Az elveszett fiúk

A víz lágy hullámzásának moraja ringatta el gondolatait néhány pillanatra. Egyedüllétének üde perceiben agya szinte kikapcsolt, ahogy a távolba meredt. Egy kis időre sikerült kizárnia a külvilágot, és gondolatait is szélnek eresztenie. Még akkor is, ha általában véve összeszedettsége szinte minta példaként híresült el. Higgadtságával párosulva, mondhatni egyik jellegezetessége volt. Most is kívülről látszott rajta a kimért és megszokott jelleme. Hiába, az évek, a rutin, a munka és a kötelesség, akarva és akaratlanul is beleolvad az ember fizikai vázába is, s lenyomatot képez. Szinte láthatatlanul sugárzik a külvilág felé, mint valamiféle radioaktív izotóp. 
Emlékeibe idézte az elmúlt időt. A Földön, a Várossal eltöltött két és fél évet, miután győzedelmeskedtek a szuperkaptár felett. S azt a két évet, amióta újra a Pegazus-galaxisba visszatértek. Hiába tagadná, már belé is ivódott némiképp eme galaxis rezgése. Hiányzott neki, mikor távol volt. Bár ezen tudatosodás csak eme ilyen csendes pillanatokban válik észrevehetővé, s sejlik elő mint valami belső érzés. 
Tekintetének elrévedéséből egy fura bizsergés rántotta vissza. A nap úgy tűzött, hogy a férfi mellkasa a kissé nyitott felső kabáton át átforrósodott. Lévén, fekete felsője itta magába a fényforrásból jövő hőt. Olyannyira elmerengett, hogy nem csak testének felső része körül érzett némi forróságot, hanem fejét két oldalt még keresztező hajkoronája tövében is kisebb cseppek keletkeztek. 
Jobb kezével kabátját kissé szélesebbre nyitotta, miközben konstatálta, hogy ma is igen forró napnak néznek elébe. Pillantása még az erkélyről belátható látóhatárt is körül szemlélte, hátha látni vél néhány kósza felhőt. De, azoknak nyoma sem volt a szikrázó napsütésben. Néhányszor, számára már jól ismert mozdulatokkal rángatta meg magán a kabátot, ahogy az öltönyét igazgatta már szinte számtalanszor. Ismét egy megszokott rutin mozdulat, amit nem tudott elhagyni. Ezzel is éreztette azt, hogy az előbbi gondolati síkon történt merengésének nemsokára vége. Bal karját szem magasságba emelte. Órájának matt hátlapjáról, az ezüst számjegyekről a napsugár betáncolt a szemébe, s ennek még a szemüvege sem jelentett igazán akadályt. Inkább csak még erősebbé tette az észlelést. Hunyorgott egy kicsit, de konstatálta az időt. S ezen eseménysor gondolatait teljes mértékben visszaterelte az előtte álló feladatokra, s azok prioritási szintjére. Visszaindulása közepette még vetett egy futó pillantást a végeláthatatlan óceánra, majd az előtte automatikusan kitáruló ajtón át belépett a vezérlőbe. 
A benti klíma sokkal kedvezőbb volt számára. Jól esett neki a kellemesebb levegő. Egyenesen haladt és megállt az egyik konzol előtt. Az ott ülő férfi szinte mintha várta volna, rá szegezte pillantását. 
- Chuck! Van információnk Lorne őrnagyról és a tudósokról? 
- Nincs, Uram. - Válaszolt a technikus általános hangszínnel. - Gondolja, hogy történt valami? - nézett kérdőn a város vezetőjére, és várta annak esetleges parancsait. Már készen állt a tárcsázásra. 
-Remélem nem. Dr. Larson azt mondta, hogy rutin küldetés lesz. Megnéznek valami kőoszlopokat, amit még az Alteranok hagytak ott. - Válaszolta tényként.
-Lehet találtak valamit, és ennyire leköti őket? - vetette fel a konzol mögött ülő férfi. Volt már erre is példa, nem is egy. S most még csak nem is Dr. McKay volt küldetésen, akinél az egy óra késés még csak bemelegítés szokott lenni. 
Richard kissé mosolygósabb hangszínnel megjegyezte, bár az arcán nem volt változás. 
- Azt nem kétlem, hogy a tudósok nagy figyelmet fordítanak rá, de az őrnagy biztos nem lett ennyire lenyűgözve. Az ő bejelentkezésének hiánya ad okot az aggodalomra. - Hangsúlyozta ki szavaival azt, amit gondolt.
- Lakatlan bolygóra mentek, az P4Z-234-en nincs nyoma életnek. S a rejtélyes oszlopok is úgy 15 percnyi sétára vannak a kaputól. Betárcsázzam őket ellenőrzés végett? - érdeklődött Chuck.
Woolsey töprengett egy pillanatot. 
-Adjon nekik még egy kis időt. Ha nem érkezik jel róluk, akkor valószínűsítem, hogy tényleg gond van. Akkor intézkedünk. 
-Reméljük csak elhúzódott a tudósok munkája. - Mosolyodott el a technikus megszokottan.
-Reméljük. - Bólintott Richard és komótos lépteivel visszatért az irodájába. 

