Bosszú

-Nézd nélküled is meg tudom oldani.- mondta Sheppard mellőlem.
-Tudom, de ott akarok lenni.- válaszoltam.
-Én pedig azt tudom, hogy semmi részed nem kívánja a találkozást Yasimmal.
-Kibírom és szükségem van arra a szerkezetre.
Néhány nappal ezelőtt ugrott be csupán az ötlet, amivel végre megmenthetném Rodneyt. Három hosszú és gyötrelmes hónap telt el azóta, hogy betettük a sztázisfülkébe. A tudósok nagy része éjjel nappal ezen dolgozott. Ám Mr. Woolsey egy hónap után felhívta a figyelmet a város egyéb gondjaira így ezzel a problémával egyedül maradtam. Radek időnként beszállt az ötletelésbe de csak nem sikerült semmit sem kifundálnunk egészen mostanáig. A tervem az volt, hogy Yasime klónozó gépében talán megmaradt valahol Rodney genetikai kódja, amivel talán újjá lehetne építeni a sérülteket vagy az épeket éppen leklónozni s bár Yasime szerint a gép csak az utolsó adatokat tartja meg és én voltam az utolsó alany mégis bízom benne, hogy sikerül. Csalódtam magamban, amiért ilyen sokáig tartott valamivel előhozakodnom. Carson is sokszor nyaggat, miszerint nem pihenek eleget. –Majd pihenek, ha megmentettem Rodneyt.- válaszoltam neki erre. Csak már ott tartanánk.
Így reménnyel telve léptem át az ezredessel a kapun. Az ő ötlete volt, hogy csak ketten menjünk, mert így talán Yasime megértőbb lesz bár én nem bíztam ebben. Kedveli, az ezredest engem pedig szeret bosszantani már csak a gondolattól, felhúzom magam, hogy ő valahol én vagyok. De most félretettem mindent Rodney és a gyermekünk érdekében. ~A mi gyerekünk.- mosolyogtam magamban, ahogy célba vettük Yasime faluját.

-Ugróval kellet volna jönnünk.- szólt Sheppard.
-Ha megvan, a szerkezet majd visszaszólunk.
-Csak nem gondoltam bele milyen messze is van az a vár.
-John, kibírom.
-Persze, de ha elfáradtál vagy…
-John.
-Rendben.
-Még mindig katona vagyok.
-Kivettelek az aktív szolgálatból.
-Lehet, de attól még az vagyok.
-Nem is mondtam, hogy nem csak…
-Csak terhes vagyok.
Csendben haladtunk tovább a falu felé és épp egy kis tisztásra érkeztünk az erdő közepén, amikor furcsa zaj ütötte meg a fülünket.
-Ez egy hajó.- nézett fel Sheppard.
-Nekem ez a hajó nagyon ismerős. A fenébe!- ütött belém a felismerés.
Megragadtam Johnt a mellényénél fogva és elkezdtünk rohanni a fák felé ám az utolsó pillanatban egy fénysugár ragadott magával.

-Rebecca.- hallottam elmosódottam az ezredes hangját.
-Uram.- válaszoltam ösztönösen.
-Ébredj.- tartotta tenyerei közt az arcom.
-Mi történt?- ültem fel.
-Elkábítottak minket. Lidércekre tippelnék a sugártechnológia miatt, de ez a cella valahogy ismerős.
-Igen nekem is. Felismertem a hajót. Ugyanolyat találtunk Rodneyval MMG1285-ön.
-Ebből még baj lesz.
-És ez akkora meglepetés?
-Hogy érzed magad?
-Megvagyok. Csak valahogy most jobban leterhel a dolog. 

