Hóesés

-Holnapután karácsony mi meg itt körözünk valahol az Isten háta mögött.- bosszankodott Rodney.- Mégis meddig repkedünk még itt?

-Ameddig fel nem derítettük a bolygót. Mellesleg ha jól tudom te sem fogsz a Földre utazni.- oltotta le John.

-De a karácsony az minden bolygón karácsony.

-De az még két nap úgyhogy hűtsd le magad. Apropó a maga nevét sem láttam felírva százados.- fordult hozzám Sheppard.- Ez azt jelenti, hogy számíthatok a szolgálataira az ünnepek alatt.

Hirtelen belefeledkeztem a szó hátterébe: „szolgálataira”. Szinte érkezésem óta azaz körülbelül fél éve fennáll az a helyzet, hogy az ezredes láthatóan vonzódik hozzám, s finoman ezt a tudtomra is adja. Vacsorameghívásokkal melyeken bár ott van a csapat többi tagja is de mások is említették már a dolgot. Ezenkívül ott vanna még a bókjai és az a kék szempár is. Be kell valljam élvezem e kitűnő férfi figyelmét mégis emészt a bűntudat mert én más iránt érzem amit ő irántam.

-Igen. Persze.- böktem ki végül.

Az ugró lassan ereszkedett miközben McKay tovább nyomta az üneppel kapcsolatos megfigyeléseit, élményeit.

A bolygón zöld növényzet burjánzott. Hihetetlen mennyire földi hatása volt mégis valami csodásan érinthetetlen hatás keveredett bele. Ahogy egyre beljebb jutottunk úgy vettük észre, hogy lakatlan, ezzel mégjobban növelve vonzerejét a szememben.

-Találtunk egy nyaralóhelyet!- lelkendezett Sheppard a megbeszélésen.

-Ezen kívül van más előny e a bolygónak?- kérdezte Woolsy.

-A levegő koncentrációja és annak szennyezetlensége valamint a terület lakatlansága éskedvező földrajzi viszonyok miatt- vettem át a szót- azt kell mondjam ez a bolygó tökéletes.

-Tökéletes? Ez tudósszájból igencsak szokatlan kijelentés.

-Tudom Uram de ez az igazság.

-Rendben Dr. Carlton. Akkor megvan az új Alfa-bázis.- zárta le Mr. Woolsy.

Az ebédlő kihalt vol szenteste előestéjén. Csupán néhányan szálingóztunk az asztalok között.

-Hallottatok az összejövetelről?- törte meg a csendet Teyla.

-Miféle összejövetelről?- érdeklődtem.

-Mr. Woolsy rendezi nekünk akik itt maradtak azért, hogy mi is ünnepelhessünk.

-Ez csodás.- dobta a tányérjára az ételt Rodney.

-Gondolom nem kötelező részt venni rajta.- tettem hozzá.

-Hát persze aztán meg megjelennek az ajtaja előtt katonákból, orvosokból meg tudósnak nevezett egyedekből összeállított karácsonyi kórus.

-Ezzel nem tudok vitatkozni.

-Köszönöm.- mondta a doktor.

-Szóval maga sem szeretne jönni?- nézett rám John.

-Biztos hatalmas banzáj lesz de én inkább kihagyom.- válaszolt helyettem McKay.

Sheppard továbbra is engem nézett várva a megérdemelt választ.

Inkább aludni mentem.

Másnap már egészen kihalt lett a város. Teylához igyekeztem egy kis teára amikor látom, hogy ő is csomagol.

-Maga is elmegy?- kérdeztem.

-Óh Dr. Carlton. Ige de csak a szárazföldre.

-Aha.- bólogattam.

-Minden rendben Rebecca?

-Igen. Csak tartok ettől az estétől.

-Nem szereti a karácsonyt?

-Nem erről van szó csak már nagyon régen nem ünnepeltem.

-Biztos jól fogja magát érezni. John és Rodney is ott lesz.

-És Ronon?

-Ő velem jön. Kér egy csésze teát?

-Igen ha még ráér.

A tea lazítóan hatott rám szinte kioltotta a görcsöket a testemből.

-Nagyon finom a tea.- intettem felé a kis pohárral.

-Kérdezhetek valamit?- kezdte Teyla.

Intettem, hogy folytassa.

-Sheppard ezredes miatt nem akar menni?

-Én nem is tudom. Nem tudom, hogy mit tegyek.- bukott ki belőlem.- Kedvelem őt és bátor,vicces és helyes de… Nem akarom megbántani.

-Na és Dr. McKay?

