Derengés

A kapu szinte percre pontosan aktiválódott. Chuck felkészült a pajzs leengedésére. Woolsey összeszedte magát és elindult lefelé. Sheppard már az oldalsó folyosón át érkezett meg Rononnal. Dex nadrágjának hátsó részében -a dereka tájékán- , az övbe rejtve ott lapult csodafegyvere, ami nélkül ő nem igazán fogad flotta látogatókat. McKay fent várt az egyik kivetítő mellett. Teyla pedig bólintott neki, és elindult felfelé. Ahogy a nő a nagy üveg ablakhoz ért, egy pillanatra megtorpant. Kis apró fehér szárnyú dolgok repkedtek a levegőben. Már ahogy ki tudta hirtelen venni a besütő napsütéstől, mivel az elvakította kicsit.
- Ilyen élőlényekkel még nem találkoztam, pedig már láttam elég sokféle bogarat. – Nézte még egy pillanatig, majd fura fehéres maszatot vett észre az ablakon. Lehelet vékonyan, mint valami pókháló. Az előbb látott bogarakra úgy asszociált, mint valami szálló pókfélékre. Épp odanyúlt volna, mikor a pajzs deaktiválódott, így nem törődhetett ilyen apróságokkal. Sietve ért le a lépcső aljára. Még épp időben. 
- Ne legyen ennyire feszült Mr. Woolsey – súgta oda a férfinek.
- Mindegy mennyire vagyok feszült, Teyla. Úgy sejtem az a nő így is, meg úgy is észre fogja venni. – Hangja beletörődő volt.
- Ebben igaza van – értett egyet Teyla is.
- Szerintetek tényleg egyedül jön? – érdeklődött Ronon. – Vagy hozza a fél kaptárat? 
- Ha jót akar magának akkor igen. – Fűzte hozzá Sheppard.
- De, ha csak egy rossz lépést is tesz – suttogta Ronon. 
- Szedd le! – bólintott Sheppard. – De lehetőleg kábítóra állítsd. – Egy pillanatnyi szünet. – Ronon!
- Ahhh, jól van na... – hátra nyúlt és átállította a fegyvert. - Ez most mire volt jó? – dünnyögött Dex.
- Még egy diplomáciai konfliktusba belemegyünk, de háborúba nem. – Szögezte le John komoly hangon, mint katonai főnök.

A következő pillanatban a kaputerem merev padlóján két tompa koppanás hallatszott, ahogy a királynő kilépett az eseményhorizontból. Az előtte állókat szemlátomást első pillanatban ignorálta. Fejét jobbra mozgatta, majd kicsit fel, majd balra. Atlantiszt vizsgálta, mindezt olyan körültekintéssel, ahogy csak az uralkodók néznek körbe. Arcán egyszerűen mondva sem látszott semmi. Általában azt az egyént, aki először jár Atlantiszon, a látvány lenyűgözi. Úgy látszik a királynőre máshogy hatott. Magas, karcsú alakján egy ezüstös földig érő ruha volt. Vállpánttal csatolt palástja a földet súrolta. Zöldes, síkos bőre kissé visszatükrözte a nap sugarait, amik az arcán játszottak. Hangja szinte belemart a kaputerem csendjébe, amikor megszólalt. 
- A testi épségem garantálja az embereik életét. – Szavai hidegek voltak, s vészjóslóak. – S egyben a magukét is.  A Flottám csak egy jelre vár, és higgyék el elegen vannak – Woolsey került a nézőpontjába. – Jobb, ha úgy térek vissza, amint ahogyan érkeztem. Persze a parancsnokkal együtt – utalt Toddra. 
- Biztosíthatom, hogy biztonságban van, és méltóképpen fogjuk megvitatni a csere minden mozzanatát. – Szólalt meg a város vezetője. 
- Ebben én is bizakodom Mr. Woolsey, ha nem tévedek. 
- Jó a névmemóriája, felség – bókolt kissé esetlenül Richard. 
Teyla minduntalan résen volt, telepatikus kapcsolati jelek után kutatva. Ronon ujjait készenlétben tartotta, egy esetleges eshetőségre felkészülve. Sheppard a szemeivel vizsgálta a királynőt, s annak alakját. McKay az irányítóból egy tableten keresett fura jelek, jeladó és egyéb dolog után. 

A lövés

A királynő kicsit eltávolodott a kaputól. Bár a rá szegeződő pillantások azt hitték csak jobban fel akarja mérni a helyet, ahol van. Ám a királynő céllal cselekedett így. Lépései biztosak voltak, merevek, fegyelmezettek. Mozgásáról lerítt a teljes nyugalom és meggyőződés. Nem félt. Neki nem volt mitől. A körülötte lévőknek már igen. Főleg akkor, ha nem engedelmeskednek. A királynő pillantása is figyelmet odavonzó volt. Uralkodói tekintélyét előszeretettel mutatta ki mozgásában, és hangjában is érezhető volt mikor beszélt.

