Minden út Mitchellhez vezet V.

- Te nem ismered a kopogni kifejezést? - kérdezte Abbigail meglepetten, a szobájába betoppanó Mitchelltől. 
- Tudtam, hogy úgysem nyitnád ki. - szabadkozott az alezredes.
- Honnan tudtad, hogy még fent vagyok, vagy, hogy egyáltalán itt vagyok? - érdeklődött a nő.
- Dr. Lam említette, hogy ma kienged, de a papírmunka miatt csak most értem rá. - magyarázta a férfi. 
- Mit akarsz? - kérdezte morcosan.
- Mutatni szeretnék valamit. - invitálta kedvesen.
- Most? - nézett az órára Abby. - Éjjel fél 12 van.
- Álmos vagy talán? - mosolyodott el Cam.
- Remélem, megéri. - adta be a derekát Abby hangulatán mit sem javítva.
- Megéri. - biztosította.

- Várj! - állt meg hirtelen a folyosón Abbigail. - Nem hagyhatom el a bázist.
- Tudom, Carter sokszor mondta az időmegváltoztatós dolgot és nemrég engedtek ki a gyengélkedőről is, de csak a levegőre megyünk, ígérem. - nyújtotta felé a kezét Cameron.

A nő hagyta, hogy a férfi vezesse a bázis melletti erdő fái között. Bő negyedórányi gyaloglás után egy kis tisztásra értek. A tiszta terület alján gyengéd fűszálak hajladoztak, elvétve nagy szürke kövek csillogtak a ráeső holdfényben. Cam az egyikhez vezette majd hellyel kínálta Abbyt. A kő hideg volt és kissé nyirkos az éjszaka ködjétől, de meglepően kényelmes.
- És most? - kérdezte a nő, mert bár így is hangulatos volt a hely sejtette, hogy nem ennyiben áll a varázsa.
- Várunk. - intette csendre a férfi.
Az éjszaka hangjai betöltötték Abbigail elméjét s nyugalomba hozták szívének verését. A köd lassan felszállt Cameron pedig intett, hogy kövesse. A szikláról felállva megálltak a hely közepén szemüket pedig az égnek emelték. 
Akár a kocsi szélvédőjén lévő ablaktörlő úgy oszlatta fel valami az eget takaró ködöt. Az ég kitisztult előttük láthatóvá téve megannyi fényesen szikrázó csillagát. S mikor az alezredes órája éjfélt csipogott szinte óramű pontossággal ezernyi apró teremtmény szelte át az égboltot. 
Abbigail szája szinte tátva maradt, ahogy a műsort nézte.
- Éjjeli lepkék. - szólt Cam a nő csodálatát nézve.
- Gyönyörűek. - bámulta Abby még mindig a mozgó fekete pontokkal tarkított eget.
Épp elszállingózott az utolsó is és a nő levette szemeit az égboltról mikor furcsa zaj hallatszódott a fák közül s az előbb még az eget szelő kis teremtmények szinte kirobbantak a fák közül egyenesen nekik rontva. Abbigail sikkantott egyet majd ösztönösen az alezredeshez bújt. A pillangók körberajzották őket s amilyen hamar feltűntek olyan hamar távoztak is. A nő kacagva húzódott el a férfitól, karjukat még mindig a másikéba fonva. Tekintetük összekapcsolódott, a gyér fényben ahol még mindig látható volt mindkettejük arcán az ott ragadt mosoly. Abby próbált mozdulni, de nem tudott, földbe gyökerezett a lába s karja pedig mintha hozzáragadt volna Caméhez.
- Ez… szuper volt. - húzódott mégis el a férfitól.
- Megmondtam, hogy megéri. - emlékeztette Mitchell.
- Igen… bár jobb, ha most megyek. - szabadkozott zavartan. - Mindig az a… vagyis Sam szavai jutnak az eszembe, hogy rálépek egy bogárra és megváltozik a jövő.