 Indulás előtt

Felhőtlen égbolt, szikrázó napsütés, szélcsend. Egy trópusi sziget paradicsomi körülményeinek leírása is kezdődhetne így. A pirospozsgás férfi szakállára még is ráfagyott a lehelete, miközben elmélyülten lapozgatta a kezében tartott könyvet. Talán maga sem vette észre, hogy mosolyog közben. Mindig szerette a vaskos, ódon aranyozású, piros borítós kötetet, és az évek alatt csak egyre jobban a szívéhez nőtt. A megsárgult lapokon kacskaringós vonalak keresztezték egymás útját. Mit sem tudtak a szemüveg lencséin át, őket csillogva olvasgató szempárról, ahogy a szemhatáron is túlnyúló végtelen hómezőről sem. Nem érezték a dermesztő hideget, amiben maga a nap is megfagyni látszott az ég ragyogóan kék kupoláján. A hideget a férfi sem érezte, annak ellenére sem, hogy régóta úton volt már ebben a fagyott pusztaságban. Bélelt kabátjában, bojtos sapkájában, és a felesége által kötött sálban, hosszú élete alatt még egyetlen egyszer sem fázott. Pedig nem először tanulmányozta már ezt a könyvet, kint állva a keményre fagyott havon. Ezúttal még is valami olyat látott benne, amit eddig még nem.
- Na, még ilyet. Hogy kerülhetett olyan messzire?
Mély, kissé reszelős hangjára mintegy válaszul, egy kemény, hegyes tárgy ütközött a derekának. De csak gyengéden. A rénszarvasok, akárcsak a kutyák, megérzik ha gazdájuk hangulatában hirtelen változás áll be. A férfi értette a ki nem mondott, gyengéd bökdösés formájában feltett kérdést. Ez kissé fel is rázta a gondolataiból.
- Ezt nézd meg, Ágas!
A rénszarvasok okos állatok és ez a példány közöttük is az egyik legintelligensebb volt születése óta. Ám olvasni még ő sem tudott. Hiába látta már az orra elé tartott, piros fedeles könyvet gazdája kezében annyiszor, hogy megszámolni sem tudta. Ámbár számolni sem tudott. Bőgni tudott, és ezt a tudományát ismételten bemutatta. Belebőgött a könyv megsárgult lapjai közé, a lehelete rögvest rá is fagyott a kanyargós vonalakra. Azok erről sem vettek tudomást, zavartalanul kanyarogtak tovább. Még a könyv becsukódása után is. A könyvtől felszabadult kesztyűs kéz, szeretettel simított végig az állat fején.
- Jól van, jól van.
Válaszul a hómező békés csendjét a szarvas egy újabb bőgése hasította fel, amit szinte visszhangként kísért a gazda nevetése.
-  Megyünk, már megyünk, de türelmetlen vagy. Mindjárt otthon vagyunk.
Ahogy kapaszkodott vissza a rénszarvas által húzott szánra, ismét eszébe jutottak a könyvben olvasottak. Elgondolkodva ingatta a fejét.
- Ilyet még nem láttam. Ezt megnézem…  Hallod, Ágas? Ma még lesz egy hosszú kirándulásunk, a többieket is befogom majd melléd...  Hanem előtte eszünk majd egy jót.
Ismét nagyot nevetett, mert az evés említésére Ágas megindult a szánnal nyílegyenesen hazafelé. Amilyen rossz volt olvasásban és számolásban, olyan jól tudott enni. Na, meg tájékozódni. A sík hómezőn sehol nem volt még csak egy bokor sem, még is pontosan tudta merre kell mennie. Egymaga is könnyedén húzta a hatalmas szánt, szinte repült vele. Pillanatok alatt illant tova. Nem maradt utána csak a patája nyoma és két végeláthatatlan párhuzamos vonal a havon.

Felderítés

Délutánra járt az idő, mikor Sheppard teljes felszerelésben érkezett meg a konferenciaterembe, a CSKA-3, és CSKA-4 csapatok vezetőivel. Woolsey már bent ült, és a papírjait nézegette. Teyla bólintott szokásosan az érkezőknek, mellette Ronon hátradőlve a székben eléggé türelmetlen arcot vágott. Sheppard ismerte már a csapatát. Az athosi nő szemmel láthatólag nemrég érkezett vissza egy bolygóról, még nem volt talpig egyenruhában. Ronon érdekes módon nem egyszer elrévedő pillantást vetett az asztalra maga elé, és ekkor mosoly bujkált az arcán. 
- Uram, készen állunk. – Foglaltak helyet a katonák is. 
- Ki nem érkezett még meg? – érdeklődött Woolsey, valakit hiányolt. 
- McKay... – vágta rá John. – Mindjárt megsürgetem...
Woolsey a nyitott konferencia ajtókon át kivette a tudós sietős alakját. 
- Arra semmi szükség alezredes, már jön. – Zárta le a dolgot. 
- Mi a villámlós ménkű történt már megint?! Épp a ZPM túlhajtásának statisztikáit elemeztem. Ha folyton elrángatnak, soha nem fogom befejezni! – ért be zsörtölődve és foglalt helyet azon lendületében. Körülpillantott a társaságon, miközben az ajtók becsukódtak. – Oké, miért érzem azt, hogy ez nem csak egy egyszerű napi gyűlés? 
