Tamara

A királynőt nem az emberek felesleges fecsegése kötötte le, hanem az a bámulatos technológia, amivel ez a látszólag ismereteiben szűkölködő, piros ruhás egyén rendelkezett. Azzal sem volt tisztában, mit akarnak valami rénszarvasokkal, vagy azok egyáltalán miféle járművek. Ha kell, majd később azt is kideríti. Az kezdte kicsit feszélyezni, hogy látszólag eme fura figura, annyira csekély információkkal rendelkezik, hogy még a csillagokról sem tud jóformán semmit, amik az égen vannak, nemhogy a galaxisokról. Az a fajta időhúzás kezdett számára hosszú lenni, ami az ilyen apró magyarázatokkal próbált operálni.
- Figyelemre méltó a vallatási stratégiátok. - Szólt lekezelően a lidérckirálynő. - Ez a humán félének látszó lény vagy ennyire tudatlan, vagy csak erősen titkolja azon tudást, amivel igazából rendelkezik. - Ekkor direkt Woolsey felé pillantott, mivel a vezetőre akart hatni. - Javasolnám a probléma mielőbbi megoldására célt találni, míg jómagam úgy nem ítélem meg, hogy közbe kell lépnem... - nézett a nemrég érkezettre célzó pillantással.
Ronon ragadozó mosollyal válaszolt. 
- Csak egy okot adj, hogy én is közbelépjek. 
A királynőt egyáltalán nem ijesztette meg az egykori üldözött. Mordult egyet a sajátos, mély hangszínén. Pillantása felért egy kihívással, hogy ki lesz a gyorsabb. Dex fegyvere, vagy a királynő elmecsapása. A kettő közül a harmadik, Woolsey volt a győztes.
- Kérem Ronon, ne nehezítse tovább a helyzetet.
Ronon értette a parancsot, veszteg maradt. Közben pedig a piros ruhás elindult a lidérc felé. A kaputeremben álló katonák nem egészen tudták eldönteni, örüljenek-e vagy sem. Ha a két célpont egy helyen van, könnyebb őket egyszerre ártalmatlanítani. A baj csak az, hogy egyszerre alighanem csak az egyiket kell majd megfékezni, és nem biztos, hogy világos lesz melyiküket. Mindazonáltal mind ők, mind a város vezetője hagyta, hogy a jövevény elbaktasson a királynőhöz. A zöld királynő mellett álló piros ruhás férfi rosszallóan hordozta körül a tekintetét a társaságon. 
- Melyik gézengúz festette be ezt a szegény lányt zöldre?
A királynő bármikor készen állt egy kis elmemókára. De észrevette a város vezetőjének kivetüléseiből, hogy nem akar ettől is nagyobb zűrt. Neki sem hiányzott épp egy kavalkád, már, ami ettől is nagyobb. Hiszen épp túsztárgyalást akarna folytatni. S itt az akarna a lényeg. De mire ezek a gonolatok átszáguldottak elméjén, a piros ruhás, szakállas előtte állt. Olyan kérdést téve fel a városiaknak, hogy attól nem várt dolog történt. A lidérckirálynő még soha, eddigi sok évszázad alatt  csak egyszer kezdett el fura hangokat, a mostanihoz hasonló módon kiadni. Nevetett. Az az egy alkalom is alig pár perccel korábban a kaputermben történt. Mikor ez a tőle idegen reakció abbamaradt, még hozzátette. 
- Ez a lény minden bizonnyal nem Pegazus béli, ha nem tud felismerni egy lidérc királynőt akkor sem, ha az előtte áll.
- Hohohó! Nem tudtam, hogy kegyed királynő. A koronájukról szoktam őket felismerni, de rajtad nincs. Akkor ezért vagy zöldre festve?
A lidérc furcsán méregette a kérdezőjét, hogy ennek mennyi baja van vele. 
- A színemnek nincs köze a rangomhoz. A lidércek általában zöldek.
Woolsey örült, hogy az emberei elég fegyelmezettek a komolyságuk megtartásához. Még számára is volt valami komikum abban, ahogy ez a látszólag egyszerű öregember egy lidérc királynőn a színt meg a korona hiányát furcsállja. Csak sajnos ennek a koronátlan királynőnek még mindig egy CsKA csapat van az életelszívó kezében. 