- Sosem gondoltál még rá, hogy esetleg ne menj vissza? - hozakodott elő a kérdéssel Cam.
- Hát nem élhetek örökké ebben az erdőben. - kacagta, bár jól tudta, hogy az alezredes mire érti. - De nem. - válaszolt az eredeti kérdésre megkomolyodva. - Tudod te, hogy milyen kozmikus kalamajkát okoznék, ha maradnék?- tette fel a költői kérdést, mert a választ még ő maga sem tudta. - Még a visszajövetelem is egy jókora arculcsapás a continuumnak!
- És ha volna rá okod? - nézett mélyen a nő szemébe.
- Megmentem a Tejút teljes népességét azzal, hogy nem maradok. Mi lehetne annál fontosabb? - tért ki a valódi kérdés megválaszolása alól.
- Igazad van. - hajtotta le a fejét. - Mindenesetre engem megmentettél. Még meg sem köszöntem. - váltott témát Cameron.
- Örömmel tettem. - mosolyodott el enyhén Abbigail.
- Van, aki vár téged odaát? - kanyarodott újra az őt érdeklő téma felé.
- A… szüleim. - gondolkodott el egy pillanatra a többes számot illetően. - A barátaim. A sereg. Az életem azt hiszem.
- És valaki különleges? Daniel? - találgatott.
- Jackson? Nem. - kötötte ki. - Miért csatolsz folyton Danielhez?
- Nem is tudom ti ketten... - akadt el a befejezéssel.
- Azt hittem ezt a múltkor már letisztáztam. - emlékeztette. - Nincs semmi köztem s Daniel közt. 
- Nem rám tartozik. - pillantott újfent a földre Cam.
- Akkor miért mindig itt lyukadunk ki? - kérdezte értetlenül Abby.
- Mondd meg te. - próbálta kihúzni a vallomást a nőből.
- Ő a barátom bár inkább a szüleimé. - magyarázta. - Én csak cukkolom. - rántott egyet a vállain. 
- Szóval bejönnek az idősebb pasik? - kérdezett rá nem túl komolyan Cameron.
- Mit mondhatnék? - mosolyodott el cinkosan Abbigail. - Főleg mikor ugrálok ide-oda az időben. De Daniel igazából nem az én esetem.
- Hát akkor ki az eseted? - kíváncsiskodott az alezredes mialatt pulzusa az égnek szökött.
- Vonzanak a tiltott dolgok. - vallotta a jövőbeli. - Azt hiszem ezt örököltem. - gondolt a szüleire.
- Abbigail. - tett egy lépést a nő felé.
- Tessék? - akadt egy pillanatra el a lélegzete mikor a férfit közeledni látta. 
- Én... - ért egyre közelebb.
- Ezt nem lehet Cam. - állította meg mielőtt bármely testrészük is érintkezett volna.
- Igen, tudom. - bólintott rá ő is.
- Sőt lehetetlen. - nyomatékosította Abby.
- Meglehet. - tartotta fogva továbbra is a nő szemeit.
- Akkor jobb is, ha visszamegyünk. - hátrált egy lépést.
- Ha tényleg ezt szeretnéd. - lépett a férfi egyet előre mintha nem bírná, hogy nagyobb legyen a távolság közöttük.
- Én ezt szeretném. - próbálta határozottan mondani remegő hangja ellenére.
- Abbigail! - kiáltotta Sam ismerős hangja nem messze tőlük.
- Talán sikerül kimagyaráznom valahogy. - indult meg a hang irányába Abby.
Mielőtt azonban eltűnt volna a fák között Cameron minden bátorságát összeszedve maga felé fordította Abbigailt s ajkaival lágyan beszívta a nőét. Szinte megbabonázta az édes íz melyet Abbigail ajka nyújtott neki s meg sem fordult a fejében, hogy hibát követne, el vagy a nő előbb utóbb félbeszakítja. S valóban nem ez történt. Abbigail meglepődésén túltéve magát ujjait belefúrta Cameron hajába s közelebb vonta magához elmélyítve a csókot. Testük minden porcikája a másikénak feszült tökéletes szimfóniát alkotva az éjjeli sötétségben. 