A kaputól jobbra eső folyosó kanyarulatában egy katona állt, és kicsit előrébb lépett. Mellette egy fehér köpenyes alak kukucskált ki. 
- Mi van most? Mennek, vagy maradnak? – Carson hangjában ott lapult a leplezett félelem és izgalom elegye. – Kellek én ide egyáltalán? 
- Maradjon veszteg doktor. – Intette nyugalomra a katona. 
- Egy lidérc királynő van a kaputeremben. Mégis, hogy maradjak veszteg? 
A katona erre nem reagált. Carson pedig próbált nyugalmat préselni magába. Belekapaszkodott a mellette levő hordágyba, így próbálva stabilabb maradni idegileg. 
- Csak egyikük se csináljon semmi hülyeséget... – suttogta. 

A királynő megállt Woolsey mellett. 
- Hogy bizonyosságot nyerjenek szavaim, és eloszlassam a kétségeket, hajlandó vagyok az egyik emberüket épségben visszaadni. 
- Szóval azt várja tőlünk, hogy ha betárcsáznak, akkor szó nélkül engedjük le a pajzsot? Mert átküldik az egyik emberem? 
- Ez csapdaaaa... – sziszegte Ronon Sheppardnak. – Ha leendgedjük a pajzsot el fognak árasztani minket kábítólövedékkekkel és utána át fognak jönni. 
- Nyugi nagyfiú. Hagyd Woolseyt érvényesülni. 
- Nem mond, hogy te bízol benne – nézett a királynőre. 
- Nem, nem bízom. – válaszolta Sheppard. – De Woolseyban igen. 
A királynő méregette a közelében levőket. 
- Persze csak abban az esetben tegyen így, ha nem szeretné, hogy az, akit visszaküldünk a pajzs miatt veszítse életét. – Kissé vállat vont. – Bár a maguk döntése. 
Woolsey gondolkodott, hogy mit tegyen. Megbízzon a királynőben, vagy épp vegye az egészet beugratásnak. De, azt is tisztán érezte, hogy ha itt és most odafordul a többiekhez, azzal a saját tekintélyét rombolná porig a királynő előtt. Diplomata volt, aki most magára volt utalva. Emellett a város vezetőjeként mérlegelnie is kellett a helyzetet. Sok ideje nem maradt, elindult a tárcsázás. A királynő a kaput nézte. Ronon a királynőt nézte, Sheppardt Woolseyt. Teyla meg azt, hogy mi fog történni, ha Woolsey tényleg leengedi a pajzsot. 
- Pajzsot le! – hangzott Richard erősebb hangja. Emellett intett. 
Erre a jelre aktivizálódott az oldalsó folyosón levő csapat. A katona ment elől, utána Carsonék meneteltek sorban egy hordágy mellett. A királynő meglátva a csoportot kissé lealacsonyítóan megszólalt. 
- Járóképes állapotban kapják vissza – zizegte Woolsey fülébe. 
- Nézze el, mi szeretjük az óvatosságot. – Zárta le a férfi és egy nagyobb levegőt vett a feszültségtől. 
A féregjárat létrejötte után a pajzs egy szemvillanással foszlott szét. Az emberek lélegzetvisszafojtva vártak. Remélték, nem most kínálták fel tálcán a várost. Hirtelen egy alak tűnt fel. Tényleg járóképes állapotban volt. Az első fél másodpercig. Egy váratlan lövés miatt azonnal a padlóra hanyatlott. A lidérckirálynőt ez a fordulat igen meglepte, kérdőn nézett a társaságra. Sheppard füleit piszkálgatta, a lövés hangja miatti újabb csengés következtében. Mikor a királynő tekintetét érezte saját magán megszólalt. 
- Csak teszünk róla, hogy ne szaladgáljon egy hívősített szolgája a városban. 
Carson és a vele levő személyek ekkor már Zelenka eszméletlen testét tették a hordágyra. 
- Egyszer én már meghaltam egy lidérc robbanó tumortól, most jobb szeretném elkerülni... – nézte a páciense életjeleit. – Rendben. Vigyük!
A királynő várt egy másodpercet, csak ekkor hallatott valami fura hangot. Mindannyian rá meresztették pillantásukat. 
- Az óvatosságuk felderítő. De, nem terveztem semmi váratlant. Én megelégszem a parancsnokkal. 
- De minek magának Todd? – érdeklődött Woolsey. 
- Az nem tartozik magukra! – a királynő már komoly volt, s a szituációból érezni lehetett, hogy indulna tovább. Hacsak nem itt akarják megvitatni a csere részleteit. Amiben azért eléggé kételkedett.

