanak még jobban a helyzeten. Most csak Carter doktornő és O'Neill ezredes volt odaát, és ha szerencséjük volt, akkor már a támadás alatt meghaltak. Nem irigyelte őket azért, ami az esetleges fogságban várt volna rájuk. Még akkor is, ha csak másfél óráig kellett kibírniuk. Bármennyire is ellenkezett a nem hagyunk hátra senkit elvével, most nem tehetett semmit sem, mert túl sok minden forgott kockán. Az egész bolygó, mind a hatmilliárd lakójával. - Őrnagy, százados, még egy szó és függelemsértésért hadbíróság elé állítom magukat. Leléphetnek, - Hammond egyértelmű utasítást adott, a két tiszt feszes vigyázzba vágta magát. - Igen, uram, - felelték teljesen egyszerre. - Irány a gyengélkedő, mindannyiuknak, - mondta a tábornok, és ahogy elnézte a négy fáradt férfit, egy jó zuhany és egy finom vacsora sem ártott volna nekik. A négy férfi lehajtott fejjel adta vissza a tárakat az őröknek, majd elkullogtak a segélyhely felé. A segélyhelyen Dr. Elin vizsgálta meg őket. A férfi rendkívül alapos volt, de szerencsére a kimerültségen kívül semmit sem talált. - Doktor úr, tud valamit az ezredesről? - kérdezte Thomson és a többiek is feszült figyelemmel várták a választ. - Egyenlőre csak annyit tudunk, hogy az állapota kielégítő és nincs életveszélyben. A sérülésének mértékéről viszont nem tudok semmit sem, - mondta a doktor nagyot sóhajtva. - Amint többet tudunk, rögtön értesíteni fogom magukat. - Köszönjük doktor úr, a kantinban leszünk, - mondta Kawalsky. A kantinban némán ették az ebédüket. Bármennyire is unták már a készételeket, nem tudták úgy élvezni a friss ízeket, mint igazából szerették volna. - Mit csináljunk? - kérdezte Williams. - Nem tehetünk semmit sem. A tábornok egyértelmű utasítást adott és nem hiszem, hogy megváltoztatná a véleményét, - mondta Haynes és kedvetlenül turkált az ételében. Pedig a benti kajákhoz képest egész jó volt. A szakács most kitett magáért, ő is hallott az esetről és tudta, hogy teli gyomorral mindenki szebben látja a világot. - Igaza van, - szólalt meg Kawalsky, aki eddig csendben, elgondolkodva üldögélt. Barátkozott a gondolattal, hogy az egyik legjobb barátja és Carter doktornő már szinte biztosan nincs az élők sorában. Az órájára pillantott, legfeljebb egy órájuk lehet hátra. Nagyot sóhajtott. - Nem szabad megnyitnunk újra a kaput, a kis csomagunk majd gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen. - De akkor is, mi lesz az ezredessel és a doktornővel? - csattant fel Haynes. - Százados, - Kawalsky őrnagy felemelte a hangját és szándékosan használta megszólításként a férfi rendfokozatát. - Hammond tábornok egyértelmű utasítást adott, és ha jobban belegondol, akkor magának is el kell ismernie, teljesen igaza van, - jelentette ki kissé lecsillapodva és felpattant az asztal mellől, majd kiviharzott az étkezdéből. Útközben majdnem fellökött egy katonát, aki épp a tálcájával keresett magának ülőhelyet. - Elnézést, - mondta ösztönösen. Haynes az öltözőben talált rá, épp O'Neill ezredes szekrénye előtt üldögélt kezével a sapkáját forgatta. - Sajnálom, őrnagy, de tényleg az a véleményem, hogy vissza kellene mennünk oda, - huppant le Kawalsky mellé. - A doktornő megmentette az életemet. - O'Neill ezredes már több tucatszor húzott ki a csávából és én is őt, barátok vagyunk már több, mint egy évtizede. Nagyon sok mindenen mentünk már együtt keresztül. Nekem is az a véleményem, hogy ott lenne a helyünk, hogy ha kell, velük együtt haljunk meg, de mi most itt vagyunk és ha ismét megnyitjuk a kaput, nem tudhatjuk, hogy nem deríthetik-e ki, honnan jöttünk és ezt nem engedhetjük meg. Felesküdtünk, hogy megvédjük ezt az országot, bármilyen veszélytől is, és ráadásul most nemcsak