- Nem érdekel, hogy lehetetlen. - suttogta az alezredes mikor nagy nehezen szétváltak.
- Abbigail! - hallatszott már egész közelről Sam hangja.
Cameron eltűnt az éjszakában mielőtt Abbigail magához tért volna.
- Miért nem szólsz, hogy itt vagy? - bújt ki Sam a fák közül.
- Itt vagyok. - szólt feszengve Abby, mint akit holmi rosszaságon kaptak.
 - Mit csinálsz? - nézett anyja körül értetlenül.
- Gondoltam járok egyet. - hangzott a féligazság.
- Az éjszaka közepén? - tartotta továbbra is furcsának.
- Nem tudtam aludni. - ami igaz volt.
- Halálra rémítettél! - szólta le. - Riasztottam az egész bázist, az apád meg szabályosan a plafonon járkál!
- Sajnálom. - vetette oda.
Mikor a bázisra értek O’neill tábornok nem várta meg a reggelt, hanem kiadott lányára egy igen alapos fejmosást mintha csak egy csellengő tinédzser lenne. Abbigail hevesen bólogatott, mint ki mindenben egyetért mialatt egyetlen szót sem hallott apja híres mondókájából. Látta mozogni száját és kezeit, arcát dühösen aggódó grimaszokba csapódni, de szívének őrült tempójú dobogásán kívül mást nem bírt hallani. Azaz majdnem semmit: ~”Nem érdekel, hogy lehetetlen.”- visszhangzott fejében a mondat. Érezte elönti arcát, a pír száját pedig égeti a csók. Lelke örömét keserű bűntudat váltotta fel. Előtte álló szülei bíztak benne, ahogyan odaát nemcsak a Föld, de a tejút teljes népessége. Nem kockáztathatja a küldetést! Cameron Mitchellre csakis, mint küldetésre szabad gondolnia! Ezzel az elhatározással kért hát bocsánatot ismét és kívánt jó éjszakát kissé lehiggadt szüleinek mielőtt a szobájába vonult volna.

- Ez meg mi volt? - nézett nagyot Jack. - Jól hallottam, hogy bocsánatot kért?
- Igen én is hallottam. - biztosította Sam.
- Valami itt nagyon nem stimmel. - állapította meg O’neill.
- Jack. - állította volna le Carter mielőtt párja elméletek gyártásába fogott volna. 
- Mit csinált mikor megtaláltad? - kérdezte.
- Állt az erdő közepén. - húzta meg a vállát.
- Ennyi? - szaladt magasba a szemöldöke mintha Teal’c-el gyakorolta volna.
- Igen ennyi. - ült le Sam.
- Mit kereshetett ott? - mondta inkább magának Jack.
- Azt mondta nem tudott aludni és sétált egyet. - ismételte lánya szavait.
- Na persze. - gúnyolódott egyből a férfi.
- Azt hiszem kicsit kevésbé gyanakvóbb is lehetnél vele. - javasolta a nő.
- Mi vagyunk a szülei Sam! - mutatott magukra O’neill fel-alá járkálva. - 100%, hogy az a séta nem egyszerű séta volt.
- Egyedül volt. - kötötte ki. - És ugyan kit titkolna ennyire?