Mikor értünk jöttek és végigvezettek a folyosón éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Két találkozást is sikeresen túléltem, de valahogy nem voltam biztos benne, hogy a harmadikkal is ilyen szerencsés leszek. A szoba üres volt és az őrök is magunkra hagytak felsandítottam Sheppardre, aki katonásan derítette fel tekintetével a helyet. Léptek zaja hallatszott mögülünk és szinte láttam magam előtt azt az önelégült mosolyt. 
-Ezredes, százados örülök, hogy újra találkozunk.- nevetett hidegen Tolmer. –Kicsit nyúzottnak tűnik drágám.- simított végig mutatóujjával az arcomon.
Ösztönösen rántottam félre az arcom mire egy hatalmas pofon volt a jutalmam. Az ezredes megindult felé, de a semmiből két nagydarab barbár termett mögöttünk s sikeresen lefogták. 
-Egy csapat férfi sem okoz annyi gondot, mint ez a nőszemély!- ordította el magát. -Vajon mi ennek az oka?-halkított le miközben majd belemászott az arcomba.
-Nehéz eset vagyok.- gúnyolódtam.
Tolmer keze ökölbe szorult az idegtől majd lesújtott vele, hogy a földre estem. Az ezredes vadul próbált kiszabadulni az emberi bilincséből, de nem sikerült neki.
-Ne bántsa! Inkább engem!- rántott magán egyet.
-Ne féljen, utána maga következik.- válaszolta Tolmer. –Van némi elintéznivalóm a századossal.
-Nem bánthat egy terhes nőt!
-Terhes? Nocsak - nocsak. És ki a szerencsés apuka?- hajolt le hozzám, mert még mindig a földön ültem. –Csak nem Sheppard ezredes?
-De.- vágtam rá hirtelen mire John döbbenten figyelt.
-Akkor együtt hal meg a kis család.- mosolygott.
-Még mindig Atlantiszt akarja?
-Miért el akar vinni?
-Megvan már az ősgén?
-A mintáik elégtek az első találkozásunkkor, ha emlékszik.
-Sheppard ezredesben fordul elő a legtisztább formában a bázison, és persze mint tudja bennem is természetes.
-Mire akar ezzel kilyukadni?
-Képzelje el, hogy a gyermekünkben mekkora arányban fog majd előfordulni. És addig is itt vagyunk mi. Ismerje be, hogy a hasznunkat tudná venni.
Az idegen láthatóan elgondolkodott azon, amit mondtam.
-Vigyétek őket vissza!- adta parancsba Tolmer.