Sheppard rosszallóan nézett rá, hogy hallgasson már el. McKay eközben, Telya és Ronon felé pislogott, hátha azok megsúgnak neki valamit. Tudta a katonáktól úgysem kapna információt. A város vezetője megelőzte, azonnal a lényegre tért. 
- Lorne őrnagy és csapata néhány tudóssal együtt immár több órája nem jelentkezett be. A P4Z-234-en régi oszlopok megnézése volt a feladatuk. Azt gyanítjuk, hogy bajban vannak. 
- Ugyan, csak kőoszlopok. Mégis mi bajuk eshetett? – értetlenkedett Rodeny. – Nincs ott semmi, ezért nem mentem, még Radeket is le akartam róla beszélni, még is elment. – mondta kissé félvállról. – Azt mondta, a biztonság kedvéért, hátha mégsem csak egyszerű kőoszlopok. - Legyintett. - De, miért nem mentek már utánuk? 
- Most megyünk, te nagyokos! – szólt rá az alezredes. 
- Ja, hogy azért vagyunk itt – fogta fel Rodeny.
- Az őrnagynak nem szokása kihagyni a bejelentkezést. Erre mindig gondosan ügyel. – Jegyezte meg Teyla.
- Szóval bajban vannak – könyökölt az asztalra Dex.
- Igen, úgy tűnik. - Állapította meg Woolsey. - Elnézését kérem Ronon, hogy önt is idehívtam. Tudom, hogy már tart az eltávja. Sheppard alezredes mondta, hogy még nem indultak el a nászútjukra Amelia-val. 
- Nem, épp azt akartuk végleg eldönteni, hogy hova megyünk. De az várhat. Most mentsük meg a társainkat. 
- A csapatok készek. Tíz perc múlva indulásra készen leszünk mi is. – Nézett szét a csapatán Sheppard.
Rodney méltatlankodott csak ismét. 
- Hát persze, öt perc nem lett volna jobb? 
- Rodney! Ne szövegelj már folyton, menj és öltözz! – Sheppard a fülét piszkálta. 
- Legyenek óvatosak! – nézett rájuk Woolsey.
Sheppard bólintott. Teyla szegődött mellé. 
- Talán valami baj van? 
- Nem. Csak a fülem még mindig valahogy cseng. A múltkori robbanás utóhatása lehet. Ha nem javul le kell mennem kérni Carson dokitól valamit. Ami zavar, hogy néha éjjel is hallom. Olyan furcsa csilingelés. Nem is cintányér, nem is vonat, valami más... 
- Elég kellemetlen lehet számodra. Ront az összpontosításodon.
- Az. Néha attól félek hallás károsodásom van. 
- Az nem lenne jó. 
- Nem, nagyon nem lenne jó... – értett egyet a nővel a katona is. 

***

A kapu aktiválódása után a csapatok egymás után léptek bele Atlantisz kaputermében az eseményhorizontba. A bolygó másik oldalán materializálódva bevárták egymást. A katonák alapvető védekező és felderítő módba kapcsolva vizsgálódtak. Ronon azonnal nyomok után kutatott a talajon. 
- Ezek régiek. Egyik sem friss. Nem jártak itt az elmúlt néhány órában. Valami miatt nem jöttek vissza a kapuig jelenteni. 
- Az oszlopok arra vannak, nem gondolják, hogy meg kéne nézni? Lehet épp ott ácsorognak még mindig. Ahogy Dr. Larson dolgozik, nem csodálkoznék, ha még két hétig ott ülnének az oszlopok tövében – jegyezte meg gúnyosan Rodney. 
Sheppard épp indulásra akarta felszólítani a csapatot, mikor is Teylára tévedt a tekintete. Azonnal kiszúrta annak földöntúli elrévedését. 
- Mi a baj? – fordult felé.
- Eddig még nem voltam benne biztos, túl halvány volt. – A csapatra nézett kissé kiábrándultan. – Lidércek. 
- Ó, ne! Csak őket ne... – nyafogott McKay.
- Tudhattam volna! – morgott Sheppard. 
- Reméljük, hogy még élnek az őrnagyék. Ha Teylának igaza van... – Dex élesre állította a fegyverét. – Merre vannak azok a lidércek? 
- Ronon. Ne! – szólt rá Teyla. – Alezredes. Nem egy-két lidércről van szó. Itt százak vannak, vagy még több...
- Tessék? – nézett szét Sheppard a csapaton. – Nem egy kaptárnyi lidércre számoltam mikor felfegyverkeztünk.
Sheppard a kis ösvény felé nézett, majd a kapura. Tudta, hogy ha itt ennyi lidérc van, jelen esetben nem sokat tehetnek. Jobban fel kell majd szerelkezniük, ha ki akarják menteni az embereiket. Remélte, hogy még életben vannak. 
- Most megvárjuk, míg értünk jönnek? – nézett McKay riadtan.
- Nem. – Válaszolta Sheppard komolyan, és hozzátette. - Tárcsázz!