- Kérem Önt, ne ingerelje a Királynőt.
- Nem tűnik mérgesnek - konstatálta a nagyszakállú, és folytatta a beszélgetést a szegény kis zöld leánnyal. - Hogy hívnak?
A királynő mordult egyet. Nem értette mire kíváncsi az öreg ember. McKay vágott közbe. 
- Nincs nevük. Az általunk ismert lidérceket általában Sheppard nevezte el.
A Télapó elgondolkodva simogatta a szakállát. 
- Furcsa egy gala... - ennek neki kellett futni még egyszer. -...galaxisba csöppentem. Eddig láthatatlan gyerekeket látok, a hajók alatt nincs víz, szappanbuborékból vannak a pajzsok, a királynő meg zöld és nemhogy koronája, még neve sincs. - Eszébe juthatott valami, mert visszatért a jókedve. - Hohohó! John, akkor itt az ideje, hogy Őfelségének is legyen végre egy saját megszólítása.
Sheppard arca felélénkült. Kissé kihúzta magát, az arcán feltűnt az a Sheppard féle utánozhatatlan mosoly. Odafordult a királynő felé. Ekkor, bár nem mutatta, kissé megszeppent. Mi lesz akkor, hogy ha nem tetszik majd a név a lidércnek?
- Igen, én lennék, az aki elkezdte névvel illeti őket. Akkor, az itt jelenlévő királyi... - megállt kicsit - akarom mondani királynői fenség tiszteletteljes neve legyen ezentúl…
A pillanat kissé megfagyott. Sheppard benne ragadt egy nevek által generált időhurokban. Monika, Nikole, Lindsey, Louis, Bella, Eliza. Sorolgatta a neveket, de egyik rosszabbul passzolt, mint a másik. Teyla valahogy vette a szituációból eredő problémát. 
- Tudják, ez egy igen bonyolult feladat. Sokat törte rajta az alezredes eddig is magát, mikor erre került a sor.
Bár, ha tudnák, hogy ez akkor mindig spontán jött. Csak remélni merte, hogy John kibök egy nevet, és a királynő a nemtetszését nem az elfogott atlantisziak által fogja kinyilvánítani. Rodney türelmetlenül topogott. 
- Nem lennél már kicsit gyorsabb…? Itt fogunk megőszülni.
- Hagyjál már Rodney! - förmedt rá a katonai főnök.
- Alezredes! - szólt rá kicsit Richard is.
- Hohohó! De türelmetlenek vagytok.
- Tamara! Legyen a neve Tamara! Olyan... erős a hangzása, meg kemény mint maga.
A királynő felhúzta az állát. Látszott mérlegel. Fogalma nem volt, hogy ez az egész mire jó. De úgy látta, jobb, ha eltűri, mert ez a szakállas fickó nem nyugszik meg. Bólintott és mellé hallatott egy kevésbé barátságtalan morgást.
- Ez most tetszik neki? Vagy nem? Most mi van? - kérdezte Rodney izgatottan.
- Hohohó! Tamara, várj csak! Van itt neked valami.
Azzal derékig belebújt a puttonyába. 
- Hogy került oda?! - Robbant ki McKay-ből a kérdés. - Az előbb még nem volt ott.
Ronon lassan kezdte átértékelni a helyzetet. Eddig mindenek felett a lidércet látta a legnagyobb veszélynek. Közben pedig, amíg mindenki Sheppardot meg a királynőt nézte, a télapóruhás mellett hirtelen ott termett egy puttony. Ezzel az erővel egy bomba is teremhetett volna nála, vagy akár egy sereg lidérc. Mire észbe kaptak volna, már mind el lennének kábítva, és a város szempillantás alatt kerülhetne lidérc kézre. Azonban a Télapó nem mutatott ellenséges szándékot a zsákjából kibújva sem. Ajándékozási szándékot mutatott. Egy tiarával a kezében fordult a zöld lányhoz. 
- Boldog karácsonyt, Tamara.