Pajzsdísz

Carson ért be az amúgy sem épp tágas, jelenleg elég zsúfolt irodába. Woolsey ragaszkodott hozzá, hogy fogalmazása szerint „A napfénytől szépen ragyogó” fő helyiségben lássa vendégül a királynőt. Egyszerűbben mondva könnyen szemmel tartható terepen akartak vele beszélni. A doktor kicsit meg is torpant, mikor beért. Persze, ezt rajta csak az atlantiszi tagok látták, a királynő meg a belőle szűrődő kivetüléseket már kilométerekről biztos megérezte. Woolsey az asztal mögött foglalt helyet, nagyon pedánsan kihúzta magát. Előtte egyetlen egy fotel foglalt helyet, ahol a királynő ült. Hozzávetőlegesen elég megszokott módon uralta a bútordarabot. Látszott sokat gyakorolta már a benne való fészkelődést. Sheppard Woolsey mögött volt jobbról, kezét maga előtt összekulcsolva állt. A város vezetőjétől balra Dex helyezkedett el a sarokban, jobb kezét maga mögé rejtve „támaszkodott” a fegyverének közelségében. Teyla a királynő jobb oldalán, egy másik fotelben ült. McKay és Zelenka az iroda bal sarkában kuporodott össze. 
- Doktor Carson! – adott szót a férfinek Richard.
- Üdv! Elnézést, hogy csak így berontok. Dr. Zelenka eredményei tiszták. Minden rendben van. Visszatérhet az aktív szolgálatba, ha Ő is úgy véli – nézett felé és mosolygott kissé zavarában. 
- Igen, igen. Jól vagyok – hadarta kicsit gyorsan Radek. 
- Ha Őfelsége engedi, szeretném hallani Zelenka jelentését a velük történtekről. 
A királynő mordult egyet, de nem szólt bele. Ez jelentette, hogy felőle mesélhet, neki nincs mit titkolnia.
Radek kicsit megköszörülte a torkát és igyekezett rövid és velős lenni. 
- Mikor átértünk a kapun, minden rendben volt. Elkezdtük eltávolodni, arra felé igyekeztünk, amerre az oszlopok voltak. Bár odáig már nem jutottunk el. Körbevettek minket és csakhamar el is kábítottak. Fogolyként ébredtünk fel egy kaptárhajó belsejében. Lorne őrnagyot elvitték. – Radek a királynőre nézett. Bár utalt volna rá, de az mégis csak ott ült. Hogy ne ingerelje a helyzetet, inkább máshogy fogalmazott. – Toddról az információkat ő osztotta meg a királynővel. 
- Hogy van az őrnagy és a csapat többi tagja? – érdeklődött Sheppard.
- Lorne őrnagynak fáj a feje, de jól van. – próbált Radek ismét valahogy árnyaltan fogalmazni. – A többiek sértetlenek. 
Woolsey hitt Zelenkának. A királynő felé fordult. Ebben a pillanatban olyan pillantást vetett rá a fotelből, hogy ha Woolsey hidegvéréről nem híresült volna el, akkor azt is mondhattuk volna sikerült őt kizökkenteni. A sokat megélt diplomata hirtelen olyan szituációban érezte magát, mint mikor nem épp tisztázott ki is jelen pillanatban a főnök. A királynő pillantása elég volt ahhoz, hogy kiérződjön belőle valami felsőbbrendűség az ilyen szituációk alatt, ami vegyült néhány ezer év tapasztalatával. De Woolsey sem volt selyemcukorból, hogy megolvadjon. Apró zavarát azzal palástolta, hogy szemüvegét megigazgatta. 
- Ha szabad kérdeznem, hogy kerültek pont arra a bolygóra? Talán követték a csapatom mozgását? 
- Leszálltunk – úgy tűnt Őfelsége nem szeret sokat beszélni, de Woolsey csuda érdekes pillantására folytatta. – A hipertér okozta károsodást pihentük volna ki, mikor érzékeltük a csapatot. Nem számítottunk látogatókra, s ha már így történt... 
- Elfogták őket. – Fejezte be Sheppard.
- Maguk is ezt tették volna, ha jól sejtem. 
Woolsey úgy érezte, hogy ha tovább engedi ezt a szálat, hamarosan Ronon ismét akcióba lép, és fuccs a nyugodt diplomata megbeszélésnek. S ezt most jobb lett volna elkerülni. 
- Azt hiszem térjünk a tárgyra. A csere körülményeinek megbeszélésére. – Ekkor már a háttérben feltűnt neki valami mozgolódás a vezérlőben.
Chuck sietett át a kis hídon és állt meg az ajtóban. Lerítt róla, hogy gond van, s valami nem tűr halasztást. 
- Elnézést Mr. Woolsey, hogy megzavarom a tanácskozást, de ez nem várhat. 
- Mondja Chuck! 
- Észleltünk valamit. Már a légkörben van és egyenesen a város felé tart. Hajó nem lehet, mert energiajeleket nem fogtunk. Életjel észlelhető, de akkor is túl gyors. Ha nem teszünk valami be fog csapódni.
Egy pillanatra megállt a tárgyalóban az idő. A bent levő emberek szúrós tekintetüket meresztették a királynőre, s az is ugyan így nézett vissza mindenkire, csak kicsit hatásosabban a kisugárzása miatt. 