Ekkor hirtelen egy ismerős sivító hang törte meg a csendet. Először egy, majd két dárda szelte keresztül a levegőt felettük. Oldalt távolabb jól hallható léptek és susogás volt kivehető. S mire McKay a tárcsázást elkezdte már fénylő lövedékek záporoztak a csapat felé. 
- Mindenki vissza! Amint megnyílt a kapu, azonnal visszavonulás Atlantiszra! – adta a parancsokat Sheppard.
A katonák egy része a dárdákat, a többiek a szárazföldön feléjük csörtető ellenséget vették célba. Két katonát eltalált a kábító lövedék. Az egyik Teyla mellett rogyott össze, a másik a kapu közelében. A nő azonnal reagált, és a taktikai mellényénél fogva cipelte be az eseményhorizontba, miközben lőtt, amerre célozni tudott a feléjük közeledőkre. A másik katonát egyik társa karolta fel és vitte át. A csapat amilyen gyorsan csak tudott, szinte beiramodott az eseményhorizontba. 

A városban az érkezőket látva Chuck azonnal felhúzta a pajzsot, amint mindenki átért. Néhány lövedék még kisebb fényvillanás közepette csapódott neki, mielőtt a kapu lekapcsolt. Sürgősségiek érkeztek, ellátni a sebesülteket. Woolsey az erkélyen állva kérdő tekintettel meredt a csapatra. 

Tárgyalás

A csapat csakhamar ismét ott találta magát, ahonnan nemrég elindult. A tárgyalóban. Woolsey maga előtt összekulcsolt kézzel nézett a jelenlevőkre. 
- Mégis mi történt odaát? 
- Lidércek történetek... – fanyalgott McKay. 
Teyla megszokottan állát lejjebb ejtve, fejét kicsit oldalra pillantva, kissé diplomatikusan vette át a szót.
- Dr. McKay jól mondja. Amint átértünk a kapun, azonnal elfogott egy furcsa érzés. Először nem voltam biztos a számban, de utána már rájöttem. Lidércek vannak a bolygón, méghozzá nagy számban. Az is lehet több kaptárhajónyi tartózkodik ott. 
- Lornék is valószínűleg belesétáltak a lidércekbe, mikor a bolygóra értek. S ők mindezt nyugalommal tehették, mivel nekik nem volt ott Teyla, aki megérezte volna a jelenlétüket. – Ecsetelte tovább Sheppard. 
- Meddig jutottak? 
- Csak a kapuig. – Nézett Richardra Ronon. – Ezek lesben állhattak ránk várva.
- Rononnak igaza van. Túl gyorsan vettek észre minket. Lornék eltávolodtak a kaputól, valószínűleg az oszlopig is eljuthattak. A lidércek azt hitték, hogy majd a keresésükre induló másik csapat is elmerészkedik távolabbra a kaputól, és akkor ők elzárják az utat visszafelé. Ám nem számoltak azzal, hogy Telya megérzi őket és mi a kapunál maradunk. 
- Önök szerint még életben lehetnek a foglyok? – kérdezte kissé kétkedve a város vezetője.
- Nem hinném, hogy végeztek velük. A lidércek sem ostobák. S vártak minket.
- Rendben. Akkor feltételezzük, hogy az elfogott csapat még él. Van valakinek valami ötlete, hogyan szabadítsuk ki őket? 
- Álcázott ugróval bemegyünk és kihozzuk őket. Csináltuk már hasonlót. – Ötletelt Sheppard.
- De, ha számítanak erre? Te mondtad, hogy a lidércek nem ostobák. S hidd el, ebben igazad van. – Nézett rá komolyan Dex.
- Akkor majd csinálunk valami váratlant. 
- Alezredes! Kérem, ne most keressen össze-vissza ötleteket, az őrnagyék bajban vannak – figyelmeztette kicsit Woolsey.
Sheppard a fülét piszkálta.
- Hallotta? – nézte a város vezetője a férfi ténykedését.
- Igen Mr. Woolsey, csak a fülem cseng megint. Nem tett jót neki úgy látszik az előbbi lövöldözés. 
- Ha nem javul az állapota, a gyengélkedőn megnézik – utalt a felmentésre Woolsey.
- Jól leszek. Általában átmeneti – toldotta meg a dolgot John.

Hirtelen nem várt aktivitás szakította meg a tárgyalóteremben folyó megbeszélést. Woolsey pontosan tudta a mai rendet. Most egy csapatnak sem kéne visszatérni, ahogy külső vendéget sem várnak. Hacsak nem az eltűnt csapat tér vissza valahogy. Bár arra eléggé kevés esélyt látott. Az egész csapat Woolseyval az élen az irányítóba sietett. Mire odaértek Chuck már felhúzta a pajzsot és jelentett.
- A P4Z-234. Nincs azonosító. 
- Ahol Lorne-ék eltűntek. - Bólintott Sheppard, és nem fejezte be a mondatot. Ezt a pár szót is inkább az aggodalom mondatta ki vele.
- Ezek viszont aligha ők. - Rononnak már a fegyverén volt keze, hiába volt fent a kapu pajzsa.
- Bejövő audio jel. – Chuck a csapatra nézett, mit tegyen vele. 