*******

A nap hétágra sütött mégsem volt éppen meleg márciusi reggel. A szél ugyanis vadul tépkedte a fákat, a bokrokat és mindent, ami az útjába került. Mitchell mégis mintha csak a napra lett volna fogékony. Madarat lehetett volna vele fogatni akár egy pattanásos kiskamasszal kinek igent mondott a suli legszebb lánya, hogy elmegy vele a szalagavató bálba. Az autóban ülve a szél nem bánthatta s onnan úgy tűnt, hogy az egész világ vele együtt kivirágzik s sugárzik. A Cheyenne- hegyhez vezető úton most nem vágódtak be elé esztelen kocsisok vagy talán csak ő nem méltatta nekik figyelmét. Mikor leparkolt a komplexum parkolójában még mindig dúdolta a rádióból utoljára hallott szám dallamát mielőtt az ódon falak közé kényszerült volna. Ám most az sem tűnt olyan lehangolónak.
- Jó reggelt Jackson! - köszöntötte papírkupaccal egyensúlyozó barátját mikor kilépett a liftből.
- Jó reggelt! - viszonozta kevésbé lelkesen. - Látom jól sikerült az estéd.
- Miből gondolod? - vigyorgott továbbra is Mitchell.
- Akkor halljam mire ez a fene nagy jókedved? - kapott el az utolsó pillanatban egy fontos mappát Daniel.
- Hát te nem is láttad milyen szép az idő odakinn? - vette el az akták felét a régésztől.
- Láttam az időjárási csatornán, hogy ha nem tombolna a szél szinte az egész államban, akkor igazolná, amit állítasz. - bólintott egy köszönömöt a segítségért.
- Részletkérdés. - hagyta rá. - Mi a program mára?
- Eligazítás lesz. - tájékoztatta. - De nem vagyok a titkárnőd.
- Akkor nem kellene ennyi papírral szaladgálnod. - értek a tárgyaló lépcsőjéhez.
- Szellemes. - követte az alezredest felfelé.

Az eligazítás alatt Cameron tekintete másodpercenként kúszott Abbigail felé. A nő lelkesen firkálgatott jegyzetfüzetébe egyszer sem nézve fel Jackson unalmas beszámolója alatt. A többiek látszólag figyeltek így talán senkinek sem szúrt szemet, hogy ők ketten egészen mással voltak elfoglalva. ~Vajon mit rajzolhat?~ tette fel gondolatban a kérdést. Követte a nő ujjainak minden mozdulatát hátha felismeri a leírt mintát, de csak nem tudott rájönni. Tekintete fentebb vándorolt Abby vállán nyugvó lófarkára melynek színe mintha sötétebb árnyalatot vett volna mióta tegnap este látta. Égszínkék szemei továbbra is a papírt vizslatták elmélyülten. Szeretett volna a papír helyében lenni, pillantását és érintését élvezni. Szerette volna valahogy magára vonni a nő figyelmét akár csak egyetlen pillanat erejéig. Csodálatának a tábornok hangja vetett véget ám meglepetésére nem neki szólt a felszólítása:
- Ez meg mégis mit jelentsen?! - kérdezte meghökkenve Landry a megjelenő 3 katonától.
- Letartóztatási parancsunk van Uram. - válaszolta a rangidős ezredes. - Felsőbb parancs. - előzte meg az újabb kérdést. - Ms. O'neillnak velünk kell jönnie.
Csend ereszkedett a szobára. Landry és Mitchell zavartan találgatták kinek is célozta az ezredes a felszólítást a többiek pedig elképedve bámultak.
-Nagyszerű! - morgott fel Abbigail. - Remélem ezzel az információval szirénázva jött végig Washingtontól idáig!
Minden szempár a fiatal nőre szegeződött. Cameron álla épp leesőben volt ám valahogy mégsem volt annyira meglepődve a hír hallatán.
- Velünk kell jönnie hölgyem. - nyomatékosította a mondandóját a jövevény.
- Őrnagy vagyok! - tájékoztatta. - Azt hinné az ember, hogy alaposak, ha már olyanba ütik az orrukat, ami meghaladja az értelmi képességüket! - mutatta ki újfent gúnyolódó O’neill énjét Abby.