- Biztosíthatom, hogy én erről semmit sem tudok. Nem rendeltem el támadást a városuk ellen. Főleg úgy, hogy személyesen én is itt tartózkodom. A kaptáram pedig több napi útra van innen.
- Hazudik! – Ronon már készenlétben volt.
- Ronon! Kérem! Ne vádaskodjunk addig még nem tudjuk a történetek hátterében mi, vagy épp ki áll. – Woolsey szétnézett a bent levőkön.  
A királynő a nyugalmát nem veszítette el. Mégis megkérdőjelezte a szituáció komolyságát az emberek részéről, ami az ő jelenlétére vonatkozott. Mr. Woolsey jó érvelőnek tűnt, ez felkeltette az érdeklődését. 
- Pajzsot fel! – utasította a technikust a város vezetője. 
A szituációból a királynő előbb olvasott, mint Richard megszólalt volna. De a nő nem moccant még meg a fotelben.
- Elnézését kell kérnem, de egy kicsit el kell halasztanunk a megbeszélést. – Állt lassan fel a férfi az asztaltól.
Eközben McKay, Zelenka már a vezérlőben voltak. Sheppard utánuk sietett Woolsey sarkában. Teyla és Ronon voltak a királynő csőszök. Megvárták míg felállt. Ronon hátvédként menetelt legutolsónak. 

A vezérlőben a királynő úgy helyezkedett el, hogy minél közelebb legyen a tárcsázó konzolhoz. Úgy vélte, hogy ha itt elfajulna a szituáció, akkor ő meglép a városból az első adandó pillanatban. Annyit már leszűrt, hogy a városiak tényleg aggódnak az idegen objektum miatt, szóval nem megrendezett dologról van szó. 
McKay hüledező hangja zengte be a helyiséget. 
- Az objektum leszállt. 
- Hova? – érdeklődött Sheppard.
- A pajzs tetejére. 
- Ez hülyeség, McKay! – förmedt rá John - Nem most kéne poénkodni, mikor karnyújtásra van tőlünk egy élő lidérckirálynő. 
- Tudom, hogy hülyeség, de akkor is ott van! – kiabálta már majdnem Rodney idegességében s tehetetlenségében. – Fogalmam sincs, hogy lehetséges ez! 
- Biztos, hogy nem látja rosszul? – érdeklődött Woolsey is. 
McKay erre mindenki felé odafordított a laptopot. 
- Tessék! Ott van! – zsörtölődött. – Ha valakinek van ötlete várom... 
- Nekem lenne egy... – Radek úgy nézett lefelé a kaputerem irányába, mint aki szellemet lát. A pillantásokat mind sikeresen magával vonzotta Zelenka merev bambulása. 
A kaputeremből egy piros ruhás alak hangja harsant. 
- Hohohó! Milyen szépen berendezett ez a kastély. De, ti is jó messzire jöttetek – nézte a jövevény az elé érkező CSKA-1 és Woolsey csoportosulását.
Zelenka, McKay, Sheppard és Woolsey úgy nézte a semmiből ide kerülő személyt, akinek ruhája kísértetiesen hasonlított a télapó öltözékére, hogy Ronon és Teyla nem a jövevényt nézte, hanem a társaik reakcióját. Az egészet pedig a királynő nézte fentről, de őt teljesen hidegen hagyta a reakciók keveredése, vagy épp a fura jövevény. Ő azt mérte fel, hogy veszélyben van vagy nincs. 
- Ki maga és miként jutott be? – érdeklődött a város vezetője. 
- Hogy jutott be? – bukott ki McKayből. 
- A kéményen keresztül. – Mondta nevetve a fickó. 
- Nincs is kéményünk – nézett rá furán Sheppard. 
- De van, mert ha nem lenne, nem tudtam volna bejönni édes fiam – mosolygott megint valami rendkívüli rendíthetetlen jókedvvel. 
A királynő egyre idegesebb volt, hogy ezek az emberek most épp valami furán öltözött lénnyel vannak elfoglalva. Mordult is párat, és ujjait is hol összeszorította, majd elernyesztette a kezén. Chuck elég közel volt hozzá, kissé feszélyezve érezte magát. Remélte a királynőkre nem jellemző a stresszevés. Ő is igyekezett nyugodt maradni, s ahogy tudott lefelé pislogni a kaputeremben zajló eseményekre fókuszálva. 

Hohohó!

Ronon csak pillanatokat engedélyezett magának, a társait és a piros ruhás alakot bámulni. Pillantása szinte azonnal vissza is tért a feladatát jelentő lidérchez, mint jó csősznek a kukoricatáblához. A kaputermet őrző katonáknak már nem volt ilyen egyértelmű, ki a nagyobb veszélyforrás. A lidérc királynő a vezérlőben, vagy a behatoló a kaputeremben. McKay döbbenete volt a legnagyobb.
- Hogyan jutott át a pajzson?! Felhúztuk mielőtt maga ideért és… - S itt maga is érezte, hogy amit mond az lehetetlen - … landolt rajta.
A fickó türelmesen válaszolt a kérdésre.