- Fogadja! – kapta meg az utasítást Richardtól.
A férfi pötyögött a számítógépen, majd bólintott, hogy megy.
- Itt Mr. Woolsey. Kihez van szerencsénk? – próbált illedelmes lenni. 
Néhány másodperc néma csend után egy mélyebb, mégis zengésében nőire hasonlító hang szólalt meg. 
- Nálam vannak az embereik. – Eddig határozott volt és céltudatos. – Mr. Woolsey. – A nevet már érezni lehetett, hogy mintegy ízlelgeti kimondás közben. 
- Kivel beszélek? – kérdezett vissza a férfi, bár szinte mindenki eddigre már rájött.
- Tudod te ember, hogy ki vagyok! – mordult meg a hang. 
- Valószínűsítem, hogy annak a kaptárnak a királynőjéhez van szerencsém, akivel nemrég a csapatom összefutott.
- Jól következtet. 
- Köszönöm. De nem ezért hívott, nem igaz? 
- Nem – A hang kicsit elhalkulni látszott, de utána erősödött. – Az embereik készségesen elmondták, hogy egy magas rangú parancsok van Önöknél. Mi több a Földön – hallatszott ahogy a királynő levegőt vesz, a szó kimondása után. – Maguk úgy nevezik, hogy Todd – kis hatásszünet jött. – Adják át nekem Őt és visszakapják a csapatot. 
- Szóval Magának csak Todd kell, és visszaadja az embereimet. 
- Igen. Ahogy mondtam. Adják át nekem a parancsnokot, és én visszaadom maguknak az embereiket.
- Élve? – szólt közbe Sheppard.
- Sértetlenül. 
- Mi rá a biztosíték? 
- Egyedül teszek látogatást a városban, hogy megbeszéljük a részleteket. De, ha bármi váratlan történne velem, a Flottám tudja merre van Atlantisz.
- Ezt most vegyük fenyegetésnek? – kérdezte Woolsey.
- Biztosítékot akart. Én is – felelte a királynő ridegen. 
- Rendben. Adjon egy kis időt, s szívélyesen várjuk érkezését. – Válaszolta kicsit szorongva Richard. 
- Jó Önnel tárgyalni Mr. Woolsey. Az érkezésem egy óra múlva esedékes. 
- Addigra készen fogunk állni a fogadására – szólt Woolsey, majd a csatorna hirtelen megszakadt. 
A csapat egymásra nézett. Érdekes pillantások keresztezték egymást.
- Vissza a tárgyalóba, fel kell készülnünk a királynő érkezésére! - utasította Woolsey a jelenlévőket. 

Woolsey nézett a társaságra. Azok néztek vissza rá. 
- Szóval a királynő Toddot akarja. 
- Mi meg Lornékat– toldotta meg Sheppard.
- Cseréljük ki őket és mindenki mehet amerre akar – könyökölt oldalt ülésében az asztalra Ronon. 
- De Todd épp sztázisban van, nem? – érdeklődött Rodney.
- Információink szerint szigorúan őrzik a földi titkos létesítmények egyikében. 
- 51-es körzet... – tette hozzá McKay.
- Vagy épp a Parancsnokság. Tudtommal a IOA információkat is akart nyerni tőle. 
Sheppard elnevette magát. 
- Na, azt megnézném, hogy öt öltönyös fickó mit tud kiszedni Toddból. 
- Ne becsülje le őket alezredes. 
- Már meg ne haragudjon Mr. Woolsey, de Todd nem az a fecsegős típus. Főleg kétlem, hogy épp a fogsága alatt fecsegné ki a lidércek titkait. Higgye el, többet megtud ő egy szempillantás alatt, ha kell, mint az egész öltönyös bagázs tőle két heti vallatással. 
- Értem a dolgot Sheppard. De nekünk most az a célunk, hogy megszervezzünk egy mentőakciót az őrnagyért és társaiért. Miközben Toddot újra ebbe a galaxisba kell hozatni. S nemsokára egy lidérc királynőt is vendégül kell látnunk. Csak azt tudnám miként győzzem meg az átadásról a Bizottságot. 
- Elég nyomós ok az embereink élete, nem? – nézett rájuk Teyla.
- Néha attól tartok, nem lenne elég nyomós az az ok. – Nézett rá komolyan Woolsey. 
- Ugyan, magának ez a kisujjában van. Meg fogja őket enni reggelire – élt egy szójátékkal az alezredes. 
- Vagy Todd teszi ezt velünk, ha újra a városban lesz – aggályoskodott Mckay.
- Ugyan már, Todd nem tenné. – Állt ki John érte.
- Elfogultságod a lidérc iránt néha már röhejes – mosolygott a szája szélén Ronon. 
- Akkor sem hinném. – Nézett Woolsey felé Sheppard. – De mondjuk az nagyon érdekelne, hogy őfelségének minek kell Todd. 
- Kérdezze majd meg tőle alezredes, ha ideért. – Vetette fel a város vezetője. 
- Van néhány nyomós érvünk, hiszen mindvégig jól elzárva tartották, és még hozzátesszünk egy-két dolgot... – agyalt Richard.