- Nos, őrnagy nem tudom észrevette e a jelzést a ruhámon…
- Nos, ezredes. - húzta grimaszra a száját. - Ha már beszambázott ide kezében az év hírével talán elmondhatná, hogy miért is akar letartóztatni.
- Majd ha több tiszteletet tanúsít a felettese felé. Az O'neill név még nem jogosítja fel arra, hogy azt képzelje, mindent megtehet. - intett két kísérőjének, hogy vegyék őrizetbe a nőt.
*******

-Hogy mi van?! - háborodott fel O'neill tábornok a többiek mondatára.
Jacknek épp akkor sikerült leszerveznie, hogy ne kelljen elutaznia többet a bázisról, míg a lánya ott, tartózkodik mikor a CSK-1 megjelent a szállásán a hírrel.
-Uram a semmiből jöttek és Landry sem tehetett semmit. - próbálta nyugtatni Carter.
Cameron alaposan megnézte a tábornok reakcióját mely egy az egyben ugyanolyan volt, mint mikor Abby kilétét leplezték le a katonák. Lelkét összeszorította a csalódottság tenyere s egyre jobban szorongatta, ahogy az elmúlt időszakra gondolt. ~Hogy lehettem ilyen ostoba?~ korholta magát gondolatban. ~De hiszen visszacsókolt.~ érvelt legbelül egy optimista hang.
- Megyek és beszélek ezekkel a pojácákkal! - indult meg az ajtó felé Jack.
- A tábornok már próbálta, sőt még az elnököt is felhívta. - közölte Daniel.
- De csak tehetünk valamit! - háborgott tovább.
- Megszöktethetjük. - javasolta Mitchell magán is meglepődve.
- Tettszik a lelkesedése alezredes. - gondolkodott el az ötleten Jack.
- Uram, ugye nem gondolja komolyan, hogy betörünk egy szigorúan őrzött létesítménybe. - nézett kételkedve Sam.
- Tud jobbat Carter? - viszonozta a nő pillantását mialatt tudta, hogy lányának anyja sem ellenzi a dolgot csupán a látszat kedvéért játssza a jól ismert józanságot. 
- Nem kell erre engedélyt kérnünk a tábornoktól? - vetette fel Vala.
- Nos, az én ruhámon is tábornoki jelzés díszeleg. - mondta Jack. - De tudom, mire gondol. A szabály szerint ilyen akcióra csak ő adhatna engedélyt.
- Bár nem mintha ezt bárkinek módjában állna engedélyezni. - tette hozzá Daniel.
- Azt hiszem ezt eldöntöttük. - szólt végül Cameron.
- Senkinek nem adhatom parancsba. - nézett társaira O'neill.
- Természetesen önnel megyünk Uram. - jelentette ki Sam.
- Mint már annyiszor mondtam én nem vagyok katona. - mosolygott Dr. Jackson.
- Segítek kiszabadítani Abbigail O'Neillt. - csatlakozott Teal'c.
- Tőlem mehetünk. - jött izgalomba Vala.
- Mikor indulunk? - tért a tárgyra Cameron.

- Carter mit kell tudnunk az 51-esről? - kezdett bele O'neill titkos kis eligazításukba.
- Nos, Uram alapesetben ön simán besétálhatna a körzetbe, de tekintve Abbigailhez való kapcsolatát nem fogják beengedni. - válaszolta.
- Bármi pozitívum Carter? - érdeklődött.
- Figyelemelterelésnek jó. - vetette közbe Mitchell.
- Jó hogy így látja a lehetőséget a felettesében alezredes. - fordult felé.
- De igaza van. - látta be Sam.
- Carter? - kérte bővebb kifejtésre.
- Már csak a jelleméből ítélve is tudják, hogy meg fogja próbálni.
- Mi a legrosszabb, ami történhet? - húzta fel a vállait a tábornok.
- Mellézárnak. - mondta Daniel.
- Miért érzem a negatív energiákat felém? - kérdezett körbe Jack. - Az én lányomat készülünk megmenteni.
