Ünnep

-Carson! - kiáltottam a doktorért.
Holtfáradt fejjel rohant be hozzám majd az üveghez tapadva néztük, ahogy Rodney ébredezik. Egyetlen pillanat alatt már lenn is volt az ágya mellett. Én meg csak álltam ott, ahogy megrohamoztak a gondolatok arról, mit is fogok majd mondani neki. Láttam, ahogy beszélgetnek majd Rodney felnéz pontosan rám. A szívem csak úgy zakatolt az agyammal együtt. Végül Beckett intett, hogy lemehetek.
Mikor kinyílt az ajtó a doktor távozott én pedig remegő végtagokkal léptem be. Közelebb menvén láttam, hogy sokkal fáradtabb, mint amilyenek mutatja.
-Szia. - mosolyodott el.
Egyszerűen nem bírtam tovább a karjaiba vetettem magam és alig akartam elhinni, hogy újra velem van.
-Soha többé ne tedd ezt velem. - szipogtam.
Gyengéden simogatta a hajamat, míg a másik karjával magához szorított.
-Soha többet. - ismételte majd megcsókolt.
Újra s újra megcsókoltuk egymást félve, hogy ez csak egy álom és mindjárt fel kell, hogy ébredjünk. Aztán csak feküdtünk csendben, egymás karjaiban, míg meg nem szólalt:
-Nem azért mintha nem tetszene, csak úgy mondom mintha felszedtél volna pár kilót. Vagy csak én emlékszem rosszul végül is 5 hónap...
Félbevágtam a mondatát azzal, hogy elkezdtem sírni.
- Hé én nem úgy gondoltam így is te vagy itt a legdögösebb csaj.
- Lesz még rosszabb. - válaszoltam.
- Majd lejársz Rononnal edzeni és mire észbe kapsz már le is olvadtak azok a plusz kilók. 
- Egyhamar nem hiszem.
- Tudom, hogy nem volt időd mostanában edzeni miattam, de majd meglátod, hogy egy kettőre újra bomba formában leszel nem mintha most nem lennél… de kérlek, ne kelts bennem több bűntudatot így is van elég.
- Nem miattad van, vagyis részben miattad- ültem fel hogy a szemébe tudjak nézni. - de...
- Most jól összezavartál.
- Rodney kérlek, ne borulj ki.
- Rendben.- láttam, ahogy egy pillanatra megáll benne az ütő.
- Terhes vagyok.
Ettől a mondattól még jobban lesápadt. Arcomról lefagyott az előbbi ráerőltetett mosoly és csak néztünk egymásra szótlanul.
- Nem mondasz semmit?- kérdeztem.
- Az enyém?
- Persze, hogy a tiéd.
- Jó, csak mert le voltam hűtve ... És… Hűha.
- Örülsz neki?- kérdeztem, de féltem a választól.
- Persze. - törölte le a maradék könnyeimet. - Csak egy kicsit váratlanul jött ez és hát egy kicsit meg is rémültem tudva, hogy, hogy állok a gyerekekkel. - hadarta. 
- Jól vagy?
- Igen, de azt hiszem volt egy kisebb infarktusom.
- Remek apa leszel.
- Ezt majd mondd meg neki is. - mutatott a kis pocaklakónkra.
- Rendben. - öleltem újra át. - Szeretlek.
- Én is téged azaz, hogy titeket.