-Mi van vele?

-Láttam ahogyan egymásra néznek.

-Ez bonyolult. De nem is akarom tovább feltartóztatni. Jobb ha megyek. Üdvözlöm a népét.

Azzal kisétáltam az ajtón.

Este tanácstalanul lépkedtem az ünneplők között. A tekintetek megtaláltak és én kezdtem magam kényelmetlenül érezni a piros pántnélküli sifonruhámban.

-Nagyon csinos ma este Rebecca. Pezsgőt?- nyújtotta felém a talpas poharat John.

-Köszönöm Uram.- kortyoltam bele az italba.

-Csak John.- mosolygott rám.

A teremben mindenhol fűzérek és fagyöngyök lógtak amiket igyekeztem a legnagyobb ívben kikerülni amíg egy asztalt kerestünk az ezredessel.

Mikor találtunk egyet, kihúzta a széket majd be is tolta azt alattam.

-Furcsa kiengedett hajjal.- kezdett bele.

-Gondoltam a hajam is had ünnepeljen.

Bár kicsit sem volt vicces ő mégis elnevette magát s ezzel együtt én is.

A terem hangulatosan volt megvilágítva, halk zene szólt melyet beszélgetések színeztek. Nem is tudom meddig azt sem, hogy miről beszélgettünk de azon kaptam magam, hogy nagyon jól érzem magam. Vagy csak a pezsgő hatása lett volna.

A szomzéd asztalnál Rodney egy nővérkével beszélgetett és úgy tűnt ők is élvezik egymás társaságát.Mikor felpillantott a tekintetünk találkozott.

Farkasszemezésünket katonák egy kisebb csoportjának érkezése törte meg.

-Uram!- szólt Barry tizedes- Meghívhatjuk egy italra?

-Most nem igazán alkalmas.- válaszolta a kérdezett.

-Ugyan menjen csaknem akarom kisajátítani. Én is megyek, elvegyülöm.- szabadkoztam.

Azzal felálltam és a búvóhelyemre mentem.

Nem volt szokatlan dolog, hogy szinte mindenkinek a városban volt egy külön kis erkélye ahol egyedül lehetett. Az enyém csodás kilátást nyútott az előttem elterülő városrészre, az óceánra és a napnyugtákra. Akár egy öcsillagos szálloda.

A hűvös esti szellő simogatta a bőrömet és húzgálta a szoknyámat. Meredten a gondolataimba merülve bámultam a sötétséget, észre sem véve, hogy valaki bejött.

-Jól van?- kérdezte egy hang melytől végigfutott valami a gerincemen borzongásba hozva az egész testemet.

-Igen köszönöm.- néztem bele a mélykék szempárba.- Hogy talált meg?

-Tudom, hogy idejár.

-Óh, kémkedik utánnam Dr. McKay?

-Nem én nem csak megfigyeltem mármint észrevettem.

Muszály volt nevetnem a kis esetlenségén.

-Köszönöm, hogy aggódik de a partnere már biztos hiányolja.

-Ő? Ő nem a partnerem.

-De én azt hittem…

Nemlegesen rázta a fejét láttam ahogyan morfondírozik valamin de mire szóvá tettem volna megszólalt.

-Maga és Sheppard maguk?

-Nem mi nem! Mi sem!

-Értem.

-Nem fázik?- kérdezte de már terítette is rám a zakóját.

Mosolyogva biccentettem felé.

Néztük a koromfekete égboltot amin ma egy csillag sem ragyogott. Csendes és üres volt az éjszaka.

-Itt nem esik a hó?- törtem meg a csendet és ezzel együtt a pillanatot is.

-Nem a bolylgó éghajlata…- kezdett bele én azonban elnevettem magam.- Mi az?

-Semmi. Csak hihetetlen, hogy az ember feltesz egy egyszerű eldöntendő kérdést s maga képes kiselőadást csinálni belőle.-Ne haragudjon- tettem hozzá rögtön- nem azért mondtam én csak… Hiányzik a hó.

-Akkor miért nem ment a Földre?

-Nem lett volna sok értelme.

-Miért?

-Nem lenne hova mennem. És úgy érzem ez a város már az otthonom. Ezek az emberek pedig a barátaim. A családtagjaim.

-Egyáltalán nincs senkije?

-A szüleim meghaltak még öt éves koromban testvéreim pedig nincsnek.

-Sajnálom.

-De ha jól tudom önnek van egy húga igaz?