A lidérc furcsán pislogott a nagy zsák láttán, és legjobban az érdekelte, hogy mire való. A városiak nem számítottak koronázási ceremóniára, ahogy a királynő sem. Még soha nem látott ehhez hasonló kör alakú, csillogó kövekkel kirakott, díszes tiarát. Mivel neki nyújtotta a piros ruhás, és még a nevén is szólította, gondolta elveszi ezt az érdekes kör alakú dolgot. Biztos volt benne, hogy valami érdekes technológia. Egyenesen belenyúlt a közepébe. Így a csuklóján ott libegett az ékszer, mint egy túlméretezett karkötő.
- Hogyan kell használni ezt a köves-drótos technológiát? - érdeklődött.
- Hohohó! Az nem a kezdre való, te lány! Na gyere, megmutatom! - Azzal levette a túlméretes karkötőt a lidérc királynő csuklójáról és magasra emelte, nyújtózkodva. - Hajolj csak lejjebb egy kicsit, öreg vagyok én már a lábujjhegyen álláshoz.
Tamara, vagyis a kaputeremben álló, földig érő, ezüstszínű ruhát viselő királynő csak pislogott. Nem volt ínyére a dolog, sértette a tekintélyét. Még soha senki előtt nem hajolt meg, s nem most gondolta elkezdeni. 
- Senki előtt nem vagyok hajlandó hajlongani. Számolj be a működéséről. 
A pocakos, szakállas öreg számára így csak a lábujjhegyen állás maradt. 
- Már értem, miért ülnek a királynők, mikor koronázzák őket. - Fújtatott, de a tiara végül felkerült a neki szánt helyre, a királynő fejére. - Ez úgy működik, hogy rajta van a fejeden, mások látják és akkor tudják, hogy te királynő vagy. Egy korona nélküli királynő olyan, mintha nekem nem lennének a drága rénszarvasaim, vagy a kedves manóim. Mihez is kezdenék nélkülük...
Tamara csak azért nem támadta meg a piros ruhás öreg urat, mert nem érezte ki belőle az ártó szándékot. De azt, hogy bemerészkedett a saját privát szférájába, azt nem tagadhatta. Szóvá is tette. 
- Merész vagy te öreg. Ha itt lenne a kíséretem, már nem lennél ennyire mozgékony. - A fején levő technológia érzete újszerű volt számára. - Én e nélkül a körvas nélkül is tudtam eddig uralkodni az alattvalóimon.
- Hohohó! Te még Rodneynál is nagyobb pukkancs vagy. - Nevetett a Télapó. Azzal visszafordult a zsákjához és a jobb karja vállig eltűnt benne. - Hopp, van itt még valami neked... Itt is van. Hohohó! A drága manók mindene gondolnak. - Egy pakli kártyához hasonlító papírhalom volt a kezében. - Tessék, ez is a tiéd. - Nyújtotta oda.
A lidérc elvette. Nem igazán tudta mire való, így első pillanatban forgatta. Gondban is volt. Az előbb kapott egy fejre való kört, ami királynővé szimbolizálja a jelenlétét, most meg egy papírdarabot. De, mikor egyszer csak fordított rajta, észrevette az írást a saját nyelvén.
Egy névjegykártya volt a kezében. Amin a neve, kora, annak a bolygónak a címe ahol a legtöbbet tartózkodott a kaptárhajóval, és még pár adat volt látható. 
- Ez valami mesterkedés! Ezeket senki sem tudja! 
Az ajándékozó meglepődött. 
- Mi a baj lányom?
A királynő kissé felháborodott tekintettel nézett rá. 
- Senki sem tudja a flottám állomáshelyét! Sem azt, hogy már 12.000 évre uralkodom.
Honnan szereztél tudomást erről? - kész volt egy telepatikus támadásra is.

Mindeddig senki nem szakította meg a két idegen diskurzusát. A jelenet, ahogy a Télapó megkoronázott egy lidérc királynőt Atlantisz kaputermének közepén, annyira abszurd volt, hogy tulajdonképpen senkinek eszébe sem jutott közbeszólni. Noha, aligha lepődött volna meg bárki is, ha az öreg nem éli meg a szertartás végét. Még maga Ronon is kénytelen volt elismerni magában a lidérc türelmét, hogy nem vette támadásnak az esetet. Csak Teylában merült fel bizonytalanság, hogy Tamara, vagy bárki itt a teremben vajon elég erős lenne-e kárt tenni a Télapóban. Woolsey elérkezettnek látta az időt az irányítás visszavételére. De most nem ő volt a leggyorsabb, hanem McKay. 