-Ez mire volt jó?- kérdezte John a cellába érve.
-Nyertem magunknak némi időt.
-Mikor azt mondtad az enyém a gyerek azt hittem mindkettőnket rögtön megöl.
-Hidd el, ha megmondtam volna, hogy Rodney az apja tuti, hogy halottak lennénk. Őt gyűlöli utánam a legjobban.
-Kedves. És amúgy mi a terve százados?- gúnyolódott az ezredes.
-Nos Uram.- nyomtam meg a megszólítást. –Várjuk, hogy mit lép. Addig is ki kéne jutnunk. Már megint. Vajon hányszor kell még megszöknöm innen?
-Legalább van már benne tapasztalatod.
-Akkor gondolkodjunk.
Alig, hogy kimondtam két férfi közeledett a cellánk felé.
-Üdv fiúk!- intett Sheppard.
Láthatóan nem értékelték az ezredes humorát és nagyot löktek rajta át a küszöbön.
Egész nap nem ettem semmit így kezdtem szédülni. Egy elágazáshoz érve az egyik katona engem balra vezetett át a másik folyosóra elválasztva az ezredestől.
-Hé!- hallottam John hangját a szomszédos folyosóról.
Kis barátom egy ajtóhoz vezetett. Szó nélkül kinyitotta majd bevezetett ezután körbenézett a helyiségben és távozott. A szoba kellemesen volt berendezve a szemben lévő falnál egy hatalmas ágy terült el mellette egy kis asztalka valami lámpaféleséggel. A szoba közepén egy újabb kis asztal rajta étellel. Szinte földi szállodai szoba hatását keltette. Gyanakodva méregettem az elém rakott ételt. A gyomrom tápanyag után kiabált, de nem bíztam Tolmerben. Végül leültem az ágy szélére és onnan szemeztem az elém rakott finomságokkal.
-Nem éhes?- nyílott az ajtó mögötte Tolmerrel.
-Hol van az ezredes?
-Nincs baja egyelőre. Levettünk egy kis mintát most pihen.
-Egy ilyen szobában?
-Természetesen nem. Maga az állapota miatt van itt, nem azért mert a vendégemnek tartom. Apropó állapot a múltkori találkozásunknál nekem úgy tűnt, hogy Dr. McKay és maga…
-Mi barátok vagyunk.
-Igazán mert az előbb is azt kérdezte, hogy hol van az ezredes. Nem tudom mi arrafelé a szokás, de én nem hiszem, hogy a katonaság engedi, az ilyes kapcsolatokat meg aztán maguk sem tűnnek ifjú gerlepárnak. Bár az ezredes láthatóan kedveli.
-Mire akar ezzel célozni?
-Engem nem érdekel, hogy kié a poronty, de abban igaza volt, hogy hasznukat tudom majd venni. Azonban ha bármivel próbálkozik, abban a pillanatban megölöm és nem fog meghatni a gyermeke sem. Értve vagyok?
Szótlanul bólintottam és ösztönösen kaptam a hasam irányába.
-Kérem addig is egyen. Szüksége lesz az erejére.- kapott fel a tányérról egy falatot.
Mikor kiment vonakodva, ám de megettem az elém tett ételt. Majd az ajtóhoz sétáltam s elkezdtem babrálni a konzollal.
-A francba!- kaptam be a megégett ujjam.
De azért nem adtam fel és tovább bizgeréltem.
-Ez az!- adta meg magát a zár.
Hangok szűrődtek át a szomszédos folyosókról, ahogy bóklásztam az ezredes után kutatva. Mikor körülbelül tíz perc után meglett meglepődve rohant a cellája rácsához:
-Rebecca.- szólt inkább mérgesen semmint örömteljesen. –Mégis mit csinálsz itt ha Tolmer itt talál…
-Nem lesz baj.- nyugtattam.
-Menj vissza!
-Mi? Nem! Meg kell szöknünk.
-Kell egy terv és nem foglak kitenni semmilyen veszélynek.
-Majd rögtönözünk.
-Rebecca!- morgott John. Menj vissza! Ez egy parancs!
-De…
-Semmi de! Megoldom! Menj vissza és addig maradj is ott ameddig én nem szólok. Ne áruld el, hogy ki tudsz jutni.
-Rendben.
Szerencsésen visszajutottam ugyanazon az útvonalon kellemetlen találkozások nélkül. Dühösen huppantam le az ágyra majd elnyomott az álom.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, amikor másnap felkeltem. Legalábbis úgy gondoltam, hogy másnap van. Első mozdulatként rögtön a hasamhoz kaptam ellenőrizve, hogy minden rendben van és Tolmer nem jött rá a kis szökésemre. A szoba ugyanolyan volt, mint azelőtt csupán némi étel jelezte, hogy valaki járt benn. Már épp a kiszökésen gondolkodtam, amikor kinyílt az ajtó.
-Jó reggelt százados.- lépett be Tolmer.
-Volt.
-Hm. Hogy aludt?
-Látni akarom az ezredest.
-Hamarosan. Addig is beszélgessünk.
-Tudja, hogy nem mondok magának semmit.
-Nem hát persze, hogy nem. De ha tudni akarja, 5 órán belül Atlantiszon leszünk, és akkorra talán meggondolja majd magát.

Vánszorogtak a percek, de már nem is tudom mennyinél tartottam, amikor újfent nyílt az ajtó. Két gorilla vezetett a folyosókon át a vezérlőbe. 
-Százados. Örülünk, hogy csatlakozik, hozzánk már csak 1 óra van hátra a műsorig.
-John!- rohantam volna a földön fekvő szinte félholtra vert alakhoz. –Mit tettek vele?!
-Csak beszélgettünk. De tudja, valami érdekelne. Mindenki ilyen makacs maguknál, mert akkor lesz némi konfliktus népeink között.- mosolygott hidegen Tolmer.
-Eresszenek!- rántottam magamon egyet, de a két ősember szilárdan tartott.
Tolmer tovább beszélt, de nem figyeltem oda. Tekintetem Sheppard és az asztalon lévő pisztoly között cikázott.
-Elmehettek.- szólt Tolmer.
A két gorilla elengedett majd elhagyták a szobát. John kétségbeesetten jelzett, hogy meg se próbáljam, de mikor Tolmer elfordult a kezem már a fegyvert markolta.
-Csak semmi ostobaság százados végtére is mit ér, ha engem megöl, az őrök bejönnek, és sosem jutnak le egyben a hajóról.
-A maga halála mindent megér.
-Ha így állunk.- fordult egyet majd egy hirtelen mozdulattal egy tőrt döfött az idő közben feltápászkodott ezredes hasába.
Durr! Dördült el kezemben a pisztoly. Az őrök hamarabb benn voltak, mint ahogy Tolmer földet ért volna. Durr! Durr! Terültek el végül ők is majd a konzolhoz sietve lezártam az ajtókat az egész hajón. Megfordulva láttam a három tökéletesen fejbe lőtt hullát magam előtt és éreztem, hogy rosszul leszek. Persze egy-egy küldetésen még a CSK-nál is lőttem le embereket, de nem ilyen közelről nem ilyen hidegvérrel. Teljesen más érzés valakit így lelőni, mint menekülés közben a P90-essel.
-John.- térdeltem mellé mikor halk nyögése visszarepített a valóságba.
-Szép volt.
-Ez az én hibám.- mértem fel a sérüléseit.
-Nem nem az.
-Nem nem nem! Nem aludhatsz el.- paskoltam meg az arcát.