- Ha az IOA megkérdezni, miért ennyire biztos ebben a cserében? – érdeklődött John.
- Ez egy novella, nem egy regény. – Válaszolta hidegen Woolsey. – Ha nagyon el akarják nyújtani, átadom a szót a vendégünk… Őfelségének, hogy ő fejtse ki szívélyes üdvözletét, méghozzá élő adásban. 
- Szorongassa meg őket Mr. Woolsey. – Mosolygott Ronon.
- Térjünk vissza a kimenekítési tervre. Sheppard és az álcázott ugró... 

A  Daedalus kéményei

Caldwell ezredes már a hídra belépve látta, hogy minden rendben van. Az évek alatt régen megtanulta már az ajtóból, pusztán a híd látványából megérezni, hogy mikor mekkora bajban vannak. A Föld legrégebbi hajójának kapitánya volt. Persze, nem volt egészen igaza, a Prometheus volt a Föld első hajója. Ám azt Steven két okból sem szokta számításba venni. Az egyik, hogy az a hajó sajnálatos módon odaveszett már évekkel ezelőtt. A másik, hogy a Daedalus nagyságrendekkel fejlettebb hajó volt. Még Steven is elismerte magában, hogy az érvelése kicsit sántít, hiszen ha a Prometheus nem pusztul el, sokat tudtak volna modernizálni azon a hajón is. Ráadásul sutba dobta volna a hiúságát ezerszer is, ha ezzel megmenthetné azt a hajót. Ám mivel erre nem volt, és alighanem nem is lesz lehetősége, maradt a hiúság és maradt a Daedalus a Föld legrégebbi hajója. Mire ezt végiggondolta, elérte a kapitányi székét, és nem csak azt olvasta le a kormányos, Marks arcáról, hogy annak jelenteni valója akadt, de azt is kitalálta mi az. Megelőzte a jelentést.
- Elértük már a Pegazus-galaxist?
- Igen uram. Tizenhat perce.
Leült a székbe. Ha nem is percre pontosan, de erre a válaszra számított. Egyéb jelenteni való nem akadt, így a Kapitány csendben ült a helyén. Gondolatai visszatértek a hiúsághoz. Annak sem kis szerepe volt benne, hogy annak idején jelentkezett Atlantisz katonai vezetőjének. Ámbár arra nem számított, hogy Weir ennyire ellene lesz. Eleinte haradugott a doktornőre ezért. Idővel azonban, látva Sheppard és Weir összeszokottságát és egy húron pendülését, már magától értetődőnek találta, hogy a doktornő ennyire ragaszkodott az akkor még őrnagyhoz. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy az a nő inkább kijárt egy előléptetést az alezredesnek, csak hogy a férfi maradhasson a katonai parancsnok. 
~ Vajon Sheppard tudja már milyen csatákat vívott érte annak idején dr. Weir? ~
Steven végül belenyugodott a dologba, úgy sem tehetett mást. Azt később ő maga is belátta, hogy Weirrel elég sok konfliktusuk lett volna, és az nem tett volna jót a városnak, ha a két első ember nincs jóban egymással. Woolsey már másik eset, ő már nem áll olyan távol Caldwell ezredestől. Ám az ezredes mégsem lépett azóta sem ez ügyben semmit. Elfogadta a dolgot és itt maradt neki a Daedalus. Büszke volt erre a posztjára is, és büszke volt az embereire is. Most sem kellett volna a hídon lennie, de szeretett itt lenni. Ha ideje engedte, általában itt volt. Szeretett ülni a kapitányi székben és látni, ahogy minden folyik a maga medrében, ahogy annak lennie kell. Főleg a hipertéri utazások alatt. Marks jelenteni valóját sem volt nehéz kitalálnia, előre tudhatta bárki a hajón, a Pegazus elérésének körülbelüli időpontját. A Daedalus sok mindent megért már, voltak kalandjai a hipertérben is, de azért általánosságban elmondható, hogy itt minden kiszámítható...  
- Uram! - Marksnak már ebből az egy szavából pontosan tudta az ezredes, a nyugalmának annyi. - Valami landolt a hajó tetején, a nyolcas sínágyú mellett.
- Biztosítsák az alatta lévő folyosót két szakasszal, készüljenek fel a behatolásra.
Nem tudhatta ellenséges-e az idegen jármű, jobb volt készen várni őket. 
- Van képünk arról a területről?
A külső kamerákra gondolt, Marks bólintott és ujjai dolgozni kezdtek az előtte lévő vezérlőn. Arra sem nézett fel, hogy a híd ajtaja a rá jellemző hangos szisszenéssel félrehúzódott és az ajtóból egy vidám kiáltás harsant.
- Hohohó! Hát ti is ilyen messzire jöttetek?
Az ezredes elámult. Számított lidércekre, valami maradék replikátorokra, de még Goa’uld - okra is hamarabb mint egy Mikulásnak öltözött, pocakos, nagyszakállú öregre.
- Ki maga?! - Hangja a kelleténél talán ridegebbre sikerült, hiszen a jövevény nem látszott ellenségesnek. De nem szerette az engedély nélküli fedélzetre lépőket. Még a békéseket sem. Az idegen, rosszalló fejcsóválás kíséretében válaszolt.