- Ezt még mi sem tudjuk! Maga honnan tudja ezeket, ha most látja először...Tamarát?
- Hohohó! Az ajándékokat a manók csinálják, és ők is teszik bele a puttonyba mielőtt elindulok. Ők aztán mindenre gondolnak. Én úgy sem értek egy szót sem ebből a kriksz-krakszból.
- Már megint a manók... - dünnyögött McKay. - Akkor hozzon ide egy manót. 
Erre a királynő megszólalt. 
- S én majd kivallatom!
Végre a város vezetője is szóhoz jutott. 
- Kérem Tamara királynő, ne tévessze szem elől, hogy Ön tárgyalni van itt. Amíg itt van,  tartsa észben a békés szándékot. Ön pedig - nézett nyomatékosan a Télapóra,  - kérem várjon türelemmel. 
- Hohohó! Jól van Richard, a manók úgy sem utaznak el sosem az Északi-sarkról. 
Tamara kissé morcos volt, de egyet értett a város vezetőjével.
- Akkor talán folytathatnánk azt, amiért itt vagyok.
- De, ne húzzátok nagyon el. - Kérte a Télapó. - Nagyon-nagyon sok gyereknek nincs ajándéka karácsonyra, mert nem tudtunk erről a galaxisról - egészen jól megtanulta a kifejezést -  és így a manók nem csináltak nekik. A karácsony pedig közeleg.
McKay epésen válaszolt.
- Egy fogságban lévő csapat fontosabb a karácsonyi ajándékoknál!
- Hohohó! Hogy ezért jöttél? - Nézett Tamarára, aki már épp bólintott, mikor érkezett a mondat folytatása. - Segítesz kiszabadítani őket.
- Mi?! Hiszen ő tartja őket fogságban!
McKay újabb megjegyzésére a Télapó kissé csodálkozva nézett a tiarás királynőre.
- Hát, ezért kaptál ajándékot? Hogy ilyen rossz legyél?
A királynőt mélységesen hidegen hagyta a maskarás ember véleménye. Az ajándékai meg végképp. Ugyanakkor nem akarta hagyni, hogy az atlantiszaik ártatlannak tűnjenek.
- Náluk is fogságban van az én egyik alattvalóm.
- Na, jól kinézek én veletek. Akkor most mi lesz?
- Cserélünk. - Közölte Tamara, de inkább Woolseynak címezte ellentmondást nem tűrő szavait. - Ezért vagyok itt. Ennek a megbeszélését késleltetik az ajándékok és a felesleges szócséplés.
Utóbbi szavait már egyenesen a Télapóra nézve, a szemébe mondta.
- Így mindjárt más. - Bólintott a nagy szakállú. - Akkor tényleg rövid leszek.

Mézeskalács és jég

Végre megbolydult az eddigi tétlenség. Az atlantiszi csapat kissé még a történtek hatása alatt ért be tárgyalóba. Ki-ki a maga módján emésztette az eddigi eseményeket a kaputeremben, s keresett valamiféle jövőbeli utalást a folytatás mibenlétére. Tamara végre a tettek mezején érezte magát, hogy nem csak ácsorognak. A Télapó volt mindenki között a legnyugodtabb, mi több a legkiegyensúlyozottabb. Mivel teljesen észrevehető volt, hogy az öregnek halvány lila gőze nincs, mit is vezényelt le az előbb. Azzal sem, kikkel áll szemben. Így számára az egész csak valami aranyos gyerekes megszokottságot sugallt. Ezzel a lazasággal foglalta el a fő helyet a teremben. Woolsey megáll előtte. 
- Elnézést kérek, de ez az én helyem. Tudja én vagyok a város vezetője. - Annyira diplomatikus volt, hogy ettől illedelmesebb már nem tudott lenni. 
A Télapó nagyot mosolygott, de meg sem inogott a helyén. 