- Éppen ezért leszel te a csali O'neill. - bólintott rá Teal'c.
- Kössz cimbora. - intett a jaffa felé.
- Nem lesz elég egy csali. - gondolkodott el Sam.
- Miért nem? - kérdezte meglepődve Vala.
- Mert ha a tábornokot el is fogják, attól még számítanak még egy csapatra is. - magyarázta. - Nem ez lenne az első eset karrierünk során, hogy magánakcióba kezdünk.
- Akkor kell egy csalicsapat? - kérdezett rá Mitchell.
- Gondolom az Sam, Teal'c és jómagam leszünk. - jött rá barátja logikájára Daniel.
- De már Mitchellé a CSK-1. Landry és mindenki más, hogy veszi be, hogy ők ketten nem akarnak segíteni? - kérdezte O'neill.
- Úgy, hogy feldobnak. - válaszolta Sam.
- Nem is tudom, nem túl meggyőző. - kételkedett Daniel.
- Vagy ez, vagy beavatjuk Landryt is.
- Azt nem tehetjük. - kötötte ki Jack. - Biztosan segítene, de nem kockáztathatjuk az ő karrierjét is.
- Gondolod, hogy nem veszik majd elő, ha ez kitudódik. - folytatta a további negatív ám realista megjegyzéseket Jackson.
 - Azon a hídon majd akkor kelünk át. De ha Carter terve működik és Mitchellék feldobnak ők is és Landry is mentesül a következmények alól. Remélem. - vallotta be Jack egyúttal azt is, hogy az eredeti CSK-1-re így is úgy is büntetés vár.  
- Először is el kell mennie az 51- es körzetbe. - mondta Sam, Jacknek rátérve a tervre.
- Úgy is rég jártam már ott.
- Aztán jövünk mi. Mikor meghalljuk, hogy mi történt mennénk a tábornok után. - vázolta tovább Carter.
- Mi pedig beárulunk, aztán mi is bemegyünk. - fejezte be Cameron.
- Carter. - szólt O'neill.
- Igen Uram? - kérdezte Sam.
- Ugye tudja, hogy ez egy borzalmas terv.
- Igen tisztában vagyok vele. - bólintott.
- Remek akkor vágjunk is bele. - csapta össze a tenyerét a helyzethez képest vidáman majd a csapat szétszéledt.
- Jack. - marasztalta halkan Sam.
- Visszahozom. - simogatta meg kedvese arcát.
- Tudom. - szorította meg a férfi kezét.
*******

- Jó, hogy itt van Mitchell. - futott bele a Landry tábornok az alezredesbe.
- Mi az Uram? - kérdezte bár titkon tudta, hogy tervük most veszi kezdetét.
- O'neill tábornokot elfogták. Be akart menni az 51-esbe. - újságolta.
- Végül is ez érthető. - adta a tudatlant.
- Szeretném, ha a csapatával odamenne, és valahogy tisztáznák a helyzetet.
- Igen az jó lenne csakhogy a csapatom Vala kivételével eltűnt. - adta hírül ezúttal Cam.
- Hogy érti azt, hogy eltűnt? - lepődött meg őszintén Landry.
- Gondolom a régi CSK-1 újra akcióban. - találgatott.
- Akkor vigye Valát és még pár embert s akadályozzák, meg hogy róluk is hírt kapjak az 51-esből. - adta parancsba.
- Igen Uram.
Mitchell beszólt Valának majd a tábornok által kijelölt katonákat hátrahagyva beszálltak egy katonai furgonba. Mitchell ügyelve rá, hogy ne kövessék elhajtott a Carter által kijelölt találkozópontra és felszedte a többieket.
- Landry bevette? - kérdezte Daniel a furgon hátuljából.
- Nem tudom biztosan. - kételkedett Mitchell. - De úton vagyunk és ez a lényeg. - taposott a gázpedálra.