-Igen de elutaztak a rokonokhoz. S tudja az ilyesmi nem az én asztalom. Csak beszélnek egész álló nap a legostobább témákról és ha mégi netalántán felmerül valami normális téma nem tudnak értelmesen hozzászólni. Az emberek ostobák!

-Hm. Ez igaz.- értettem vele eggyet.

- Szóval miért szereti a havat?- váltott hirtelen témát.

-Nem a hó maga amit szeretek hanem amit számomra jelent.

-És mit jelent?

-Tényleg érdekli?

-Persze.- csusszant kicsit közelebb.

-Az egyetlen emléket a szüleimről egy havas kertet. Azt sem tudom megtörtént e. De mégis mikor esik a hó közelebb érzem őket. Ez butaság nem?- nyeltem vissza a könnyeimet.

-Nem egyáltalán nem.

Égszínkék szempár találkozott az enyémmel s éreztem ahogy az egész testemben szétárad a forróság ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Már szinte érztem az ajka ízét amikor megsercent a rádió a zakó zsebében.

-Rodney.- hallatszott Sheppard hangja.

A pillanat elszállt. Mozdulni sem tudtam ezért ő vette ki a készüléket. Ahogy az ujjai a felsőrész zsebében igyekztek megtalálni a tárgyat finoman az oldalamat súrolták amitől mintha kanócokat gyújtottak volna meg azokon a pontokon s a testemben tekeregve jutták volna el mindenhova a forróságot.A művelet közben egyszer sem nézett oldalra. Úgy nézett a szemembe mintha egy térképet talált volna a kezének a rádióhoz. Az érzékszerveim eltompultak,  külső szemlélője voltam csupán a jelennek. A beszélgetésből semmit sem érzékeltem.

-Valami bekrepált fenn a kaputeremben.

-Akkor menjünk.- jutottam végre szóhoz.

-Megoldom. Menjen csak vissza.

-És ön vissza jön még?

-Nem valószínű.

-Ez esetben.- kezdtem bele.

Majd gyengéd csókot leheltem az arcára magamon is meglepődve.

-Boldog karácsonyt Rodney!

-Boldog karácsonyt Rebecca!

Nem mentem vissza egyenest a szobám felé vettem az irányt. Az ágyamra dőltem úgy ahogy voltam és kitört belőlem a zokogás.

Csak feküdtem ott és néztem ki a semmibe amikor kopogtattak az ajtón. Jóval elmúlt már éjfél amikor ajtót nyitottam.

-Rodney.

-Van egy meglepetésem velem jönne?

-Én…én…- dadogtam.

-Bízzon bennem. Hunyja le a szemét.

Elképzelni sem tudtam hová visz az éjszaka közepén. Egy nem gyakran használt folyosóra vezetett éreztem itt alacsonyabb a hőmérséklet így a harisnyás lábaim kissé fáztak. A felsőtestem meglepően nem fázott és akkor jöttem rá, hogy a zakó még mindig rajtam van. Rodney keze a hideg ellenére is finom meleg volt ahogy a csuklómnál fogva vezetett.

-Itt is vagyunk. Még ne nyissa ki a szemét.- utasított.

Hallottam ahogy az ajtó kinyílik majd gyengéden bevezet. A hőmérséklet itt kedvezőbb volt mint odakinn.

-Most már kinyithatja.

Életemben nem tárult elém szebb látvány mint akkor. És ennyire meghatódva sem voltam soha. A könnyeimmel küszködve csodáltam a szobát melyet digitális hóesés borított be.

-Én szóhoz sem jutok.- szipogtam.- Ez annyira gyönyörű. Még soha senki…

Éreztem, hogy el fogom sírni magam. A hópelyhek lassan hullottak alá szinte igazi hatást keltve. A szoba félhomályban úszott kiemelve a pelyhek fehérségét. Majd felcsendült egy dal: Gary Jules-Mad World.

-Szabad?- nyújtotta felém a kezét.

Válasz nékül megfogtam és hagytam, hogy vezessen. Összhangban ringatóztunjk a zene ritmusára miközben szorosan magánál tartott. Éreztem a szíve lüktetését ami közel azonos őrült tempóval üzemelt akárcsak az enyém. Az orrából kiáramló meleg levegő simogatta a nyakmat amitől az egész testem libabőrös lett.

-Köszönöm Rodney.- mondtam átkarolva a nyakát. Megindult néhány könnycseppem is melyek a gallérján landoltak. Örömkönnyek voltak ezek mert éreztem nem is lehetnék boldogabb. Mert tudtam, hogy ebben a pillanatban visszavonhatatlanul beleszerettemRodney Mckay-be.