Sikerült elállítanom a vérzést, de az ezredes nem lett jobban.
-Hé!- paskoltam meg újra mikor elaludni készült.
-Meg fognak találni minket.
-Ne aggódj.
Majd felkeltem és intézkedtem.
-Mit csinálsz?
-Kiszorítom a levegőt a hajó azon részeiből ahol senki sem tartózkodik így elvágom őket egymástól és tőlünk.
-Mennyire vagyunk Atlantisztól?
-Fél órára.
-Rebecca.- szólt erőtlenül. –Azt hiszem, nem bírom ki addig.
-Dehogyisnem.- térdeltem mellé. -Ne merészelj te is itt hagyni megértetted!- de már gyűltek a könnyek a szememben. – Nem veszíthetlek el téged is. Tarts, ki kérlek.- nyeltem vissza a könnycseppeket.
Halványan bólintott majd felkeltem és igyekeztem nagyobb teljesítményt kisajtolni a hajtóművekből.
-Sikerült.- szóltam Johnnak. –Csak tíz perc és ott leszünk feltéve, ha nem robban fel a hajtómű.

Tíz perc után végre tényleg megérkeztünk. Sheppardnek már tényleg nehezére esett az ébrenlét. Reszketett és fáradt volt a vérveszteségtől.
-Atlantisz itt Carlton százados. Engedélyt kérek leszállni a városba. Sheppard ezredes súlyosan megsérült azonnali orvosi ellátásra szorul.
-Százados itt Woolsey fejtse, ki kérem a helyzetet.
-Erre nincs időnk!- szóltam mogorvábban, mint ahogy elvárható lett volna.
-Százados.
-Tolmer elrabolt minket a bolygóról. Idefelé tartott, amikor átvettük az irányítást. Az ezredesnek súlyos szúrt seb van a hasán.
-Van más is a fedélzeten?
-Igen a hajó legénysége, de be vannak zárva.
-És Tolmer?
-Halott. Kérem, azonnali orvosi ellátásra van szüksége az ezredesnek.
-Rendben százados az engedélyt megadom.
-Köszönöm Uram.

-Hogy van kedvesem?
-Mondja meg maga.- válaszoltam Dr. Beckettnek.
-Az eredményei alapján teljesen jól vannak maga is és a baba is.- moslygott kedvesen.
-És az ezredes?- intettem a szomszédos ágy felé.
-Meg kellett műteni, de a legrosszabbon már túl van. Fel fog épülni.
- Elmehetek?
-Éjszakára benntartanám megfigyelésen. Addig is hozok valami vacsorát.
Hálás mosolyt küldtem a doktor felé majd végignyúltam az ágyon és John felé fordultam. Megkönnyebbülve néztem, ahogy fel és lesüllyed a mellkasa. Könnyek égették a szemem, ahogy arra gondoltam majdnem ő is meghalt miattam. Aztán eszembe jutott Rodney és utat engedtem a sírásnak. Tudtam, hogy ma éjszaka is vele fogok álmodni. Szemeim lassan lecsukódtak miközben szipogva simogattam a hasamat egy boldog jövő reményében.