- Ejnye Steven, már meg sem akarod ismerni a Télapót?
Az ezredes egyetlen pillanatig azt sem igen tudta eldönteni, sírjon, vagy nevessen ekkora ostobaság hallatán. Végül egyiket sem tette.
- Azt kérdeztem ki maga, és hogy jutott a hajómra. Mellőzzük az ostoba tréfákat.
Közben azt mérlegelte, vajon nem e csak pár embere akarja a bolondját járatni vele. Nem igen hitte. Az embereinek, mindnek nagyon jól kell tudnia mi lenne a következménye egy ember engedély nélküli fedélzetre csempészésének. 
- Hallottam ám elsőre is. - Az ismeretlen ismét a fejét csóválta, miközben körbepillantott a hídon. - Úgy néztek rám mind, mint ha sose hallottatok volna rólam.
Közben Marks behozta a nyolcas sínágyúk területét figyelő kamerák képét. Szólni akart róla a kapitánynak, ám elakadt a szava attól, amit a kamerák láttak.
- Maga nem a télapó. - Jelentette ki kategorikusan Caldwell. A jövevény kinevette.
- Hohohó, Steven, dehogynem.
- U… Uram!...
A kapitány követte Marks pillantását a kamerák képeire. A nyolcas sínágyú mellett egy szán állt. Hosszú, masszív és nagyon piros, hátulján egy annál is pirosabb, óriási, zsákszerű valamivel. A Daedalus tetején van egy szán meg egy puttony, ezt még fel lehet dolgozni, végül is ezek csak tárgyak. Ám a szán előtt nyolc rénszarvas állt. Szabályos fogatban, és teljes nyugalommal. Egyik-másik néha lehajolt, megszagolgatta a hajó burkolatát a talpa alatt, egyébként türelmesen álltak és várták vissza gazdájukat a hipertéralagút kékes derengésében. Hiszen a Daedalus töretlenül száguldott Atlantisz felé a hiperűrön át. A hidat ismét megtöltötte az idegen nevetése.
- De meglepődtetek. Mint, akik még nem láttak rénszarvast.
- Hogy jutott be?! - Pördült meg az ezredes. A piros ruhás fickó értetlenül pislogott.
- Hát a kéményen. Már ezt is elfelejtettétek?
- A Daedaluson nincsenek kémények!
- Ejnye fiam, már hogyne lennének, ott állnak ki hátul ebből a nagy házból. Még a parazsat is látni bennük.
Marksnak erre már megjött a szava.
- Azok hajtóművek.
- Jó akkor azok, én sosem értettem az ilyesmihez. Az én dolgom az ajándékozás.
Erre Marks diadalmas arccal szegezte a kérdést a fickónak.
- Mit kértem magától hat évesen?
- Egy kék biciklit. A szüleid nem akartak neked venni, mert féltek, hogy hat évesen még összetöröd magad vele.
Marks kifogásokra számított. Olyasmikre, hogy nem emlékszem rá, régen volt, nem jegyzem meg a régen kivitt ajándékokat, elég az idejieket fejben tartani… Ehelyett telitalálatot kapott. Első zavarában csak egyféleképp tudott visszavágni.
- Nem kaptam meg.
- Persze, hogy nem. A szüleidnek igaza volt, te még akkor tényleg összetörted volna magadat vele. 
Hanem közben Marks is magához tért.
- Ezt nem tudhatja, nem tudhatta, hogy a szüleim nem akarták nekem megvenni, azt direkt nem írtam bele a levélbe.
Újabb nevetés előzte meg a választ.
- Hohohó! A Télapó vagyok, mindent tudok a gyerekekről. Te pedig jobban örültél Csöpinek, mintha a biciklit kaptad volna meg. Ugye?
Marks arcán látszott az újabb telitalálat. Inkább már meg sem szólalt volna, de látta a főnöke kérdő tekintetét.
- Egy kiskutya. Hat évesen kaptam, én neveztem el Csöpinek.
Az ezredes megértette és egyben elszomorodott. Már biztosra vette, hogy ez az egész belső munka. Valakik elrejtették a fickót a hajón, és ugyanezek a valakik készítették fel ezt az embert Marks ajándékaiból is. Profi a fickó, alighanem az egész legénységről bemagolta ezeket az adatokat. De ez nem egyszerű csíny az emberei részéről, ez is biztos. Ez egy jól előkészített akció.
- Kinek dolgozik?! - Steven a legszigorúbb katonai oldalát mutatta be az idegennek, aki ettől kissé elcsodálkozott.
- Kinek kellene dolgoznom?
- Ki a megbízója?! A Bolygóvédelem? A Nemzetközi bizottság? Valamely kormány? Kiktől kapja a parancsait?
A piros ruhás férfi töprengve simogatta a szakállát.
- Egy szavadat sem értem. A Manók dolgoznak nekem…
- Marks! Lépjünk ki a hipertérből!
- Igen, Uram!