az országról van szó, hanem az egész bolygóról, - sóhajtott nagyot az őrnagy, de hiába mondta ki, ettől sem lett könnyebb saját magának is elfogadnia az érvelését. - És az ezredes is azt akarná, hogy ne kockáztassuk érte sem az életünket, sem a bolygó biztonságát. - Az eszem nekem is ezt mondja, de a szívem teljesen mást súg, - mondta Haynes. - Üdv a klubban. Samről nem is beszélve, - Kawalsky a kezébe temette az arcát. A gondolat, hogy a doktornő talán már nincs is életben, szívszorító volt. Szegény Jack. Williams és Thomson lépett be az öltözőbe és mikor látták két társukat magukba roskadva üldögélni a padon, ők is csatlakoztak hozzájuk. Így talált rájuk Fraiser doktornő. - Uraim, Makepeace ezredesnek szerencséje volt, jelentős a szövetkárosodás, de némi fizikoterápiával hamarosan jobb lesz a válla, mint új korában, - mondta mosolyogva és kicsivel több pozitív reakciót várt volna az elcsigázott csapattól, akik épp csak elmosolyodtak a hír hallatán. - Köszönjük, doktornő, de Dr. Elin már közölte, hogy az ezredes nincs életveszélyben, - mondta Kawalsky, de azért hálásan rámosolygott a doktornőre. - Rendben, akkor hagyom is magukat az önsajnálatban dagonyázni, bár ha én lennék ilyen rossz hangulatban, biztos belapátolnék egy egész doboz fagyit, de maguknak inkább egy jó beszélgetést javasolnék, látogassák meg Makepeace ezredest, - tettehozzá mindent tudó mosollyal Janet és elindult vissza a segélyhelyre, ahol az irodájában lévő kis hűtőben már várta a vészhelyzetre eltett csoki fagyija. SJSJSJ Amíg a támadók lassan a kapu felé araszoltak, O'Neill kihasználta a lehetőséget és a tárcsázóval szemközti oldalon lassan kislisszolt a sarokból, távolabb a katonáktól, akik most Samet vették körbe. Hallotta, ahogy az egyik katona, akiben felismerte azt, aki a bombáról szóló hírt közölte Rével, megszólalt. - Be kell tennünk a szarkofágba. - Miért kellene időt fecsérelnünk egy szolgálólányra? - kérdezte egy másik, aki feltehetően a csapat parancsnoka volt. - Mert láttam, hogy megmentette az egyik katona életét, aki átment a kapun, egy szolgálólány nem tenne ilyet, - jött a válasz. - Rendben, vigyük fel, ketten maradjanak itt és kutassák át a termet, valaki még tüzelt ránk a kapu lekapcsolódása után is. A többiek vigyék el a holttesteket, és maga - mutatott az ötletgazdára, - vigye fel a szarkofágba a nőt. A harcos lehajolt és mint egy lisztes zsákot, a vállára hajította Sam élettelen testét. O'Neill rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet. De ha lett volna rá lehetősége, akkor a lehető legfájdalmasabb halált választotta volna neki, amiért ilyen tiszteletlenül bánt a nő testével, de gyorsan kiverte a gondolatot a fejéből. Mindenféleképpen fel kellett jutnia a hajóra, biztos akart lenni benne, hogy nem állítják le a bombát. Hogy Sam áldozata ne legyen hiábavaló. A katonák először a sérült vagy elesett társaik testét kezdték odahordani a gyűrűkhöz. Jack jó alaposan meg tudta figyelni, hogy az itt maradottak melyik gombokat nyomják meg a falon lévő konzolon. Jack három hullát és két sérültet számolt meg, akiket társaik támogattak. Ketten maradtak odalent, hogy átkutassák a terem minden zegzugát. O'Neill tudta, hogy ezt a lehetőséget meg kell ragadnia. Előlépett rejtekéből, pont a katonák háta mögött. Rájuk szegezte a zsákmányolt kézifegyvert. - Hé, fiúk, engem kerestek? - szólalt meg hangosan, a szemükbe akart nézni, látni akarta, hogy eljut a tudatukig, hogy mi vár rájuk. A két katona a nagy termetükhöz és a nehéz páncélzatukhoz képest viszonylag gyorsan megperdült a sarkán és mikor meglátták őt ott állni, rászegezték a botfegyverüket, de még beizzítani sem volt idejük, Jack már meg is húzta a