Csendes és boldog volt az éjszaka, amit újra Rodney mellett tölthettem. Közel egy hétig volt még a gyengélkedőn ahol Carson minden létező vizsgálatot elvégzett rajta. Mr. Woolsey ragaszkodott hozzá, hogy nem kell törődnöm a munkával majd Zelenka megoldja. Sam is eljött elbúcsúzni, de ígérte, hogy csak egy rövid időre, mert ha Rodney jobban lesz, átadják az őrnagyi címemet. Nem tudtam eléggé megköszönni neki, amit tett mire ő csak azt mondta: - Erre vannak a barátok. 
-Húh. - ébredtem fel egy görcsös érzésre az éjszaka közepén. 
Alig múlt hajnali fél 3 és mivel nem volt túl nagy és nem követte újabb így visszafeküdtem. Behunytam a szemem és gombnyomásra még egy jelentkezett. Ezúttal egy kicsivel nagyobb. Mélyeket lélegeztem hátha elmúlik, de egyre sűrűbben jöttek és fájdalmasak voltak. ~Ez még nem lehet, a szülés még korán van. Ez valami más.~ gondoltam magamban. 
-A francba! - ez már elég nagy volt. -Rodney. - keltegettem magam mellett. - Rodney.
Fél évig volt lefagyasztva mégis alszik, mint a bunda.
- Szentségit!- kezdett tényleg fájni a dolog. - Rodney!- kiáltottam rá mire már reagált.
- Mi.. Mi az?- pislogott zavartan.
- Hívd Carsont!  Gyorsan!
- Mi a baj?
-Nem tudom, de valami nem stimmel!
- Itt McKay orvosi vészhelyzet a szobámban. Már jönnek. - fordult felém.
- Rodney…
- Nem lesz, baj meglátod, csak tarts még ki egy kicsit.
Az ajtó jelzett és Dr. Beckett be is nyomult rajta.

- Nem lesz, baja csak többet kell pihennie. Az utóbbi időszak nem igazán tett jót neki. - hallottam Carson hangját félálomban.
- És a baba?- szólt Rodney is.
- Neki sem lesz semmi baja. Feltéve, ha Rebecca betartja az orvosi utasításaimat.
- Majd én betartatom vele.
- Azt megnézem. - nyitottam ki a szemeimet.
- Szia. - jött az ágyam mellé Rodney.
- Szia.
- Hogy érzed magad?
- Egész jól.
- Megijesztettél.
- Magamat is.
- Jobban fogok figyelni rád, azaz rátok.
- Nem lesz baj most, hogy itt vagy. A legnagyobb gondom az lesz, hogy keressek, egy elég nagy szobát ahová befér egy kiságy.
- Máris ráállítom Zelenkát.
- Rodney.
- Mi az?
- Megoldom.
- Pihenned kell.
- Ugye nem várod el tőlem, hogy a maradék két és fél hónapot az ágyban töltsem?
- Hát reméltem, hogy…
- Rodney. Nem lesz semmi baj.

Kopp. Kopp.
- Bejöhetek?- kérdezte O’neill tábornok.
- Természetesen Uram.
- Hogy van?
- Jól. Bár egy kicsit izgulok.
- Nincs oka rá. Csak odajön és hagyja, hogy feltűzzem magának és persze imádkozik, hogy ne állítsam magába a tűt. - nevetett.
- Igen Uram. És szeretném elmondani mennyire megtisztelő, hogy személyesen ön adja át.
- Nem is engedtem volna másnak. Mellesleg jó a méret? Carter órákig válogatott.
- Igen úgy tűnik. - igazgattam az egyenruhámat.
- És McKay, hogy viselkedik? Csak egy szavadba kerül és…- változtatta meg a hangnemet.
- Jól. Jól viselkedik. - nevettem.
- El is várom.
- Tényleg köszönöm, hogy itt vagy.
- Gyere ide. - ölelt át. - Mintha csak tegnap vettelek volna fel a Csillagkapu programba.
- Zavarok?- lépett be Sam.
- Dehogy. - vágta rá Jack. - De azt hiszem, a leendő őrnagy el akar csábítani.
- És sikerült neki?
- Talán.
Mosolyogva néztem a két, szívemnek igencsak kedves emberre, akik mindig ott voltak nekem és támogattak amióta csak betettem a lábamat a légierőhöz.