- Ne légy ilyen feszült Richard! Én vagyok az idősebb, ennyit hagy engedjek meg magamnak. Tudod, én már öreg vagyok, megvannak a szokásaim. 
- Ha, már épp a kornál tartunk… - szólt közbe szokásához híven McKay -, akkor inkább a királynőt kéne a fő helyre ültetni. 
- Hohohó! Tamara! Hány éves is vagy? 
A teremben szinte tapintani lehetett a feszült csendet. Ismét egy igen érdekes szituációnak néznek elébe. Ha a királynő méltatlannak ítéli a kérdést, és még tovább fogják szorítani a húrt, a végén itt gondok lesznek. 
- 12.000. - Sziszegi ki mély hangon. 
Mire a csapat megkönnyebbülne, hogy talán még nem ez volt életük utolsó perce, a Télapó ismét átveszi a szót. Mintha mi sem lenne természetesebb. Számára persze. A csapaton áthullámzik egy sokk, hogy most már tényleg el fog fogyni a lidérc türelme. Ronon a fegyverén tartotta a kezét, éberen figyelt. Sheppard kevés esetben, de most magára erőltetett mosolygással leplezte a fennálló helyzetből adódó gondolatait. A Télapó pedig csak mesélt. 
- Ó, amikor még én voltam annyi idős mint most te, - mesélt a lidércnek - még nőtlen voltam, délceg…  Hohohó! A hátam sem fájt még, és nézz meg most! - még a szeme is mosolygott - Pocakos, nagyszakállú öregember lettem… De mindegy is, most a gyerekekről van szó - komolyodott meg. - Sok-sok gyerekről, akiknek nincs ajándéka, mert nem tudtunk róluk, és a Manók így nem készítettek nekik.
A lassan pattanásig húzódó helyzetet Teyla törte meg. Jobbkor nem is késhetett volna. 
- Elnézést, hogy csak késve érkeztem. Ám lenne valami fontos, amit talán jelentenem kellene. - nézett szét a társaságon. - Már a királynő érkezésekor is felfedeztem valami furcsát, ám csak az előbb bizonyosodtam meg róla. Kint esik a hó, s jégtáblák lebegnek a víz felszínén. Mennyire megszokott az ilyesmi? 
- Semennyire… - döbbent le Woolsey. 
- Hogy mi van? - tért magához McKay. - Hó? Itt? 
- Jobbnak láttam beszámolni a felfedezésről, mielőtt befolyásoló tényezője lenne bárminek is a tárgyalás során a fennálló helyzetet tekintve. 
Az athosi nő információja megadta azt a kis szusszanásnyi időt, hogy a csapat kicsit fellélegezzen. Ezt kihasználva, míg az atlantisziak a fura időjárással vannak elfoglalva, Tamara is elhatározásra jutott. Feltűnt számára, hogy nem csak neki fura ez a piros maskarás egyén. Látta és érezte a csapaton, hogy ők is elég érdekesen viszonyulnak hozzá. Máshogy persze mint ő, aki még életében nem látta a fickót. De akkor is volt valami furcsa reakció a szituációra, valami, amit az altantisziak nem cselként vetettek be ellene, vagy a fogolycserés terv ellen. Mivel a csapat ugyan úgy össze volt zavarodva, mint ő. Így szépen lassan ráhangolódott a Télapó elméjére. Nem volt nehéz megtennie, mert még olyan alap védelme sem volt, mint egy egyszerű humánnak. Még meg is lepődött rajta. Ám csak ez után csodálkozott el nagyon. Hiába próbált mélyebbre jutni a kiszemelt elmében, nem sikerült. Mi több, folyton folyvást valami fura figura alakú, édes mázzal bevont dolgok lebegtek az elméjében. S minél jobban igyekezett, annál erősebb lett a nyomás, s már az ízüket is érezte. Odáig fajult a helyzet, hogy jobbnak látta bontani a kapcsolatot. Még életében ennyit nem nyelt, hogy valahogy kiűzze a mézeskalács megelevenedett ízét a szájából. Ekkor eldöntötte, hogy minél előbb el akarja hagyni a várost. Atlantisznak pedig itt hagyja ezt a mézesmázas piros ruhást problémának. Ellesznek vele, az már biztos. Tamarának nem igen volt kedve további meséket hallgatni, és vesztegetni az idejét. 