ravaszt, vagy bárhogy is nevezik ezt a részét ennek a fegyvernek. A kék szikrázás még el sem oszlott a katonák testén, mikor azok egymás hegyén-hátán elterültek a földön. Jack biztosra akart menni, ezért másodszor is rájuk lőtt. Nem akarta, hogy váratlanul meglepjék őt. Mikor bevillant az a kép, ahogy az a katona Sam testét a vállára hajítja, elöntötte az agyát a lila köd és harmadszorra is rájuk lőtt. Legnagyobb meglepetésére a testek eltűntek. Először döbbenten nézte a két katona hűlt helyét, majd szélesen elvigyorodott. Tetszett neki ez a fegyver. Gyorsan odaugrott a konzolhoz és beütötte a kódot, alig pár másodperce volt, hogy odaugorjon a gyűrűkhöz. Fent szerencsére senki nem volt a teremben, ahová megérkezett. Először nem is tudta, hogy pontosan merre is induljon el, de végül a trónterem mellett döntött, ellenőrizni akarta, hogy nem piszkálták meg a bombát, ami alig egy óra múlva fel fog robbanni. A teremig minden gond nélkül eljutott, bár párszor elmasírozott mellette egy-egy őrszakasz, de az oszlopok takarásában észrevétlen tudott maradni. Nem ismerte ezt a fegyvert, nem tudta hányszor lehet vele tüzelni, és nem akarta kockáztatni, hogy elvégezhesse a feladatát. A teremben senki nem volt és a bomba is érintetlennek látszott. A láda ugyanúgy le volt zárva, mint mikor alig egy órája itt hagyták. Mennyi minden történt azóta, futott át az agyán. Sam halott, hasított a fejébe késként a gondolat. Egy gyönyörű, vibrálóan élénk, briliáns tudós halt meg a parancsnoksága alatt. Sam, egy nő, akit bár alig pár hete ismert meg, és aki ennek ellenére nagyon sokat jelentett neki. Sőt többet is, mint azt lehetett volna. De most nincs idő a gyászra. O'Neill megpróbált a lehető legcsendesebben közlekedni, de még így sem tudta elkerülni, hogy egy a következő sarok mögül feltűnő katona meg ne lássa. Sajnos itt nem voltak olyan jó kis oszlopok. Gondolkodás nélkül emelte fel a fegyvert és lőtt. Szerencsére ő volt a gyorsabb. Hogy biztos legyen a dologban, másodszor is célba vette. Gyorsan odaszaladt mellé és bekukucskált a sarkon. Ezek sosem közlekednek egyedül, gondolta, és miután megbizonyosodott róla, hogy ismét tévedett, visszafordult a halott katona felé. Legnagyobb megdöbbenésére egy parazitát látott előmászni a katona páncélja alól. A lény már vagy tizenöt centiméternyire felemelkedett és mintha keresett volna valamit. Undorodva emelve fel újra a fegyvert és lőtt. Kétszer is. Ahogy jobban megnézte a kukacot, ahogy magában elnevezte, rájött, hogy a katona hasán lévő erszényből bújt elő. Undorodva húzta el a száját és harmadszorra is rálőtt a tetemekre. Ahogy továbbhaladt, hangokra lett figyelmes. Ahogy közelebb ért, rájött, hogy Ré az. A szíve hevesebben kezdett dobogni. Rápillantott az órájára, már csak 22 perc volt hátra a robbanásig, de azért szívesen nézte volna végig az ipse halálát szemtől szemben. Óvatosan bepillantott az ajtón, remélve, hogy nem látják meg. Elég sokan voltak odabent, de szerencsére mindannyian háttal álltak neki, még Ré is. Egy emelvényszerűséget bámultak meredten, ami pont a terem közepén állt, onnan ahonnan állt, O'Neill nem sokat tudott kivenni belőle, ezért a legnagyobb csendben beslisszolt a terembe és elrejtőzött egy oszlop mögött, ahonnan sokkal jobb rálátása volt az eseményekre. Szíve szerint most rögtön rárontott volna Ré-re, de tudta, hogy esélye sem lett volna, olyan sokan vették körbe. Inkább kivárásra játszott. - Van bármilyen információ a kimoli-ról? - kérdezte Ré hátra sem pillantva, szemét továbbra is az emelvényre szegezte. - Nincs, uram, - felelte a nemrég előléptetett Első Jaffája, a hangján hallatszott, hogy kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig lesz képes megtartani az új beosztását, ha továbbra is ilyen gyéren teljesíti a parancsokat. - Átvizsgáltunk mindent, nem találtuk nyomát más rongálásnak, de teljesen biztosak csak akkor lehetünk, ha visszatérünk a bázisra és ott töviről-hegyire átnézik a hajót. - Mikor indulhatunk? - tette fel a kérdést Ré, és úgy látszik az Első Jaffája most szerencsés volt. - Amikor utasítást ad rá, uram, - mondta az Első Jaffa, láthatóan megkönnyebbülten. - Akkor most rögtön kezdjük meg a felszállást, - Ré most közelebb lépett az emelvényhez. - Amint a szarkofág végzett, megejtjük a szertartást. Ez a nő, aki képes volt bolondot csinálni belőlem, tökéletes gazdateste lesz az én királynőmnek, - mondta elégedetten, és majdhogynem büszkén simogatta meg az emelvény tetejét. - Mindenki menjen és vizsgálja át a hajót, kutassák fel a kimolit, azt akarom, hogy mire a királynőm átveszi a hatalmat az új teste felett, itt legyen az az áruló, hogy ő maga végezhessen vele. A katonák a lehető leggyorsabban masíroztak ki, csak egy szolgálólány és két testőr maradt. Jack értetlenül nézte az eseményeket, nem tudta mire vélni a dolgot, el sem tudta képzelni, hogy miről beszélgettek. Ekkor hirtelen remegést érzett a lába alatt, a hajó motorjai, vagy hogy is hívják őket, elindultak. De ez úgysem volt lényeges, mert a bomba még itt van a fedélzeten, teljesen mellékes, hogy a bolygón, vagy fent az űrben fejeződik be a visszaszámlálás. Sőt talán így jobb is, mert az űr vákuuma "jó" hatással lesz a robbanástól meggyengült hajóra, ha esetleg lenne olyan erős belső védőpajzsuk, ami megfékezheti a lökéshullámot. Ekkor az emelvény teteje megmozdult, mintha csak egy kétszárnyú ajtó lett volna, csak épp egy asztalon. A következő látványra Jacknek elakadt a lélegzete és meglepetésében majdnem felkiáltott. Sam ült fel a szerkezet mélyedésében. Életben volt. Mikor körülnézett és meglátta a két őrt, a szolgálólányt, majd végül Ré-t, Sam megpróbált a lehető leggyorsabban kimászni. De a két őr megragadta a karjainál fogva és könnyedén kiemelték. Sam kapálódzott és kiabált, ahogy a torkán kifért, de nem sokra ment vele. Hamarosan ott találta magát Ré előtt. A két megtermett férfi erősen fogta, míg Ré közelebb lépett hozzá, és alaposan megvizsgálta az arcát. Úgy tűnt elégedett volt a látvánnyal, mert közelebb intette a szolgálólányt. Jack csak most vette észre az x alakú nyílást a lány hasán. - Királynőm, íme az új gazdatested, - szólalt meg Ré és ekkor a lány hasából egy épp olyan kukac dugta ki a fejét, mint amit Jack korábban a Jaffából látott kikandikálni. Keze megfeszült a gondolatra, hogy vajon milyen sors vár majd Samre. Még mindig nem tudta megemészteni, hogy a lány életben volt. Pedig fogta a kezét, miközben kiszállt belőle az élet és most mégis itt van éppen és egészségesen. A ruháján ott volt a nyoma a botfegyvernek, de az alatta fehérlő bőre ép volt és egészséges, mintha nem is lett volna ott az a sérülés alig egy órával ezelőtt. Jack alig tudott magához térni a döbbenettől és a szívét majd szétrepesztő boldogságtól. Sam él. A gondolat ott cikázott a fejében és alig tudott értelmesen gondolkodni, pedig most szüksége volt rá. Új célt tűzött ki maga elé. Meg akarta menteni Samet, bármi áron, még akkor is, ha cserébe a saját életét is kellett feláldoznia érte. - Jól játszottad a szerepedet, - Ré hangja térítette vissza Jacket a valóságba, - megtévesztettél, de ne aggódj, amint a szimbióta átveszi a hatalmat a tested felett, pontosan tudni fogom, hogy honnan jöttél és hogy ki vagy. - Inkább meghalok, - sziszegte Sam és elkeseredetten próbált kiszabadulni a katonák markából, de esélye sem volt ellenük. - Mint látod, nem érsz el vele semmit, mert