Végigmosolyogtam és beszélgettem a ceremónia utáni órákat olyannyira elmerülve, hogy Rodneyt teljesen szem elől tévesztettem. Mikor oszolni kezdett a társaság a szobánk felé vettem az irányt. Nem volt ott. Ép kifelé igyekeztem volna, amikor egy fehér papíron akadt meg a tekintetem. A párnámon virított csendesen: 
„Ha megszabadultál várlak a titkos helyünkön.”
Rodney.
A mi titkos helyünk egy szoba volt Atlantisz egy nem túl használatos folyosóján. Ott nyerte el végleg a szívemet a rögtönzött kis hóesése után.
Mikor beértem a szobába lágy zene szólt. Kellemes félhomály volt csupán a gyönyörűen megterített asztal közepén álló gyertyák világították be a helyiséget. Rodney az asztal mellett állt és várta, hogy közelebb merészkedjek. 
- Erre nem számítottam. - értem oda. - Ez annyira gyönyörű és persze romantikus. Nem is vagyok igazán erre öltözve.
- Szerintem megfelel.- tolta be alattam a széket. - Ez vagy te. - és helyet foglalt velem szemben.
- Miért kapom?
- Mégis mit?
- Ezt az egészet.
- Mert megérdemled, és mert ki akarlak engesztelni, és mert valamit mondani, azaz inkább kérdezni akarok.
- Tudtam. 
- Nem csináltam semmit. - tiltakozott.
- Persze ne haragudj csak furcsa ez az egész. De kérlek, folytasd.
- Rendben. Rebecca Carlton…
- Igen. - száradt ki a szám.
- Leszel a feleségem?
Annyi film és közhely után számítottam erre a kérdésre mégis mikor megkérdezte alig bírtam felfogni. Néztem az apró köves kis ezüstszínű gyűrűt, ami ott csillogott a gyertyafényben. Kerestem a szavakat jobban mondva egy szót, de csak nem akart sikerülni. Végül mikor Rodney kis híján ijedt tekintete fürkészett összeszedtem magam és válaszoltam:
-Igen.
Kiderült, hogy csak pár másodpercig pörgettem magamban a dolgokat mielőtt válaszoltam volna.
-Igen. - nyomatékosítottam mikor Rodney is lefagyva ült még a válaszomtól.
Felállt az asztaltól és elém térdelve felhúzta az ujjamra a gyűrűt, ami tökéletesen illett rá. Majd megöleltük és megcsókoltuk egymást immár felállva.
- Annyira szeretlek. - szorított magához amennyire a pocakom engedte.
- Én is szeretlek. - karoltam át a nyakát.
Ölelkezve lassúztunk ugyanúgy, mint akkor mikor először éreztük, hogy egymásnak lettünk teremtve.