Rodey vette észre a Télapó sokatmondó mosolyát. 
- Ez a maga műve? 
- Persze, így sokkal otthonosabb. Öreg vagyok már, megvannak a szokásaim, de ezt már mondtam. Inkább folytassuk a munkát, mert még sok ajándékot kell legyártani.
Sheppard legszívesebben már kiment volna egy ugróval felmérni az időjárási anomáliát, de nem hagyhatta itt Tamarát felügyelet nékül. Ronon felügyelete pedig elég ingatag volt. Nem akart volna megkockáztatni egy még nagyobb galibát, mint amiben jelenleg is voltak. 
- Ahogy én látom a helyzetet, két igen fontos elintéznivalónk is van. Az egyik a fogolycserénk, a másik pedig a Télapó játékügyletei. 
Tamara vette át a szót. 
- Ha sokáig húzzák az időt, a végén nem lesz kiket kicserélni. 
Woolsey értette a helyzet súlyát így felállt eddigi ülő helyzetéből.
- Ha, szabadna javasolnom! Mint a város vezetője, először foglalkozzunk a fogoly cserével és annak részleteivel. Utána pedig készségesen állunk rendelkezésre Önnek is a játékok ügyében - fordult végül a Télapó felé. 
- Hohohó!  Értelek Richard. Szóval most akarjátok megvitatni a részleteket. Csak nyugodtan, én addig sétálok egyet. Ilyen érdekes épületet úgysem sokat láttam még. 
Ezzel a Télapó elhagyta a konferenciatermet. Woolsey ráálította Chuckot, hogy tartsa szemmel. S mikor becsukódtak az ajtók, mint a két fél nyugodtabb körülmények között kezdhette meg a tárgyalásokat. 

 A Jó és Rosszgyerekek Nagykönyve

A város különleges vendége szépen, komótosan andalgott lefelé a kaputeremben levő nagy lépcsősoron. Nézelődött közben, mivel ilyen helyen még eddig nem járt. Pedig igen sok házban tett már látogatást. Ez mégis valahogy olyan más volt. Nem tudta volna megmondani miért, de más érzetet keltett benne. Megállt a nagy kör alakú portál előtt és szemét kicsit összeszorítva gondolkodott magában. 
Chuck a vezérlőben egy intéssel jelezte társának, hogy jöjjön vele. A nőnek nem kellett semmit sem kérdeznie, mikor meglátta a Télapót a kapuval szemben állni. Tudta mi a feladatuk. Bár még mindig kicsit szkeptikus volt, mégis izgatottság futott át rajta. Gyermeki emlékei utat törtek maguknak. Bár nem volt erre sok ideje, így inkább a feladatra fókuszált. Az öreg úrhoz érve, az úgy köszöntette őket, mint régi ismerősöket. Mosolyogva és kedvesen csillogó szemekkel. A lényegre tért, ami őt magát nem, de a két érkezőt meglepte. 
- Én már láttam ilyet. - Nézegette kicsit jobbra, balra. - Csak nem volt ennyire kék… 
- Hol látott ilyet? - nézett rá Chuck meglepetten. 
- A déli sarkon. Már régen volt, de tudom, hogy érdekesnek találtam már akkor is. Ki tenne oda a hófödte semmi közepére egy kőkört? A rénszarvasok szerették kipróbálni ügyességüket, hogy át-át szálljanak a szánnal a közepén. - Mosolygott az emlékeken. - Hohohó! Tudjátok, kedves számomra az a sarkkör is. Gyakran járok arra. 
- Mégis mikor látta pontosan? - érdeklődött Amelia. 
- Már régen volt, leányom! Nem emlékszem már rá pontosan. De, sokszor láttam. Azután egyszer csak eltűnt. Biztos betemette a hó, és elnyelte a jég. Cifra dolgokat tud csinálni a hó - ingatta a fejét. 