- Mondtam már Rodney, hogy a kéményen át jöttem.
Erre Rodney felforjant.
- A pajzsból semmiféle kémény nem áll ki! - Aztán észbe kapott. - Honnan tudja a nevem?!
- Hohohó! A Télapó vagyok, hogy ne tudnám a neveteket Jeannie-val.
- A hugomat hagyja ki ebből! - Rodney határozottan dühös lett, a jövevény meg kinevette.
- Hohohó! Ahogy öregszel egyre inkább pukkancs vagy.
Zelenkán átfutott, hogy tudna erről mit mesélni, és még Woolsey is elmosolyodott volna, ha az a volna nem lett volna. Ám egy vadidegen valaki, Atlantisz kaputermének közepén épp bebizonyította alapos ismereteit Atlantisz tudományos vezetőjéről. Ez pedig egy akkora volna-t eredményezett, amely a Város vezetőjének arcáról még a mosoly nyomait is letörölte. Sheppard elismerte magában az idegen hiteles alakítását. Ő sem hitte el a meséjét. Magában elkönyvelte, bárki ez, alaposan felkészült és jól játssza a szerepét. Azért tett egy próbát.
- Mit kaptam karácsonyra kilenc évesen?
-G. I. Joe figurákat. - Vágta rá a szakállas öreg, rá sem nézve a kérdezőre. Figyelmét a vezérlőben álló lidérc királynő kötötte le. Láthatóan elcsodálkozott kissé rajta. John-nak fogalma sem lehetett róla, hogy ugyan ilyen telitalálatot kapott nemrég Marks is a Daedalus-on. Vele ellentétben viszont Sheppard számított erre.
- Mit kapott apám kilenc évesen?
-  Amerika Kapitány képregényeket és egy csúzlit. Persze utóbbit sosem engedtek szegény Patricknak használni. - Itt az öreg már egyenesen Sheppardot nézte atyai mosollyal. - Ám aztán… Khhmmm…  valaki tizenkét évesen betörte vele a szomszédok ablakát.
Sheppard ettől a gyerekkori emléktől és az öreg pillantásától annyira feszélyezve érezte magát, hogy muszáj volt védekeznie.
- Az véletlen volt!
- Tudom.
- Honnan?! - Csapott le Ronon. - Honnan tudja? - szemét közben nem vette le a lidérc királynőről.
A kérdezett, aki egyértelműen nem a lidérc királynő volt, elcsodálkozott.
- Te ki vagy?
- Te nem a Mikulás vagy. - Dex kénytelen volt szembe fordulni az idegennel, ha már egyszer hozzá beszélt, de a szeme sarkából így is látta még a királynőt. - Te olyan vagy, mint egy lidérc. Belemászol a célpontod fejébe és onnan lopod el a neked kellő információkat.
-Honnan tudsz te a Mikulásról? - Robbant ki McKayből a kérdés, de a többiek lesújtó pillantására inkább nem forszírozta tovább a dolgot. 
~ Talán a felesége mesélt neki róla. ~ Gondolta és fel sem tűnt neki, hogy nem emlékszik Amelia nevére, aki évek óta Atlantiszon dolgozik. Ám Rodney név memóriáját ismerve ez senki másnak sem tűnt volna fel. Sheppard azonban még Dex felvetését elemezte.
- Ezt könnyen kideríthetjük. Mit kapott Lorne őrnagy kilenc évesen karácsonyra?
- Vízipuskát. Alig bírta el mikor teletöltötte vízzel. - A piros ruhás kapásból tudta ezt is, ennek ellenére elgondolkodva simogatta a szakállát. Közben pedig egyre csak Ronont nézte. - Így megöregedtem volna? - Inkább csak magától kérdezte és a választ is magának adta meg egy rövid, nemleges fejcsóválással. A szakálla simogatását nem hagyta abba.
Woolsey csodálkozott.
- Alezredes. Ön tudja mit kapott az őrnagy kilenc évesen karácsonyra?
- Nem, Uram. Így ez a fickó sem olvashatja ki a fejemből. Majd az őrnagy megmondja a helyes választ, amint hazaért.
- Ha csak ez itt nem szedte ki belőle ezt is. 
Ronon pillantása visszatért a lidérc királynőre aki egy ideje, már egyre kevésbé értette, hogy mi folyik itt. A vád azonban számára is elég egyértelmű volt. Nem érezte szükségét, hogy hangját eluralja bármiféle védekezési vagy szabadkozási rezgés Dex felvetése miatt. Hidegen és átlagosan közölte a tényeket. 
- Nem állok kapcsolatban ezzel a furcsa maskarában lévő idegennel. A feltételezések nem helyénvalóak. Amennyiben nem bíznak a szavaim hitelében, olyan maguk fajtáról kérdezzék, akit ebben a pillanatban nem tartok a foglyaim között - nyugodt pillantását végig vonultatta az ottlevőkön, ami olyan éles volt, akár egy penge. Nem tartotta szükségesnek a további magyarázkodást. 