1 hónappal később:
Sam elragadó volt rövid kis fekete ruhájában. A ruha szabadon hagyta a vállait, melyet csak egy vékony spagetti pánt ölelt körbe, dekoltázsa szív alakú volt, enyhén bővülő szoknyarésze pedig a térdei felé ért. Bár felszedett ő is pár kilót mégis még mindig irigylésre méltóan csinos volt. Arcán kisebb ráncokat leltem fel melyek inkább nevetőráncok voltak semmint az öregedés előfutárai. Serényen forgott körülöttem, hogy kellően elrendezze rajtam a hófehér ruhát. 
- Min gondolkodsz?- kérdezte.
- Illik terhesen fehér ruhába az oltár elé állni?- válaszoltam egy újabb kérdéssel.
-Nem hiszem, hogy számít. Menyasszony vagy és egy menyasszony általában fehér ruhát visel. És nem is tűnik fel, hogy 6 hónapos terhes vagy. De most halljam, igazából min gondolkozol.
- Semmin csak izgulok.
- Mint mindenki. Kész is vagy. Gyönyörű lettél.
- Köszönöm. - öleltem át.
- Szívesen. - ölelt vissza.
- Szabad? - jelent meg Sheppard az ajtóban.
- Odalent találkozunk. - szólt kifelé menet Sam.
Halványan bólintottam.
- Hogy van Rodney?- kérdeztem.
- Jól. - válaszolt szűkszavúan John.
- Ki van borulva. - fordítottam le.
- Csak egy kicsit ideges, de már megnyugtattam. Ne aggódj. Csak azért jöttem, hogy megnézzem veled is minden rendben van e.
- Igen én is egy csöppnyi idegességtől eltekintve jól vagyok.
- Remek. Gyönyörű vagy.
- Köszönöm.
- Tudod én megfogadtam, hogy soha többet nem nősülök újra, de most, hogy így látlak… Rodney egy igazi mázlista.
- Ahogy én is.
- Hááát. - nevetett. - Még mindig elvihetünk egy ugrót, ha szeretnéd.
- Azt hiszem, ezt most kihagyom.
- Igen sejtettem. - ölelt át gyengéden mielőtt ő is távozott volna.
 A tükörhöz fordultam és tényleg egy igazi menyasszony nézett vissza rám. A ruha pontosan ott takart ahol kell. Szív alakú felsőrésze és széles szatén pántjai irigylésre méltó dekoltázst kölcsönöztek. Mell alatti része enyhén terebélyesedett eltakarva a pocakomat amennyire lehetett. Kék selyemszalag koronázta meg a ruhát ugyancsak a mellem alatt melynek pántjai a combomig leértek. Hajamba Sam könnyű hullámokat próbált csempészni s ahhoz képest, hogy mivel csak az utóbbi években növesztett hosszabb hajat és nem vallotta magát nagy fodrásztehetségnek meg voltam elégedve az eredménnyel. Befejezésként lapos fehér cipő lapult a ruha alatt és a szalaghoz illő kék színű virágcsokrot szorongattam apró fehér virágokkal tarkítva.
Mr. Woolsey állt meg csendben az ajtóban jelezve, hogy itt az idő. Édesapa hiányában és O’neill tábornok más elfoglaltsága miatt elvállalta a feladatot, hogy az oltárhoz kísér. Megálltam mellette mikor odalentről felhangzott a nászinduló. 
Dobogó szívvel vettem egymás után a lépcsőfokokat, mígnem a kapuval szembeni lépcsősor tetejére nem értem. Rodney már ott állt a kapu előtt és engem nézett. És ahogy mondani szokták elszállt minden félelmem. Az ideiglenes padsorokból ismerős arcok mosolyogtak rám. Az oltár elé érve Mr. Woolsey arcon csókolt és átadta kezemet én pedig hálás mosollyal fejeztem ki, hogy mennyire megtisztel és köszönöm, hogy elkísért. Láthatóan megértette és visszamosolygott meghatottsága pedig párás tekintetéből volt olvasható. Mögöttem Sam Rodney mögött John foglalta el a megtisztelő tanúi szerepet.
Rodneyval egymással szemben álltunk kezünket pedig összefontuk. Nagyon jól állt neki az öltöny. Csillogó kék szemei szerelmesen néztek rám én pedig be sem tudtam telni velük.
-Kedves egybegyűltek! - szólalt fel Jack O’neill az elhallgató zene és a leült vendégek után. 

A ceremónia nem volt hosszú és megható helyett inkább vidámnak volt mondható hála a tábornok humorának. 
-A légierő által rám ruházott hatalomnál fogva, amivel szeretek is visszaélni - nevetett mindenki- ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket. Megcsókolhatod a mennyasszonyt te mázlista.
Az első hitvesi csókunk ötvözte magában azt az erős szerelmet, ami lehetővé tette, hogy ennyi megpróbáltatás után is végül minden jóra forduljon. És mégis éreztem benne az első csókunk ízét, amivel mindez elkezdődött.
A násznép felállva tapsolt, ahogy immár a férjemmel együtt tettem meg az első métereket. Ám az ünneplést hirtelen egy ismerős hang szakította félbe. A kapu jelezte, hogy aktiválódik mi pedig biztonságos távolságra húzódtunk. Az eseményhorizont el is vitt némi díszt és széket.
Rámosolyogtam Rodneyra aki a pocsolya kék fényénél viszonozta azt. Majd visszafordultam a kapu felé és egy nagy levegő kíséretében vártam az újabb kalandot. Mert bármi is következzen ez után én Rebecca McKay bátran nézek elébe.
Vége!