S ha már hó, Atlantisz is lassan de biztosan kezdett hasonlítani valamiféle hóbázisra. A fehér, csillámlóan szikrázó jégristályok táncát nem lehetett megállítani. A szél pedig olykor szinte függönyként sodorta amerre látta. Bár kérdéses volt, hogy mégis hogyan maradhatott meg Atlantisz környékén a hó egy olyan bolygón, ahol ez még a sarkkörökön sem mindennapi jelenség, nemhogy azoktól ilyen távolságra. Mi több, az óceán közepén. Ám ez jelen pillanatban valahogy lényegtelennek tűnt. 
- De, ha szeretnének szívesen megmutatom merre van. - Ajánlotta fel a Télapó. 
- Köszönjük, de már tudunk róla. Csak meglepett minket, hogy Ön is látta. - Mondta Chuck. 
- Ja, akkor jó. - Zárta le a körös témát a Télapó. - Gratulálok az esküvőhöz, Amelia. - Mosolygott a nőre. 
- Mi? Honnan tudja? - lepődött meg, mondhatni zavarban volt kissé. 
- Hohohó! Én vagyok a Télapó! Elég sok mindent tudok ám. Amilyen csintalan, verekedős kislány voltál annak idején, nem is csodálom, hogy a legtöbb gyermekkori rosszaságról a mai napig nem tud még anyukád sem. - A hangja teljesen nyugodt volt és semmi neheztelés sem volt benne. Amelia elpirult, de nem szólt semmit. 
Kollégája szólalt meg kicsit még mindig hitetlenkedve. Mivel hiába voltak egy másik galaxisban, hiába láttak már nem egy űrbéli fajt, Chuck még mindig kételkedett. 
- Maga tényleg a Télapó? 
- Hohohó! Persze, Chuck! Nézd, még a Jó és Rosszgyerekek Nagykönyve is nálam van! - ismertette a férfi jókedvűen, mintha mi sem lenne természetesebb. 
A két technikus egymásra nézett, fogalmuk sem volt, hogy most mi következik. 
- Mindig nálam van - mosolygott elégedetten, és mind a két tenyerét felfelé fordította. Egy szempillantás múlva ott termett egy könyv. A két atlantiszi csak nézte, de még el sem hitte, hogy mit lát. A könyvön amit először is felismertek, az egy szemüveg volt. 
- Hohohó! Hát, ezt fel kell vennem. - nevetett, miközben a helyére illesztette a kerek keretest - Mindig itt hagyom, itt megtalálom. A zsebemből folyton elhagytam valamerre, és vissza kellett érte mennem az északi-sarkra. 
A Télapó általában gyorsabban kinyitja a könyvét, ám most hagyott egy kis időt a vele levő két személynek, hogy magukhoz térjenek kicsit a meglepettségtől. A könyv méltán kaphatja meg a vaskos jelzőt, mivel elég sok lap bújt meg a két, kicsit nagyobb borító között. Régies kinézetű, picit kopottas jellege, csak pillanatnyi észrevétel. Hiszen jobban megnézve a könyv borítója valamiféle erősebb bőrből készülhetett. Azonnal feltűnt piros-vöröses színe, amin kacskaringós minták futottak végig körben. Ám a borító éke mégis a közepén lévő, kiemelkedő arany keretben lévő fenyőfa volt. A fenyő pedig meg-megcsillant a benti fényben. Olyan volt, mintha folyton csillogna kicsit, bármerről is nézi azt valaki. Kicsit olyan volt, mintha ha élő folyadék töltené ki a fenyő mintáját, ami állandóan változik. A könyv alsó részén egy gyönyörűen kidolgozott hópihe pihent, melyet fehér ragyogó kristályok díszítettek, a közepén pedig méltóan foglalt helyet egy piros nagyobb kő is. A Télapó olyan könnyedén lapozta fel, hogy a két másik személy még mindig csak némán figyelt. Olyan volt, mintha nem is lenne olyan súlyos a könyv, mint amilyennek kinéz. 
Chuck és Amelia kíváncsisága közelebb kúsztatta őket a könyvhöz. Belül a lapok olyan sárgás régies színben játszottak, rajta nevekkel. Úgy tűnt a nevek ábécé sorrendbe vannak szedve. Szép, íves, kalligrafikus betűkkel szerepeltek benne, mely írásmód hasonlított a régi tollak vonásaira. 