Dex egy szót sem hitt ebből, de Sheppard nem hagyott magán kifogni.
- Akkor legyen mondjuk Caldwell ezredes. Hamarosan úgy is befut majd a Daedalus.
Erre a szakáll simogatás abbamaradt, és a töprengés helyét visszavette a jókedv.
- Steven is ide tart azzal a nagy házzal?
McKay hirtelen azt sem tudta mit kérdezzen, végül nem is kérdezett semmit mert Woolsey megelőzte.
- Találkozott a Daedalussal?
- Hohohó! Sosem láttam még olyan házat, aminek a hátán vannak a kéményei.
- Azok hajtóművek maga… - McKay hirtelen azt sem tudta, minek nevezzen egy olyan embert, aki ennyit sem tud. - …maga Télapó! 
- Igen-igen - emlékezett vissza. - Kevin is valami ilyesmit mondott nekem…
- Alezredes, itt Barnard. A déli pilonon vagyok a huszonnégyes szektorban. - Reccsent a rádió. A város katonai vezetője minden emberét ismerte, ahogy Atlantiszt is, pontosan tudta ki és honnan beszél. 
- Itt Sheppard. Hallgatom.
- Alezredes! A folyosón egy csapat rénszarvas áll. Mind a négyen látjuk őket. Nyolcan vannak és van velük egy szán is, rajta egy puttonnyal.
Barnardot sokan ismerték a bolondos vicceiről és ugratásairól, ugyanakkor szolgálatban mellőzte őket. Most is komoly volt. Nem szabadkozott, nem magyarázkodott, csak közölte a tényeket, mint aki tisztában van a szavahihetőségének megkérőjelezhetetlenségével. Sheppard az előtte álló piros ruhásra pillantott. 
- Egyelőre maradjanak mellettük, de tisztes távolságban.
- Értettem!
MyKay kapott észbe először, akinél az energia kérdése napi probléma volt. Kérdőn nézett Woolseyra.
- Most, hogy a pajzs már nem istálló, talán le is vehetnénk. Nem?
- Chuck, vegye le a pajzsot!
McKay pedig elég epésen fordult a letélapózott emberhez.
- Talán a rénszarvasai is a kéményen át közlekednek?!
- Hohohó, hogy neked milyen vad ötleteid vannak.
- Akkor, hogy jutottak át a város pajzsán?!
- Pajzsán? Már az előbb is emlegettél valami ilyesmit Rodney. De én nem láttam semmit a város felett.
- Arra szállt le!
- Jaaa, azt a nagy szappanbuborékot hívod így? Én olyan másik pajzsot kerestem fából, ami nyilak ellen való.
- Az nem szappanbuborék, hanem egy energiamező…
- Rodney, azt hiszem ezt nem most kellene elmagyaráznod. - Teyla már csak azért is látta jobbnak közbelépni, mert a főtudós arcának színe egyre inkább hasonlított az idegen ruhájának színéhez. S egyébként is, közölni akart valamit a piros ruhásról, még a lidérckirálynőt ért vádhoz kapcsolódva. - Nem érzek benne lidércet. Egyáltalán nem. Ha telepata is, akkor sem lidérc.
A királynő ebből biztosra vette, hogy a tőle nem messze álló nő is telepata. Ez azonban nem érdekelte, ahogy az őt még mindig szúrós szemmel megfigyelő, hosszú hajú férfi vádjai sem. Céllal volt itt. Egy tárgyalás és egy fogolycsere érdekében. Amik viszont, abban a pillanatban egy számára ismeretlen behatoló miatt, teljesen a háttérbe szorultak.  E-miatt az egész kavarodás elején eluralta egy pillanatra valamiféle türelmetlenség. Abból adódott, hogy a figyelem az emberek részéről az ő ittléte felől átterelődött erre a humán féle egyedre. Azután a sürgető ingerek helyét igen gyorsan felváltotta valami más. Ő végül is nem sietett, inkább egyre kíváncsibbá vált a helyzetet illetően. Nem igazán érdekelte a fura egyén. Ám az annál jobban, hogy ez miként volt képes látszólag az egész város legfőbb embereit kizökkenti a realitásból. Az is színtisztán kivehető volt az előbbi vádból, hogy ezek az emberek, ha nem is félnek a piros ruhás jövevénytől, de tartanak tőle. Még azt is elhitték volna, hogy lidréchívő, vagy neki dolgozik valamilyen módon. S ez a királynő számára nem volt aggodalmat keltő, annál inkább a városiaknak. Úgy tűnt, ez az idegen képes volt egy pillanat alatt felverni a nyugalmi állapotokat, így a királynő színtisztán csak megfigyelt. Azt már eldöntötte, hogy nem alkalmaz semmiféle neurális befolyásoló sem letapogató kísérletet a szakállas jövevényen. Nem érzett semmiféle olyasfajta jelet, ami arra adott volna okot, hogy képes a telepátiára. Így Teyla szavaira sem tért ki a nyugalmából. Az események további mozzanataira volt kíváncsi. 