a szarkofág visszaadja az életedet, ráadásul a királynőm, - mutatott széles mozdulattal a szolgálólány erszénye felé, - úgysem hagyja meg a szabad akaratodat. A hajó hirtelen megrándult, mint amikor egy lift kezdi az emelkedést, alig volt érzékelhető, de O'Neill, aki maga is pilóta volt, észrevette a változást. Egyúttal jel is volt a támadásra. Most vagy soha, gondolta és előlépett a rejtekéből. Figyelmeztetés nélkül kezdett lőni, próbálta nem eltalálni Samet a kavarodásban, amit megjelenése okozott. Először a két testőrrel végzett, akik szerencséjére nem igazán voltak a helyzet magaslatán, mert mire megfordulhattak volna és előránthatták volna a fegyverüket, Jack már kétszer is rájuk lőtt. Utána Ré-t vette célba, aki egy hátsó ajtó felé tartott. Mivel a szolgálólány árnyékként követte, ő volt az, akit Jack eltalált Ré helyett, majd mikor a lány összeesett, Ré következett. De valamiféle erőtér védhette, mert hiába tüzelt rá O'Neill, a lövéseinek ereje ártalmatlan energiahullámokként szétszóródtak nem sokkal Ré teste előtt, aki így akadálytalanul elérhette a kijáratot. Jack megragadta a döbbent Sam kezét és rohanni kezdtek. Most már Jack egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy észrevétlen maradjon. Mindenkire rálőtt, akivel szembetalálkozott. Az egyik eszméletlen katonától Sam is zsákmányolt egy fegyvert és nem habozott használni. Jack órája szerint már alig három percük volt, hogy elérjék a gyűrűket. Az ezredes csak remélni tudta, hogy még a szállító alkalmatosság hatótávolságán belül lesznek, és le tudnak menni a bolygóra, hogy utána mi lesz, az már más kérdés. A gyűrű szobában szerencsére senki sem volt. Sam és Jack egymásra néztek, vettek egy mély lélegzetet és az ezredes beütötte a kódot, majd egyszerre léptek a gyűrűplatformra. Ahogy megjelentek körülöttük a fények, mindkettejüknek az járt az eszében, hogy ha még sem jön össze, akkor ez mégis csak szebb halál, mint a robbanás a hajón. A másodperc törtrészéig tartott az utazás, de akár az örökkévalóságig is tarthatott volna. Szerencsére még időben elindultak és így hirtelen a piramis belsejében találták magukat. Még mindig nem szólalt meg egyikük sem. O'Neill az órájára pillantott és mikor meglátta a kijelzőt, hogy már csak alig egy perc volt hátra, megragadta Sam kezét és magával húzta, ki a piramisból. 5...4...3...2...1... És a sötét égbolt hirtelen nappali világosságra gyúlt, ahogy a bomba apró darabokra, sőt atomjaira hasította szét a hajót, ami már viszonylag magasan járt. Jacket mély elégedettség járta át. Sikerült. A veszélyt elhárították. És Sam is megmenekült. - Carter... - szólalt meg rekedten, és olyan szorosan ölelte meg a lányt, hogy az azt hitte, menten összetörik valamelyik csontja. - Ezredes... - a hangja elhaló volt és lehunyt szemmel simult a férfihoz, és mélyen magába szívta az illatát. Olyan békés volt ez a pillanat. Gondolatai a nemrég történtek körül jártak. A tűzharc a piramis belsejében. Makepeace sérülése. Kawalsky gyors reagálása, ahogy elindul a nyitott kapu felé. A rájuk célzó katona. Az a pillanat, amikor arrébb taszította Haynest. A hátába hasító fájdalom. Ez az emlék nagyon tisztán élt az elméjében. Ahogy az is, mikor az ezredes fedezékbe rángatta. A férfi szavai, az ígérete, hogy hazajuttatja. A saját tiltakozó szavai. Végül a férfi ajka a kezén és utána a sötétség. És a fény. A rémület, amikor meglátta, hogy Ré áll mellette Jack helyett. A két katona, akik vasmarokkal fogták. A szolgálólány, aki beletörődő, sőt büszke arccal lépett mellé. A kígyószerűség, ami előbújt a hasából. A lövések, amik csak úgy záporoztak körülötte. Jack látványa és a megkönnyebbülés, amit ekkor érzett. Az út a gyűrűkig. A