Caldwell ezredes több dolgot is kitalált. Biztos volt benne, hogy akik szervezték az akciót, a kamerákra is gondoltak. Elképzelni sem tudta, hogyan láttathatnak a kamerákkal olyan dolgokat, amik nincsenek ott. Még kevésbé, hogy hogyan tudtak ezek a valakik belépni a Daedalus rendszereibe és módosítani a kamerák képeit. De az előnyére akarta ezt fordítani, bizonyítván, hogy a nyolcas sínágyú mellett semmi nincs. Ezzel megfogta volna a fickót. Persze lettek volna ennél sokkal célratörőbb ötletei is az önjelölt télapó kikérdezéséhez, de amíg nem lát tisztán, jobbnak látta óvatosnak lenni.
- Kiléptünk a hipertérből Uram! Az érzékelők szerint nincs a közelben sem bolygó, sem hajó, a terület biztonságos.
- Indítson két F302-est, nézzék meg azokat a rénszarvasokat közelebbről.
Caldwell ezért lépett ki a hipertérből. Biztonságosabbnak látta, ha a vadászok a normál térben hagyják el a Daedalust, sosem szerette a felesleges kockázatokat. A piros ruhás erre meglepődött.
- Ha ennyire érdekelnek a rénszarvasaim, megmutatom neked őket.
- A kamerákat átverheti. - Pillantott az ezredes a Daedalus tetején még mindig békésen ácsorgó nyolc állatra, majd vissza az ismeretlen férfire. - De engem nem!
Az ismeretlennek kellett pár másodperc, hogy megértse mire célzott Steven. Megint kinevette.
- Te nem hiszed el, hogy a rénszarvasaim ott vannak? Hohohó! Ez mókás. Na gyere, megmutatom.
- Sehova nem megyünk, míg a vadászok nem jelentettek!
- Jó, végül is nem sietek.
A két F302-es hamar bejelentkezett.
- Uram látjuk a célt és… - A pilóta hangján érződött. hogy maga sem akarja elhinni… - ezek tényleg ott vannak. Szabad szemmel látom őket…  Caldwell ezredes, megerősítem, kint a nyílt űrben, a Daedalus tetején, a nyolcas sínágyú mellett egy szán áll, és elé van fogva nyolc rénszarvas.
A másik pilóta szintén megerősítette a tényt. Caldwell ezredes meg akarta fogni a fickót, helyette őt fogták meg. A két pilóta a legrégebbi emberei közé tartozott, megbízott bennük. Elfogadta a tényt, hogy nyolc rénszarvas áll a hajója tetején.
- Térjenek vissza. - Szólt a rádióba megadóan, majd a kormányoshoz fordult. - Amint visszatértek, belépés a hipertérbe és tartjuk az eredeti célt. - Direkt nem mondta ki, hogy Atlantiszra mennek, nem akarta említeni a város nevét az idegen jelenlétében. A józan esze egy másodpercig sem vette komolyan az előtte álló férfi személyazonosságát. Még gondolkodott, hol köthetne bele a meséjébe. Addig úgy döntött, húzza az időt. Már nem volt olyan szigorú a tekintete.
- Mit akar itt?
- Semmit. Egy kisfiúhoz indultam, aki valahogy nagyon messzire elkeveredett. Útközben láttalak meg titeket ebben a nagy micsodában. Elég öreg vagyok már, de ilyet még nem láttam. Hát bejöttem megnézni miféle ház ez.
- Ez egy űrhajó.
- Hohohó! Hát, hogy hajó ha egyszer itt nincs is víz? 
- Pont úgy, ahogy a hajtóművek kémények.
- Hohohó, tényleg nem érthetek én sem mindent. Na, és ti hova mentek ilyen messzire? Ti is a kisfiút keresitek?
- Ezt még, ha akarnám sem mondhatnám el.
A Télapó sokat tudóan mosolygott.
- Steven,Steven! Te nem változol.
- Magának Caldwell ezredes.
A Mikulás legyintett.
- Nekem eddig is Steven voltál, ezután is az maradsz. Ne haragudj rám, tudod öreg vagyok már, megvannak a magam szokásai.
Steven Caldwell ezredes haragudott és ennek hangot is adott volna, ha egy hatalmas döndülés nem fojtja bele a szót. Már épp kérdezni akarta, mi volt ez, de a Télapó, nevetve felkiáltott a mennyezet felé.
- Megyek már Villám, megyek, de türelmetlenek vagytok.
- Sehova nem megy amíg…. - Kezdte az ezredes, de legnagyobb megdöbbenésére a Télapó már nem volt ott. 
- Uram, a szán! 
Marks már régen ráállította az összes erre alkalmas érzékelőt a szánra, így nem csak a kamerákkal tudta követni az útját. A nyolc rénszarvas pilleként húzta maga után a hatalmas szánt, rajta a pocakos, piros ruhás öreggel és a hatalmas puttonnyal. Megkerülték egyszer a hipertérben száguldó Daedalust, mintegy elköszönve egy tiszteletkörrel, majd átrobogtak a hipertéralagút falán. Caldwell megdöbbenve állt ott, sem ő sem az emberei nem tudták hova tenni ezt az eseményt. Mindössze egyetlen dolog volt ezek után megkérdőjelezhetetlen. A teljes körű belső vizsgálat, amit az Atlantiszig vezető út hátralévő részében fognak elvégezni az egész Daedaluson.