- Kit is nézzünk meg? - töprengett kicsit a Télapó. - Itt van Mike! - derült fel a hangja még jobban. 
Az eddig feketével írt megnevezések között a kisfiú neve most izzani kezdett. S a bal oldalon levő nevek közül az övé volt az, ami még a többinek is egy kis derengést kölcsönzött a fényessége által. Emellett megjelent egy jel. Egy cukorka. 
- Ó, ő is egy jó gyerek ám! - nézte a Télapó a vele lévő két személy arckifejezését. Mosolygott rajtuk, a csodálkozásukon. - Látjátok, itt mindenki benne van. 
Most a könyv eddigi bal oldalán lévő fényességhez a jobb oldalon egy felbukkanó információ halmaz tartozott. Mint kiderült, ez az épp aktuálisan ragyogó névhez kötődött. 
- Itt van minden fontos információ. Teljes neve, hány éves, egy aktuális kép róla. Térkép a házhoz, útvonal a fenyőzhöz, a kandallóhoz, zoknihoz, vagy épp ami az adott gyerekre jellemző. Mit kért eddig és mit kapott ajándékba Mikor épp ott vagyok náluk, a neve zölden csillámlik, utána lassan halványul el, mikor látogatásom végeztével távozom. - Felnézett a két még mindig nagyon kíváncsian pislogó technikusra. - Bár én ezt mind tudom, és olyan dolgokat is, amik a könyvben nincsenek is benne. Mint mikor Amelia leesett a bicikliről negyedikben. Vagy mikor te, Chuck betörted véletlen egy kővel a szomszéd ablakát, mikor egy madarat akartál elzavarni az ágról. Nekem erre nincs így szükségem, csak mások előtt veszem elő, hogy lássák kiről van szó. - Ameliára nézett, s lassan nyújtotta felé a könyvet. A nő egy pillanatig óckodott tőle, mert nem érezte magát méltónak arra, hogy átvegye. Ám a Télapó bátorító mosolya megtörte ezt benne, így lassan átvette. Nagyon furcsa volt, mert arra számított, hogy nagyon nehéz lesz. De most már kezd beigazolódni az a sejtés, hogy a könyv könnyebb, mint elsőre látszik. 
- Mégis, hogy működik ez? - Chuckban felébredt a technikai ösztön. - Hogy talált ide? 
- Mikor Torren neve megjelent, követtem az utat. - Mesélte élményeit közben. - Majd mikor itt leszálltam, a könyv hirtelen új nevekkel telt meg. - Amelia előtt elkezdte lapozni. S látták Torren nevét és sok másik gyerekét is, akik valószínűleg ebben a galaxisban vannak. Mégis az volt az érdekes, hogy a könyv mintha nem lenne vastagabb, miközben a Télapó lapozza szüntelen. 
Észre sem vették, hogy hirtelen egy ismerős személy lépett oda hozzájuk. 
- Látom jól szórakoznak! - mondta kicsit morcosan Rodney. Majd hátra intett. - Útban vagyunk, jobb lenne félre menni. 
Chuck szólalt meg. 
- Ezt magának is látnia kell! Ez a Jó és Rosszgyerekek Nagykönyve. Magától beleírta az itt levő gyerekek neveit és információit. Ez hihetetlen. 
- Pedig ez így van - bólogatott a Télapó. 
A tudósok vezetőjét nem hatotta meg. 
- Nagyszerű! Akkor ez olyan láthatatlan gyerek detektáló rendszer - jellemezte a dolgokat fura hangszínnel. 
Lassan elindultak oldalirányban. A Télapó visszavette a könyvet.
- Mégis, hogy működik ez? Mesélje el! - kérte Amelia is. 
- Azt csak a manó tudják! - csukta be a könyvet a Télapó, mikor is a lapok közül hópihék szálltak szanaszét. Chuck és Amelia csodálattal nézték, majd azt is, ahogy a könyv egyszer csak eltűnt. 
- Ja, a manók! Azok a kis zsenik! Csak találkoznék eggyel is, megnéznénk ki ért jobban a technikához… - dünnyögte McKay séta közben.