fegyver, amit használt, és nemcsak céltáblákra lövöldözött. Tudta, hogy eltalálta azokat az embereket. Megborzongott. Az ezredes megérezte ezt, és nyugtatóan simogatta meg a hátát. Ez segített, de az emlékek tovább peregtek. A gyűrűk. A kétség, hogy hatótávolságon belül vannak-e. És végül a robbanás. De most, itt a férfi karjaiban minden fájdalmat és kétséget elfelejtett. Boldog volt, még akkor is, ha tudta, ez nem tart majd sokáig. De nem ő lesz az, aki megszakítja ezt az idilli állapotot, döntötte el. - Nem mintha nem élvezném a helyzetet, de... - bontakozott ki az ölelésből vigyorogva Jack, - azt hiszem, beszélnünk kellene. - Igen, szerintem is, - Sam kelletlenül lépett arrébb a férfitól és nagyot sóhajtott. - Hogy a pokolban lehet életben? - Jack értetlenül csóválta a fejét. A nő a karjaiban halt meg. Nem mintha bánta volna, hogy most itt van mellette... - Nem tudom, - válaszolta elgondolkodva Sam. - Az utolsó emlékem az, hogy fogja a kezem. A következő pedig, hogy Ré vigyorog rám sátánian, és azzal fenyeget, hogy azt a kígyót vagy mit belém rakja, és megszerzi a Föld címét. - Semmi más nem maradt meg? - kérdezte Jack. - Nem semmi, de ez a szerkezet elképesztő, - Samből előtört a tudós énje. - Szívesen tanulmányoznám. - Azt elhiszem, - mosolyodott el Jack, - de sajnos már lekésett róla. Van viszont egy másik problémánk... - A jeladó... - Igen, a jeladó. Az otthoniak már rég lezárták a kaput és ha Kawalsky-ék hazajutottak, akkor biztos megszigorították a védelmet a kapunál és a protokoll szerint már nem is keresnek minket. Sőt szinte biztos, hogy mindkettőnket halottnak hisznek - mondta Jack, aki alig tudta elhinni, hogy mindaz után, amin átmentek, most itt ragadtak a bolygón. - A felszerelésemet elástam a barlangban, - vigyorodott el szélesen Sam. - Még azelőtt, hogy a katonák megjelentek volna. - Menjünk, nézzük meg... A jeladó, a rádió, a laptop és a fényképezőgép ott volt Sam hátizsákjában, a barlang legbelső sarkában elásva a homokba. A jeladó rendben volt, de a rádió sajnos kapott egy keveset, sőt nem is keveset a sivatag homokjából és teljesen tönkrement. - Mi van akkor, ha nem jó a cím, amit találtam... - mondta Sam. - Akkor sem maradhatunk itt hosszú ideig, - felelte az ezredes. - Ráadásul Kawalsky-ék ott vannak... - Remélem, jól vannak és nem valamilyen még reménytelenebb helyzetbe küldtem őket... - sóhajtott Sam. - Annál rosszabba, mint amiben voltak, nem igazán mehettek, de... nemsokára mi is megtudjuk. - Menjünk, - és Sam elindult vissza a piramis felé. Útközben még egy utolsó pillantást vetett a csillagfényes égboltra. Még mindig nem hajnalodott, pedig már annyi minden történt, mióta lement a nap. Sam volt az, aki beütötte a címet és elküldte a jelet. O'Neill már a kapu előtt várta, egy futó pillanatig csak nézte a férfit, ahogy a félhomályban a féregjárat villódzó fényei megvilágítják az alakját. - Carter, mire vár még? Sam lassan lépkedett felé, és ahogy egyre közelebb ért hozzá, egy gondolat kezdett körvonalazódni benne. Lassan felsétált a kapuhoz vezetőlépcsőfokokon, de megállt az ezredes mellett és mikor az elindult, hogy átlépjen a kapun, megfogta a karját és visszahúzta. A férfi csodálkozva nézett rá, látni lehetett rajta, hogy nem érti, mire várnak. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, odalépett hozzá és a nyaka köré fonta a karját. Az ezredes szorosan átkarolta. A csók rövid volt, de annál szenvedélyesebb, és miután elváltak ajkaik, mélyen egymás szemébe néztek. Majd elengedték egymást, és úgy léptek át a kapun, mintha semmi sem történt volna. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 488 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |