Stargate SG1- Válaszúton (Crossing the line) 3.RÉSZ
* * * Sam korán ébred, dideregve és összetörten a termál hálózsákja ellenére. Ez a bolygón, bárhogy is hívják, dermesztő nyirkosság honolt, úgy tűnt áthatol mindenen. Rázta a hideg, felült, még mindig begubózva a hálózsákjába, és körbepillantott a táborhelyükön a falu peremén. Későn tért vissza az ünneplők közül és ezt már meg is bánta miközben feje kissé kótyagos volt az alvás hiánytól. Az éjszaka furcsán végződött, álltak a sötétben, a csillagokat nézve Tarannal. A csillagok megfigyelése Jackre emlékeztette, és szívfájdalma rezgése nyilvánvalóan kiült az arcára, mert Taran észrevette és rákérdezett miért olyan szomorú. És olyan kedves volt, olyan gyengéd – és ott akkor – mikor megcsókolta nem tiltakozott. Behunyta a szemét és átengedte magát a pusztán fizikai vágyainak melyre kimerült szíve sóvárgott, jóllehet a férfi nem az volt akit szeretett, a karjai átmelegítették és csókja lágy volt. És neki el kell távolodnia Jacktől. Muszáj. Taran, vélte, egy lépés volt a helyes irányba. Ha többre is számított mint egy csók, nem panaszkodott miközben elváltak Sam csapatának táborhelyénél, csupán a kezét szorongatta a búcsú gyengéd gesztusaként. Sam mosolygott. Sok idő telt el azóta, hogy egy erős kar melegét érezte maga körül, és most ismerte fel, hogy mennyire hiányolta. Felsóhajtott. Későn volt mikor visszaértek, még Jack előtt ágyba került. Miután elhagyta a tábortüzet az est további részében nem látta őt. Boldog volt, hogy most láthatja őt, álmában nem messze tőle, begubózva a hálózsákjába pár takarót dobva a tetejére, kicsit feljebb felsejlett a sapkája a szürke reggeli fényben. Sam ismét elmosolyodott, visszatért, ez örömmel töltötte el, de tudta, megbántotta. Természetesen nem úgy valaha is hagyta volna, hogy megtudja. Ő egy magának való ember volt és ezt tiszteletben tartotta. Jack nem kedvelte Tarant, a falra mászott a szóvirágjaitól, az érzéseit megtartotta magának, magába zárva. De amit érzett, mélyről jött, túl mélyről ahhoz, hogy szavakba öntse. Sam tudta ezt róla. Szerette ezért. Felrázta magát az álmodozásból, ásított és kinyújtotta a kezét a bakancsait rejtő zsákért, remélte, többé-kevésbé szárazak maradtak. Kievickélt a hálózsákjából és felhúzta őket, vacogva a hidegtől, és a folyó irányába igyekezett arcot és fogat mosni. Jack mindig nagyon viccesnek találta, hogy bárhol is jártak, mindig talált módot a fogmosásra. Zuhany nélkül eltudott lenni, de a fogkrém létszükséglet volt. A fogkeféje magára vonta néhány falusi kíváncsi pillantását miközben leguggolt a folyónál, de ő csak megajándékozta őket egy gyöngyöző mosollyal mire ők megrázták a fejüket a látogatójuk furcsa szokásán és egyedül hagyták. Mire visszatért a táborhelyükhöz, Jack fent volt és Daniel hunyorogva kereste a szemüvegét. „Azt hiszem túl sokat ittam tegnap abból az… édes löttyből,” motyogta. „A számnak undorító íze van.” „Ha szépen megkéri, Carter talán kölcsönadja a fogkeféjét,” javasolta Jack, közben a felszerelését pakolta össze. Sam megmosolyogta a megjegyzést. „Azt hiszem, sok víz lefolyik addig a Dunán, uram” válaszolta. „Tudom mennyit ivott tegnap este.” „Uhh,” nyögte Daniel, és visszahanyatlott. „Nem találom sehol sem azt átkozott szemüvegemet.” Jack lábra pattant, felszerelését takarosan összepakolta, és a kezébe vette. „Azt javaslom, tűnjünk innen a pokolba, olyan hamar ahogy csak lehetséges,” mondta. „Ez a hely átkozottul nyirkos, szerintem bepenészedtem.” Sam kuncogott egy kicsit, magára vonva Jack figyelmét. Annak ellenére, hogy a férfi rápillantott, a megszokott mosoly nem volt ott az arcán. „Tudja, hol van Taran mostanság?” kérdezte, olyan hangsúllyal, ami eltért a szokásostól. Sam felvonta a szemöldökét, a szíve kihagyott egy ütemet. Mit jelent ez pontosan? „Miért tudnám, uram?” kérdezte óvatosan. Jack vállat vont. „Nem tudom – csak arra gondoltam, talán tudja, ez minden. Meg kell találnunk őt és eltűnni innen.” Sam elfordult, zavarba jött. Honnan tudhat arról a csókról, amit a férfival váltott? Halványan emlékezett arra, hogy hallott valamit, amit állatok zörgésének gondolt, vagy meglátta? Jack ott volt fent? „Carter?” a férfi hangja pengeéles volt. „Uram?” „Nem akarja megtalálni Tarant?” „Miért én?” kérdezte, még mindig gyanakodva. Rossz válasz. Sam látta a meglepetés szikráját a szemében, amit harag követett és hirtelen minden ízében katona lett. „Parancsba kell adnom, Őrnagy?” „Nem, uram,” válaszolta Sam sietősen, feltápászkodott és elvágtatott. Upsz. Ezt elnézte. * * * Örökkévalóságnak tűnt, de végre Jacknek sikerült mindenki összeterelnie a Csillagkapu előtt, beleértve Danielt, aki feltúrt mindent és pokolian káromkodott amiért nem találta a szemüvegét, és az antropológusokat is, akiknek úgy látszott mindenegyes falusitól egyenként kellett el búcsút venniük, legalább kétszer. „Rendben,” szólította fel őket, talán tizedik alkalommal az elmúlt 10 perc alatt, „mi elindulunk. Most!” A falusiak fecsegése nem hagyott alább, és úgy látszik a Főnök egyre inkább hajlott rá hogy egy másik szónoklatot is tartson, tudomást sem véve róluk Samhez fordult és azt mondta, „Izzítsa be a reaktort, Carter.” Majd átkiabált a csődület felett, „Teal’c! Tárcsázz!” Eltartott egy darabig, de Teal’c erős volt és végül a lassan forgó kapu magára vonta az izgatott falusiak figyelmét, és a hangzavar csökkent néhány decibellel. Hála Istennek. Jack vacakul érezte magát, és a szakadatlan zaj nem igazán tett jót a homloka mögött lüktető fejfájásnak. De ellentétben Daniellel, a baj okozója a kialvatlanság volt, nem túlságosan élvezetes. Miután szemtanúja lett Sam kis légyottjának a sötétben, az éjszaka nagy részét sétálással töltötte, megpróbálta nem elképzelni a nőt Tarannal. Nem volt túl sikeres, a képzelgése túl eleven és a féltékenysége túl elsöprő volt, hogy számításba vegye a legrosszabb lehetőséget. Mikor végül is visszatért a táborba, alig egy órával a hajnalhasadás előtt, meglepődött, hogy ott találja őt. Meg volt róla győződve, hogy már régen egy másik férfi karjaiban szendereg – vagy még rosszabb, látni zilált szőke haját kikandikálni a hálózsákja fejrészénél felért egy megváltással. „O’Neill ezredes?” szakította félbe Taran a gondolatait, a csődületből felbukkanó mosolygó arca volt az utolsó dolog amit Jack látni akart. „Taran,” fogadta a köszönését, körültekintően választotta meg a hangsúlyt. „Ismételten megakartam köszönni,” mondta Taran, „hogy engedélyezte nekünk, hogy magukkal tartsunk. Samantha biztos benne, hogy megtudja javítani a felszerelésünket amint hozzáfér a laborjához, hát remélem nem fogunk túl sokáig visszaélni a vendégszeretetükkel.” Jack vállat vont. „Ha Carter őrnagy nem tudja helyrepofozni a maguk kütyüjét, akkor senki sem képes rá,” mondta neki. „És nem az én vendég szeretetemmel élnek vissza. Hanem az Egyesült Államok adófizetőiével.” Egy kis rosszallás suhant át a férfi arcán Jack szavaira, tisztában volt a jelentőségükkel. De csak annyit mondott, „Köszönetünk mindenért, Ezredes. Félek, próbára tesszük a türelmüket.” Jack nem tehetett róla, de vészjósló mosolyra húzódott az ajka. „Ó, halvány lila gőze sincs róla!” Ha Taran reagálni akart is volna, a szavai elvesztek az ámuló tömeg zajos morajlása közepette ami a Csillagkapu megnyitását kísérte. „Hallelujah!” mormolta Jack. „Szép munka Carter, Teal’c,” kiáltotta, magára vonva figyelmüket. Visszafordult Taran felé, „Rendben, kapja össze a cókmókját, mert mi lelépünk innen.” * * * Egy zuhany és néhány meleg, száraz ruha sokat javított Sam hangulatán, és a megbeszélés kellős közepén ülve, lelkesnek és elégedettnek érezte magát. Csak azt kívánta, beleláthatna Jack gondolataiba. Szokásától eltérően vele szemben telepedett le, pedig mellette szokott ülni, a székébe roskadt, próbálta elűzni a fáradtságot, ami nyilvánvalóan kerülgette őt. Pocsékul nézett ki, döntötte el, és talán rosszul is érezte magát. Egy kis suttogó hang az agya kis szegletéből azt sugallta, hogy ez valamiféleképpen az ő hibája, a bűntudat apró szellőként remegtette meg a gyomrát. Látta őt Tarannal? Kétségbeesetten remélte, hogy nem. „Carter őrnagy?” Hammond hangja törte meg gondolatai fonalát és felpillantott. „Uram?” A tábornok összehúzta szemöldökét. „Azt kérdeztem, őrnagy, hogy véleménye szerint mennyi ideig tart megjavítani a berendezésüket.” „Nem tudom uram,” válaszolta nyíltan. „Még nem volt rá lehetőségem, hogy alaposan megnézzem. Talán pár hétről lehet szó.” „Hetek?” Jack egyértelműen elégedetlen volt miközben rápillantott az asztalon át, elgondolkodva dörgölt meg egy érzékeny pontot a két szeme között. Fejfájás, következtette Sam az elgyötört arckifejezéséből. „Ez egy nagyon bonyolult technológia, uram,” magyarázta. „Jóllehet csak az energiaellátás nem működik, teljesen meg kell értenem az egész működését, mielőtt megtudom javítani.” Jack mogorván nézett rá, rövid hajába túrva és elfojtva egy ásítást. „Mi is ez tulajdonképpen?” „Hm,” kezdte a nő, leejtve tekintetét az asztalon összekulcsolt kezeire. „Még nem vagyok benne teljesen biztos, ezredes.” Hosszú volt a csend mielőtt a férfi megszólalt, „Már megbocsásson?” Sam felnézett, kényszerítve magát, hogy a férfi szemébe nézzen. Farkasszemet néztek, miközben a férfi válaszra várt. „Taran még nem árulta el nekem.” „O’Neill ezredes,” ugrott fel Hammond, „azt akarja mondani, hogy a CSK-1-nek fogalma sincs arról, hogy ezek az emberek mit hoztak magukkal a kapun keresztül?” „Úgy néz ki, uram,” válaszolta Jack, kissé felegyenesedve. „Elnézést kérek tábornok,” mondta, „ hibát követtem el, mikor azt feltételeztem, hogy Carter őrnagy végzett némi kutatást mielőtt azt javasolta, hogy a berendezést – és a tulajdonosait – hozzuk vissza ide.” Hammond rosszallóan nézett rá. „Megkérdezte?” „Mint mondtam, az én hibám, uram,” válaszolta. „Legközelebb több eszem lesz annál, hogy bízzak benne.” Sam úgy érezte, mintha a férfi szavai arcul csapnák, és ezt fájt. „Megkérdőjelezi a szakmai döntésemet uram?” kérdezte csendesen. „Nem,” válaszolta a férfi olyan hideg cinizmussal, ami megborzongatta, „csak azt kérdőjelezem meg, hogy a döntése szakmai vagy személyes ebben az ügyben, őrnagy.” „Ugyan már Jack,” tiltakozott Daniel, „ez nem nagy gond.” „Nem-e?” kérdezte Jack, „Akár egy bomba is lehetne. Vagy valami rosszabb.” „Nem fegyver uram.” „Ezt Taran mondta magának?” csattant fel Jack. „Igen,” válaszolta Sam, kezdte magát kissé felhúzni magát. „És én hiszek neki, uram.” „Igen,” dörmögte Jack, „Pontosan láttam, hogy mennyire megbízott benne, őrnagy.” A ’megbízott’ szót különös hangsúllyal ejtette ki és Sam igazi gyötrelmet látott átvillanni az arcán mielőtt lesütötte a szemét. Ó nem, látta őket együtt. Látta a szemében, a nyers fájdalmat amit sajátjának érzett. Egy csapásra megértette a férfi megmagyarázhatatlan haragját és együttérzet vele, a szomorúsága ellenére, és figyelmen kívül hagyta a szíve parancsát, és csak annyit mondott, „Magam ellenőriztem az eszközt uram. Ez nem fegyver. Taran nem hazudott.” „Ezredes,” szólt közbe ekkor Hammond, teljesen meglepődve a kirohanásán, „ nem akarja elmondani, hogy mi a probléma?” Jack a tábornokra pillantott és megrázta a fejét. „Nincs semmilyen probléma, uram?” „Biztos benne?” erősködött Hammond, tekintetét Samre irányítva. „Mert az biztos, hogy pokolian úgy látszik innen, ahol ülök.” „Nincs gond, uram,” biztosította Sam a tábornokot. „ Az ezredesnek igaza van – körültekintőbben is tájékoztathattam volna, uram. Bocsánatot kérek.” Sam Jack felé fordult. „Bocsánatot kérek, uram,” mondta szelíden, remélve hogy a férfi a szavak mögé lát. Sikerült, mert tekintetük összekapcsolódott és Sam látta hogy a dühe elpárolgott, átadva helyét fáradtsággal elegyített szomorúságnak. „Rendben van, Carter,”felelte csendesen. „Ami történt, megtörtént.” Sam már nem tudta elviselni a férfi tekintetét, az összekulcsolt kezeit nézte, ahol az asztalon pihentek. Hogy lehet ennyire nehéz szeretni valakit, és ennyire fájdalmas? Ez nem igazságos, egyáltalán nem. „Carter őrnagy?” Hammond szólalt meg a beálló csendben, „Folyamatos jelentést kérek az előrehaladásáról. Minél hamarabb útjukra bocsátjuk ezeket az embereket annál jobb. A berendezés beüzemelése az ön elsődleges feladata mostantól.” „Igen, uram,” felelte a nő, visszazökkenve a tudós szerepébe. „A többiek pedig,” folytatta Hammond, „nem lesznek bevethetőek amíg Carter őrnagy be nem fejezi a munkáját az idegen berendezésen.” „Csodás,” motyogta Jack. Hammond homlokát ráncolta. „Javaslom, használja ki jól ezt az időt, ezredes,” mondta, talpra emelkedve. „Szerintem, még mindig adós számos jelentéssel, nincs igazam?” Jack kissé megvonta a vállát, beismerése jeléül miközben kiegyenesedett ültében, világosan látszott hogy türelmetlen. Hammond biccentett. „Távozhatnak,” mondta, és Jack hamarabb kint volt az ajtón mint a tábornok. * * * Vacak. Ez a szó pontosan összefoglalt mindent. Vacakul érezte magát – és meglehetősen rosszul is nézett ki, döntötte el Jack, miközben megpillantotta a tükörképét az irodája ajtaján lévő kis tükörben. Ősz haj, elgyötört arc, a kialvatlanságtól véraláfutásos szem. Vacak. Nem versenyezhet Tarannal és az ő fiatal, elegáns kinézetével, sötét haj ami olyan sima mint amennyira simulékony a tulajdonosa, őszhajszálnak nyoma sincs benne. Nem kelhet versenyre mindezzel. Nem mintha versenyeznének. Nem mintha megtehetné. Tarannak szabad volt a pálya és minden amit Jack tehetett, az volt, hogy ült a kispadon és figyelt. Egy sóhajjal lerogyott a székébe és meggyötört pillantást vetett az asztalán heverő halom jegyzetre és a befejezetlen dokumentumra a számítógépe monitorján. Elszántan gépelni kezdett „Küldetés Jelentés: P4R –„ és ekkor megállt, keresgélni kezdett a jegyzetei között. Jól írta? Hogy a pokolba is hívták azt az átkozott bolygót? Ó be fog csavarodni, nem volt jó hangulatban. Szüksége volt némi alvásra, a kávé amiben szinte dagonyázott nem csinált semmit sem a koponyájában lüktető fejfájással, bármennyire is próbált koncentrálni a jelentéseire, az elméje újra és újra visszatért arra az egy dologra amit kiakart verni a fejéből. Sam. Hátradőlt a székében, behunyta a szemét és feladta. Eddig olyan jól csinálta egész reggel, gondolta, ellenőrzése alatt tartotta a fájdalmát, kordában tartott mindent. És akkor valami kisiklott és elveszette a kontrollt a megbeszélésen. Szakszerűtlen viselkedéssel vádolta meg Samet mikor átkozottul jól tudta, hogy ő lépte át a határt. És a nő ezt megjegyzés nélkül hagyta, semmivel nem utalt rá, de megértés csillogott a gyönyörű szemeiben. Egy sóhaj kíséretében felült, próbálta száműzni a képet az elméjéből, és feltúrta az asztala fiókját egy csomag fájdalomcsillapítóért, tudta, hogy ott van valahol. Az ujjai már körbe zárták a gyógyszert, mikor észrevett egy másik kis dobozt. Egy kis fa dobozt. Pár pillanatig mereven nézte mielőtt felemelte, méregette egy darabig, majd döntést hozott. Úgy vélte tartozik egy bocsánat kéréssel Samnek. Hát, igazából nem is eggyel. A kirohanásáért a megbeszélésen, természetesen, és azért is ami majdnem megtörtént kettejük között az előző éjjel. Majdnem átrángatta a határon amiről elhatározták, hogy nem lépik át, A tények ellenére tudta, hogy a nő nem akarta ezt megtenni. A karrierje túl fontos volt számára és ezt tiszteletben kell tartania. Sam briliáns tudós volt, átkozottul jó tiszt, és megérdemelte, hogy a csúcsra jutott – nagyon magasra. Túl keményen dolgozott azért, hogy ott legyen ahol volt, küzdött a hadsereg intézményes szexizmusa, a nemét övező sztereotípiák ellen és a tudományos elismerésért. Egyike volt a Légi Erő legjobbjainak, ehhez kétség sem férhetett, és ő nem szerepelt a nő tervei között. De a múlt éjjel – még emlékezett az ellenállhatatlan késztetésre, hogy birtokolja őt, arra ahogy a teste válaszolt a nő érintésére – a múlt éjjel majdnem belehajszolta a nőt abba, hogy tönkretegyen mindent amiért eddig dolgozott, és ezért tartozik két bocsánat kéréssel a nőnek és egy ígérettel, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. A zsebébe csúsztatva a kis fa dobozt, lenyelt néhány szem gyógyszert a maradék kávéjával és kivágtatott az irodájából. Pontosan tudta, hol találja a nőt, természetesen, és ahogy közeledett a laborjához lelassított. Még utolsó alkalommal érezni akarta a reményt, hogy a nő valaha is viszonozhatja az érzéseit. Nincs több jelentőségteljes pillantás, nincs több titkos mosoly. Ez a múlt. Pontot kell tenni a végére. Túl kell lenniük rajta. Vett egy mély lélegzetet, pár másodpercig hallgatózott az ajtajánál, kissé félt, hogy Taran mézesmázos hangját hallhatja bentről. De minden csendes volt, és udvariasan bekopogott. Sam rögtön válaszolt, de kissé szórakozottan. „Szabad.” A berendezés amit megpróbált rendbe hozni, darabokban hevert a munkaasztalon és a tőle megszokott beleéléssel tanulmányozta, finom összevonva a szemöldökét a homlokán. Jack kissé elmosolyodott, tudva fájdalmas bizonyossággal, hogy bármilyen döntést is hoz, mindegy mit tesz annak érdekében, hogy ne álljon az útjába, mindig szeretni fogja őt, bár távolról. „Carter?” szólalt meg végül, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Sam nem fog felnézni. Sam meglepetten emelte fel a fejét, mintha elfelejtette volna az kopogást az ajtajánál. „Uram!” Jack a berendezés felé intett a fejével, „Nagyon elfoglalt?” „Igen,” felelte Sam, majd rámosolygott. „De tarthatok egy szüntet. Mit tehetek önért, ezredes?” „Ó, semmit,” válaszolta Jack, felvette a gép egyik darabját és nézegette egészen addig míg Sam el nem vette tőle és óvatosan vissza nem helyezte a munkaasztalra. „Ez nagyon érzékeny,” magyarázta. „Igen,” bólintott Jack. „Gondoltam.” Sam nem mondott semmi mást, pusztán őt figyelte várakozás teljesen. „Én, hm,” kezdett hozzá, a zsebébe süllyesztve a kezeit, „Tartozok önnek egy bocsánat kéréssel, vagy inkább kettővel, Carter.” A nő megrázta a fejét. „Nem tartozik semmivel sem.” „Az amit a megbeszélésen mondtam,” folytatta, figyelmen kívül hagyva a nő csendes tiltakozást, „túl ment minden határon.” Sam csendben a munkaasztalára nézett, a férfi folytatta. „Tudja, hogy bízom a szakmai ítélőképességében Carter. Soha nem adott rá okot, hogy kétségbe vonjam. Soha.” „Köszönöm,” válaszolta a nő, „ez sokat jelent nekem, uram.” Jack csendesen lehorgasztotta a fejét, készült a folytatásra, mikor a nő felnézett és azt mondta, „és mi van a személyes döntéseimmel, uram? Abban is megbízik?” Jack állta a tekintetét, nem biztos, hogy értette a szavak nélküli kérést a kék szemeiben. „A magánélete, őrnagy,” válaszolta csendesen, „nem tartozik rám.” „Nem?” „Tudja, hogy nem,” válaszolta és szíve zakatolni kezdett miközben egyre közeledtek a témához, ami összekötötte és el is választotta őket egymástól. „Nem lehetséges.” A nő tekintette távolra siklott az övétől, felismerve a férfi boldogtalanságát. Rendben, most vagy soha, vélte Jack. Vett egy mély lélegzetet, és beleugrott a mélyvízbe. „Amit mi majdnem elkövettünk tegnap,” mondta, „eléggé közel volt a határhoz.” „Igen,” bólintott egyetértően a nő. „Bocsánatot kérek,” folytatta, „Bocsánatot kérek, hogy belehajszoltam ebbe, Carter. Megszegtem a szabályokat. Mint a parancsnoka, nekem…” „Uram?” vágott a szavába Sam, „tudok vigyázni magamra – mindketten felelősök vagyunk azért ami múlt éjjel történt.” Jack kissé összehúzta a szemöldökét, de a nő nem vett róla tudomást. „Ha arra kértem volna hogy hagyja abba, megtette volna.” Jack megrántotta a vállát csendes egyetértésben. „És megkérhettem volna,” mondta ekkor Sam, „de nem tettem.” „Nem kellett volna ilyen helyzetbe hoznom,” ellenkezett Jack. „És nem fogom elkövetni ugyanezt a hibát, Carter. Ezt megígérem magának.” Jack a csalódás szikráját látta felvillanni a nő szemében mielőtt azt motyogta, „Ó” és lesütötte a szemét, felvéve a berendezés apró darabját és látványosan tanulmányozni nem kezdte. „Ezt az amit elakartam mondani önnek, Sam,” folytatta, eltökélve hogy befejezi a mondanivalóját. „Bármilyen személyes döntést is hoz, nem fogom megnehezíteni az életét. Esküszöm.” Sam egy végtelennek tűnő pillanatig csendben maradt, ujjai egy kis fém darabkával babráltak. De végül elfordult a munkaasztalától és felnézett, komoly tekintete odaszegezte ahol állt. „Fent volt a hegyen múlt éjjel?” A kérdés meglepte Jacket és lassan fújta ki a levegőt. Pár pillanattal később bólintott. „Pár órája már ott voltam, mikor maga – maga és Taran – felbukkant.” „Bocsáss meg,” lehelte, ismét a távolba meredve. „Megbántottalak.” „Nem,” hazudta Jack. „Vagyis, én örülök neked Sam. Megérdemled a boldogságot, és ha ezt Tarannal találod meg, akkor ki vagyok én hogy megkérdőjelezzem ezt?” Sam felnevetett, kissé megrázva a fejét. „Nem vele találtam meg.” „Nem úgy nézett ki,” válaszolta Jack, megrándult az arca miközben kiejtette a száján. „Nem az alapján, amit láttam,” tette hozzá akadozva. A nő felsóhajtott. „Amit látott az nem jelentett semmit sem. Az…” tartott szünetet, nyilvánvalóan kutatott a helyes kifejezés után. „Néha,” mondta végül, az arcára emelve a tekintetét, „néha jó ha átölelik az embert.” „Igen,” lehelte Jack, tekintete fogva tartotta a nőét, „szerintem is. Bárcsak én…” Félbeszakította magát mielőtt bármi mást mondott volna, de már túl késő volt, és látta a felismerés szikráját a nő szemében. ’Bárcsak én lehetnék az aki átölel téged, Sam.’ „Tudom,” suttogta a nő, mintha csak a férfi gondolatai egyenesen a szívéhez szálltak volna, „én is.” Francba, már megint megtette! Azzal a szándékkal jött ide, hogy félreáll, hogy tudatja a nővel, örül az új kapcsolatának Tarannal, és mielőtt megtehette volna reménytelen sóvárgással pillantottak egymásra. Könyörtelenül elfordult, megtörve a kapcsolatot kettejük között. De a csend is nagyon elmélyült volt, olyan feszült, hogy félt megtörni elhatározását. És miközben ott állt, mereven bámulva a semmit, ujjai a kis fa doboz köré kulcsolódtak a zsebében és elővette. „Én, hm,” mondta, szavai oldották a feszültséget miközben visszafordult a nő felé. „Elnézést, hogy elkéstem vele,” mondta, a nő felé nyújtva a dobozt. „Boldog Születésnapot.” Sam szemei nagyra nyíltak a csodálkozástól miközben átvette tőle a dobozt. „Uram, nem kellett volna..” „Tudom,” fojtotta belé a szót Jack. „Én szerettem volna.” Ekkor megvonta a vállát, „bocsánat, nem csomagoltam be.” Fejét rázva rámosolygott. „Igazán nem kellett volna…” „Ez csak egy ajándék egy barátnak.” Mondta Jack hirtelen. „Semmi rossz nincs abban.” „Nincs uram,” értett egyet vele Sam, miközben levette a doboz tetejét és kivette ami benne feküdt. „Ezredes,” akadt el a lélegzete ekkor, egy vékony aranylánc kígyózott az ujjai között, „ez gyönyörű!” Jack mosolygott, a bakancsait bámulta, nem akarta, hogy a nő megtudja mennyire örült. „Boldog vagyok hogy tetszik.” „Ez…,” kezdte a nő. „Még sosem láttam ilyet – honnan van?” „Ó,” rázta meg a fejét Jack, vetve a nőre egy félszeg mosolyt, „P3X… vagy valami ilyesmi.” A nő csodálkozása az arcára volt írva. „A kapun túlról hozta, uram?” „Gondoltam ez elmond mindent.” Sam vigyorgott, a mosolya felért egy napkitöréssel. „Ez tényleg minden elmond,” mondta, „tökéletes. Köszönöm.” És miközben ezt mondta, talpra állt és előlépett a munkaasztala mögül és megállt pár lépéssel Jack előtt. „Örülök, hogy még mindig barátok vagyunk,” mondta csendesen. Jack bólintott. „Mindig azok leszünk Carter. Istenre esküszöm.” „Igen,” erősítette meg Sam, a férfi szemébe fúrva tekintetét. És akkor, egy édes mosollyal, gyorsan közelebb lépett kitöltve az űrt kettejük között és hevesen átölelte a férfit, szavak nélkül, erősen tartva őt. Jack magához szorította őt, a keser-édes érzés, hogy karjaiban tarthatja őt majdnem ellenállhatatlan volt, egy hosszú pillanatig álltak így kettesben, finoman hintázva. De végül Sam kibontakozott az ölelésből, és Jack vonakodva engedte el őt. „Vissza kellene mennem dolgozni,” mondta végül, a hangja egészen rekedtnek hallatszott a saját fülének is. Sam csak bólintott és Jack elfordult. De mikor a keze megérintette a kilincset a nő megszólalt, „Uram, kérdezhetek valamit?” „Bármit,” válaszolta Jack, de nem fordult felé. „Ha a nyakláncot a kapun túlról szerezte, hogyan fizetett érte?” Bűntudatos mosollyal fordult felé. „Bankkártyával.” Sam szemöldöke megemelkedett. „Hitelkártyával?” próbálkozott újra Jack. „Uram,” mondta ekkor Sam, a kezére pillantva, ami még mindig a kilincsen nyugodott. „Az egy új óra?” Jack vigyorgott. „Később, Carter.” „Uram...?” De a férfi már kilépett az ajtón mielőtt bármint mondhatott volna, amíg még volt ereje otthagyni őt. * * * Daniel kilépett az őszi napsütésbe és vett egy mély lélegzetet, örült, hogy kiszabadult a Csillagkapu Parancsnokság védőszárnyai alól rövid időre. Úgy találta, hogy ha túl sok időt tölt a hegy mélyében, kezdi elveszteni a kapcsolatot az évszakokkal, nem is szólva azokról a napokról amit a földön kívül tölt. Ezért időről időre szerette otthagyni a laborját, fogni egy szendvicset és egy órácskát eltölteni a napfényben, a friss levegőn. Kissé távolabb sétált a bejáratot őrző kőarcú tengerészektől, leült egy napos helyre, a hátát egy fának döntve. Épp mikor beleharapott volna a szendvicsébe, meghallott egy hangot maga mögött. „Még mindig úgy gondolod, hogy megtudja javítani?” A hangsúlyt Jemus hangjában Daniel nem vette jó néven. „Már tíz nap eltelt,” folytatta a férfi. „Talán túl becsültük a képességeit.” „Nem” válaszolta egy másik hang, akiben Daniel Tarant ismerte fel. „Sam megtudja csinálni, ő az egyik legbriliánsabb elme akivel valaha is összefutottam.” „Óh,” morogta Jemus. „Nem hiszem, hogy igazából az elméje az ami érdekel téged.” Daniel megdermedt, a szendvics félúton a szájához elakadt. Samről beszélgetnek. „Még soha nem találkoztam olyannal mint ő,” ismerte el Taran, majdnem vágyakozóan hangzott. „Briliáns, gyönyörű, vicces…” „Itt,” mutatott rá Jemus, mintha ez nagy jelentősséggel bírna. „Tudom,” válaszolta Taran. „De…” sóhajtotta, „ő érdemes rá, hogy áthágjuk érte néhány szabályt.” „Néhányat?!” „Még sosem találkoztam olyannal, mint ő,” ismételte Taran. „Sosem – és ezt szó szerint értem.” Egy hosszabb szünet közvetkezett, majd Jemus szólalt meg, „ Hát, ez nem lesz vita kérdése, ha nem sikerül megjavítania a IME-t. Akkor itt ragadunk.” „Meg fogja javítani,” felelte Taran csendesen. „Habár néha inkább azt kívánom bár ne tudná.” „Maradni akarsz?” kérdezte Jemus hitetlenkedve. „Itt?” „Ez nem is olyan rossz – végülis érezhetjük a napot az arcunkon.” „Van róla bármi fogalmad mennyire szennyezett itt a levegő? És a víz…? Isten tudja hogy élhették túl ezek az emberek – legalább egy hetet kell majd a de-toxban töltenünk ha visszaérünk.” „Tetszik a televíziójuk,” tette hozzá Taran. „És ott van az a bizonyos bátorság az életükben ami ad az egész helynek egy vonzerőt.” „Huh,” fujtatott rosszallóan Jemus, „egy felfedező út még rendben van, de itt élni? Én aztán nem. Minél előbb végez az átkozott IME javításával, annál jobb. Kezd elegem lenni az itteni primitív körülményekből.” „Szerintem, én már hozzászoktam.” „Igazán?” kérdezte Jemus. „Vagy csak Samantha Carter az akihez hozzászoktál.?” Ismét szünet. És akkor Taran nagyon csendesen megszólalt, „Szerintem már belehabarodtam, Jemus. Jobban is a kelleténél.” „Taran…?” A férfi hangja intő volt, „Most mit tervezel?” Ismét szünet, még hosszabb mint előbb. Egy kis majonéz cseppent le Daniel szendvicsének végéről és a térdén landolt, de nem mert megmozdulni… Mi a poklot agyalt ki Taran? Végül Taran megszólalt. „Meg fogom őt kérni, hogy jöjjön vissza velem.” „Micsoda?! Ó, Krisztusom, Taran, nem. Nem teheted.” ’Krisztus’ Gondolt bele hirtelen Daniel. ’Tényleg azt mondta Jemus Ó, Krisztusom?’ „Miért ne?” Taran válasza ellenséges volt. „Én lehetnék az első.” „Véget akarsz vetni a karrierednek 35 évesen?” „Talán szerelmes vagyok belé.” Jemus felnyögött. „Csak pár hete ismered őt!” „Az nem számít.” „Ez örültség, még a hozzád képest is,” dörmögte Jemus. „Tudom,” értett egyet Taran, és Daniel hallhatta a nevetést a hangjában. „Nem tudok kibújni a bőrömből.” „Mitől vagy biztos benne, hogy veled fog jönni?” Igen, gondolta Daniel, jó kérdés. „Mert senki sincs aki itt tartsa őt,” válaszolta Taran magabiztosan, „ezt ő mondta nekem.” Daniel szíve kihagyott egy ütemet. Micsoda? Senki sem? Mi a poklot gondol ez a pasas? Samnek itt van ő, Teal’c, Janet – Jack. Különösen Jack, ha valamikor is a tettek mezejére lép és hagyja hogy Sam megtudja hogyan is érez iránta. Senki sem? Igazán ezt mondta Sam? Ezt gondolja valójában? „Ebben én nem lennék ennyire biztos,” intette óvatosságra Jemus Tarant. „Hát, megkérem. Meg kell tennem.” Daniel hallotta Jemus sóhaját. „Ez a te életed,” motyogta. „Igen” értett egyet vele a barátja. „Az enyém.” A hangjaik egyre halkultak, és Daniel rájött hogy eltávolodtak. Megkockáztatta és kikukucskált a fa mögül amelynek a hátát támasztotta, és látta hogy a páros biccent a tengerésznek miközben visszatértek a hegy belsejébe. Sóhajtva ült vissza, az ebédjét el is felejtette. Sam el fogja hagyni őket? Taran megfogja kérni őt, hogy tartson vele kitudja-hova…? Nem, döntötte el, állt lábra. Átkozott legyen, ha hagyja ezt megtörténni. Senki sincs aki itt tartsa őt? „Hülyeség,” motyogta miközben a fák között lépkedett, a feladata hirtelen kristálytiszta lett. * * * Jack egyedül ebédelt, főleg mert késő délután volt és az étkezde kihalt volt, de azért is mert megpróbálta a átfutni az utolsó jelentését, mielőtt átadja Hammondnak. Az utolsó jelentés. Ezek a szavak átkozottul jól hangzottak! És mivel Carter még mindig Taran cuccát bütykölte, megragadta az alkalmat, hogy felhasználjon néhányat a szabadnapokból, amit az elmúlt három és fél év alatt felhalmozott és eltűnjön innen a pokolba a Dodge-al. Hát először is befejezi az ebédet, átadja a jelentését, és hazavágtat. És utána? Hát, majd később kitalálja, hova tovább. Nem igazán érdekelte az úti cél, amennyiben esély sincs rá, hogy összefusson Carterrel és az ő új legjobb barátjával. Felsóhajtott, miközben gondolatai kérlelhetetlenül visszakanyarodtak Samhez, és Samtől Taranhoz. A férfi, mióta ideértek, úgy követte Samet mint egy elveszett kiskutya, és Jack alig tudott két percet egyedül tölteni Sammel a nagy bocsánatkérés óta pár héttel ezelőtt. Bár, töprengett, talán ez még jó is volt. Mert úgy látszik felvették a flörtölés rossz szokását átlépve az átkozott határokat akárhányszor egyedül maradtak 5 percnél tovább, úgy gondolta az elkülönítés volt a legjobb módja, hogy kettejüket a helyes úton tartsa. Lassan felsóhajtott miközben ráébredt, hogy nem tehet pontot a jelentés végére nyilvántartásba vétel nélkül. (Azok az átkozott ügyvitelesek. (a ford.)) Ráadásul, ingerülten fedezte fel, hogy pár csepp mustár került pont a fedőlap kellős közepére. A fene egye meg. „Jack!” Daniel sürgető hangja riasztotta meg, miközben barátja nagy robajjal berontott az étkezdébe. „Mi van?” csattant fel Jack, félig-meddig az várva, hogy néhány Jaffát lát meg a férfi mögött. „Baj,” mondta Daniel, lezuhanva egy székre vele szemben. „Bajban vagyunk.” „Miért?” „Sam.” Mintha egy jeges kéz markolta volna meg a mellkasát. „Mi történt?” Daniel megrázta a fejét. „Még semmi, de szerintem elfogjuk őt veszíteni.” „Elveszíteni őt?” kérdezte Jack röviden. „Hogyan?” Daniel körbe pillantott, közelebb hajolt és lehalkította a hangját. „Kihallgattam Taran és Jemus beszélgetését. Taran megfogja kérni Samet, hogy tartson vele.” „Ó,” válaszolta Jack, kissé megkönnyebbülve miközben figyelmét visszafordította az ebédje maradékához. „És?” „És?!” „Ugye nem gondolod, hogy elfog menni vele?” kérdezte Jack, bekapva egy másik falatot. „Azt mondta Tarannak, hogy senki sincs aki itt tartaná őt,” mondta Daniel csípősen. „Ott van neki a Csillagkapu Parancsnokság,” felelte Jack, szándékosan figyelmen kívül hagyva Daniel finom célzását. „Van karrierje.” Daniel felsóhajtott, hátra hajolva a székében. „Mi van, ha többet akar ennél?” „Nem ezt akarjuk mind?” ellenkezett Jack. „De ez nem jelenti azt, hogy elfog menni papás-mamást játszani ezzel a Taran fiúval.” „Miért nem? Ha úgy érzi, hogy itt senki sincs aki törődik vele…?” „Mert ő Carter,” válaszolta Jack. „Mert hűséges a csapatához, elkötelezetten harcol a Goa’uldokkal, és mert a karrierje többet jelent neki mint bármi más.” Daniel megrázta a fejét. „Azt hiszem alábecsülöd, hogy mennyire magányosnak érzi magát, Jack,” mondta csendesen. „Beszélgettem vele a születésnapját, és tényleg maga alatt volt. Talán neked ezt nehéz megértened – nekem is, talán – mert nekünk legalább már volt házasságunk és családunk. De Sam az egész életét azzal töltötte, hogy azért dolgozott, hogy itt lehessen, az egész életét, és szerintem kezd ráébredni, hogy az élet többet nyújthat annál mint a következő akció.” Jack nem tudott megszólalni, bámulta a morzsákat a tányérján. Igaza lehet Danielnek? Sam tényleg azt fontolgatja, hogy elhagyja őket? Elhagyja őt? Végülis kényszerítette magát arra hogy megszólaljon, remélve hogy Daneil nem veszi észre az érzelmeket, amikkel lelke mélyében küzdött. „Ha Sam úgy gondolja, hogy Taran az a srác, aki megadja neki amit akar – házasságot, családot – kik vagyunk mi hogy útjába álljunk?” „Mi nem tudjuk őt megállítani,” értett egyet vele csendesen Daniel, „de ha tudná hogy érzünk iránta…?” Jack mosolygott, sejtette hová akar Daniel kilyukadni ezzel. „Azt gondolod, hogy bármit megváltoztatna?” kérdezte. „Beszélned kellene vele?” „Nekem?” „Szerintem,” mondta lassan Daniel, őt figyelve a szemüvegén keresztül, „érdekli – nagyon is – hogy mit gondolsz róla.” Jack megrázta a fejét. „Ő tudja hogy mit gondolok róla, Daniel.” „Nem,” mondta Daniel, ismét előredőlve a székén, szemöldökét összevonta miközben igyekezett gyanúját szavakba önteni. „Gondolom, szerintem ő érzéseket táplál – irántad.” Ha Jack nem érezte volna magát olyan nyomorultul, akkor az egész szituációt röhejesnek találta volna. De csak sóhajtott egyet, és azt mondta, „Nem tudod, hogy mit zagyválsz itt össze.” „Tudom, hogy törődsz vele, Jack,” Daniel nem tágított. „Ha elmondod neki hogyan érzel, talán…?” „Fejezd be,” válaszolta Jack, felugorva. „Jack…” „Azt mondtam fejezd be!” csattant fel Jack. „Ez nem az amire gondolsz, Daniel. Rendben? Csak maradj ki ebből.” És megragadta a mustárfoltos jelentését és kiment az étkezdéből. Sam elmegy? Tarannal? Most nem volt képes elkezdeni ezzel foglalkozni. Felsóhajtott és lerakta a jelentést, mustárral és minden egyébbel a legközelebbi irattartóba, majd elviharzott a liftek felé. Minél hamarabb eltűnik erről a pokoli helyről annál jobb. * * * Sam megdörzsölte az összpontosítástól fáradt és bedagadt szemeit, az elmúlt 10 napban mikró-áramkörökkel foglalkozott. Az étkezde felé vágtatott kávét keresve és némi ösztönzést. Taran berendezése az agyára ment. Nem mintha nem működött volna. Már az első hét végére befejezte, csak még senkinek sem hozta a tudomására. Hát, egy valaki tudott róla, Hammond tábornok. A tábornok egyetértett azzal, hogy Samnek meg kell próbálnia pontosan feltérképezni mire is képes ez a szerkezet mielőtt visszaadja Tarannak, tehát az elmúlt hét legnagyobb részben piszkálta, tesztelte berendezést és hipotéziseket gyártott eredménytelenül. Tudta a gép valahogy elhajlítja a féreglyukat az eredeti pályagörbéjéről, de merre és miért, arról fogalma sem volt. A csalódottság ingerülté tette, sóhajtott fel miközben befordult az étkező sarkán. Épp ekkor, az ajtó kivágódott és Jack lépett ki, arca sötét és borús volt, elvágtatott az ellenkező irányba. Sam csendben figyelte őt. Alig váltottak két szót azóta a nap óta, mikor neki adta a nyakláncot és hiányzott neki. De tudta miért tartja magát távol tőle a férfi, és csodálta érte, legalább annyira amennyire átkozta mert olyan fenemód becsületes. Ösztönös volt, mikor a férfira gondolt, ujjai az egyenruhája alatt kutattak a nyaklánc után, amit tőle kapott, ahol a bőréhez ért meleg volt. Nem vette le mióta először a nyakába tette, a szabályzat ellenére. Hát, figyelembe véve, hogy mi minden tagadott meg magától a szabályzat miatt, úgy vélte kiérdemelte a jogot az alaki szabályzat jelentéktelen áthágására. Nem mintha bárki bármikor is láthatná a láncot. De ő tudta, hogy ott van, és így közelebb érezte magát Jackhez. El sem tudott volna képzelni tökéletesebb ajándékot ennél, csak valami ami ennyire varázslatos és szép emlékeztetheti a kalandokra, amiket együtt éltek át. Átutazta a galaxist ezzel a férfival, és ő visszahozta egy apró részét neki. Ez tökéletes volt. Egyszerűen tökéletes. Álmodozása véget ért, benyitott az étkező ajtaján, kissé bágyadt volt, hát magába döntött egy kávét. Épp készült visszamenni a laborjába mikor megakadt a szeme Danielen, aki fejét kezébe hajtva egyedül ült az üres teremben. Eszébe jutott Jack kétségtelenül haragos távozása, és csodálkozott, mit történhetett, és elballagott Daniel felé. „Helló, Daniel,” mondta, miközben helyet foglalt. „Minden rendben?” „Sam!” riadt fel Daniel bűntudatosan, mintha rajtakapták volna valami kellős közepén, amit nem igazán kellett volna megtennie. Sam összeráncolta a szemöldökét. „Mi a gond?” „Találkoztál Jackkel?” kérdezte a férfi reménykedve. „Nem beszéltünk,” válaszolta Sam, aggodalma fokozódott. „Miért? Mi történt?” Daniel felsóhajtott és megrázta a fejét. „Semmi, remélem.” „Összevesztetek?” „Semmi különös,” válaszolta Daniel. Majd elmosolyodott, és átnyúlt az asztal fellett és megfogta Sam kezét. „Hogy érzed magad, Sam?” kérdezte komolyan. „Remekül,” felelte óvatosan Sam. „Miért?” „Csak azt szeretném, ha tudnák én törődök veled – hogy mindannyiunk számára fontos vagy, Sam,” felelte, egy átható pillantás kíséretében. „Nem vagy egyedül.” „Rendben,” bólintott Sam, kissé kényelmetlenül érezte magát a szituációban. Sosem volt jó a érzelmei kifejezésében. De mivel feszült volt, az ujjai automatikusan babrálni kezdtek a nyakában viselt lánccal. Pár pillanatig csendben ültek, és Sam már azt fontolgatta visszavonul a laborjába, mikor észrevette, hogy Daniel a nyakát bámulja. Eltartott pár pillanatig míg rájött, a nyakláncát figyeli. „Honnan van?” tudakolta Daniel, mielőtt ideje lett volna bedugni a polója alá. „Hm,” mondta tétován, „ajándékba kaptam.” „Megnézhetem?” kérdezte Daniel. Sam meg vonta a vállát, kikapcsolta a láncot és Daniel kezébe adta. A férfi tanulmányozta egy pillanatig, gondolatai szemmel láthatóan kiültek a kifejező arcára, és akkor elmosolyodott. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 586 | |
| Összes hozzászólás: 0 | |