- Teyla Emmagan. - Derült fel ismét az idegen. - Már itt a sok kérdéstől lassan elvész miért is jöttem.
Teyla kissé meglepve kérdezett vissza.
- Hozzám jött?
- Jaj, dehogy! Torrenhez. Nem fért a fejembe, hogy keveredett ilyen messzire. De te is itt vagy vele, szóval minden rendben van.
A nő kissé gyanakvóan húzta össze a szemét.
- Honnan tudja, hol van a fiam?
- Hohohó! Én vagyok a Télapó, mindent tudok a gyerekekről.
- Mit akar tőle? - Persze sejtette a választ, hiszen ő is hallotta már ezt a mesét. Ám, akinek a még meg sem született gyermekét egy őrült, földönkívüli tudós már több alkalommal megpróbálta elrabolni, már elég érzékeny erre a témára. Akkor is, ha azt a tudóst már véglegesen lerúgták az élet színpadáról és egyben a tetőről.
- Csak ellenőriztem tényleg ilyen messze van-e. Az előző három alkalommal nem kellett ilyen messzire jönnöm hozzá. Igazából még sosem kellett ilyen messzire jönnöm egyik gyerekhez sem. Legalább öt percbe telt, hogy ideérjek…
- Maga öt perc alatt ért ide a Földről? - Meresztett nagy szemeket McKay.
- Nem, én az Északi-sarkról jöttem.
- Az a Föld… - De McKay inkább végig sem mondta a mondatot. Akinek Atlantisz pajzsa csak egy szappanbuborék, arra nem pazarolja a magyarázatokat.
- Mondjuk az igaz, hogy közben megálltam annál a háznál aminek… - kicsit töprengett - hajtóművei vannak. Ámbár Steven szerint az nem is ház, hanem hajó, de nincs is ott víz. 
Kissé kérdőn nézett szét, hátha erre is tud neki valaki valami okosat mondani. Teyla azonban másra koncentrált.
- Azt állítja, hogy már háromszor meglátogatta a fiamat?
-  Hohohó! Persze. Csak nem gondolod, hogy pont Torren John-t hagyom ajándék nélkül? Először egy kis plüssmacit vittem neki. Arra sajnos nem gondoltam sem én, sem a manók, hogy azt így megrágja. Másodjára ezért is kapott egy kis gumi fánkot, rágókának. 
- Én úgy tudom, hogy ezekkel a  Nemzetközi Bizottság kedveskedett nekünk karácsonyra. - Teyla még mindig gyanakvó volt.
- A Nemzetközi Bizottság nem a kedvességéről híres. - Jegyezte meg sötéten Woolsey.
- Akkor azt a jó meleg gyapjú kabátot sem ők küldték legutóbb?
Fordult a nő hitetlenkedve a város vezetője felé.
- Ki kell ábrándítanom Teyla. A Nemzetközi Bizottság nem osztogat ajándékokat.
Teylat kirázta a hideg, ha belegondolt, hogy egy idegen férfi kedvére járkált a Földön a lakásán, miközben ők hárman Kanaan-nal és a gyerekkel nem voltak otthon. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy mindhárom ajándékot nagyon szerette Torren, azért is a macit rágta szét, mert miközben nőtt a foga, folyton azzal játszott. A kabátot persze már kinőtte, a rágókát meg megtalálhatatlanul elszórta valahol. 
- Ide is hozni akar ajándékot a fiamnak? - Teyla hitte is meg nem is az idegen állítását, hogy ő a Télapó.
- Hohohó! Hát hogyne. Én minden gyereknek viszek ajándékot… Ámbár rád sem emlékszem. Te sosem kaptál tőlem semmit kislányként igaz?
Teyla nem haragudott és megpróbált diplomatikus lenni.
- Nálunk nem volt ez szokásban.
- Én minden gyereket számon tartok… Legalább is eddig ezt hittem. - Simogatta ismét a szakállát. - A te fiad is benne van a könyvben, hogy hogy sem te nem voltál benne, sem ő? 
- Pillantott Rononra, aki még mindig nem hitt neki, így egy cseppet gúnyosan válaszolt.
- Talán mert mi már nem vagyunk gyerekek.
- Hohohó! Már felnőttnek születtek? - Tért vissza a jövevény jókedve, mert ez megmagyarázta volna a kérdőjeleket. - Ilyet se hallottam még.
- Még csak az kellene! - Ijedezett McKay, mert neki erről a replikátorok jutottak eszébe.
- Miféle könyvben nincsenek ők ketten benne? 
John remélte, talán ez vezet valahova, elvégre ha az idegen könyveket vezet róluk, talán meg tudják tőle szerezni. Hátha már így nem lesznek annyira kiszolgáltatva neki.
~ Ámbár, aki fejből tudja, ki hány évesen mit kapott karácsonyra, annak lehet csak dísznek vannak ezek a leírások rólunk. ~
- A Jó és Rosszgyerekek Nagykönyvében.
A Télapóruhás abbahagyta a szakáll simogatást és maga előtt feltartotta a jobb tenyerét. Könyökből, majdnem mellmagasságban kinyújtott, felfelé néző tenyerével úgy nézett ki, mint ha épp egy étellel megrakott tányért egyensúlyozna a tenyerén. A tányér helyén azonban egy piros könyv jelent meg, étel helyett pedig egy szemüveg volt a borítóra téve. Mindenki elhűlve nézett a Télapóra, de főleg McKay és Zelenka. Ők ugyanis tudományos magyarázatot is próbáltak társítani az eseményhez, de nem jutottak sokra. A rénszarvasok gazdája fél kézzel próbálta felvenni a szemüvegét és közben észrevette a rá szegeződő döbbent tekinteteket.
A királynő még mindig nem igazán értette mi történik, mi ez a sok kérdés és válasz. De, amint valami érdekes teleportációs technológiát vélt felfedezni, állát kissé feljebb emelve, a piros ruhás fickóra helyezte hideg tekintetét. Gondolataiban két felvetés körvonalazódott. Az egyik azt mérlegelte, hogy mely bolygóról jött ez a jövevény valójában, és milyen technológia van a birtokában. A másik felvetése az volt, hogy szemmel láthatólag az atlantisziak szkeptikusak. Mégis megfordult a fejében, hogy akár fel is használhatná ezt az idegent, vagy annak technológiáját. Amennyiben továbbra is azt tapasztalja, hogy bevethető lehet a városiak ellen. Már csak azt nem tudta még biztosan, hogy miként vitelezze ki a tervét. Akár most, de inkább jobban átgondolva, később. Addig is, ha már itt van, továbbra is sas szemekkel figyelt. 
- Hohohó! Tudom, hogy szokatlan, de kénytelen vagyok itt tartani a szemüvegemet is, mert a zsebemből mindig elhagyom és olyankor vissza kell mennem másikért az Északi-sarkra.
Senki nem vállalkozott  a magyarázatra a döbbent tekintetek valódi okáról. 
- Ez lenne a könyv? - Tért a tárgyra az alezredes.
- Ez bizony John, ebben voltál te is valamikor benne.
- Nyilván a jók között. - Bukott ki Johnból egy árnyalatnyi önfényezés.
- Hohohó! Ez biztos, hiszen rossz gyerekek nincsenek. 
Közben fellapozta a könyvet, amelyben szép kalligrafikus betűkkel, abc-rendben, egymás alatt  sorakoztak a gyerekek nevei. Lapozott benne párat előre és John, meg a nyakát nyújtogató Rodney elé tartotta.
- Nézd csak. - Mutatott egy névre.
- Torren John Emmagan. - Olvasta John. - S van mellette egy cukorka.
- Bizony, a jó gyerekek neve mellett cukorka van. A rossz gyerekeké mellett…  - kicsit eltöprengett aztán megint elnevette magát. - Hohohó! Na, nézd csak, elfelejtettem. Hiába, öreg vagyok már és ebben a könyvben még sosem voltak rossz gyerekek. Hanem most mintha nehezebb lenne mint volt.
Ismét lapozgatni kezdte az ódon aranyozású, vaskos, keményfedeles könyvet. Annak lapjai szinte belesimultak az őket lapozgató kissé már májfoltos, kissé már ráncos, de még mindig szorgalmas kézbe. A szemüveg lencséin át egy sokat látott szempár, csillogva olvasgatta a sok-sok új nevet. Woolsey és a többiek, még igen szkeptikusak voltak a könyvet elmélyülten tanulmányozó jókedélyű öregember személyazonosságát illetően. Hivatalból annak kellett lenniük. Ám még Woolsey is beismerte magában, hogy az a szeretet, amivel az öreg a gyerekek listáját olvasta, az nem tanulható és nem tanítható. Színészet ide és profizmus oda, a diplomata többé nem vonta kétségbe, hogy ez az ember szereti a gyerekeket. De csak ennyit volt hajlandó elismerni és nem többet.
- Hohohó! Milyen sokan lettetek ti csöppségek!
Nevetett bele a könyvbe. Aztán becsukta. Sheppard, aki a legközelebb állt a könyvhöz, azt hitte rosszul lát, mert a becsapódó könyv lapjai közül hópelyhek szálltak szerteszét, mint egy porfelleg. A katonai vezető a tudományos vezetőre pillantott, és ugyan azt a hitetlenkedést látta a szemében. Rodney és John döbbenten bámultak egymásra, de végül inkább nem szóltak egy szót sem. A szemüveg közben visszakerült a könyv borítójára, és azzal együtt eltűnt. Az öreg pedig ismét a szakállát simogatta.
- De, hogy nem voltak ők benne eddig? Hogy lehet, hogy ennyi gyermek maradt ki a könyvből mindeddig?
Az inkább csak önmagának feltett kérdésre Zelenka válszolt.
- Talán, mert ez egy másik galaxis.
- Hohohó! Másik mi a csoda?